We are living in Amerika - part twenty

Avagy száz szónak is egy a vége: igyunk.
Előtte azonban folytatom a történetet, mindenki általános örömére.
Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni, és így is tettem a múltkor - a Centralia II. valóban a nyár fénypontja volt, angol szóval Heyday és még véletlenül sem az oroszlányi zenekarra kell gondolni, melynek Mátyás király című száma azért megér egy misét. A katatón mozdulatokért és vad zokogásért viszont már nem én felelek, szóval mindenki csak saját felelősségre!
A legutóbb írtam volt arról, hogy melyik csoport merrefele készült, és hogy egyelőre nem határoztam el, kivel tartsak.
A gyerekek távoztával aztán meglódult mindegyik, hirtelen mindenkinek több ideje lett szervezkedni, úgyhogy Juanita és a Polish Army egy része be is foglalta az ebédlő csarnokját, s a terepasztal mellett megtervezték a komolyabb hadmozdulatokat.
Eszti és Aqua szintén megtartották a haditanácsot, a Dán és Csengettyű aktív részvételével.
Én pedig kölcsönkértem Tomek és Agata Amerika-térképét és vad tervezgetésbe kezdtem.
Úgy kalkuláltam, hogy ha a túrát sem akarom teljesen kihagyni az idei kalandok közül, akkor mindenképp érdemes lenne megcélozni New Jersey és New York állam határvidékét. Rövid utánajárást követően ki is derült, hogy arrafele számos meglepetés várja a vándort, pl. vad erdők, nagyon kicsi (pár házból álló) falvak a már megszokott medvék mellett. A karbantartók Jokere, Bryce, akivel a gyerekek elmenetele után ismét egy csapatba kerültem, azonban figyelmeztetett arra is, hogy azon a vidéken számtalan csörgőkígyó is mozog. Ő maga is találkozott eggyel, mikor a barátnőjét vitte el a Delaware Water Gaphoz, amiről már sok történetet hallottam, de a kígyók valahogy sunyi módon mindegyikből kimaradtak.

Hőlégballon a tábor felett,
valamikor augusztus második felében.

Szóval Bryce elbeszélése nyomán erről a tervről végül is letettem. Nagy kalandok ide, meg vándorutak oda, a csörgőkígyók ellen mégsem volt kedvem megindulni - a medvékkel úgyis szívesebben birkózik az ember, ha nagyon ráér.
Apropó medvék.
A nyáron az összes helyettesem a kapunál (Aqua és az ő helyettese, a Dán) látott medvét, egyedül én nem.
Aqua konkrétan Bobby háza előtt látott elkocogni egyet, ami csak azért gáz, mert a karbantartók egyik főnökeként ő ott is él, ráadásul kisfia is van. Szóval - úgy mesélte - beszólt a walkie-talkie-ba, és a mondatot még be sem fejezte (Bobby, látok egy nagy medvét a házad felé tartani), már röffent be a Dodge és hatalmas tempóban érkezett meg maga Bobby.
Kisgyerekes háznál tényleg nem játék az ilyen.
Ugyan nem terveztem, hogy valamelyik pixit, vagy coedet magammal viszem egy negyven kilométeres útra, de meg kell vallani: a medveles főleg felnőtt fejjel az igazi.
A nyár végére komolyabb B-tervet ugyan nem fogalmaztam meg, de nem estem kétségbe.
A végső, monumentális meccs környékén (két és fél órán át játszottuk, a lacrosse-pályán harminc rúgott gólig) kérdeztem meg Matt-et, merre fog ő tartani.
Aztán kiderült hamarosan, hogy a Hungarian Army (jó Alexünk, Andy, Eny - a Fesztiválcsaj majd Miamiban vár reájuk, Vika nem tartott velük) java része plusz ő Miami felé fogják venni az irányt.
Mire pedig rákérdeztem, hogy merre hány méter, mert a Dél bőven érdekelt, a redneckek és a Confederation Battle Flagek ellen érzett közömbösségem ellenére is.
Aszonták meglátják.
És megindult a magyar szervezés. Abból a jó fajtából, amit már Angliában láttam - mikor senki sem tudja igazán, hogy mi a következő lépés, de hadd menjen minden, majd lesz valahogy.
Nem akarok azért morogni, mert végül rábólintottak, hogy elvisznek Savannah-ig (amiből mégsem az lett), de ha én csinálom, nyilván nem így néz ki a dolog.
Szóval a gyerekek elmenetele után (nagy sírás-rívás, jajgatás) és a sportcsoportok közepette (elébb futók, majd kosarasok) megszületett a terv a kocsibérlésről.
Előtte még volt azért néhány hét a karbantartók között, s mint ahogy tavaly, úgy idén sem volt eseménytelen.
A legjobb talán a fadöntés volt - négy fenyőre mondták ki a halálos ítéletet az ebédlő mellett, szóval nem volt mese, elő a kötéllel... Na de várjunk, ki másszon föl a tetejébe?
Tom odajön hozzám:
- Ben, hallom, te szeretsz fát mászni.
- Fú, mondom, honnan tudod, talán láttál is már valamelyiken?
- Nem én, de ha akarod, mehetsz te először.
- Na mondom hát hogyne, megyek is.
- (Bobbynak súgva) Hát ez könnyen ment.
Szóval az első kettő fára én magam hurkoltam föl a kenderkötelet, majd jött Bobby, a pennslyvaniai láncfűrészes és aratott.
Volt abban valami ősi és vad, ahogy megdőlt a fa és mindenki üvöltözött.
Főleg Andy egyébként, aki a fejébe vette, hogy a harmadikra ő köti fel a kötelet. Nem számolt azonban azzal, hogy az utasítások angolul fognak elhangzani, úgyhogy mindent fordítva csinált.
Így nagyjából negyed óráig küszködtek, amíg végre ledőlt a fenyő. A negyediknél megint ajánlkoztam, Tom pedig csak annyit mondott, "köszönöm Istenem".
A mosoda bezárt, mikor a gyerekek elmentek (a sportcsoportok lényegesen kevesebben voltak), úgyhogy Ildi és Lily is kiszabadultak a többi lánnyal karöltve. A legtöbben különféle festegetős melót kaptak, akárcsak ők.
Én magam csak az utolsó napokon kerültem be festeni (Pamelával, Paolával és Luizával a Nature Centre-t kaptuk), s úgy voltam vele, hogy Lilynek és Ildinek is legyen már egy jó napjuk (félmeztelenül festettem).
Kim azonban más véleményen volt.
- Figyelj Ben, már adtam neked három csajt, érd be ennyivel. Nem akarom, hogy az összeset elvidd, mert sosem kapom őket vissza.
Így maradt Pamela, Paola és Luiza, akikkel nem kevésbé sikerült befejezni a párkányokat, ráadásul gyakorlatilag egész munkaidőben a szexről beszéltek, szóval nem unatkoztam.
Már azért sem, mert a Centralia-s kaland után rövidesen megjelent Juanita és Minához invitált egy baráti kártyapartira. Mikor azonban odaértem, a kártya és teasütemény helyett maga az Anyakirálynő várt, felettébb paprikás hangulatban.
Maradjunk annyiban, hogy csak a főnököm iránti tiszteletemből (akinek az anyja) fakadóan nem hagytam ott, mikor elkezdett ordítozni hogy a kocsi így, a rendőrség úgy, meg ki vagyok rúgva és mindenki bírságot kap amúgy.
No nézd csak, hát Jancsi kalandjai a kanadai határon már nem számítanak?
Ja hogy nem tudtál róla. Hm.
És mégis. Ahogy visszakerültem a hálókörletbe (sorsomra várva), Veronika, a cseh lány fogadott azzal, hogy mindegy hogy hogy alakul, mert azért a napért megérte, mert tökéletes volt.
Pamela ugyancsak.
Nézzenek oda, hát mégsem nyúlok mellé (piszkos fantáziák előnyben) nagyon.
Végül a napok leperegtével mégis fölemelt fővel távoztam.
Jöhetett a kaland a messzi Dél felé. Új időzónák, tájak és emberek, amiből az időzónákon kívül tkp. minden igaz is.
Búcsú a tábortól, a főnökségtől, talán még találkozunk.
Alexről kiderült, hogy Kiát még nem vezetett, ennek ellenére néhány perc elteltével egész tűrhetően kormányozott minket először Baltimore irányába. Azért nem egy Aquára, vagy Gazellára kell gondolni, de végül is nem kaptunk defektet.
Baltimore elé érve jött az első komolyabb meglepetés: feketék mindenhol.
Meglepetésemre Andrew ezúttal nem lőtte el a négeres vicceinek egyikét, viszont úgy tűnt, mintha le lenne esve az álla - mondjuk meg tudtam érteni.
Ugyanaz a réteg, aki idehaza a Bentley-ket vezeti, vagy a Bugattikat, ott is megvolt, viszont fekete bőrű volt mindenki.
Marha érdekes volt látni őket, Andyt meg is nézték, mert a nyitott ablakon át lógatta ki a lábát, hátha illatosabb lesz. Végül is nem lett, cserébe egy út menti McDonaldsban összejött az első válságtanácskozás, mert igen csak szűkös volt a hely a kocsiban. Mondjuk öten ültünk benne, plusz a táborból elhozott vagy nyolc vízipuska, tömérdek édesség és egyéb "talált" holmik bőven lefogták a helyet, szóval én is megértően bólogattam, hogy ez így nem állapot.

A Fehér Ház előtt a szemembe süt a Nap.

Washingtonba mentünk ezután, ami  eszméletlen egy város. Nekik megjegyeztem, hogy nagyon hasonlít Londonra, s bár még nem voltak ott soha, azért bólogattak.
Előzetesen nem gondoltam volna, hogy a Fehér Ház ennyire kicsi, de lőn: a Parlamentnél pl. sokkal kisebb, Ovális Iroda ide vagy oda.
Persze biztonsági őrök mindenütt, be is löktem, hogy ha a táborba nem vesznek vissza, itt még mindig elolvasgathatok egy nyarat 2016-ban.
A Fehér Ház mögötti obeliszknél fújtunk egyet és feltűnt, hogy mennyire eszméletlenül meleg van.
Augusztus végét írtuk már, de akkor is - este hat tájban legalább harmincöt fok volt, és olyan érzésem volt, mintha valami mediterrán országban lennék. Aztán hazakerülve utánanéztem és lőn: Washington D. C. már a szubtrópusi égövben van, szóval annyira mégsem kellett volna csodálkoznom. Egy a lényeg: nagyon jó volt az idő, és fantasztikus a város.
Ott esteledett ránk, majd a külvárosban megbeszéltem velük, hogy mégse itt rakjanak ki az Isten háta mögött két számmal, hanem vigyenek el a következő útba eső városig, hogy legyen értelme azért az egésznek.
Jól van, mondották, majd tovább száguldottunk Virginia felé.

Hiába állok az Obeliszk elé, ha még mindig szembe jön a Nap...

Annak fővárosában, Richmondban szálltam ki valamikor éjféltájban, balszerencsémre a telefonom nélkül.
Na mondom Geldar barátom, most aztán nyakig benne vagy.
Szerencsémre felírtam előzetesen pár helyi hotel címét, úgyhogy épp azon voltam, hogy megindulok valami elérhetőbb irányába, mikor megérkezett Matt és Alex - meglett a telefonom a kalaptartón.
Végül is barátságosan váltunk el.
Nem tudtam igazán haragudni rájuk, mert hiába rakták tele a kocsit hülyeséggel, mégis az ő bulijuk volt, szóval örvendeztem hogy egy tök ismeretlen helyen vagyok az éjszaka kellős közepén, és kivételesen komolyan beszélek.
A nagy kalandok idejét írtuk.
Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és besétáltam a Hilton Hotelbe. Mondjuk úgy, nem voltam igazán prezentálható állapotban a kb. tizenkét órás út után, de voltak annyira udvariasak a portán, hogy adtak egy kártyát, amivel a szoba nyílik és nem kérdeztek semmit.

Első benyomásom Richmondról az volt, hogy akár Olaszország is lehetne.
Persze ott még nem jártam.

Áldott szerencsémre még Manchesterben dolgoztam Hiltonban (három napot, aztán kirúgtak), úgyhogy tudtam, mit hol keressek - és a zuhanyzóval sem kellett többet sz*rakodnom tíz percnél, mire is rájöttem, hogy működik... :D
Szóval méreteset aludtam és másnap nyakamba vettem a várost.
Először is tanáltam a recepció előtt egy térképet, ami hihetetlenül jól jött. A telefonomban ugyan van térképes GPS, de az addigra megadta magát és a földrészeken kívül semmit nem volt hajlandó megmutatni.
Meg hát egyébként is sokkal jobb a jó öreg térképpel a kézben mászkálni - ha lemerül a telefon, elmarad a pánik.
Szóval elsőként be is iratkoztam a helyi könyvtárba, ahol a helyi bútordarab meg is jegyezte, milyen fantasztikus az angolom, én meg udvariasan vigyorogtam, ahogy egy utazóhoz illik.

Jazz a falakon.

A neten kiderítettem, hogy a legegyszerűbb megoldás, ha New York felé busszal indulok el, úgyhogy úgy terveztem, a napom végén megindulok a buszvégállomásra a külvárosba és veszek egy regular ticketet oda.
Addig azonban bőven volt még fölfedeznivaló. Először is érdemes megjegyeznem, hogy Richmondban hagyományosan a feketék vannak többségben. Szóval a helyi művésznegyedben erősen dominál az afrikai és a karibi jelleg - számos boltban kaphatóak maszkok, a karibi dolog pedig a falfeliratokban van ott erősen, meg a jerk chickent kínáló kifőzdékben.
Egyszerűen fantasztikus ez a hely. Komolyan azon gondolkoztam a negyedben mászkálva, hogy itt simán le tudnék telepedni később, és akkor még nem jártam a Monument Avenue-n...

A belváros falain Lugosi Béla is meglelte a helyét.

Négy évig ez a terület egyébként (a déli államokkal egyetemben) független volt az USA-tól, s ez a mai napig meghatározza az emberek gondolatvilágát.
Ami az egyesített Németországnak a volt NDK, az az Egyesült Államoknak a Dél.
Valahogy mindenki meg van győződve odafönn északabbra, hogy idelenn mindenki a húgával él nemi életet, vagy ha nincs húga, akkor kecskékkel vagy teknősökkel.
S ugyan nem néztem be minden udvarra, de bizonyosra veszem, hogy ez f*szság.
A déli hagyomány egyébként az utcák neveiben a leginkább szembeszökő: déli tábornokokról és politikusokról vannak elnevezve, az egyesült területek korából való elnököknek jellemzően kis utcák jutottak, néhányuknak az sem.
Anélkül, hogy bele akarnék mászni a város történelmébe, azért érdemes megjegyezni: ez volt a Konföderáció fővárosa, saját parlamenttel, és saját elnökkel (Jefferson Davis).

Stonewall Jackson, a déli sereg egyik leghíresebb tábornoka.

A hagyományos déli értékek egyébként az amerikai közgondolkodás szerint még mindig jellemzőek errefele (nagy családok, a nők otthon vannak, és az emberek java rasszista). Kérdés persze, hogy lehet rasszista egy város, ha a lakosság többsége fekete, de nem ismerem annyira a területet, hogy hirtelen megvilágosodjak és magamba döntsek egy üveg alkoholmentes sört.
Szóval megvettem a külvárosi pályaudvaron a New Yorkba szóló jegyemet, és a Boulevardon haladva megérkeztem az egyik leghíresebb utcára a városban.
Ez volt a Monument Avenue és meg kell, hogy mondjam: valóban monumentális.
Szintén Olaszországot tudnám emlegetni a hangulatát illetően, meg Anglia szebb részeit. Olaszországot a klíma és a növényzet miatt (majd' minden ház udvarán buja kert volt, a ház előtt gesztenyefák vagy juharok),

Jefferson Davis szobra a Monument Avenue-n -
érdekesség, hogy épp feketék fényképezik, akiknek
rabszolgasorban tartásáért küzdött az illető.

Angliát meg maguk az épületek miatt - azon a környéken a legtöbb ház viktoriánus korabeli, szóval pont úgy néz ki, mint London belső kerületeiben egy-egy lakóház. Persze ne a Pall Mall épületeire, vagy Kensington villáira, hanem valami emberibb léptékűre gondoljunk, de lényegesen másabb, mint az átlag amerikai városok könnyű építésű tákolmányai.
Döbbenetes volt az az utca, és nem csak a műemlékek miatt. Az emberek fényes nappal gyülekeztek az út két sávja közötti fás területeken, és már röffent is be a grill, előkerültek a sörök meg a ghetto blaster és indult a banzáj.
Komolyan, nem nagyon tudtam mást tenni, mint szüntelenül vigyorogni és fogadkozni, hogy ide egyszer muszáj lesz hosszabb időre visszajönni, ha más miatt nem, az emberek-fák-sör miatt.
Különös volt látni, mekkora élet van a belső részeken - de kíváncsi voltam a külsőbb városrészre is, szóval átmentem a Manchester nevű városrészbe, és leereszkedtem a James folyó partjára.
Itt egyszerre több dolog is szembe ötlött, pl hogy a folyó eszméletlenül vad, és hogy tele van vízeséssel, mindez a város kellős közepin. Szóval nem annyira meglepő, hogy egyszer-egyszer megindul egynéhány csoport, leereszkedik kajakkal vagy kenuval a folyamon, majd dolguk végeztével hazatérnek.

A James folyó a Robert E. Lee hídról nézve.

Maga a James van olyan széles, mint a Duna Pesten, viszont az átszelő hidak sokkalta magasabbak a pesti hidaknál, így eshetett meg, hogy fogakat összeszorítva igyekeztem a túlpartra a Robert E. Lee-ről elnevezett hídon és nem csak azért, mert fél méteres a korlát, vagy mert valahol ötven méterrel alattam kavargott a pokol.
A kilátást egyébként nem nagyon tudta semmi felülmúlni.
Lent a parton feketék piknikeztek a hatalmas köveken, amik az Appalache-ből érkeznek és amik esős időben a folyó mélyén tanálhatóak. Én is odaültem melléjük, és igyekeztem kifújni magam, aznap már nagyjából tizenöt kilométert mentem és még nem volt vége.
Manchester, legalább is az itteni verziója nem sok izgalmat tartogatott (lepusztult lakónegyedeket váltottak modern irodaházak, dettó mint Queens egyes részei), úgyhogy ettem egyet a Subwayben és irány vissza a hotelba.

Midnight City.

A sötét a Manchester hídon ért utol, az álom meg a szobában nagyjából öt perccel azután, hogy beestem az ágyba.
Másnap fölnyergeltem tizenegy tájban, és elhagytam a fedélzetet.
A Hilton recepciósa ismét nagyvonalúan eltekintett az öltözékem mustrájától, én pedig felettébb büszkén indultam a Poe Múzeum felé.
A múzeum maga a város Shockoe nevű negyedében van, egy olyan épületegyüttesben, ami amúgy Poe-hoz nemigen köthető... :D
Mentségükre legyen mondva, a legtöbb ház, vagy épület, ahol a novella és főleg a horrortörténetek nagymestere lakott, vagy alkotott, már az enyészeté lett réges rég.
Mindenesetre végül sikerült bejutnom az épületbe, ahova egy életunt figura engedett be rövid tanácskozás után.
Szóval láttam a mi emberünk íróasztalát a Southern Literary Messenger-es időkből, meg néhány (általam teljesen ismeretlen) művének kéziratos verzióját is.
Stílusosan síri hideg volt odabent, szóval amikor kimentem a Napra, jócskán fejbe kólintott. Be is nyomtam két Snickerst, mielőtt kifordultam volna magamból... :D
Meg egy kólát, aztán hadd szóljon. Megindult a karaván a városon át.
Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom - helyett vagy tíz kiló könyv és legalább annyi ruha, meg műszerek, szóval vándorcigányra emlékeztethettem azokat, akik végignézték a küzdelmet.
A buszvégállomásra szerencsésen megérkeztem azonban, és a következő néhány órában csöndes haldoklás következett...
Majd föl a buszra, és át az éjjelen a végtelen autópályákon elébb Washington D. C.- be (ahol a sofőr eltévedt), majd Baltimore-ba, végül Delaware-on keresztül New York Citybe.
Reggel hat helyett fél nyolc körül futottam be a Port Authority buszállomásra, majd jöhetett a legvégső fejezet.
Avagy Nagy zűr Kis-Kínában.

Széles jókedvem oka, hogy kettőt látok a kamerából.
Persze a hídból csak egy van.

Ez lényegében annyit jelentett, hogy a Kimlau téren (amit a tavalyi bejegyzéseimben oly sokszor emlegettem volt) találkoztam a Gazellával, majd a viszontlátás fölött érzett végtelen öröm jegyében vettünk egy másfél literes bort és még a téren magunkhoz vettük a javát. Szóval az utána következő mászkálást inkább nagy jóindulattal kóválygásnak nevezném - pár órára pl. egyáltalán nem emlékszem, csak arra, hogy egy játszótér mellett ültünk, kurva meleg volt és irgalmatlanul be voltam b*szva.
Szóval ahogy ez az iszogatások alkalmával általában jönni szokott, a következő jelenetben már egy metrón találom magam és száguldok valamerre, a Gazella meg röhög valamin, de pontosan meg nem tudnám mondani, hogy min.
A java azért még hátra volt.
A tengerpartra jutottunk ki, mint később kiderült - sőt: az óceán partjára.

Erre mondaná Lazlow, hogy "elpilledtem".
Én úgy szoktam fogalmazni, hogy "erősen berúgtam".

A Nap sütött, ahogy a Naptól elvárható, szóval valamelyest ismét megéreztem a kínai alkoholbolt remekét és bedőltem a homokba ruhástul, a Gazella pedig felváltva go prózott a vízben és nevetett a formátlanabbnál formátlanabb rozmárokon.
Olyan volt az egész, mint valami kibaszottul vicces szürreális álom. Már csak a csajok hiányoztak, de helyettük voltak ugye a rozmárok, a vén buzik és a mindenhol jelen levő magyar menő gyerekek, akik be is tanálták a mi emberünket (aki meglepetésemre elég hamar lekoptatta hirtelen barátainkat). Brooklynban váltunk el, ő Manhattan felé vette az irányt, én pedig a reptérre igyekeztem némileg megtört lendülettel (eléggé lehangoló volt, hogy a bor nem fért be a táskámba, így neki adtam végül).
Az otthoni utazási ügynökségem sztár volt: ülésszámot a repülőre nem foglaltak; a repülő előtt egy órával még mindig standby-on voltam, azaz nem volt meg az ülésem helye, félő volt, hogy másnap tudok csak menni. Végül pizzával vertem el az éhem, majd már többé-kevésbé tiszta fővel ültem fel a hazafele tartó repülőre, hogy Párizsig meg se álljak (az Air France-nál végül úgy döntöttek, hogy kit érdekel az ülésszámozás, amire magam részéről csakis helyeselni tudtam, mielőtt zavaros álomba merültem volna).
Ott szereztem egy Le Monde-ot anyámnak (még mindig beszél egy kicsit franciául), miután kivonatoztam egy sofőr nélküli szerelvényen egy hangárba, máig nem tudom, hogy miért és főleg azt, hogyan jutottam át a határon.
A budapesti járaton aztán végig aludtam, és lőn: hazatértem végre.

Így zárul amerikai kalandjaim összefoglalója, de senki ne csüggedjen: idénre is jut majd bőven.
Végre megérkeztünk a jelenbe, ideje lesz kitekinteni Dél-Ukrajnába, esetleg egyenesen a kelet-európai káoszba, ahova legközelebbi útjaink vezetnek majd!

We are living in Amerika - part nineteen

Tizenkilencedik részéhez érkezett a karaván, ami Amerikában kicsit idegenül hat, itthon viszont mindannyian tudjuk, miről is van szó.
Ott maradt abba a történet, hogy augusztusba fordultunk, és elkezdődtek az addigi leghosszabb, legizgalmasabb kalandok (ha persze nem számítjuk ide a tavalyi stoppolást, mert az még mindig vezet).
Lassan, ahogy közeledett a nyár vége, ismét számot kellett vetni, tehát - avagy végezetül merre is utazzon az ember, ha vége mindennek.
Mikor Scottie fiú megkeresett tavaly novemberben, hogy meginvitáljon a kapuba és jól megszokott műanyag székembe, cserébe beszerveztem neki két lányt a környezetemből, Lilyt és Ildit - mindketten ki is jöttek velem, ahogy ismeretes (és akikkel kapcsolatban az a pletyka terjengett, hogy az egyik a rokonom, a másikkal meg randiztam egy időben).
Velük tervezgettem eredetileg az utat, de hamar kiderült, hogy nem egy időben végzünk, szóval más utakra fogok tévedni alighanem.
A Polish Army egy tömbben készült a nyugati partvidékre, Aqua és a Dán szintén arrafele indultak, de magyar lányokkal kiegészítve.
Sokat gondolkodtam azon, melyik csoportnak lesz a jobb dolga, de alighanem Aquáék fogták ki a főnyereményt (Csengettyű humora egészen parádés néha, Esztiről meg már bőven írtam, szóval most nem).

Egy dologban bizonyos voltam eddigre: akárhova is utazok, Juanitát messziről kerülni fogom az útjaimon.
Emlékezhetünk a tavalyi estékre (főleg Peti B aki ha jól emlékszem, saját kezűleg rángatta ki őt meg Laurát egy vadidegen Mercedesből), de akkor még amolyan bulis csaj volt, akit lehetett bírni és kibírni.
Idénre egészen eszméletlen átalakuláson ment keresztül, és időnként már-már Jancsi bohóc színvonalát idézte a műsoraival és azokkal a próbálkozásaival, amikre azért volt szükség, mert ők ketten masszívan szerepjátszásba kezdtek (pozíciók erősítése végett és gondolom hiúságból).
Nem tudtam megérteni, miért kellett elb*szni valamit, ami alapból jó volt.
A nyár elején Juanita legtöbb délutánját magányosan töltötte az ágyában és nem sűrűn mászott ki onnét.
Aztán kihívtam párszor a körlet mögé cigizni meg dumálni, gondolva, hogy biztos jót tesz neki - úgy tűnt, ezt a társaságot nehezebben fogja megszokni, mint a tavalyit, jóval több volt most a visszafogott ember, sokkal kevesebb az a fajta harsány, akiből tavaly rengeteget lehetett találni.
Na ebből lett az nyár végére, hogy saját golfkocsival furikázott az irodáig meg vissza, a létező összes dologba igyekezett belekötni és odáig jutottam vele, hogy már rá se néztem az utolsó hetekben.
Remélem, a nyugalmi időszak elég lesz neki, hogy rendbe szedje magát, mert jövő nyáron erre a produkcióra vajmi kevés szükség lesz (ne feledjük: összebalhéztam az igazgató anyjával és kevés rá az esély, hogy visszatérjek).
Próbáljátok meg elképzelni ezt a lányt, meg Jancsit, ahogy egrecérozza a frissen odaérkezőket.
Ugye hogy kurva sz*rul hangzik?
Szóval ez idő tájt meló után gyakran átmentem a netszobába és tervezni kezdtem, mi legyen, ha lecsengettek napjaim.
Első körben valami olyasmira gondoltam, hogy New Yorkban leszek pár napot Mari O-nál, ahogy tavaly is, és alaposabban fölfedezem magamnak a várost.
Peti K szintén kinn volt most nyáron, ővele meg stoppolni mehettem volna, ha rátermettnek mutatkozik.
Erről végül is letettem, mert Mari O hazautazott Magyarországra ballagásra, Peti K-ből pedig kitört a törp és inkább félre akart tenni későbbre (amit más ember biztos zokon vett volna, de én mindig is efféle voltam, szóval különösebben nem nehezteltem meg).
Mi legyen hát?
Az, hogy végül is mibe vágtam bele, nagyon hamar ki fog derülni.
Addig is nézzünk bele, mik történtek augusztus első heteiben, mert bőven peregtek az események.

Először is ráléptem a gázra Ildivel kapcsolatban.
Ekkoriban érett meg a határozat, hogy tulajdonképpen akár meg is próbálhatnék kedvesnek lenni hozzá, hátha alakul végre vele valami és a fára mászásból mondjuk nem lesz azonnal lejövés.
Ez elég ősemberszerűen hangzik, de higgyetek nekem: nincs ebben semmi különös.
Szóval először is röviddel a Centraliás kaland után nagy levegőt vettem és elkértem a tábori Hondát ismét, lássuk meddig jutunk el.
Nagy bánatomra néhány órára kaptuk csak meg, úgyhogy rögtönöznöm kellett valamit - ám semmi vész, Honesdale mellett van valahol a Tanners Falls, usgyi oda!
Aztán Ildi rálépett a gázra és éreztem, ahogy megindul a reggeli (kivételesen átfáradtam az ebédlőbe, ahol a francia pirítós-juharszirup-főtt tojás kombinációt látva hangos zokogásban törtem ki)... Ildi elfelejtett szólni, hogy odahaza ralipilótának készült, de hamar jelezték, hogy NE... :D
Az orsoni kanyart nagyjából negyven mérföld per órával vettük be, és megvallom őszintén, ahogy csúsztunk a kőzúzalékon a bokrok irányába, megfordult a fejemben, hogy inkább határozottan sétáljunk egyet a búzamezőkön, ott kisebb az esélye annak, hogy nagyon gyorsan vége lesz mindennek.
Az Orson utáni úton is nyomta neki becsülettel, egészen Pleasant Mountig gyakorlatilag szüntelenül gyorsultunk, én meg két sörrel igyekeztem oldani a feszültséget, ez végül sikerült is.
Szóval különösebben nem húztam fel magam rajta, amikor betörtünk az erdőbe és valami egészen elképesztő út legvégén egy ház udvarába érkeztünk meg, elég nagy sebességgel.
A leány nem zavartatta magát, egyszerűen levette a gázról a lábát és várt.
Mivel nem volt kedvem nekem is várni, bementem a házba, lélekben már várva Dustyt kockás ingben, szalmakalapban és fűszállal a szájában, ahogy előbukkan valamelyik sarok mögül és megszólaltatja a lefűrészelt csövű shotgunt.
Végül egy negyvenes asszonyka bukkant elő, shotgun helyett egy gyerekkel a kezében, és kedvesen elmagyarázta, hogy jó az út, amin jöttünk, csak pont az ellenkező irányba kéne visszamenni mert itt valamiféle Himalayan Institute van és nem nézik jó szemmel a betolakodókat.
Na mondom baszd meg.
Megint.
Néhányan még emlékezhettek a vértesi kalandomra Tibivel, amikor a fejünkbe vettük, hogy a szektánál fogunk reggelizni.
Az előtörténet annyi, hogy volt egyszer egy haverom, akivel életem első munkáját végeztem (telefonfülke-festés Budapesten, 2006 nyarán) és ő mesélte, hogy egy városunkba való csajt kicsábított magához egy szekta a Vértesbe és évek óta nem eresztik haza.
A rendőrség szokásosan nem csinál semmit.
Szóval ennek igyekeztem utána járni Tibivel, úgyhogy tizenkilenc-húsz év minden önbizalmával felvértezve leültünk asszem a volt tizenhatodik akna bejáratához és elkezdtünk reggelizni egy verőfényes kora nyári napon.
És meg is jött az, akire vártunk: maga a főmufti.
Érdekes fazonnak tűnt, vízzel kínált, de ahogy befele mentünk a teljesen kihaltnak tűnő épületek között, a reggelire invitálását már nem volt merszem elfogadni - a vizük egyébként meglepően jó és főleg hideg volt.
Tudjátok, vannak olyan helyek, ahol érzi az ember, hogy mintha valamit rejtegetnének előle.
A hófehérre meszelt, hodály nagyságú, többszintes és teljesen üresnek kinéző házaktól pont ezért borsózik a hátam, mert amikor ott jártam, le mertem volna fogadni, hogy valami buli megy épp odabent, de a falak hangszigeteltek.
Szóval a vízvételezés után gyorsan elpályáztunk, de a napnak ezzel nem volt vége - később újfent találkoztunk a főmuftival, aki ekkor már nagyjából húsz, külföldi bárányt terelgetett, akik közt lettek és osztrákok is voltak és valamennyiük szemében valami fáradt és ködös tekintet ült (az angol úgy mondja ezt, vacant look).
A hideg a mai napig ráz, ha rágondolok.
Első kérdésük természetesen az volt, milyen viszony fűz Istenhez, majd mikor meghallották a válaszom, lehorgasztott fejjel és ami még fontosabb, köszönés nélkül tovább mentek az út mellett.
Azért annyi talán járna annak is, aki nem tagja a nyájnak.
Szóval ez a történet jutott eszembe, amikor Ildi a Himalayan Institute-be kormányozta a tábori Hondát - valahogy az egész hely kib*szottul gyanús volt.
Nem volt pl. parkoló, annak ellenére, hogy a világ végétől öt percre voltunk - ennek ellenére jó néhány ember lézengett egy épületben, ami egy felújított kaszárnyának nézett ki.
Minden ház egyformán festett, és szemmel láthatólag a javának semmilyen funkciója nem volt.
Az emberek fojtott hangon beszéltek, amit különösen nem állhatok.
Szóval alighanem valamilyen titkos szexklubba érkeztünk meg, vagy vallási szektához, Ildi mindenesetre egyiket sem akarta egyelőre kipróbálni, szóval beletaposott a gázba, és végre a jó úton haladva megérkeztünk Honesdale határába.
A Tanners Fallsba vezető útra Bethany után kanyarodtunk rá, miközben a harmadik sör mellett meséltem el Ildinek kalandjainkat a Dánnal a honesdale-i rendőrségen. A táj valami eszméletlenül gyönyörű volt, lombhullató fák váltották a  fenyveseket a völgyekben, csak a vízesés nem akart megkerülni.
Úgyhogy a leányzó bemászott egy patakba őzeket nézni, én meg fönt szédelegtem egy kicsit a verőfényben.
Aztán mindenféle izgalmas esemény nélkül hazafele indultunk, mert nagyjából húsz percnyi időnk maradt visszaérni a táborba és a későbbi terveimhez még fel akartam használni az autót.
A vízesést jelző tábla tőlünk nagyjából ötven méterre bukkant föl visszafele és némiképp fölment az agyvizem - de abban maradtunk, hogy legközelebb megkeressük.
A táborig végig nyomta neki, szóval nagyjából időben érkeztünk vissza, nekem pedig végre valóban élesben kellett navigálnom - természetesen kétszer is elb*sztam, így késtünk végül negyed órát.
No de hátra volt még a nap java része - úgyhogy ebéd után ismét Ildi elé álltam, és közöltem vele, hogy ha kibírja a Forest Citybe vezető utat - nagyjából tizenhat mérföld lehet -, akkor kap egy pizzát.
Sejtelmesen mosolygott és aszonta, hogy oké.
Vele Pamelával ellentétben valóban lehetett haladni, úgyhogy igyekeztem végre a dolog kellemesebb részire koncentrálni és beszélgetni kezdtünk.
Túl sok minden ismét nem derült ki róla, annyi viszont igen, hogy szereti a színházat és hogy Örkényhez vonzódik valami furcsa értelemben.
Nem akartam elsütni a nyilvánvaló poént, hogy én pedig többek között hozzá vonzódok valami még furcsább értelemben, úgyhogy végül is sikerült hoznom a vidéki tahót ismételten.
A pizza egyébként fantasztikus volt - tejfölös alap, bacon és csirkemell...
Ezen felül akkora volt, hogy még bőven maradt belőle hazulra is (asszem végül a Polish Armynak adtam a lengyel-magyar jó barátság jegyében).
A visszafele úton valahol Tom, a karbantartók főnöke is megbújt (a történet szerint, amit pár nap múlva elmesélt, éppen pecázott a Stillwater Lake partján), mi viszont erről mit sem tudva pedáloztunk az egyre inkább alkonyodó erdőben.
A lyánynak remek erőnléte volt, szóval ezúttal nem sötétedett ránk a nap, viszont kezdtünk egyre inkább egymás idegeire menni, úgyhogy mikor visszaértünk a táborba, jóformán vigyorogni maradt erőm és kifeküdni.
Összességében jól alakult, noha ettől a naptól kezdtem úgy érezni, hogy nekem mégis valaki másra lenne szükségem.
Emlékezhetünk, mi lett pl. az Anita-történetből (a régi blogom követői erről hosszabban is olvashattak): mindig az olyan lányok után őrülök meg, akik nem engednek kibontakozni. Akik vevők a suttyóságomra és a hülyeségeimre, de nem adják magukat egykönnyen. Ezt eddigi életem során már elsütöttem párszor és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy őt is tönkre kéne tennem, szóval ezek után inkább visszavonulót fújtam.
És visszagondolva, akármilyen jó csaj is, egyáltalán nem bánom.

Tom maga egyébként elővett pár nap múlva és olyan határozottsággal jött ki a portára, hogy már azon gondolkoztam, ismét ki fog rúgni (még nyár elején rakott ki a karbantartók közül) - ehelyett életemben először elbeszélgettünk.
Nem is akármiről.
Közölte, hogy valamelyik nap látott Ildivel tekerni a Stillwater Lake fölött és hogy épp lemaradtam arról, amit amúgy nagyon kerestem.
Hirtelen arra gondoltam, hogy valakitől megtudta, hogy Ildi szoknyája után futok, de mint nemsokára kiderült, arról tudott ehelyett, hogy régóta keresem már a fehérfejű halászsasokat.
A környéken egyetlen él, amely épp azon a délutánon épp annál a tónál napozott.
Kicsit csikorgott a fogam, főleg hogy Ildi is imádja a madarakat, de megköszöntem az infot és elterveztem, visszatérek még én oda.

A következő kalandot máris a következő hét hozta el - nyár végére végre beindult a lendület, beakadt a gépszíj és elkezdtek íródni a jobbnál jobb történetek.
Augusztus 13-a van.
Szóval egy fasza buszút után máris Honesdale-ben találjuk hősünket, egy farm kerítésénél éjszakai sötétségben, ahol Esztivel és a Gazellával épp egy üveg bor kinyitásán ügyködnek, majd nem csak ezt, de egy másikat is bedöntenek és máris lesz merszük felülni az antigravitációs cuccokra a vidámparkban.
What the actual fuck? :D
Mindenki tudja, hogy tériszonyom van egy határ fölött, úgyhogy képzelhetitek a megdöbbenésem, amikor a Dán mellett ülve emelkedek nagyjából huszonöt méteres magasságig és ráébredek, hogy mi is történik valójában.
Zuhanás közben egy angol lord nyugalmával csak annyit közlök hogy fú anyám, a Dán bazmegol - utána pedig igyekszek vegyülni a tömegben, mert percekig remeg a lábam, és nem óhajtok felsülni a lányok előtt.
Maga a vásár pontosan olyan, mint amit az amerikai filmekben lehet látni.
Vannak ügyességi játékok - kosárra dobás, a legendás kalapács, amivel meg kell szólaltatni egy csengőt (lényegében rá kell csapni egy golyóra, ami egy függőleges sínen mozog), célba dobás meg ilyenek.
A vidámpark része az, ami igazán eszméletlen: a szabadesés mellett van sárkányrepülő kötött pályán, akkora óriáskerék, ami idehaza csak Pesten van, és még számtalan olyan dolog, ami otthon sincs.
De nem ez a legmegdöbbentőbb: hanem hogy Honesdale mindössze 5000 fős (!) város.
Odahaza egy nagyobb falu búcsúiban többnyire egy körhinta van, céllövölde és ezzel nagyjából be is zárult a kör - fél óra és mehetünk berúgni, mert a sör a céllövöldével ellentétben minden falusi kocsmában nagyon olcsó... :D
Itt viszont nem, úgyhogy miután kijövünk és a Dán elsüti emlékezetes piña colada-s poénját
(Veronikának elmeséli, hogy a piña hullámvonal nélkül mit jelent magyarul - majd miután amaz döbbenten bámul, megjegyzi nekem rezignáltan, hogy ez a mai nap jó, hiszen csak két csaj előtt égett be :D), betolunk még egy üveggel csak a mihez tartás végett.
A hazafele út tehát elég kásásan alakul, asszem beugrunk még a bárba is, ahol valamiért a Hungarian Army is ott van, és akik közül Andyt alaposan megverem biliárdban.
Mondjuk ez így nem igaz, mert egy párosban legyőzöm, egy az egy ellen viszont nagy küzdelemben kikapok és még büszke is vagyok magamra.
Rick Rose-t pedig szintén aznap úgy átejtem, hogy még hetek múlva is sírva röhögünk rajta.
Damian, a Polish Army egyik tagja éppen mászkál körbe a vödör sörével és nekem természetesen kifogyott; ámde megérkezik a megváltás Rick személyében, aki lerakja a vödrét a veranda párkányára és elkezd beszélgetni az addigra már mattrészeg Jeffel (sportmenedzser amaz, ő meg a srácokra vigyáz napközben).
Szóval kitöltöm a sörét magamnak meg a mellettem álló srácnak is, majd ártatlan arccal visszateszem a  helyére.
Rick csakhamar odafordul, és döbbenten tapasztalja, hogy a sörének hűlt helye.
Meg is kérdezi, nem tudom-e hova tűnt - mire bizalmasan odasúgom neki, hogy ez ugyan Damiané, de töltsön belőle nyugodtan, neki már úgysem kell... Szóval a forma sűrű körbetekintgetések mellett kitölti magának a saját sörét, és beoson a klubba...
Sikerül megvárnom, míg beér, csak akkor szakad el a cérna és tör ki belőlem a hahota.

A másnap ezúttal tényleg másnap volt.
Duane-t eddigre már kirúgtak, viszont a bárban ő is tiszteletét tette és valami olyan piával kínálgatott minket, amiből csak a vodkát sikerült azonosítanom, de elég az hozzá hogy zöld volt és kibaszott erős.
Cudar egy nap volt a péntek.
Ha már Duane.
Utalgattam már rá korábban, hogy Jancsi barátunk fúrja majd meg a nyár folyamán, aminek nagy részben köszönhetően elveszíti az állását, a csapat meg elveszti az egyik legnagyobb arcot, aki a maga módján összefogta a részeket.
Utána már csak Jancsi és Juanita maradt, akiknek voltak efféle ambícióik, de egyre inkább lejáratták magukat - meg én.
És ugyan k*rva sok tábortüzet raktam nyár végén, amik jól is sikerültek, de már nem volt ugyanolyan a hangulat.
Sous chefünk kirúgása napján egyébként valami elpattant bennem. Először arra gondoltam, adok pár állast tót vitézünknek just for good measure (eddigre már nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék), de végül úgy döntöttem, hogy ez egyszer leereszkedek a szintjére. Lényeg ami lényeg: hagytam neki egy üzenetet, amiben informáltam arról, hogy egy ragály, majd elmentem megkeresni Duane-t.
Ő maga Lakewoodban volt valahol és az állati üvöltésekből ítélve remekül érezte magát egy szomszédos házban (ahol mint később kiderült, a salátabár főnökasszonya, Stacey lakik) - a munkahelyén viszont ott találtam Kimet, akivel le is gurítottunk pár sört, várva rá.
Sőt, ami őt illeti, jó pár vodka is elfogyott, mire megérkezett Duane, én pedig magamban megállapítottam, hogy Kimnek remekül áll az, ha kicsit ivott.
Nem tudom, nőre illik-e ilyet mondani, de ha emlékeztek még a Sandybellhez fűződő történeteimre (csak akkor bírtuk elviselni a másikat, amikor valamelyikünk be volt rúgva - és tízből hétszer ő volt az), akkor alighanem vállvonogatás következik...
A parti egészen sötétedésik folytatódott és alaposan elázva pedáloztam végül haza.

A rendkívül érdekes dolog azonban ezen napok után jött.
János vitéz még aznap összehívott egy meetinget (!), amiben a megmentő szerepébe bújt és true protectorrá lényegült át, amiről számomra mindig egy női borotva ugrik be és nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Mindenesetre a következő napokban igen feszült volt a hangulat.
Mivel nem tudta pontosan, ki írta neki meg, hogy egy fertőzés, ezért mindenkihez nyájas volt és próbálta kipuhatolni, ki nem bírja a pofáját.
Végül is döbbenetesen sokan akadtak, akik az öklüket simogatták az akciói nyomán, szóval a nyájasság csakhamar alább hagyott, és maradt az alapszint: a betegség.
Egyszer az életben pedig én is lesüllyedtem a szerepjátszók szintjére és megpróbáltam kipuhatolni, ki mit gondol az üzenetről. Aztán ahogy sorolták a panaszaikat (megtoldva azzal, hogy ők maguk is szívesen kiütnék az ilyen ügyeskedőket), kénytelen voltam elismerni magamban, hogy nem nyúltam mellé.

Őrá nem is érdemes több sort vesztegetni - még csupán annyit, hogy egy korábbi útján egészen a kanadai határig kalandozott a tábori Hondával, aminek nem sokára erősen jelentősége lesz.
Egyelőre önfeledten tervezgetem az utat, ami mindörökre beírja magát a tábor történelmébe, és remélhetően mindenki úgy fog visszagondolni rá, mint ami igazán fantasztikus volt.
Centraliába megyek ismételten.
Meg Harrisburgbe. És egy csokoládégyárba.

Eddigre (augusztus közepe felé) kezdtem igazán úgy érezni, hogy sz*rok én az egészre, érezzük már jól magunkat egy kicsit. Úgyhogy erre az útra olyanokat is hívtam (vagy elvittem), akikkel keveset beszéltem, vagy egyenesen olyanokat, akiket annyira nem is kedveltem (ketten a Triumvirátusból). Jó néhányan voltak úgy még egészen nyár végén is, hogy nem sok minden történt velük.
A kerótúráimra sokan velem tartottak, de a többség nem merte bevállalni a szürkületi tekerést medvék között.
A tábortüzeimet természetesen a táborban raktam, szóval azok is oda voltak köthetőek.
Egy a lényeg: népes gárdával indultunk korábban nem látott messzeségbe.
Az előtörténete a dolognak annyi, hogy odamentem a tábor igazgatójához pár nappal a nagy utazás előtt és megmondtam neki, hogy nagyon sokan egész nyáron nem jutottak ki, csak a Walmartig, és hogy a program szerint a kultúrával is meg kéne ismerkedniük, nem csak a bevásárló központokban szóló popzenével.
Úgy tűnt ez hat, de a Niagarához akkor sem adta oda a kocsit.
Trükkösen csak annyit kérdeztem, hogy közelebbi távra odaadja-e, amire rábólintott.
Meg volt nyerve tehát a mákzsák, ideje volt kocsiba pattanni, hogy elvihessük a csinos szöszit a kórházba.
WTF ismét?
A hét személyes kocsiba végül is nyolcan ültünk be a nevezetes reggelen, mire Scottie fiú is befutott azzal, hogy Ola beteg és ugye elviszem a kórházba?
Persze hogy rábólintottam, remélve, hogy nem néz be a kocsiba és hogy nem tud elszámolni hétig.
Azaz nyolcig. Sőt, kilencig.
A szöszin kívül velünk tartott Matt, Eny, a Fesztiválcsaj, Veronika és a Gazella mint sofőrök, Marcin és Pamela - meg én, mint navigátor.
Olával végül is jó fél órát eltöltöttünk a honesdale-i kórházban, majd miután kiderült, hogy a biztosítása a szemgyulladásra nem érvényes, ezért felhívtam Scottot és megkértem, hogy ha már egyszer jobban ért a dologhoz mint én, akár át is ugorhatna segíteni neki, mert én totál nem vágom a témát.
Nem volt sok kedvem hozzá, hogy ott hagyjam szegény lányt egyedül egy totál idegen városban, de elég erős volt a mormogás (különösen a kocsi leghátsó traktusából), úgyhogy sok sikert kívántam neki és elindultunk (utólag egyébként elég sokat hálálkodott, hogy legalább a telefont elintéztem, úgyhogy elég hamar megoldódott a baja szerencsére).
Veronikáról a hancocki szappanos kaland óta már tudtam, hogy remek sofőr, úgyhogy az út első szakaszában ő vezetett.
Az ismerős út átszelte Forest Cityt, majd Vandlingen és Carbondale-n áthaladva csakhamar megérkeztünk az autópályára. Aztán pedig irány dél!
Döbbenetes szabadság telepedett a társaságra.
Másnak nem tudhatom be, hogy még Enyvel, Alex csajával is váltottam pár szót, akiből egyébként harapófogóval kellett általában kihúzni - a többiek is remek hangulatban voltak.
A Gazella valahol Carbondale környékén vehette át a volánt, onnantól némileg vadabb, de meg kell jegyezzem: egészen biztonságos vezetés következett.
És végre ismét volt egy olyan sofőr, akinek elég volt egy személy iránymutatása, s igaz az is, hogy egyáltalán nem bántam, hogy az enyém. A hátsó sorokban időnként elszabadult a hangzavar, de elég megdöbbentő módon végül egyáltalán nem tévedtünk el véglegesen.
Az autópálya eközben lassan felvitt minket az Appalache zöldellő hátára.
Elhaladtunk a wilkes-barre-i katlan mellett szüntelenül délnyugatra tartva, én pedig a térképemet szorongatva örültem, hogy élek.
A 81-es autópályáról ugyanott hajtottunk le, mint annak idején, amikor Aqua vezetett - Oneida mellett, egészen Ringtownig sikerült megtartani a kocsit az ismert úton, majd végre eltévedtünk és megálltunk egy benzinkúton.
Ott valamiért megtetszettem a pultos csajnak, szóval néhány kérdés után már nekem is volt kedvem a leltárhoz a raktárban, amit csak az húzott keresztbe, hogy szakadt kinn az eső és a többiek ezért a kocsiban üldögéltek.
Szóval Ringtown, khm.
A neve beszédes, mert egy ideig körbe-körbe mentünk, majd találomra behajtottunk egy udvarba... Aztán vissza a dombon és lám: megvan az út!

Centralia elhagyott országútján.

Centralia ismét nem füstölögve fogadott, de ezúttal már biztosabb voltam abban, hogy találok végre ősi tüzeket valahon. Annyi volt csak a gond, hogy szakadt az eső, úgyhogy a két temető körbejárása és a Timko nevezetű sírkő újrafelfedezése után bóklásztunk még egy sort a halott városban, majd a kocsi mellé érkezve végre megleltük azt, amiért jöttünk.
Egy harminc centi hosszú résből föld alatti füstök szálltak.
Nyilván elő lehetne ezt úgy is adni, hogy éreztem a helység esszenciáját, ahol az ősök szelleme kísértett meg és bírt maradásra, de őszintén szólva eddigre már kivolt a f*szom a zuhogó esővel, úgyhogy vigyorogtam egyet a füstfelhőben és beszálltunk a kocsiba.
Az előzetesen betervezett nagy dobást (a Yuengling-gyár meglátogatása Pottsville-ben) idő szűke miatt nem sikerült kiviteleznünk, úgyhogy Centralia után egyenesen visszatértünk a 81-es útra, és egyre javuló időben (mikor sütne ki a nap, ha nem épp most) tepertünk Pennsylvania fővárosa, a mágikus Harrisburg felé.
Ami egyébként meglepő módon jóval kisebb, mint Philadelphia (amaz a maga másfél millió lakosával messze a legnagyobb település az államban), de egyre közelebb és közelebb érve az embernek az a benyomása támadt, mint Budapest felé haladva - közeleg a főváros.
És nem csak azért mondom, mert jött a kora délutáni forgalmi dugó.
Harrisburg külvárosait elhagyva egyre inkább kezdett formát ölteni a civilizáció, amivel a hegyek tetején eléggé keveset találkoztunk. Rendezett udvarok és gyárak következtek, még Amerika hőskorából.
Aztán gyönyörű, kőből épült házak között megérkeztünk az irdatlan Susquehanna partjára, s vele együtt a városba is.

Marcin, a Gazella és én a Susquehanna gyaloghídján.

Le voltam nyűgözve.
A Susquehanna, ami mellett tavaly Felivel már jártam (nem messze Lanesborótól ered, ahol az emlékezetes bányában száguldós kaland történt) ide érve már Duna-szélességűre duzzad és a város központjában legalább hat, de összesen vagy tíz híd igyekszik segíteni a' embereket az átkelésben.
A vasúti hidakat nagy bánatomra valószínűleg már nem használják - de lepusztultságukban is volt bennük valami egészen grandiózus.
A lányok be is üzemelték a táblagépeket, miután kiszálltunk egy plázában, bőven volt mit fotózni (sőt, a helyi Margit-szigeten még inkább, de az valamivel később történt).
Egyelőre vettem egy szürke inget és csapatostul bevonultunk kajálni egy steak house-ba, ahol megrendeltem életem első well done marhaszeletjét párolt gombával és steakburgonyával.
Leírhatatlanul nagy adag jött, aminek kb. a harmadát Mattnek passzoltam át, mert egyelőre nem rendelkeztem egy átlagos amerikai étvágyával. Fantasztikus volt egyébként.

Itt pedig Veronika mellett feszítek
Harrisburgben, a Kapitólium lépcsőjén.

Szóval a helyi Margit-szigeten először is soft ball pályák mellett óvakodtunk el, majd egy lepusztult gyaloghídról végre megláttuk a nap legszebb panorámáját. A Nap nyugaton küzdött az elmúlással, a tengernyi széles folyón régi stílusú gőzhajók mentek le és föl, határtalannak éreztem mindent.
A belváros pontosan olyan volt, mintha Washington D. C.-t lekicsinyítettük volna és beraktuk volna egy miniatűr Manhattan belsejébe.
Baromira tetszett. Marcin elébb megviccelte Veronikát (egy járókelő csinált fotót rólunk, a nemzetbiztonsági rapper pedig eldugta a gépet, hogy aztán cseh szépségünk negyed órát keresgélje a csókát :D), majd készült pár kép a helyi kapitólium lépcsőjén és hajrá:  ideje volt elindulni a végső állomás felé is.
Hershey következett és az USA-szerte híres csokoládégyár.
Besötétedett, a forgalom megemelkedett, és egészen konkrétan halálfélelmem volt a Harrisburgből kivezető úton - balról/szemből kanyarodtunk rá egy autópályára, lámpák nem fékezték a szemben jövő három sávos forgalmat, csak egy tábla valahon.
Hersheyig más egyéb nem történt, a Gazella nyomta neki, én meg igyekeztem figyelni a táblákat és reménykedni, hogy nem jön szembe sem egy tizenhat kerekű kamion, sem a tábor igazgatónője golfkocsiban.
Végül mindkettőt sikerült megúszni, úgyhogy bevetettük magunkat a csokoládégyárba. Szó szerint.
Előbb egy körbevezetésen vettünk részt, majd egy pillanatra félreraktam az előítéleteimet a tömegkultúra iránt és benéztem a boltokba.
Röviden annyit mondok, életemben ennyi csokit nem láttam egy helyen. Mondjuk mire másra számít az ember itt, de akkor is döbbenetes mennyiségű volt belőle. Szereztünk is pár kilóval, majd nagyjából tizenegy fele visszaindultunk végül.
Az időjárás pedig úgy döntött, ideje kalandtúrát csinálni az egészből.
A Gazella tehát az elkövetkezendő órákban lankadatlanul nyomta neki (néha kilencvennel is és nem kilométerről beszélek), keresztül a ködön, szakadó esőn és mélységes sötétségen keresztül, oldalra pedig egyre-másra tűntek el a részeg sofőrök, hullafáradt kamionosok és a szimpla elmebetegek.
Emlékszem, hogy vagy nyolcvan kilométeren keresztül követtünk egy új Dodge-ot, mert jól ki tudtam venni az egybe függő hátsó lámpáját - és ami még fontosabb, azon kívül k*rvára semmi nem látszott semerre, csak a mélységes köd.
A hátsó frakció persze eddigre elfáradt és őszintén szólva félt is egy kicsit, szóval erősödött a morgás - de úgy voltam vele, hogy jobb gyorsan hazaérni, mint egyáltalán nem hazaérni.
Úgyhogy a Gazella még azelőtt Forest Citybe ért, mielőtt elkezdődött volna az erdei élet, mi pedig megúsztuk a ködöt, a ránk forduló csőrös kamionokat és egyelőre az igazgató asszony haragját is.
Ez a nap volt a nyár fénypontja.

Azért a továbbiakban sem lesz piskóta az asztalon.
A következő történetben lezárul a nyár, a csapat szétszéled, én pedig egy olyan városba indulok, aminek a közepén természetes dolog, ha valaki kajakkal közlekedik.
Hamarosan folytatjuk.

We are living in Amerika - part eighteen

A nyáron ismét rá kellett jönnöm arra, hogy nem feltétlen a legjobb ötlet, ha az ember csakis egyfajta zenét hallgat.
A verandára akármikor kimegy az ember, ötven-ötven százalék az esélye, hogy lengyel rap vagy nyugati elektronikus zene köszöntse.
Kivéve persze, ha Magda vagy Matt keveri a dolgokat (rajtuk kívül a Gazellának van még elég jó ízlése, de ő elég ritkán veszi át a DJ szerepét).
Matt kb. olyan zenéket hallgat, mint én néhány éve (Biffy Clyro, Kasabian, Foo Fighters), míg Magda olyanokat is ismer, amiket Angliában fedeztem fel hosszas keresgélés után (Miles Kane, vagy a The Doves).
De ha véletlen nem ők ülnek kint, akkor sincs nagy gáz.

Andy lehetetlen természete ellenére nagyon gyakran rakott be egész jó zenéket, pl. amikor a nyár végén a csónakház tetejét festettük, a Tron 2 filmzenéjét csapatta max hangerőn és kurva nagy volt.
Duane, a sous chef száma (You Can't Tell Me Nothing Kanye Westtől) is az a kategória, amit magamtól sose hallgatnék, de akárhányszor berakta Matt barátunk, kénytelen voltam bólogatni és vigyorogni.
És hogy mér' írok a zenéről ennyit?
Tavaly ugyebár nem nagyon jöttek össze nagy zenélések a zeneszobában.
Maradt a veranda és World of Tanks Mark négy-öt diszkózenéje, amitől már elsőre sem voltam elragadtatva, de negyvennegyedszere már a falra mászott tőle az ember.
Juan, a kolumbiai hódító egyszemélyes karaoké bulijai (időnként zokogással kiegészítve) szintén nem az a kategória volt, amitől odáig van az ember meg vissza.
Néha beült ugyan Peti K hogy Tankcsapdát zongorázzon, vagy Peti B hogy törzsi ütemeket csaljon elő az elektromos dobból, de együtt nem nagyon sikerült zenélni egész nyár alatt igazán.
Barbi főleg saját magára koncentrált, miközben a Chihiro szellemországban-t zongorázta (és japánul énekelte), ráadásul nálam sokkal jobban tudott zenélni - így nem lett semmi a közös ülésből.
Idén ezért elkezdtem foglalkozni a kollégákkal, hátha.
Az első kísérleti alanyom Lily volt.
A fejébe vette, hogy megtanulja nyár vége előtt tán a 3 Libras-t a Perfect Circle-től (amit amúgy még én sem tudok eljátszani, mert eléggé bonyolult), úgyhogy megkért, hogy tanítsak meg pár akkordot.
Sajnálatos módon az akkordoktól nem választható el az, hogy az embernek ritmusérzéke legyen, úgyhogy megvallom őszintén, nagyon messzire nem jutottunk el... :P
A vizes csöbrök felelősével már jóval több szerencsém volt.
Képes volt a négy-negyeden belüli ravaszságokat is lekövetni, és három-négy alapvető akkord után már tudtunk pár nagyon egyszerű dolgot együtt játszani és kierősítve egész faszán szólt a dolog időnként.
Apropó, nyáron jöttem rá, miért nem csinálom azt, mint a gitárosok kilencven százaléka és tekerem fel maxra a hangerőt az erősítőn, ha épp játszok valamit - kierősítve a hibáid egyszerűen siralmasak lesznek... :D
Mikor Győrbe mentünk Lazlow-val, hogy basszgitárt nézzek (emlékezhetünk életem első és azóta rendületlenül birtokolt basszgitárjára - Baltimore -, amit még a skóciai keresetemből vettem 2006-ban), mert a mostani használhatatlan és megkérdezte az eladó hogy ugyan miért nem tolom csutkára a kokszot és rúgom ki a ház oldalát.
Megjegyezném főleg Gyöngyi kedvéért, hogy igen, a négyből továbbra is kettő húr szól, és sajnos nem, nem sikerült még megszabadulnom tőle...
Nyár óta tehát tudom a választ az eladó kérdésére. :D
A legnagyobb eredmény tán az volt, amikor Magdával a Killing Me Softly-t játszottuk másodjára vagy harmadjára (az egyik alkalommal jobban énekelt, mint az eredeti előadó), vagy amikor rájöttem, hogy ha a kottafüzetbe beírják, hogy kápó használata kötelező, akkor nem feltétlen csak kibaszni akarnak az illetővel (ilyenformán sikerült a Donnie Darko főcímdalát fölszállítanom énekelhető magasságokba - a Mad Worldről van szó természetesen).
A múltkori, tábortüzes bejegyzésemhez kapcsolódik a gitár és nem kevésbé a kápó története.
Egy szép augusztusi napon (ami ugyan valamivel előrébb van, mint ahova eddig eljutottunk, de semmi pánik) Caveman, a medence éber őre megérkezett a közelembe és gyanúsan méregetni kezdett.
Elég értelmes (főleg angolhoz képest), szóval arra gondoltam, hogy végre valóban beköltözött a barlangba és biztosan zavarja a fény így reggel fél nyolc környékén (bár mivel szinte soha nem keltem föl reggelire, ezért alighanem valamivel később történhetett a dolog).
Aszongya te Ben. Nem tudsz valamit a zeneszoba akusztikus gitárjáról? Régóta nyoma veszett.
Próbálok nem fölnevetni: meglehet, hogy tudok valamit róla.
Aszongya hát végre valaki akkor segíthet, mert az egyik gyerekcsősz megy haza nem sokára, és nagyon kéne neki mert az övé.
Ja mondom tudom is hogy hol van.
Hol?
Hát ott áll az ágyam mellett.
Caveman ekkor még gyanakvóbb arcot vágott (nem tudta eldönteni hogy ez egyértelműen azt jelenti-e hogy én "vettem kölcsön", vagy hogy valakit ismerek, aki simán lenyúlta) és megígérte, hogy hamarosan látogatást tesz.
Végül elvitték a tulajdonosával, de a kápót én magam szállítottam vissza és álltam ellent a lesújtó, szemrehányó pillantásoknak.
Fordított esetben egyébként nyilván úgy viselkedtek volna: mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy elvisszük más holmijait és nem szólunk róla (ahogy én is tettem persze ezúttal).
Az a legjobb ebben a történetben, hogy rávilágít arra, mennyire kevés átfedés volt counsellorok és miközöttünk.
Ők szinte már tudatában is voltak annak, hogy bármit megcsinálnak, vagy bármit óhajtanak, az automatikusan jár.
Emlékezzünk csak a golfkocsik átlagos megtett távolságaira (húsz-harminc méter, mert a gyaloglás fájóan megerőltető, főleg, ha egyébként futó vagy vagy más sportoló a' illető), amíg mi elméletben nem használhattuk őket sosem (rémlik még a tábor elején legyalogolt napi öt-hat kilométer munkaidőben, ásóval a vállatokon?) - arra, hogy a gyerekek nem túl éber őreit mennyiszer kivitték a táborból különféle programokra, vagy arra, hogy minket hányszor nem.
Ebbe untam bele egyébként kibaszottul idén.
Tavaly még valahogy elvoltam azzal, hogy első nyár, van egy jó pár f*s dolog, sehova nem visznek minket, míg mindenkitől azt hallom (más táborokból), hogy itt meg ott is voltam, ráadásul full ingyenesen - idén már nem voltam hajlandó egész nyáron a hátsó felemen ülni azokban az időszakokban, amikor épp nem tekerek.
A bejegyzés idejében egyébként volt, hogy naponta is nyeregbe ültem.
Az Arlo's-ban ugye volt dohány, meg Pringles, Forest Cityben pedig olcsó sör meg úgy élet egyáltalán - ezeket vettem célba főleg.

Szóval múltkori bejegyzésem egyik hősnőjével, Pamelával nyeregbe pattantunk (a Polish Army egy másik tagjával, Mateusz-sal karöltve), hogy megcélozzuk utóbbit, mert hallottam, hogy július 30-án csütörtökön fesztivált rendeznek és biztos jó lesz.
Előzetesen tartottam attól, hogy Pamela nem fogja bírni a visszautat (elég vékon' leányzó, ahogy Lazlow mondaná), mert Forest Cityből az út visszafele egészen Orsonig emelkedik, nagyjából tizennyolc kilométeren keresztül és szürkületben, amikor az ember f*sza egyébként is kivan azzal, hogy hamarosan beindul az élet az erdőben és várhatóan szarvasok, borzok meg medvék fognak átkocogni előtte exponenciális gyakorisággal, egyáltalán nem vágyik még arra is, hogy hegyeken át tartson az útja hazafelé.
De hát nem nagyon volt mit tenni - a tábor még mindig a környék legmagasabb pontján van, szóval fohászkodtam egy nagyot, aztán nyeregbe ültünk és usgyi.
Az időt pontosan tekerésre tanálták ki aznap.
Orson környékén azonban már éreztem, hogy jó idő ide vagy oda, valószínűleg kicsit később fogunk odaérni, mint kalkuláltam, mert a vékon' leányzó nem nagyon igyekezett előre fele.
Mondjuk én magam sem akartam nagyon meghajtani (legalább is ekkor már), szóval megmutattam neki (meg Mateusznak) a fára épített kunyhót valahol Susquehanna megye határán - info Felinek és Peti B-nek: tavaly óta a csóka továbbépítette!!! - és a víztározó peremére is fölmásztam vele Union Dale-ben.
A Nap már erősen leszálló ágba került, mikor megmásztuk a víztározóval átellenben magasodó, gyönyörű, vöröslő homokkő sziklákat és parázni ugyan nem kezdtem el, de megfordult a fejemben, hogy bizony könnyen lehet, hogy sötét lesz a vége.

A Stillwater Lake mellett.

Forest Cityben most sem kellett csalódnom - a parádénak arra a részére értünk oda, amikor a polgármester mondott beszédet.
Pontosan nem emlékszem arra, mit mondott, de volt köze ahhoz, hogy a Rockefeller Centerben található Radio City egykori tulaja és alapítója, valami Roxy egy időben Forest Cityben élt és ha jól rémlik, valami színházat is megpróbált összetákolni egy elhagyott fűrészmalom épületében.
Szóval ha a Rockefeller Centerben jártok, gondoljatok arra, hogy az alkoholmentes sör nagyon káros az egészségre és egyébként sincs semmi értelme.
Igyunk hát igazit, mondtam magamban és vettem is egy normálisat (Yuengling - mi más), majd a főutcán be is nyakaltam.
Pamela a veterán autókat nézegette, Mateusz meg pontosan nem tudom mivel foglalatoskodott, de mintha a művirágos előtt töltött volna el egy hosszabb időt...

Welcome to Forest City!

Egy ős részeg fazon pedig egy utcasarkon kilógó "adapterbe" (helyesebben valami áram alatt álló csonkja egy régi vezetéknek) próbálta bedugni a telefonját, hogy feltöltse, én pedig őszintén reméltem, hogy nem fogja megb*szni a magasfeszültség (megúszta, valami vakjárat volt).
Pizzázni sajnos már nem volt idő (alkonyba fordult az idő addigra, mire végigértünk a főúton), de már fel is villant az animált villanykörte a fejemben, és elhatároztam, hogy ha sikerül rávennem Ildit arra, hogy letekerjen velem huszonöt kilométert ÉS el tudjuk egymást viselni legalább az odaúton, akkor állok egy pizzát neki.
A visszaút minden volt, csak gyors nem.
Pamela a váltójával szenvedett, Mateusznak ferde volt a nyereg (és erősen a hátsójába vágott, bár nem pontosan tudom megmondani, ezt mennyire bánta), én pedig egyre növekvő aggodalommal figyeltem, ahogy a Nap a fákon túl lejjebb és lejjebb ereszkedik.
Maga az erdő alapjáraton erősen sötét, a fák nem eresztik át a fény javát, szóval alig vártam, mikor kezdődik meg az esti forgalom és kerülgethetjük a szarvasokat, őzeket, esetleg Maci Lacit és a piknikes kosarát.
A leán' végül Herrick Centernél nem bírta tovább és engedett az unszolásomnak.
Most kéne a vad szexjelenetnek következnie, lehetőleg valami bokorban - de eddigre megmondom őszintén, már annyira nem voltam oda érte és Ildi körül forogtak a gondolataim, szóval az unszolásom arra vonatkozott, hogy üljön át a vázamra és haladjunk végre, mert lemegy a Nap.

Pamela épp Mateuszt dobálja a vizesüveggel.

Osztán le is ment végül, még jóval Orson előtt, és dacára annak, hogy Pamela imádja a gót szubkultúrát és elméletileg a sötétséggel sincs hadilábon, utólag bevallotta, hogy azért pokolian félt.
Lámpáink nem voltak, az ő keróját pedig Mateusz kormányozta jobb kézzel, míg a sajátját ballal igyekezett vezérelni.
Marha jó bulinak hangzik, de higgyetek nekem: sötétben nem az igazi.
Matt kedvenc kollégája tehát kétszer is elnyalt az egyre sűrűsödő éjszakában, de meg kell hagyjam, hogy vitézül helyt állt ennek ellenére is.
Sör végül nem került a Lake Lorain-ből, de utólag egyáltalán nem bántam - emlékezetes egy nap volt.

Az eltűnt képek nyomában
avagy minden ember életében eljön az az időszak, amikor a f*sza kilesz az Apple-lel és különböző selejtes, exkluzív álcába bújtatott förmedvényeivel.
Az enyém idén augusztusban érkezett el, miután életem addigi legnagyobb, Amerikához köthető kalandja lezajlott (ha nem számítom a tavalyi stoppolást a Catskillsen keresztül).
A memóriakártyám egyszer csak megunta a Mackintosht, és feldobta a talpát, rajta az addigi összes képemmel, én pedig tehetetlenül üvöltöttem, mint a Rakéta Csapat, miután Ash és bandája huszonötezredjére is legyőzte őket ugyanazzal a három, szánalmasnál szánalmasabb pokémonjával.
De komolyan, létezhet olyan élő ember, akit Psyduck skilljei nyűgöztek le és nem a legközelebbi kukát keresgélte volna, miután megkapta?

Persze ez költői kérdés, én mindenki kedvenc sárga idiótájától is megszabadultam volna egy ezredmásodperc alatt...
Egyébként meg is válaszoltam ezzel azokat a kérdéseket, hogy mikor lesz iPhone-om meg ilyenek.
Az itthoni, über régi gépemen gyorsabb a képek feltöltése, mint a kinti vadi új Apple-ökön és az itthoni nem törli a régi képeimet, ha épp olyanja van.
A Polish Army két prominense (Damian és Dawid) is megpróbálta helyretenni a Gazella közreműködésével, de semmi.
Így nem lesznek saját képeim Centralia füstölgő szellemvárosáról, de ha megjönnek végre azoktól, akik szintén jártak velem ott, akkor egy későbbi posztba mindenképpen berakom őket!

Előtte azonban Hancockba látogatunk szappant vásárolni.
A kinti Rite Aid Pharmacy egyik sajátossága, hogy a gyógyszereken kívül képeslapokat, bankkártyákat és ami ezeknél is fontosabb, sört is árusítanak.
Szóval meggyőztem a nagyfőnököt arról, hogy elfogyott a szappanunk és napról napra büdösebbek vagyunk (ami pl. Domó bácsi és főleg Kuba esetében igaz is volt, de ők nem tartottak velünk erre az útra), szóval kérjük a tábori kocsit és átmegyünk Hancockba bevásárolni.
A volánnál Aqua ült, a hátsó sorokban pedig többek között a Dán és a szőke Ola meg Juana (akinek az agyát épp felb*szta a múltkori bejegyzésben megénekelt Angus, szóval az út első szakasza elég nyomott hangulatban telt).
Aqua elég tempósan, de a sebességhatárt mindenhol betartva vezetett odáig, s a "szappan" (tizenkét Yuengling) begyűjtése után amondó voltam, menjünk el Binghamtonba a Dán kérését teljesítve, akinek a cipője ekkorra már siralmas állapotban volt és gazolás közben kiválóan eláztatta a lábát minden egyes alkalommal.
Binghamton felé láttam tehát életem első felnőtt medvéit (a Magdás-Lilys-Ildis sétán már láttunk ugyan bocsokat), Aqua pedig szintén élénk érdeklődést mutatott irántuk, aminek csak azért nem örültem, mert ő vezetett és a hátrafele tekintgetés nem mindig használ az autópályán.
Mégis odaértünk a cipőboltba némi kavargás után, aztán pedig jöhetett a legjobb rész: navigálás hazáig!
Elő a térképet, rá a névtelen damaszkuszi útra (tényleg Damascusnak hívják a falut Windsor után, még New York államban), majd a Lazlownak már ismerős Colin McRae-s kommentálás is megérkezett tőlem (one hundred, tightens to two - and jump), Aqua pedig szakadt, mert one hundred helyett thirty miles per hour volt a sebesség, a jump tehát nem valósult meg.
Lanesboro után már a fejemben volt az út hazáig (Feli is emlékezhet még az útra tavalyról, igaz aligha könnyű szívvel), Thompson után pedig tényleg igazi kaland volt az erdei utakon csapatni, még ha nem is mentünk igazán gyorsan.
Cipő és sör kipipálva - és ami még fontosabb, végre rátettük a kezünket a kocsira!!

Megjegyezném, hogy Jancsi bohóc eddigre már túl volt a kanadai határra tett kiruccanásán (Oswegóig jutott, ami tényleg kurva messze van a tábortól), szóval amondó voltam, hogyha sikerül megalkudnom, tán a következő szabadnapomon robbanthatunk is valami nagyot.
Aqua igazság szerint főleg sofőrködni akart, szóval neki majdnem mindegy volt, merre megyünk.
Én navigálni akartam és füstölgő romokat látni, a többiek pedig úgy voltak vele, lesz, ahogy lesz, ők vásárolgatnak aztán smoke on da wa'a.
Damian, Csengettyű és a szőke Ola társaságában (bízom benne, hogy nem feledkeztem meg senkiről) tehát megkezdődött a mostani nyár eddigi legnagyobb kalandja!
Száguldás délnyugatra, keresztül az Appalache-hegységen és számtalan megyén át egészen a Silent Hill filmes verziójának díszleteihez.
Megjegyezném, hogy a modern navigációval többször meggyűlt mán a bajom és a térképek különben is jobbak, szóval igyekeztem képben maradni és az út előtti napon alaposan átnéztem, merre hány méter.
Aqua személyében olyan sofőrünk volt, aki hallgat is arra, amit mondok, nyilván ezért is lepődött meg, amikor Scranton felé teperve elb*sztuk a lehajtót és majdnem egészen a városközpontig nyomultunk a sztrádán.
Aztán visszatérülve meglett a pláza, Csengettyű és Ola be is szabadultak nagy erőkkel.
Én magam a könyvesboltba mentem, hogy megvegyem a Drive c. film könyves verzióját öcsémnek, de akármekkora óriás is volt a bót, egy darab Drive nem volt benne, szóval végül is egy térképpel lettem gazdagabb.
Meg az elmélettel, hogy egy és negyed óra nem elég ruha vásárlására (ezt Csengettyű biztosította a kocsiba való visszatérés után, némileg szemrehányóan).
Az út Scranton után jó hosszan halad dél-délnyugati irányban, el Wilkes-Barre és reptere mellett, keresztül azon a fajta tájon, amit Aqua "igazi Amerikának" hívott.
Meg kell hagyni, tényleg úgy néz ki az a vidék, mint a filmek Amerika aranykorából.
Az út jobbján, lenn a hatalmas völgyben bányavárosok sora ül, felhőkarcolókkal, üzletekkel - egyszóval van élet rendesen.
A wilkes-barre-i katlan után átkeltünk az Appalache előőrsein és hamarosan érkezett a real deal.
A 81-es autópályáról Hazleton mellett hajtottunk át, s onnantól már vidéki utakon haladtunk erőteljes tempóban (nézd meg b*szd meg, itt bezzeg ötvenes tábla van, és negyvennél halálfélelmem van - jegyezte meg Aqua a huszadik hajtűkanyar és a nyolcvanadik sebességkorlátozó tábla után).
Ami azonban ennél is fontosabb: megérkeztünk az Appalache-hegység belsejébe.
Vonulat vonulat után érkezett szembe, az út pedig igyekezett valahogy feloldalazni ezeken, több-kevesebb rációval (volt köztük, ahol oldalazás helyett egyenesen fölvezették az emelkedőn, télen biztos fasza lehet lefele jönni a huszonöt tonnás kamionokkal - négyszáz méteres fékút rulez).
A lombhullató erdőket a hegyek csúcsain fenyvesek váltották és őszintén szólva döbbenetesen gyönyörű volt az egész.
A navigálást csak néhányszor csesztem el szerencsére, úgyhogy kora délutánra meg is érkeztünk az egykori virágzó bányászvárosba, Centraliába.
Annak idején ezrek meg ezrek laktak errefele, de aki erre jár, meg nem tudná mondani.
A legtöbb épületből a falak sem állnak már, a kőkerítések jelezhetik, egykor merre húzódtak a telekhatárok.
Nyilván nem lehet véletlen, hogy legalább egy horrorfilmet forgattak itt - a lakók akadékoskodásától nem nagyon kell tartani ott, ahol lakók sincsenek.
A városkának mára tíz-tizenkét lakosa maradt, szóval a temetők népesebbek, mint a házak - az ortodoxot meg is látogattuk (második utamon ide pedig a Gazella Jancsi bohóc őseit is felfedezni vélte - legalább is állt egy Timko nevű felirat az egyik síremléken).
De miért mentek el az emberek?
Amerikában Magyarországgal ellentétben nem ritka az, hogy egy-egy városkának egyetlen lakosa sem marad.
Idehaza Gyűrűfű (asszem Tolna), Szanticska (Borsod) és a hajdúsági Bojt az, amiről többé-kevésbé tudnak az emberek, de valahogy mindig megmarad a veterán néniken kívül valaki az ilyen helyeken, aki aztán újraindítja a bulit és megnégyszerezi a lakosságot (így lett Gyűrűfűn kettőből nyolc lakos azután, hogy egy forintért kezdték el árulni a telkeket).
Amerikában viszont nem kevés azoknak a városoknak a száma, ahonnét egy-egy nehezebb időszak után egyszerűen elvándorolnak, és otthagyják az egészet rohadni (direkt nem akarok elsütni cigányos poénokat, de meg kell hagyni, idehaza egy-két falu rég kihalt volna, ha be nem költözött volna néhány család közülük a már eleve lepusztult házakba - a végeredmény pedig általában önmagáért beszél). Centraliában azonban nem válság vagy csőd miatt ment gallyra minden, hanem a bánya okán.
Az ötvenes években Dusty lement a bányába és valamit nagyon elk*rt, mert azóta lángol odalenn minden.
Főleg a szénpor persze, de az élő szén is olyan anyag, amit föntről lehetetlen oltani, így hős tűzoltóink egyszerűen leszigetelték az ismert tárnák lejáratait, majd hagyták a p*csába azzal, hogy egyszer majd csak elalszik.
Hogy mennyire nem volt igazuk, azt majd a következő ide vezető utamon látom meg, de egyelőre nem látom nyomát a híres füstnek.
Látok viszont valami egészen mást: a kihalt országutat.
A flúgos futam ugyan nem erre vezet, de ott jártunkkor volt pár illető, aki bőven ráhajtott (annyira azért nem vagyok bátor, hogy négy-hat tonnás dzsippel csapassam olyan úton, ami alól kiégett a legfelső talajréteg).
Füstöt azonban (ekkor még) nem láttam egy darabot sem.
Szóval némileg csalódottan vettük hazafele az irányt (ez mondjuk nem teljesen igaz, mert k*rva jó volt az egész).
Már bőven sötét volt, mire a táborba értünk, de ezúttal senki nem kapott el - és megnyílt az út a következő, tábori autós kalandokhoz!
Legközelebb innen folytatjuk.