Massage in a bottle

A dobokat megverik...
A lányok vetkőznek...
A Greuther Fürthöt mindig megverik...
És a lányok, ha mondják nekik, tényleg vetkőznek.

Ideje végre megírni a legutóbbi erdélyi kaland igaz történetét.
Hogyan került öt lelkes fiatal a halál f*szára Máramarosba, és veszett el a másfél méteres hóban?
Alant kiderül.

A legutóbbi bejegyzésemben emlegettem, hogy a Detunátás kaland után komoly igény lépett fel arra, hogy legyen még egy erdélyi menet - töprengtem tehát, mi legyen.
Amikor a Fehér megyei menetelt tervezgettem, akkor szóba jött Nagybánya környéke, de nem igazán tudtam, hogy mi van ott egyáltalán.
Hogy őszinte legyek, úgy képzeltem, hogy ilyen szebb természeti környezetben fekvő Tatabánya és Kazincbarcika vár majd ránk, ezért elsőre ezt elvetettem.
Másodikra viszont utánajártam és akkor már nem. :D
Kiderült, hogy Nagybányától keletre magasodik a Gutin-hegység, annak fővonulatán pedig van egy sziklataraj, a Kakastaréj.
Arra gondoltam, ezt érdemes lenne megnézni akkor.
Aztán valahogy eszembe ötlött, hogy Nagybányán festőiskola is működött egykoron - arra mondjuk nem számítottam, hogy egy kb. Győr méretű városban konkrét szépművészeti múzeum is van, de erről majd később.

Ekkor már éreztem, hogy nem lesz menekvés, megyünk!
Mivel Nagybánya és környéke jóval északabbra fekszik, mint a legutóbb célba vett Fehér megye, ezért most nem Balázsék szüleinél szálltunk meg, hanem a nagyimnál Szoboszlón.
Március tizennyolcadikán este, munka után indultunk is kelet felé - Balázs erre kanyarodott, DTR-t és Glow-t a Keleti pályaudvarnál vettük fel.
Glow egyébként Viktor mester ismerőse, aki maga is nagy túrázó, s úgy döntött, hogy négy férfivel szeretne eltölteni egy hosszú hétvégét... :D
Bátor, nagyon bátor.

Viktor mestert Rákoscsabán vettük föl, s onnantól nem volt megállás, jöhetett az egyik kedvenc tevékenységem, ami kis hazánkat illeti - keresztülautózni az alkonyodó, sötétedő, majd éjsötét Alföldön.
Ennél kevesebb fantasztikusabb dolog van a világon, komolyan mondom.
Ahogy a kisebb városok felé közeledve a pusztai virágok illatát felváltják a város szagai, az égbolt pedig minden település után végtelenre kitárul újra...
Hát tényleg csodálatos.
A pusztai virágok illatát amúgy március közepe lévén egyáltalán nem éreztük, de ez nem szegte a társaság kedvét...
Balázs hamarosan beüzemelte a Tankcsapdát, s onnantól garantált volt a jó hangulat.
Pattantak a sörök, s remek tempóban haladva valamikor este tíz után meg is érkeztünk a tetthelyre.
Nagyim fantasztikus palóclevessel ÉS slambuccal várt minket, amik még a Jobbik támogatottságánál is gyorsabban fogytak - ez után ideje volt nyugovóra térni.
Balázs a kisházban szállt meg, a többiek a nagyszobában aludtak - illetve próbáltak aludni, mert tőlem szokatlan módon horkolni kezdtem.
Glow pedig tiszta erőből DTR oldalába könyökölt, azt hívén a sötétségben, hogy ő a tettes... :D
Vidáman és DTR-rel ellentétben ép bordákkal ültem le a reggelihez, majd összeszedtük magunkat és utunkra indultunk.

A nyírábrányi határátkelő.

Debrecenen áthaladva egy darabig még ismertem az utat (el is meséltem a többieknek, milyen volt a Beregszásziban töltött egy évem), aztán kiértünk a Kálvinista Rómából, és már nekem is ismeretlen volt a terep.
Többé-kevésbé.
Annak idején Gattolinával, Lilyvel és Gattolina jövendőbeli férjével, Georgieval már jártunk a méltán híres Erdőspuszták vidékén a Hajdú 50 teljesítménytúrán (melyet végül Lily lesérülése miatt végül Georgie és én tettünk csak meg, az érkezésünk Hajdúhadház városába, és főleg az onnét Debrecenbe való visszatérésünk azóta is legendák alapját képezi), és ismét meg kellett állapítsam - az a része Debrecennek tényleg csodaszép.
Homoki fenyőerdők sokasága nyújtózik végig egészen Vámospércsig, ahonnan már csak egy szöcskeugrás a határ.
A nyírábrányi határátkelőn aztán olyat láttam, mint még soha.
0, azaz nulla darab autós akart átkelni a magyar oldalról Romániába. :D
Odaértünk, megnézték mi a helyzet, s mehettünk is, kb 2 perc volt az egész.

DTR, Balázs és jómagam Szatmárnémeti
belvárosában.

A Partiumba érve egyébként mindig ugyanaz a fajta kilencvenes évekbeli nosztalgia szokott megszállni s ez most sem volt másképp.
Emlékszünk, hogy nézett ki Békés megye és a Hajdúság a rendszerváltás után?
No pont így néz ki a Partium ma.
Azzal a különbséggel, hogy minőségiek az utak, talán a Szatmárnémetibe bevezetőt leszámítva, ahol valamiért fölmart beton fogadott minket, s ezen zötyörögtünk be enni valamit.

Ez végül némi keresgélés után a Buen nevű helyen következett be, amit minden odalátogatónak ajánlok: sajtburgereket kért és kapott a társaság, a hely főbb szakácsa pedig tudott magyarul, úgyhogy nem kellett megcsillogtatnom alapfokon sem lévő romántudásom.
Később egyébként erre is sor került, de ne szaladjunk előre!

A remek ebéd után nem volt megállás, továbbindultunk.
Ismét pattantak a sörök, feltűntek a hegyek és Szatmár megyét lassacskán elhagyván már Máramarosban haladtunk aznapi célunk és szálláshelyünk, Kapnikbánya felé.
Előtte azonban jöhetett egy megálló Nagybányán.

Egyik lesifotóm a nagybányai Szépművészeti Múzeumban.
Elképesztő, szinte fotószerű festménye ez egy
kinti magyarnak.

Ahogy fentebb is megénekeltem, Nagybányát valamiféle csodás hegyek között megbúvó Tatabányának képzeltem előzetesen, de szerencsére hatalmasat kellett csalatkoznom.
Egy nagyon szép nagyvárost találtunk helyette!
Én mondjuk nem jártam be a többiekkel, mert DTR-rel bevettük magunkat a Szépművészeti Múzeumba, ahol számos magyar és román festő remekeit csodáltuk meg, majd a kb tíz perces földszinti kóricálás után a biztiőr elárulta (románul), hogy az emeleten folytatódik a tárlat.





Na ott aztán tényleg minden volt: térplasztikák, szobrok, és természetesen egy rahedli jobbnál jobb festmény.
Ahhoz hogy az ember fotózhasson, drágább jegyet ajánlott a portán a kisasszony, de természetesen engem nem lehetett visszatartani, úgyhogy azokon a helyeken, ahol úgy éreztem, nem vesz a kamera, néhány fényképet mégis csináltam.

Abszolút megérte bemenni, a portán kifele jövetben néhány, a festményeket ábrázoló képeslapra is szert tettem (más kérdés, hogy ezeket végül a szálláson felejtettem Kapnikbányán, de több is veszett Mohácsnál).

Nagybánya főtere a Szent
István-toronnyal.

A városnézésre indult többiekkel végül a Szent István-torony alatt egyesültünk újra, amely mellett egy egészen érdekes, sokharangos szabadtéri installáció is található (az arra járó gyerekek nagy örömére, akik veszettül lelkesen kongatták ezeket).
Nagybányát elhagyva először is észak felé fordultunk, s megkerestük a DTR által kinézett Kék-tavat (Lacul Albastru).
Ez állítása szerint nagyon be lett itt-ott harangozva, hogy milyen szép meg évszakonként váltja a színeit... Hát igen, ha az az évszak nem a tél, gondoltam magamban a tavat megpillantva, mert a víztükör felét bizony jég födte... :D
A tavat megkerülve azonban láthatóvá vált az, amiről a leírások szóltak - egy nagyon különleges, kék-zöld átmeneti színben pompázott a víz.
Nagybányára visszatérve, majd azt elhagyva újabb sörök pattantak s csakhamar az igazán vad hegyek is előbukkantak a horizonton (még mindig nem a  Kárpátokról beszélünk, csak jelzem).
Máramaros ezen része egyszerűen ámulatba ejtő - méretes dimbeken-dombokon fekvő falucskák közt kanyarog a 184-es jelzésű út, míg a háttérben mogorvábbnál mogorvább vonulatok figyelik a hozzájuk képest aprócska, de

DTR egy fán állva, háttérben a Kék-tó.

annál lelkesebb utazókat a tájon áthaladtukban.
Időzíteni is jól sikerült, mert a Nap is nekiállt nyugovóra térni.
Úgyhogy Dióshalmon megállva pont úgy sikerült szemügyre vételezni a helység híres fatemplomát, hogy a háttérben az eget aranyra, a hegyeket meg rózsásra festették a lenyugvó Nap sugarai, bitang szép volt.
A temető mögötti kis úton osontunk vissza Balázs igazi harcos Puntójához, majd nem volt megállás - most már Kapnikbánya következett.
A Pensiunea Bryanna lett a szálláshelyünk, de megérkeztünk után kiderült, hogy erről ők maguk sem igazán tudtak, s jöhetett a pánik.
Ajtók zárva, sehol senki.
A megadott telefonszámot tárcsázva egy férfihangnak próbáltam előadni hogy öt vendég érkezett Magyarországról (angolul), majd miután közölte, hogy nem tud ezen a nyelven, folytathattam románul (!), immáron tele pelenkával.

Azokra az időkre emlékeztem vissza pokoli gyorsan, amikor Corbyban éltem, kurvára nem tudtam angolul, és minden reggel fél hétkor csörgött a telefon, amelyben a munkaközvetítő ügynökség közölte, kell-e mennem aznap bordobozokat hajtogatni a határba, vagy sem.

Glow Dióshalom fatemploma előtt.

Na hát most is lelkesen teleszaladt a gatyám, de annyit el tudtam magyarázni az ipsének, hogy öt ember érkezett a panzióhoz, itt vagyunk, jöjjön.
Csakhamar szezám tárulj: bejutottunk.
A csóka neje aszonta, tud egy kicsit magyarul (a valóságban folyékonyan), onnantól egy fokkal könnyebben mentek a dolgok. :D
De azért némileg ma is büszke vagyok, hogy ha kicsit is, de meg tudtam szólalni a telefonban (ami kurva nagy hendikep, mert a másik arcát se látod közben) valami általam lelkesen tanult, de alig beszélt nyelven... XD
Két szobát kaptunk, és Viktor mester, DTR meg Balázs rövid tanakodás után elhatározták, hogy én márpedig ne ott aludjak (az előző napi horkolás alighanem befolyásolhatta a döntésüket), úgyhogy Glow-val kerültem egy szobába.
Ráadásul egy ágyba.
Ez nyilván fölvetett bennem bizonyos problémákat, mert egyrészt várt engem itthon egy vörös démon, másrészt az egész napos nyársparaszt viselkedésem ellenére úgy tűnt, Glow elég élénk érdeklődést mutat az iránt a jelenség iránt, amit Geldar neve fémjelez.
Valamint fogyott a sör is, és késő este már elég okos opciónak tűnt felrúgni a szabályzatot és berontani mindenhova, ahova csak lehet, nagy erőkkel.
Aztán végül maradt a masszázs a fájós vállakon, majd alvás, de igyekeztem észben tartani, hogy engem biza várnak itthon, és hogy őszinte legyek, utólag talán büszke lehetek magamra, hogy nem mentem át ősemberbe.

A következő nap reggelén, vasárnap indult a nagy menet - felautóztunk a Neteda-hágóba, letettük a kocsit egy látszólag lakatlan házikó mellé (itt még lesznek bonyodalmak), majd a piros jelzést követve megindultunk a Kakastaréj felé.

DTR a lakatlan házikó mellett, háttérben már a
Kárpátok íve tűnik fel.

Na most ez vélhetőleg nyáron sem egy könnyű feladat, de itt még konkrétan tél volt.
Emellé járt ajándékba 1.5, de helyenként 1.8 méteres hó is, amely szerencsére olyan állapotban volt, hogy lehetett rajta közlekedni - a helyenként felbukkanó, alapból 2 méter magas jelzőtáblák azonban bizony jelezték, hogy magasan a föld felszíne fölött, nagyon nagy hóban haladunk fölfele.
Az út első szakasza nem volt annyira megerőltető, azonban feljebb haladva egyre nehezebb részek jöttek, egyre porhanyósabb hóval, amely állandóan elnyelte a lábaim valamelyikét.
A Három Apostol alatt jöttem rá, hogy ez nekem nem fog menni.
Enni nem sokat ettem, és a folyamatos csata a hóval egyszerűen annyira megviselt, hogy elhatároztam, visszafordulok a Neteda-hágó irányába, és a kocsinál megvárom a többieket.
Amazok elég könnyedén vették tudomásul, hogy vezetőjük egyszerűen meghátrál, s mentek is tovább - Viktor mesterben azért bízhattam, ő sok éves magashegységi tapasztalattal rendelkezik és tud tájékozódni.

A Lápos a Nagy-Gutin aljából nézve. A hóból
épphogy kilógó turistajelzés amúgy egy két méter
magas oszlop.

Jöhetett egy viszonylag rémálomszerű 6-7 kilométeres ereszkedés a lassacskán felolvadó óriási hóban, aminek egy mai napig is látható heget is köszönhetek.
Egyszer ugyanis olyan mélyen beleszaladt a lábam a hóba, hogy elérte a sípcsontom a hó mélyén rejtőző konkrét fát (!), amely végigszántotta azt.
Isteni volt.
A hóból kibotorkáló Geldar pontosan úgy érezte magát, mint a civilizációba hosszú idő után visszatérő Számkivetett, azzal a különbséggel, hogy engem legalább egy Punto várt odalenn.
Balázs rám bízta a kulcsot, amelyet bennhagytam a műszerfalon, míg sétáltam egyet, próbára téve, mennyire sérült a sípcsontomon a bőr - nagyon.
Ekkor jött egy meglehetősen agresszív kutya azonban a fentebb emlegetett, látszólag lakatlan ház felől és - egyszerűen nem engedett vissza az autóba.
Mi a fészkes f*szt csináljak?

A Három Apostol, már visszafele úton fotózva.

Kulcs a kocsiban, kutya az orromban, kaján sehol, délután három van, és folyik a vér a lábamból.
Na de - Geldar nem adja fel egykönnyen.
Visszaballagtam a Neteda-hágóba s nekiálltam stoppolni.
Kb. 10 perc szenvedés után (a kutyát, mely egész odáig követett, végül egy bottal űztem el) felvett egy román csóka, akivel visszavitettem magam a "lakatlan" házikó elé, Balázs kulcsát kivettem a kocsiból, biztonságba helyeztem, majd a Kapnikbánya határában fekvő sícentrumig autóztam az egyébként jó fej fickóval.
Ő elmondta, hogy a két kölke lelkesen síel éppen, úgyhogy ő csak addig jön, de ezt már csak félig hallottam, mert láttam hogy van ott egy étterem, úgyhogy megköszönve segítségét, be is rontottam oda és életem egyik legjobb ebédjét költöttem el nemsokára az étkezde-részlegen.
Kapnikbánya határa ugyan, de azért a város maga 6 km-re volt onnét, úgyhogy ismét stoppolni kezdtem a síközpont parkolójában.
Sokáig nem történt semmi (Viktor mestert hívogattam, ők végül a Nagy-Gutin csúcsát elérték, de a Kakastaréj 2-3 méteres porhóval várta őket, ezt már nem volt érdemes kockáztatni), majd egyszer csak odalépett hozzám egy őszülő fazon, románul érdeklődve hogy mi a stájsz.
Nem igazán értettem, hogy mit mond, de annyit elmondtam neki, Kapnikbányára tartok, és igazából angolul, németül, és magyarul beszélek.

A Kakastaréj Aknasugatag felől fotózva, hétfő reggel (a taréj a hegyvonulat jobb szélén látható,
hóval födve).

Ez volt a nyerő lépés, mert onnantól nyelvünkön folytatta - egy szatmári magyart sikerült kifognom.
Az út során sok mindenről beszélgettünk, pl. leteremtett mikor azt mondtam neki, hogy "átjöttünk megnézni az itteni hegyeket" - "Magyarország EGY ország. Egy nemzet!! Nincs ideát és odaát!!".
Melyre bölcsen nem reagáltam, hisz egyrészt 72 éves volt, másrészt az ő autójában ültem, lassan közeledve célom, a panzió felé.
Barátsággal váltunk el egymástól, én pedig felsántikáltam a szobánkba, majd kifeküdtem - holtra lefárasztott a hó, a hegyek meg a küzdelem a kutyával.
A többiek késő délután futottak bé - szintén holtfáradtan és éhesen.
Egy darabig úgy volt, hogy majd ott megoldjuk a vacsorát, de úgy voltam vele, hogy egy ilyen irdatlan nehéz napot leginkább egy étteremben kéne lezárni - így is lett.
Ez a Mina nevű helyen sikerült is, itt Balázzsal ettünk egy-egy nagyo(n nagyo)t. míg a többiek ellátmányt vettek másnapra.

Szaplonca, Vidám temető.

Egy-két sör még lecsúszott az este, majd ezúttal már viszonylagos nyugalomban tértem nyugovóra.
Őszinte leszek: csalódottan, és eszméletlenül köhögve ébredtem (mely hálistennek a héten múlt el végleg, így majdnem két hónap után).
Nem szoktam megfutni.
Nem szoktam meghátrálni.
De egyszerűen muszáj volt.
Néha tényleg nem árt, ha az ember felméri, mit bír - de az szintén nem árt, ha az ember nem 10 szem pogácsával indul neki egy 1400 méternél magasabb hegy meghódításának, 1.5 méteres hóban. :D
Tehát aznap reggel többé-kevésbé kivert kutyaként, kedvetlenül utaztam a többiekkel észak fele, az ukrán határ irányába.
Induláskor Balázs vígan rátolatott valamire, ami reccsent (R.I.P cicatál!), majd illa-berek!

Európa NEM legmagasabb fatemploma, Szaplonca.

Némileg vigaszt jelentett Szaplonca felbukkanása - itt van Európa legmagasabb fatemploma. Ezt azonban nem láttuk... :D
Valahol a település határában keresendő egyébként, én a falu belsejében levőt néztem annak, mely  ugyan szintén elképesztően magas volt, de nem az, amit kerestünk.
Kárpótolt azonban az ún. Vidám temető (Cimitirul Vesel).
A helyiek kicsivel kevesebb mint száz évvel ezelőtt elhatározták, hogy nem fognak kőkeményen gyászolni, úgyhogy a sírköveket szépen kidíszítik, és vicces versekkel látják el, mely a halottra emlékezik.
Így is lett, az odalátogatót kékre pingált fejfák fogadják, és (ha forrásaim helyesek) kissé archaizáló román versikék.
Érdemes megnézni, ilyesmit tényleg nem minden nap lát az embör.

Utunk innentől a Tisza partján vezetett, mely egyben az ukrán határt is jelenti errefele, úgyhogy Técsővel szemben meg is álltunk a Tiszaparton, hogy egy pillantást vessünk Ukrajnára.

A Tisza mellett, a háttérben már Ukrajna, és a
técsői romhíd.

Lepusztult, összeomlott, rozsdás híd fogadott, mely tövében Kalasnyikovos határőrök ültek kis kerti széken, majd mikor Balázs megindult a víz fele, felálltak és ők is emerre indultak.
Ilyen, amikor hadiállapot van egy országban, mert Putyin egy f*szkalap.

A határon állva fotózkodtunk, majd Avasfelsőfaluban ebédeltünk.
A mics azonban olyan zsíros volt, hogy a határig konkrétan a halálomon voltam - majd egy sör elfogyasztása után mágikusan megszűntek a gyomorpanaszok, érdekes hogy a kezelőorvosok sosem a
Timișoreana-t ajánlják az ilyesmire... :D
A magyar határon már szerencsére irdatlan sor állt és az angol nyelvű feliratot sem tudtuk helyesen leírni a határjelző táblán, de annyi baj legyen...

A nyírábrányi határátkelő, border
crosssing 3 s-sel - ismét
bizonyítunk.

Egy életre szóló élménnyel gazdagodott tehát a társaság, és azzal a tudással, hogy ha 2 méteres hóban indulsz neki hegyet mászni, lehet hogy nem fogod elérni a célod.

Ám annyi baj legyen - így is-úgy is remek volt ez.
Nagy hegyek, még nagyobb hó, remek ételek, jó emberek.
A nyárra a Géna-hegyi leányvásár megtekintését terveztem egyébként, mely a mócok nagy eseménye, de egyelőre viszonylag gyér az érdeklődés - meglátjuk tehát, mi lesz és hogy lesz (régen itt választottak párt maguknak a pásztorfiúk és pásztorlányok, mert annyira elszigetelt helyeken laktak, hogy esélyes volt, hogy hónapokon keresztül az apjukon-anyjukon kívül nem nagyon látnak mást, úgyhogy évente egyszer a fiatalok felvonultak a hegyre egy kicsit nézelődni... :D). 

A nagy kalandok folytatása azonban így is-úgy is következik, júniusra ugyanis nem mást szemeltem ki, mint Lettországot, közelebbről a Cēsis és Sigulda közt vezető turistaútvonalat...
Érdemes tehát a továbbiakban is velünk tartani.
Geldar el, villany Leó (érted!!!).