Majki kalandok

Az idő ismét eljött, a dobokat megverik, az orkok előresereglenek Móriából!
Jobban mondva érdekes módon nem, mert becses városomban nincs nagy hagyománya a természetjárásnak, így az orkok ezúttal (is) otthon maradtak csipszet enni és Jóban rosszban-t nézni.
Nekem viszont más terveim voltak, így a múlt előtti hétvégére meginvitáltam Gattolinát, hogy végre világot is lásson, ne csak kémcsöveket (és bort) mindenhol.
Jött is boldogan és nagy lendülettel - olyan naggyal, hogy Tatabányán majdnem sikerült rossz irányba indulnia (egy teljesen más irányba tartó vonat fele), mert vidékünkre megérkezett a tejfehér köd, és úgy tűnt, nem is nagyon enged föl.
Kár pedig, hétvégére baromi jó időt jósolt Aigner Szili, vagy Németh Lala valószínűleg - viszont mióta eme "legendák" eltűntek a képernyőről, az idokep.hu-t szoktam követni.
Lényeg ami lényeg, megjött a leány, és ennek annyira megörültem, hogy első utunk a Reálba vezetett nekem borért, neki pedig szőlőléért.
Néhány nappal azelőtt születésnapot ünnepeltek a kolis társaival és mivel BME-sekről van szó ezért ilyenkor még a metil-alkoholt is csapra ütik.
Mivel szőlőlevet nem találtam, ezért végül ő is kapott egy üveggel és visszavonultunk szerény hajlékomba a mindent elfedő köd elől. Gondolkoztam rajta, hogy elvigyem-e esetleg a Hegyalja nevű, viszonylag értelmes kocsmába, de úgy, hogy volt két üveg bor, végül máshogy döntöttem.
Szóval másnapra Majkot terveztem az őszi színek meg egyebek miatt. Emlékezhetünk még, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt pontosan vele mentem ki világot, és főleg mocsárciprusokat látni.
Azok akkorra már javarészt lehullajtották leveleiket (a ciprusok zöme ugyan fenyőszerű, de lombhullatóak); most abban bíztam, hogy szerencsésebbek leszünk és megláthatjuk őket vörösleni. Ez nagyjából úgy hangzott, mintha rókavadászatra indultam volna, vagy önkéntes tűzoltónak, de hál' a jó égnek, előbbit nem nagyon terveztem sose, utóbbin pedig már túl vagyunk.
Szóval péntek este igyekeztem adaptálódni, ezért filmeztünk.
Gattolina virslit akart, így megmutattam neki hol a konyha és ezzel nagyjából el volt intézve az egész. Szerencsémre a virslihámozásra kiértem, a legenyhébben erotikus filmekben lehet látni ilyen szakszerű mozdulatokat, maradjunk annyiban. A film egész jó volt, viszont későn ért véget, így hamarosan lefeküdtünk, másnap várt a határ.

A falusi kápolna.

Szóval délelőtt volt és szombat, úgyhogy a Falun átvonulva nem nagyon láttunk senkit.
Páran ültek kinn a kertjükben, néhányan pedig a régi történetekből ismert nyári konyhákban beszélgettek a szomszédaikkal, persze jól elfüggönyözve. A temető felől indultunk neki Majknak, és a Bányászati Múzeum érintésével meg is érkeztünk az első checkpointhoz, amit a kökénybokrok képviseltek.

Az itteni nagyimmal sok-sok éve vágtunk bele egy őrültnek hangzó és a valóságban még sokkal borzalmasabb terv kivitelezésébe, apám ötlete nyomán: ez volt a kökénylekvár.
Ha ismeritek az erdei gyümölcsöket, akkor biztosan tudjátok, hogy a kökény az áfonya nagyon közeli rokona; viszont amíg az édes, emez rendkívül fanyar, és amíg meg nem csípi a dér, ehetetlen.
Annak idején hat üveggel főztünk le a szüretből, amit aztán úgy kellett elajándékozni, mert cukor ide vagy oda, nem nagyon volt még a Teszkó gazdaságos kategóriában sem. A jelenben Gattolinának sikerült pár édesebb szemre bukkannia, én a fanyarakat fogtam ki és nem voltam túlzottan elragadtatva.

Az elveszett sárga jelen.

A régi sárga jelzésen (amit a volt polgármesterünk telkével elkerített, így a túlsó fele kerítésbe vész) haladtunk ezután egy fantasztikusan sárgálló erdőben Majk irányába. Gattolina egész jó fotós, így a képek legjavát is ő csinálta; pár mohás részről egészen elképesztőeket alkotott.
A remeteség előtt hatalmas népgyűlés volt, úgyhogy mielőtt megjött volna Vona Gábor és a táncosnői, tovább álltunk gesztenyét dobálni a híres odvas fához. A lány bátran küzdött, de végül tisztes vereséget szenvedett... :D

Rejtélyes hadmozdulatok - szombat délben.

A tó körül tettünk eztán egy sétát, és a horgászokat elhagyva egyre beljebb hatoltunk a sűrűsödő sárgaságba.
A platánok eszméletlen látványt nyújtottak, de a legelképesztőbbeket a két hatalmas mocsárciprus: jó időben érkeztünk. Maradjunk annyiban, egészen földöntúli volt ahogy az ember aláállt. Mondanám, hogy tiszta Amerika, de Amerika nem ilyen.
Végtére én is teszteltem a fotótudásom (ismét nem jött elő belőlem a Mario Testino), egyrészt egy látszólag ittas Gattolinát, másrészt egy kevésbé ittas farönköt sikerült lekapnom.
Jó, előbbi nem volt igazán ittas. Bár nála sosem lehet biztos benne az ember.

A Majki-tó ősszel.

Visszaúton sűrűsödött a sötétség és a felhők, a város határában pedig végre megérkezett mire vágytál: a muzsikáló ágytál.
Jobban mondva az eső.
Úgyhogy ismét ettünk, majd útjára bocsátottam a leányt is, várta a kémia.

Engem pedig a kardiológia, így lélekben mindenre elszántan hétfő este felzuborogtam Pestre.
Említettem múltkorában azt, hogy mostanában nem vagyok a topon, ennek akartam utánajárni.
Szerencsére a másnap reggeli vizsgálatok szerint teljesen egészséges a szívem, így a keresés folytatódik, nagy örömömre...
Hanem az otthoni ekg-gépezet kiadása nem ment teljesen zökkenőmentesen.
Gyakorlós Nővérke: - Jó napot, vetkőzzön.
Én: - Teljesen, vagy csak félig?
Gy. N.: - ... (vörösödik és vigyorog. Csinos volt amúgy)
Én: - Jól van, akkor kezdetnek félig.
Leülök. Elkezdi bemutatni a mellkasomnak az otthoni ekg-rendszer használatát.
Még rá is játszottam, mert vágtam az idióta fejeket és igyekeztem sármosan vigyorogni, úgyhogy ő zavarban volt, én meg az összes ekg-eredményemet elcsesztem. :D
Egy veterán doktornő unta meg az évődést. Odalépett hát, kikapta a kezéből a masinát, majd rám (!) szólt, hogy viselkedjek és megcsinálta ő a vizsgálatokat.
Kipróbált kezei alatt már nem volt kedvem fickándozni, Gyakorlós Nővérke pedig szabadkozva lelépett valahova.
Szóval a magyar egészségügynek is vannak színfoltjai, ez most kicsit vöröses árnyalatú volt.
A következő nagy kaland valamikor a hetekben indul: most már nagyon közel egy igazi túra ideje!

Végezetül pedig íme a mocsárciprus, őszi pompában.

Mutasd meg a leghosszabb utat hazafelé

Elsőnek persze nem baj, ha tudjuk, merre is keressük azt a hazafelét.
Mivel már legalább húsz helyen éltem eddigi életem során (mindig megfogadom, hogy kiszámolom azzal együtt, hányszor repültem már eddig, de a következő időpontokra szoktak maradni), nem annyira egyszerű rábökni a térképre hogy igen, ott az én hazám.
Na jó, f*szom, tegyünk már egy próbát legalább a helyekre.

01. Hajdúszoboszló, Hajnal utca
02. Dombiratos, Hősök útja
03. Nagykamarás, Rákóczi utca
04. Nagykamarás, Petőfi utca
05. Hajdúszoboszló, Hajnal utca
06. Hajdúszoboszló, Mikes utca
07. Oroszlány, Haraszthegyi utca
08. Hajdúszoboszló, Török utca
09. Debrecen, Szent Anna utca
10. Oroszlány, Haraszthegyi utca
11. Oroszlány, Népek barátsága utca (igen, tényleg ez a neve)
12. Carberry Tower, Skócia
13. Oroszlány, Népek barátsága utca
14. Oxford, Southfield Road, Anglia
15. Corby, Thurso Walk, Anglia
16. Corby, Stephenson Way, Anglia
17. Oroszlány, Népek barátsága utca
18. Budapest, Ménesi út, Eötvös Collegium
19. Oroszlány, Népek barátsága utca
20. Salford, Knoll Street, Anglia
21. Manchester, Everside Drive, Anglia
22. Oroszlány, Népek barátsága utca
23. Passau, Gasthof Aschenberger, Németország
24. Oroszlány, Népek barátsága utca
25. Bolton, Bradford Avenue, Anglia
26. Oroszlány, Népek barátsága utca
27. Oroszlány, Haraszthegyi utca
28. Camp Westmont, Pennsylvania, USA
29. Oroszlány, Haraszthegyi utca
30. Camp Westmont, Pennsylvania, USA
31. Oroszlány, Haraszthegyi utca

Szóval alábecsültem a számítást, harmincegyszer költöztem eddig, de egyrészt a szoboszlói dolgokra már nem emlékszem tisztán (még a Hősök tere is bejöhet a sorba hetedik helyre), másrészt ismétlődnek bizonyos helyek, amiket persze ki is lehetne húzni - de úgyis húsz körül járunk.
Ezekből is fakadóan gyakran érzem úgy huszonhét évesen, mint a faluban az öregember: kinn a padon a ház előtt, a hársfák alatt számba veszi az életét és elmereng a régi szép időkön.
A kép kétségkívül szép, már csak egy ház, egy pad és egy hársfa hiányzik hozzá.
No meg az, hogy bizakodok benne, hogy még legalább ötven-hatvan év vár rám, addig pedig még számos dolog történhet és majdnem annyi történni is fog.
A múltban való merengés eléggé gyakori lett mostanság. Nem tudom pontosan, mi lett a bajom úgy szeptember harmadik hetétől datálhatóan, de elég gyakoriak voltak a kemény fejfájások, erős szívverések és az erősödő pánik, mert nem tudtam, pontosan mit jelentenek ezek.
Mostanra szerencsére sikerült meggyőznöm magam, hogy nagy eséllyel át fogom vészelni az időszakot valahogy, úgyhogy megjött a kedvem az íráshoz is.
Az első jelentős dolog tehát, mióta megjöttem Amerikából (az orvosok látogatását leszámítva, amivel sokra nem mentem) az volt, hogy visszakerültem oda egy kis időre, ahonnét származom: a Hajdúságba.
A blogot régóta olvasók pontosan tudják, hogy Szoboszlóra gondolok, úgyhogy a poént nem igazán lövöm le, amikor azt mondom, hogy az az a hely, ahova valamiért a hazafele tartó utak vezetnek.
Különös pedig, mert akárhányszor komolyan belegondolok, tudnék-e ott huzamosabb ideig élni, arra jutok, hogy valószínűleg nem, de a nosztalgia mindig nagyon erős, hogy visszatérjek és széjjelnézzek kicsit - na meg meglátogassam a családom, akik közül nem sokan hagyták el azt a helyet - legalább is nem hosszú időkre.
Október huszonkettedikét írunk tehát, amikor Gattolinával (akinek a blogját itt oldalt is hirdetem, érdemes olvasni!) fölszállunk a keletre tartó IC-re és megkezdődik az út.
Nálam mindösszesen egy könyv van (Evlija Cselebi török világutazó legendás magyarországi kalandjai), meg egy mappa, amit Marcell the Gazelle adott, remélve, hogy tudom korrektúrázni a csajának szakdogáját néhány nap alatt. Bízzunk benne, hogy menni fog!
Az út jól telik, a lány beszédes, én is jobban érzem magam, mint otthon pl. - és az otthon alatt ezúttal Oroszlány értendő.
Aztán a szülei elvisznek az állomásról a nagyimig, és kezdődhet a karnevál!
Senki sincs otthon. A húgom és a nagyim még valahol Pesten vannak, úgyhogy a tartalék kulcsért Incusékhoz megyünk, aki a nagynéném és kitörő örömmel fogad. Gattolina és családja némi udvarias körök után elindulnak Újváros felé, én pedig beveszem magam Laci bátyám és egy üveg Jäger társaságában a műhelybe, ami gyerekkoromban a legrejtélyesebb helyek közé tartozott, és nem csak azért, mert akkoriban a falakon Kenworthök, Peterbiltek és pucér lányok képei lógtak.
Az idők persze változnak, Laci bátyám a saját cégét vezetgeti, a falakon pedig főleg csavarkulcsok, más szerszámok és roták/time sheetek lógnak mostanság.
Aztán ahogy fogy a Jäger, előkerülnek a szokásos témákon túlmutatóak is, én pedig úgy érzem, hogy ez az a hely, ahol minden ellenére még mindig bíznak bennem. Meg azt is, hogy ha a rokonok közt kapirgálom kicsit a felszínt, kiderül róluk is, hogy emberek, aminek részben örülök, részben nem.
Laci bátyám ugyanis életem első tizenöt-húsz évében nagyjából az isten-ember kategóriába esett: sikeres alkalmazottból lett vállalkozó, járt Ománban és a hamburgi végtelen kikötőket is látta, mellette a családjából mindenkivel remekül megvoltunk mindig is, és amikor nagy ritkán nem volt balhé az anyám és életvitele miatt, akkor mindig számíthattunk tőlük egy-két jó szóra.
Szóval ahogy fogy a Jäger, egyszer csak kijelenti, hogy igaz ami igaz, a családnak egymás segítéséről kellene szólnia és ő mindig is segített a gyerekeinek - ezzel ellentétben engem nagyon nagyra tart, mert a számos nehézségen és káoszon átverekedve még mindig nem adtam föl és előbb-utóbb nagy ember lesz belőlem.
Erre nem nagyon volt válaszom, úgyhogy még egy kupica itallal igyekeztem leplezni némileg méretes zavaromat.
Hát tényleg bíznak bennem.
Aztán vacsora után ő lefeküdt aludni, Incussal pedig leültünk megbeszélni a dolgokat, amihez elég nagy segítséget jelent, hogy végzett pszichológusról beszélünk.
Érdekes azért, mert nem tudom, a szakmájában miképp viselkedik, de családi körben tökéletesen emberi és időnként briliáns meglátásai vannak. Miután megbeszéltük, mit kéne csinálnom az édesanyám-féle szituációval, bementünk és leültetett a kandalló elé, hogy leolvadjanak a jégcsapok a fülemről. Azút' pedig megjegyezte, hogy úgy irigyel.
Az ember utazás előtt rakosgat, szorítja befele a bőröndbe a dolgait, hogy mindennek legyen hely, erre beállítok háromszáz kilométerről egy mappával és egy újkori hadjáratról szóló könyvvel és ennyi. :D
Ettől persze megint csak remekül éreztem magam, még ha nem is nagyon mutattam.
A Hajdúság nem a túláradó érzelmek szigete, de az ottani emberekkel valahogy könnyebben meg tudom tanálni a hangot és ez nem csak a családra vonatkozik.
Emlékezhetünk az emlékezetes Hajdú 50 teljesítménytúrára, ahol Lily, Gattolina és későbbi barátja pusztult le az én kíséretemben - azért a srác és én megtettük a teljes távot, igaz tökéletesen utolsóként értünk be Hadházra és ha lett volna nálam boxer, föl is raktam volna a bütykeimre, olyannyira barátságosak voltak a helyiek.

A Mézes-hegyi-tó 2012 május elsején.

De nem is ez a lényeg: az első ellenőrzőpontnál, a lenyűgöző szépségű Mézes-hegyi-tónál a pontőrök csípőből nyomták a hülyeséget és amíg itt nyugaton zavartan vigyorogtam volna vagy keresgéltem volna, mit fogok mondani, ott azonnal tudtam valami szellemessel reagálni, ami osztatlan sikert aratott.
Persze a lányok Sámsonban kiszálltak, és mi srácok is majd' beledöglöttünk, de a lényeg nyilván most nem ez, hanem - hogy lehet szót érteni a másikkal.
A nap végén előkerült a nagyim és a húgom is, úgyhogy bedőltem az ágyba és a Gazella csajának szakdogájával még véletlenül sem foglalkoztam. :D
Elfelejtettem ugyanis, hogy egy jó üveg bort ígért teljesítéskor, de szerencsére erre még mindig joggal pályázok, úgyhogy rock and roll.
Másnap pénteket írtunk, és Gattolina édesanyjával, a híres madarász Évával akartam megnézni a darvak vonulását, úgyhogy viszonylag időben felkerekedtem és...

A Kráter-tó peremén.

Hát köd volt-e vagy hideg, elég az hozzá, hogy Laci bátyám nem ment ki az egyik közeli halastónál található telkükre fát hasogatni, ahova mentem volna én is, hogy ott majd valahogy találkozhassak Évával (Szoboszló és Újváros között nagyjából félúton van a hely).
Azért kimentem a húgommal és a nagyimmal karöltve, hátha látunk madarakat meg úgy általában a pusztai dolgokat. A Kráter-tóhoz tartottunk tehát, ahol legutoljára legalább tizenöt éve jártam keróval, és akkor teljesen máshogy nézett ki az egész, ha lehet hinni a visszaemlékezéseimnek (akkoriban naplót vezettem eléggé időszaki jelleggel, de ez az idők forgatagában régen eltűnt már).
Most mindenesetre nagyon bejött a hely - néhány pecást leszámítva senki nem volt a mély vizű tó körül, a darvak szerencsére igen, háromfelé is legelésztek a tarlón.
A földgázkiemelő berendezés emlékművére pedig természetesen felmásztam, aminek két következménye is lett:
- nagyon rossz formában voltam, a földre visszaérve úgy éreztem, mint aki mindkét lábát meghúzta

a Kadarcsi-tó, érdemes megnézni, mennyire hasonlít
a fentebb emlegetett Mézes-hegyi-tóhoz!

- kiesett a mellényzsebemből a távcsövem és a prizmája ízzé-porrá tört.
No nem baj, vissza a hétvégi házikóba, gyors kör a tó körül, varjúhordák mindenütt.
Azút' Nagyhegyesen Évával is sikerült találkoznom (Lily édesapjának boltja mellett), és vele is egyenesen oda indultunk, remélve, hogy közelebb férkőzhetünk a hordához.
És lőn: egy harmatos lucernáson átgázolva (Éva persze aggódott a gazda miatt), saras tarlón caplatva végül is sikerült megközelíteni egy számban óriási darucsapatot, akiknek a nagyságát húsz-harminc közé tettem, de amint észlelték a jöttünket és fölszálltak, kiderült, hogy mindenki jobban járt, hogy nem matek szakra mentem végül.
Meglepetésemre MM Juniorral is összefutunk (meg a barátnőjével), aki Lily bátyja és egy igen különös figura. Sokat nem is beszélgetünk, üdvözlöm a családot, majd megyünk madarakat számolni.
Éva becslései jóval pontosabbnak bizonyultak, nagyjából kilencven és százhúsz közé tehető szürke árnyék húzott el felettünk, majd V alakba rendeződve megállás nélkül továbbrepültek a Keleti-főcsatorna irányába.
Hál' a jó égnek, néhány képet sikerült is csinálnom, bár azért látszik, hogy nem én vagyok a Mario Testino.

Windows Wallpaper - Crater Lake, 2015.

...amíg pedig olyan gépem lesz, mint Testino mesternek,
érjétek be Éva képével, ami a többihez hasonlóan
kattintásra jelentősen megnő!

Igaz, akkor több lenne a pucér nő a képeken, s jóval kevesebb a daru.
Ezután átmentünk Újvárosra, ahonnét Gattolina származik és elég jót ettünk, majd haza is vezettünk.
Azért mivel ő vezetett, nem állhattam meg a magam módján megdicsérni a teljesítményét.
- Hát az a helyzet, elég jól vezetsz. Meglepő.
- ???
- :D
Másnap nagy nehezen kimásztam az ágyból és miután megmutattam a nagyimnak, hogy lehet internetezni a gépén, ismét nekiindultam, ezúttal szülővárosom, Debrecen irányába.
Lamaziushoz igyekeztem én elsősorban, aki végre bemutatta eddig rejtve maradó barátnőjét, én pedig megleptem azzal, hogy Gattolinát is elvittem, aki után ő Debrecenbe ment lakni, hátrahagyva a nagyon messzi Kisbért, és egyetlen működő panzióját.
Egy pályakezdő pincér mindenképp jobban jár Magyarország második legnagyobb városában, ami neki sikerült is - egy híres-neves helyi hotelben dolgozik, bár ha azt mondom, hogy dolgoztatják, nem járok messze a valóságtól.
Az ő poénjai és történetei még mindig a régiek, az utóbbiak pedig az enyémekkel kombinálva egyenesen pusztító elegyet alkottak, szegény lányok nem is győzték a dolgot és valószínűleg megváltást jelentett nekik, amikor kivonultunk az erkélyre, hogy férfiasan elbeszélgessünk.
Poénok ide, történetek oda: azért láttam rajta, hogy bitang módon fáradt. Annak idején, mikor Angliában együtt küzdöttünk az elemekkel (majdnem fél évet laktunk Boltonban), kiválóan bírta az iramot, igaz, akkor nem kellett heti hetvenegynehány órákat dolgoznia, ami szerintem nem embernek való.
Később, a Valhalla nevű becsületsüllyesztőben (kurva jó hely!) azért megnyugtatott arról, hogy hamarosan messzebbi horizontok felé indul, aminek kifejezetten örültem.
Ugyan emiatt az út miatt elmaradt a látogatásom Balázsékhoz (aki unokabátyám, Incusék fia és elég sokat írtam róluk régebben), de legközelebb hozzájuk is mindenképpen be fogok nézni. Elvégre a második fiuk az én nevemet viseli, ami mindenképpen pozitívum.
Szóval ahogy sejteni lehet, a Gazella és a szakdoga nem nagyon járt a fejemben, úgyhogy hazaérkezésem után ész nélkül neki is álltam csinálni és az idő lejárta előtt lőn végeredmény - lesz borom! :D

A következő hetekben sok minden nem történt. Berúgtunk Tibivel, régi barátommal a Hegyaljában, nézegettem kicsit a vélhetően tizenhét-tizennyolc éves csajokat, majd hazajöttem és folytatódott az erőteljes üresség.
Kein' Panik, de nem voltam túl fényesen ezekben az időkben.
Ennek ellensúlyozására Zsolti cimborámmal iszogatást terveztünk néhány nappal ezelőttre, ami olyannyira jól sikerült, hogy hajnali kettőkor Ferencvárosban tanáltam magam egy kék műanyag széken, kezemben egy hetvenes évekből származó rádióval és egy holland hippivel valahol mellettem, bár nem láttam tisztán, hogy ő hogy került oda és pontosan mit csinál.
Maga Zsolti egyébként egy igen érdekes fickó, és nem csak azért, mert ausztrál a barátnője, illetve most már jegyese. Annak idején elég sokat foglalkoztam vele svédből, ami ugyan nem fizetődött ki maradéktalanul (leadta az egészet a p*csába), viszont szereztem egy barátot, aminek azért örülhetünk.
Főleg, hogy ha egy iszogatás után az ember a Kerepesi úton gyalogol hazafelé egy kis kék kerti székkel, majd Kőbányában szert tesz egy ókori rádióra.
Vagy amikor valahol a Könyves Kálmán körút és a Kőbányai út kereszteződésében álló McDonaldsban nem szolgálják ki, mert nem vezet autót (mindenki hatalmas szerencséjére egyébként), viszont beszédbe elegyedik egy hollanddal, akinek nincsenek iratai, viszont valami útikönyvet ír.
Aztán megszállok Ferencvárosban anyámnál és áldom az eget, hogy nem lakok ott.
A holland hippi egyre idegesítőbb, úgyhogy lepasszolom a Kálvin tér mellett a Szabó Ervinben és sok sikert kívánok a továbbiakban.
Valahogy a Rainbow Warriorokat nem ilyennek képzeltem. A legendás Balatoni Boli Endre, a VHK üstdobosa (aki néhány éve Indonéziában halt meg egy különös fertőzésben) írt róluk a Kelet világa egy számában, hogy erdőkben élnek és mindent (beleértve a csajokat is) megosztanak, ami akkor persze nagyon tetszett.
Ehhez képest jön egy ürge, aki gyakorlatilag szünet nélkül beszél a lélek és a test harmóniájáról meg a világ rezgéseiről (jobbára anélkül, hogy kérdezné az ember, vagy mondjuk kiderült volna, hogy ez érdekli-e az illetőt), és mindenre van valami olyasmi bölcselete, amit az ember reggel, vécén töltött merengései során szokott kiötölni, esetleg egy pohár sör mellett valami elég ledurrant helyen.
Szóval a Rainbow Warriorok prominense nem hozta meg a kedvem, hogy ellátogassak egy ilyen kommunába, pedig alighanem nem csak kizárólag ilyen arcokat találhat ott az ember, a csajok megosztása egymás közt pedig egyáltalán nem hangzik olyan rosszul.
A történet mára itt ér véget, Gattolinával közös majki kalandomról írok majd legközelebb.
A reklám után jövök!