Valami határán

Nyár vége volt, meleg és derült idő állandóan.
Az állapotok stagnáltak, a birkák békésen legelésztek, a városunk tizenéves leányai zavartalanul hozták világra negyedik-ötödik gyermeküket, szóval minden rendben volt idehaza.
Azaz mégsem teljesen.
Néhány bejegyzéssel ezelőtt emlegettem volt, hogy ejtek majd szót arról, mi is lett az egyetemmel, és később már egyre inkább sejthetővé vált, hogy happy vagy bitter end-del zárul(t)-e a skandináv menet.
Nyár vége fele már olyannyira erősnek éreztem magam, hogy felnyomultam a neptunba és némileg döbbenten (bár belül annyira nem lepődtem meg) vettem észre, hogy eltanácsoltak az egyetemről.
Két tárgyam nem lett meg harmadik fölvételre sem, szóval mondhatni, megérdemelt volt a dolog.
De valóban az volt?
Igazság szerint akkora felszabadultságot éreztem aznap, mikor kiderült, hogy jóformán madarat lehetett volna fogatni velem. Mondjuk kivit, vagy kakapót, a többi madárféle viszonylag gyorsan elrepül az ólálkodó veszély elől, ezek azonban gyalogolnak, ami utóbbira nézve érdekes, az ugyanis egy papagájféle (!).
Úgyhogy azokban a napokban-hetekben (júli-aug határmezsgyéje) kifejezetten lelkesen tanítottam amúgy lustább tanítványaimat, ekkorra már némileg rezignáltan vettem tudomásul, hogy ismét nem készültek, fogalmuk sincs arról, mit vettünk két hete...
Mert hát úgy kell azt, hogy két hetente felbukkanok és én vagyok a legjobban meglepve, hogy nem tudok angolul... :D
Mindegy, ez nem az én dolgom.
A legfontosabb dolog az egészben az volt, hogy apámmal meg tudtam beszélni ezt az egészet.
Ne feledjük, ő viszonylag egyértelműen mögöttem állt az egyetemi évek alatt és sokat segített abban, hogy kilencvenöt százalékát a szaknak megcsináljam. Tartottam tőle, hogy hősködés ide, nagy eredmények oda, azért kimondja, hogy elég fiam a cirkuszból, holnap keress munkát magadnak.
Erre nem került sor, úgyhogy még mindig tartogat meglepetést a családom. A munkáról pedig nem sokára több szót is fogok ejteni, mert nem telt el tétlenül az azóta eltelt idő sem.

Időközben azonban hazatért legelső barátnőm, Kata Angliából.
S ő egy nagyon-nagyon érdekes jelenség. Írtam már róla sokat, mert tartjuk a kapcsolatot a mai napig, de elég különös volt újra látni.
Elhozta ugyanis a barátját Oroszlányra.
A barátját Trisnek hívják és ha jól rémlik, yeovili születésű, amit én Devonba tennék, de lehet, hogy Somersetben kék keresni a térképen. Mindenesetre egy nagyon jó fej csávó, főleg ahhoz képest, hogy angol és ökológus. :D
Nem, komolyan. 
Sokat tanítottam magyarra Kata miatt, de végül is kútba esett a dolog - Kata meg ők szakítottak.

Tris és Kata a rejtett tó partján.

Kata meg én a tó szélén, agyag a háttérben.

Ekkor azonban még együtt róttuk a Vértes útjait biciklivel (az enyém ugyebár azóta feladta a küzdelmet és apám szobájában várja sorsa jobbra fordulását), és elég nagy élmény volt.
Reggel még a város határa táján volt egy erős rosszullétem, de amint kiértünk az erdőbe, rázendítettek a madarak, és megnyugodtam.
Onnantól kezdve állati volt az egész.
Elsőnek lementünk egy olyan bányató partjára, ahol agyagot találhat az avatott szem.
Kata lement a békalencsés vízhez és miközben belógatta a lábait a vízbe, magyarázta Tristannak, hogy ez az a növény amit a kissrácok a lányok hajába szoktak hajigálni az oviban (miközben ezt mondta, már felé közelítettem és kb. a hajába-résznél rá is eresztettem, amire rosszallóan, de kedvesen vigyorodott el).
Csináltunk pár képet a rejtett tóról (olyannyira rejtett, hogy egyetlen egyszer voltam ott azelőtt, még apámmal kb. 2002 táján, s azóta is hiába kerestem a visszautat), aztán továbbálltunk.
Tristan le volt nyűgözve az erdőinktől.
Nekünk magyaroknak esetleg annyi tűnhet föl a Vértesből, hogy tökéletesen néptelen az év bármelyik szakában.
Néhány erdészház, néhány túrázó, de egy hét alatt átlagosan úgy hatvan-hetven fordul meg benne (s lehet, ezzel sokat is mondok), az is csak nyáron.
Az egyetlen forgalmasabb hely tán Majk, de bentebb az erdő mélyén sose jár senki.
Tristan viszont angol, ahol eleve nem nagyon maradtak erdők (a hadiipar és a híres angol hadiflotta felemésztette a legtöbbet, ezért azok helyén sok helyen most lápos-mocsaras vidékek terülnek el a hegyekben, vagy kopasz füves puszták), úgyhogy sokat és elismerően hümmögött, miközben róttuk a kilométereket.
Vagy mérföldeket, kinek hogy. :D
Szentkereszt felé tekertünk a tótól egy nagyon szép, lejtő úton, de elvétettem az utat (mindenki nagy meglepetésére), így egy rejtett úton végül is az oroszlányi szeméttelepen kötöttünk ki, ahol flaskák és ágyak között oldalaztunk kifele a dágványból.

Vándorok az úton.

Kata és Tris a vascsövön.

Maga a kolostor zárva volt és még a híres remete sem mutatkozott, úgyhogy hazafele vettük az irányt ezután.
Katáék tömbje mögött még beszélgettünk az élet nagy dolgairól, míg két cigánylány játszott a vascsövön mögöttünk, virágot szedtek és egymás hajába tűzték őket.
Nagyon nyolcvanas-évek hangulata volt, és ne feledjük: a nyolcvanas évek vége (konkrétan 88') a legjobb évjárat. :D
Másnap ők továbbálltak Európába (a Comoi-tóhoz utaztak, Velence érintésével, majd szakítottak is), én pedig még maradtam Oroszlányon egyelőre.

De a szelek már fújdogáltak, és máshonnan, mint addig. Valami készülőben volt, csak még nem tudtam, mi lesz az.

Pipivel esett a következő kaland, aki régi osztálytársam volt, és épp hazajött Hollandiából néhány hétre.
Ő az a lyány egyébként, aki ha társaságban van, pörög, mint az óramű és szórja a poénokat.
Így volt pl. a júliusi mini-osztálytalálkozónkon is, melyre Orsi, ő, én és Tibi jött el + Bali meg egy ismeretlen részeg gyökér gyerek, aki a második felétől az estének ült hozzánk, majd Balival kidobtuk egy kuka mellé.
Kisebb csapatban viszont remekül megértjük a másikat, úgyhogy meghívott magával Kecskédre a lovasnapokra, ahova hívtam Balit is, akiről korábban már szóltam itt, és akivel nem mellesleg nemsokára megalakítottuk Magyarország első Balkan Country zenekarát is. :D
Nem rossz, mi?

Pipi egy báláról sasolja az eseményeket.

Szóval megérkezünk Kecskédre, az idő remek, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
Érződik az erős sváb hangulat, a rendezvényen mindennek megvan a helye, szemét nincsen sehol, a lovak szőre makulátlanul ragyog.
Pipi migránsnak néz egy szalmabálát, majd ezen nevetek kb. addig, míg meg nem szerezem első sörömet és kimegyek Bali elé a faluközpontba.
Onnantól hármasban üldögélünk a bálákon s nézzük a tolnai betyárok bemutatóját, egész jól bánnak az ostorral (bár kicsit halkan szól az én fülemnek), ültetik a lovakat és üldözik egymást, tényleg állatiak.
Aztán megjön az, amit én betiltanék: egy lányt "tanítanak tisztességre" az ostorral, hogy a jó háziasszony így meg úgy kell viselkedjen.
Persze ez csak játék, viszont a srác keze megremeg és fültövön vágja a menyecskét vele.
Lehet, hogy tényleg faszság az a része?
Meg már nem a középkorban vagyunk, hogy viccesen bemutassuk, hogy kell "bánni" a feleségünkkel?

A bemutató végeztével nagy mellénnyel kijelentem, hogy én most megnézem azokat az ostorokat, Pipivel átkelünk a mezőn és megkörnyékezzük a betyárokat, akik épp lovaikat rendezik vissza a szállítórészlegekbe, amivel jöttek volt.
Kérdem a srácot:
- Jó napot, betyár úr. Megnézhetem az az ostort?
- Jó napot. Hát az a helyzet, hogy nem adhatom oda, nagyon kényes szerszám. Majd a legidősebbtől kérje, az majd odaadja.
No hát azért nem adom fel a dolgot.

Kevéssel, mielőtt rám bízták a lovakat.

A srác megkérdi, félek-e a lovaktól, majd mikor kiderül, hogy nem, rám bízza a kantárt, úgyhogy míg megjön a legidősebb lovas a mezőről, addig büszkén fogom a lovakat, alig kapálnak, csak fújtatnak, mert a szagom idegen.
Na aztán csak megjön a mester úr.
- Jó napot lovas uram! Elkérhetem-é az ostorját?
- Miért?
- Hát mer' má' kérdeztem ezt a fiatalabbat, aszonta, majd maga oda fogja.
- Mi van Józsikám, félsz od'adni?
(Ifjabb betyár vörösödik)
- Na jól van, itt van.
Büszkén kivonulok hát a térre, mintha most főztem volna le négy akó körtepálinkát, és megkezdem a csergetést.

Szóljon újra a karikás!

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy még mindig tudom, hogy megyen a dolog, az első néhányra még csak a fiatalabb figyel oda, a negyedik-ötödiknél már a rangidősnek is a fejébe száll a vér, hát sokkal hangosabb mint az övék, hivatásosoké. :D
Jön is az ifjabb, hogy kezdetnek nem rossz, de most már elég legyen, elriasztod a lovakat, Pipi meg rázkódik a nevetéstől, mert tudja, honnét fúj a szél.
Balival aztán jót sörözünk, majd sikertelenül próbálunk fűzni két lovászlányt (nem nézek ki túl jól és nem gyengén érződik, hogy nem állok a helyzet magaslatán, ami az előzékenységet és az udvarias kommunikációt illeti :D ), aztán mikor besötétedik, még hallgatjuk egy ideig Tolvay Renit, s visszabuszozunk az álmok városába.
Aznap éjjel nyugodtan alszom.

Ezzel zárul az augusztus és a nyár.
Balit kevéssel ezután kezdem gitározni tanítani - közelebbről az ujjas pengetésre, mert olyan technikákat ismer a hangszeren, amiket én nem tudok.
Olyankor meg én figyelem, hogy mit meg hogyan fog kelleni csinálni.
Így születik meg a B&B, azaz Bed and Breakfast, vagy sokkal inkább Balázs & Ben, hazánk első Balkan Country band-je, ami egyelőre countryt nyomokban sem tartalmaz, ellenben azóta megírtunk már néhány számot és a visszajelzések eddig elég kirobbanóak.
Erről, meg hogy azóta mi történt, azonban csak legközelebb számolok bé - most vár egy koncert az isteni the False-szal, amely városunkból ered.
És amely zseniálisan ötvözi az óvodai gyermekdalok szövegvilágát a kő egyszerű, akkordolós zenével és amiért kifejezetten lehet őket tisztelni, az a no clean note policy, azaz az énekes direkt törekszik arra, hogy egyetlen tiszta hangja se legyen a dallamokban.
A mai világban ezt meg kell becsülni, úgyhogy megyek is pogózni a f*sra. :D
Nemsokára ismét jelentkezem.

Geldar

Talpam alatt fütyül a szél

A rövid helyett hosszú reklám után tehát folytatjuk, üdvözlet mindenkinek!

Szóval legutóbb ott fejeztem be, hogy a nyár ígéretesen indult. Erőm visszatérni látszott, bár még messze volt attól, amit mondjuk akkor éreztem, mikor még Amerikában intéztem a tábor ügyes-bajos dolgait a porta előtt, de mondhatni - jó úton voltam.
Sőt, lassan valóban úgy éreztem, hogy megint körvonalazódik egyfajta út előttem.
Az egyetemmel kapcsolatban viszont nem voltam biztos - tudom-e folytatni ősszel, vagy el fog úszni az egész?
Júliusban végül is megkaptam rá a választ, addig azonban volt még hátra egy-két erőteljesebb kaland, na meg a történelem első jazzkoncertje városomban.

Leslie és Ati jobbra, a lyányok balra próbálják kikerülni a Napot
- itt még sikerrel.

Hősünk a szénszállítószalagon.

Valaki(k) bemozdul(nak).

Leslie a Gerencsérvárnál.

Szóval június 24.-e, a Malcsikok ismét Oroszlányon.
Na meg Sophie, aki előző este érkezett, és másnap (némi okkal) nem volt túl kipihent...
Tudom, tahó vagyok. :D
Szóval Sophie, a Malcsik fivérek és Leslie barátnője, Viki társaságában az év talán legmelegebb napján behatoltunk a hegyek közé, hogy megváltsuk a világot és fölfedezzük az erdő szépségeit.
Aztán ebből lett az, hogy a leányok majdnem elájultak a melegben és férfiasan bevallom, nekem sem hiányzott sok.
No de ne szaladjunk ennyire előre!
Először is kifele indultunk megnyerő városomból, s amint elhagytuk azt, megjött a nap főszereplője, a kánikula. Ugyan tíz-tizenegy felé járhatott az óra, de nagyjából harmincöt fok volt és zseniális módon olyan útvonalat választottam aznapra, ahol minimális az árnyék.
Klasszik Geldy.
Szóval még viszonylag tűrhető hőmérsékletben érkeztünk meg a Dobai-kút környékére, ahol annak idején Faffy is dolgozott portásként, el is nosztalgiáztam a sok éve esett szentestéről, amikor kitekertem hozzá egy-egy üveg Carlsberggel, hogy ne töltse egyedül az aznap estét.
Múlnak az idők valóban.
Meglelni a szentkereszti apátságot most sem volt túl egyszerű.
Ahogy elhagyja az ember fia az oroszlányi szeméttelepet, megnyílik egy csapás az erdőben, amit követni kellene, mert sokkal rövidebb, mint azon műutak hálózata, amik szintén oda vezetnek - de megmagyarázhatatlan okból er(e)dően sose azt választom és rendszerint eltévedünk.
S lőn meglepetés, ekkor is így történt. A régi szénszállítószalag mellett haladva érkeztünk meg tehát a bejáratához vezető murvás útig, ami ész nélkül ontotta a hőt. Páran még kolbászoltak az erdőben nem pontosan tudom, miért, de a kocsijukat vezető asszony kérdésére hogy hol az apátság, azt feleltem, nem arra, amerre gyermekei/unokái keresik az erdő kellős közepén. :D
Mi magunk meg is leltük végre a kapuját, mely zárva volt.
Fantasztikus. De nem azért jöttem, hogy ily' könnyen feladjam, így megvártam, míg előbukkan a vértesi remete.
A fickó olyan egy kilencven magas, bőrkalapban és harcsabajuszban tolja nyár közepén, ami alapvetően nem lenne baj, de a praktikától olyan távol áll, mint a stílusa az udvariastól.
A bevezető dialógust tehát szó szerint idézem.

Megérkezik a brigád a kapuhoz, kijön a kunyhójából.
Én: - Jó napot!
Remete: - Hó, jó nagyot, a kurva anyádat!
(Atiék összenéznek).
Én: Kinek az anyját?
R: - Te vagy az Vili bazmeg?! Mindjárt hozzád baszok valamit, öregem!
Én: (szétteszem a kezemet)
R: (közelebb jön) - Hú, te nem a Vili vagy.
Én: - Hát nagyon nem.
R: - Ja jól van akkor bocsánat. Vili a jóbarátom.
Én: - ...

El lehet képzelni, hogy néz ki egy társalgás az olyan emberrel, aki a jóbarátaihoz így szól. :D
Maradjunk annyiban, örülök, hogy nem kell egy városon osztoznom vele - szerencsére ez a veszély nem fenyeget, az ipse már legalább nyolc éve kinn él a remeteségben, és személyes véleményem szerint már nagyon ráférne egy nő, esetleg egy pszichológus. Esetleg egy pszichológus, aki történetesen nő. Ez tűnik a legjobb megoldásnak. :D
Végül rövid győzködés után beengedett a falak mellé - a tetőt épp tatarozták, így ahhoz nem mehettünk közel, de a lányok legalább fényképezhettek párat, aztán hűsöltünk lenn a murvás út aljánál, míg a lenti kocsi asszonya a többieket keresgélte az erdőben. A hazafele vezető úton betértünk megnézni a Gerencsérvárat (az ásatások már véget értek, így elég magányos hangulata volt, dacára annak, hogy öten is ültünk a torony maradékain), majd elvétettem az utat, és egy már-már vulkán forróságú fenyőfolton nyomakodtunk hazafele, a mindszentpusztai úton.

Oroszlányon hűsöl a csapat.

Szoki és Trombitär a konyhámban.

Yule és Szoki a Majki-tó partján.

A megérkezés Orkfalvára (konkrétabban a Mini ABC elé) olyan érzés volt, mint amikor negyvenöt méterről gólt rúgsz, vagy amikor hétszáz ember tombolva énekli a dalod a dadi falunapon, melyen Kis Grofó előzenekara vagy egy szem magad és a countrydra senki se vevő, csak azt várják, mikor takarodsz már le. xD
Lényeg ami lényeg, egy másfél literes ásványvizet álltó helyemben bepusztítottam, a lányok és a Malcsik fivérek szintén nem fukarkodtak a vizekkel.
Aztán a társaság elutazott, Sophie visszament Pestre, s én egyedül maradtam a gondolataimmal.
A sötétség azonban folyamatosan oszlott.

Nem telt belé két nap (konkrétan egy) és máris itt volt Yule és Tombitär, plusz Szoki, és elszabadulhatott a jazz pokol.
Valami okból kifolyólag a Skanzenünkben kitalálták, hogy jó ötlet a Múzeumok Éjszakájára egy jazzben utazó zenekart hívni, amelynek trombitásával és menyasszonyával tavasszal már meghódítottuk Császár kilátóját és meghallgattuk a friss híreket az arab herceg vadászatáról - az utóbbi hetek híreinek ismeretében egyáltalán nem lepne meg, ha Pharaon-nak hívnák az úriembert.
Lényeg ami lényeg - június 25.-e van és zeng a Skanzen.
Ismeretlen, értelmes (!) emberek ülnek a pajtában és hallgatják előbb egy költő faszságait, aztán egy free jazz szaxis borzalmait, végül Trombitärék hengerelnek, itt már tombol a nép én meg vigyorgok mint atom, egyszerűen frenetikus, amit játszanak.
A szervezők persze b*szakodnak valamin, úgyhogy megvan a megszokott balkáni színvonal, de a zenét végül is senki nem veheti el a publikumtól.
Yule és Trombitär meghív magukhoz Zuglóba, én rábólintok, aztán másnap Majkon kanasztázunk egyet, én meg elhagyom a személyimet, és a Taj-kártyámat, hát mit mondjak, mérges vagyok magamra embertelenül.
Még vissza is megyek pár nap múlva, a gondnoknéni megígéri, hogy ha lenyírták a füvet, szétnéz - de persze nem lett meg.

Kőhányás mellett heverészek éppen.

Mielőtt azonban teljesen kétségbe esnénk, jöjjön a következő kaland! :D
Avagy Trombitärék Killer Diller Combo nevű formációjukkal Agárdon.
Én meg valahol az erdőben, valamiért zseniális ötletnek tartottam bringával megindulni - hetven kilométer oda és ugyanannyi visszafelé is, de fittnek érzem magam, hadd szóljon.
Mire észbe kapok, már a Kőhányás mellett vezető murvás úton repesztek a Vértes túlfelin és lobog a hajam.
Hm.
A kápolna szép volt, de mindjárt itt van Gánt és sörözni kéne - persze le vagyok égve, remélem a KDC az ingyenjegy mellé egy sörre is meghív, Balkán forever. :D
Irdatlan a szembeszél, erdőben (!) alig bírok a bringámon maradni, Gántról kifele hajtva már tele a tököm és egyre inkább érzem, hogy Agárd túl messze lesz.
Fel is hívom a csapatot hogy ne haragudjatok, de ez nagyon nem fog összejönni, mire odaérek, végeztek is és a backstage-ben lesztek a maláj táncosokkal.
Jó, semmi baj (egyébként néhány hónap múlva meghallgattam őket a Blaha Lujza mellett az énekesnő születésnapján, és elementáris erővel voltak ott a szeren!).
Szóval betekerek Zámolyra, veszek helyi főzésű sört és ugyan nagyon kedvem lenne lehúzni, de várok vele, apám is hadd örüljön itthon, úgyse hoztam régóta ilyent.

Közvetlenül a méhek rohama előtt.

A Földből Kitörő Metrókocsi!

Majd tekerek vígan ismeretlen utakon Csákberény fele. Az idő remek, hőség nincs, csak mégis behajtok egy méhkaptár környékére.
A méhész rikoltozik, a méhek megszállják a hajamat, áldom erős hajú őseim, egy se tudja általszúrni az üstököm. :D
Ők életben maradnak, nekem nem lesznek emberfeletti kínjaim a hazafele vezető rissz-rossz úton.
Csákberény mellett felülök a földből kitörő metrókocsi nevezetű installációra, esküszöm, zseniálisan néz ki, és a legmegfelelőbb helyre került, egy dél-vértesi falu mellé. xD
Fékem egyik se fog persze, így Szentgyörgyvárra szó szerint beszáguldok (szó szerint tövig nyomott fékkel, szó szerint semmit nem használ :D ), majd hazaereszkedek büszkén és boldogan, este sörözés és elégedettség.
Félelmeim és szorongó érzéseim múlóban.









Minthogy félelmeim és szorongató érzéseim múlóban voltak, egyenesen a Nagy-tiszta fele vettem az irányt a következő kiránduláson, ahol azóta nem voltam, hogy Szandrával följutottunk a csúcsra és megláttuk a bábolnai szélkerekeket a távolban.
Meg egy vaddisznó-csalétket az erdő mélyén egy magasles előtt.

Városunk határa teljes pompájában.

A Vértes nyáron döbbenetesen szép. Legtöbb hegységünkben ugyanis van kimondott turistalátványosság, amit felkereshet a jónép nyaralásán, esetleg jártában-keltében.
A Bükkben ott van Lillafüred, és a számos fehér sziklás rész, nyaralókkal.
A Mátrában ott van Galyatető, a különféle Parád-települések meg Mátraszentimre, ahol annak idején öcsémmel és még nagyon kicsi húgommal is voltam egy hetet nagyjából.
A leginkább elkerült hegység talán a Vértes, ha a Karancsot nem számítjuk - ahol ugye Leslievel, Gattolinával és Lilyvel töltöttünk egy nagyon rövid időt, mígnem az embert próbáló időjárás, a borzalmas bor (Dr. Wine anyone? :D ) és az Írónő bölcsességei hatására visszavonulót fújtunk.
Szóval a Vértes turistáktól mentes.
Oroszlány házait elhagyva egy szép pusztán száguldottam nagy boldogan, kedvemet egyedül az csorbította, hogy egy tábla tanúsága szerint a bekerített részen (ahova persze gondolkodás nélkül beszáguldottam :D ) fedezőbikák ólálkodnak, akik nem igazán kedvelik a betolakodókat és hamar szarvélre hányják őket.
Szerencsémre velük nem találkoztam, a tehénbőgés is csak a távoli erdőkből (!) jött, bár fogalmam sincs, mikor szokhattak rá a tölgyfalevélre a kaszáló füve helyett.
De hát ez nem is az én problémám volt.
Az én problémám a nagy rét mögött jött - úttalan utak felfele a tisztásig, aminek a helyét csak sejtettem valahol a sűrű erdő után.
Bringával voltam persze, de a sűrű bozót minimum megállásra (ha nem is meghátrálásra) kényszerített. Rövid küzdelem és valamivel hosszabb szentségelés után tehát fel is értem a Nagy-tisztára.
Tiszta időben milyen szép lehet a kilátás!
S valóban.

A Nagy-tisztán, kevésbé tisztán.

Nem panoráma, de azért nem is csúnya fotó.

Az Oroszlánkövi-várból viszont a legjobb - konkrétan az erdőt látod, így ott nem is időztem túl sokat.
Elmerengtem kicsit rajta, a török hadseregnek hány órájába került bevenni, majd rövid pihenés után bévettem magam az erdőbe és nemsokára már a kék túra elhagyatott mellékösvényein át (a hitelesség kedvéért: ezek vadcsapások amúgy :D ) száguldottam lefele egész a Terv utunkig, ami annak idején a Csákvár-Majk utat kötötte össze a pusztavámi bányatelepekkel.
Rövid pihenő után egy küzdelmes szakasz következett, valahogy jó ötletnek tartottam behatolni a Mocsár-berekbe, pedig a neve sejtethette volna, hogy nem keróhoz jött létre és lőn.
Háromnegyed órányit küzdöttem a lápban, majd a tövisbozótban, de ezért a képért alighanem megérte.

Most viszont nyári kalandjaim a végükhöz közelednek.
Lesz azért még kaland bőven, de most berekesztem, mielőtt eposzi folyamot duzzasztok a Mocsár-berek és a Svandabergi-patak keresztezésével...
Azért az elég égő lenne. És nem gyengén pöceszagú. :D
Szóval minden jót, hamarosan jövök.
Tényleg hamarosan.

Geldar