A máltai sólyom

 A pillanat eljött, hölgyeim és uraim.

A dobokat megverik, a lányok vetkőznek, Soma Mamagésa pedig a színpadra pattan, hogy elénekelje a Hibáztál fiú c. számát, de szinte azonnal beszakad alatta a deszka. 

Visszatértem tehát.
De hogyan telt az elmúlt, valamivel több mint két év?
Vegyesen, egy szóval.
2019 életem második legpocsékabb éve volt, 2016 után.
Szüntelen szorongás, pánikrohamok, majdnem kilátástalan küzdelem az elemekkel - de ismét sikerült talpra állni.
Szerencsére volt segítségem - barátok, a család és a pránanadis csajok a Király utcában, akik nem tudom pontosan mit és hogyan rakosgattak össze bennem, de novemberre már majdnem sikerült visszatérnem az élők sorába, úgyhogy már nekiállhattam melót keresgélni, valamint találtam végre egy külön szobát a város belső részin is.
Egy régi kollégám ezen év őszén beajánlott egy Váci úton található amerikai biotechnológiai céghez (miután három napot menedzserkedtem az Erzsébet téri óriáskeréken, de az egy külön sztori), és némi HR-es tökölés után végre bekerültem, mondván - itt az idő talpra állni.
Nehezebb volt, mint gondoltam volna.
A munka jellege egyébként nem volt rossz (igaz, izgalmas sem), viszont a kollégák és különösen a főnökasszony bizony tartogatott meglepetéseket.
Érdekes keverékét alkotta a csapat a kiégett háziasszonyoknak és a friss egyetemistáknak, akik mérhetetlenül tiszteletlenek voltak - mind egymással, mind velem - és kedvenc elfoglaltságuk az egymás kibeszélése volt (a másik háta mögött természetesen) és az olyan izgalmas témák megtárgyalása, mint hogy ki mit rendelt E-magon.
Így telt tehát a fantasztikus 2020-as év.
Valahogy nem éreztem magam odavalónak, főleg miután beütött a Covid-19 és jöhetett a home office, egy parányi lakásban, két lakótárssal.
Nem volt piskóta időszak, úgyhogy őszintén szólva meg is könnyebbültem, amikor végül is kitették a szűröm, mondván hogy nem teljesítem az elvártakat (bár már nyáron éreztem, hogy a menedzserem, egy igazi proli liba Borsodból, ellenem dolgozik).
Azért bizakodva tekintettem a 2021-es évre, mondván - ennél az eltelt időszaknál már csak jobb jöhet - és jött.
Beindult végre a kirándulások kora ismét, ami már nagyon hiányzott. A tavalyi évben a szórványos biciklizgetésen kívül igazából szinte semmi nagyon izgalmas dolog nem történt, be volt zárkózva a nép és vártuk mi lesz.
Idén aztán összeállt az oroszlányi baráti társaság és a többi cimborám is jelezte, ideje lenne menni valamerre - legközelebbre összeszámolom, hányfele jártunk, nem volt kevés.
Egy képes beszámoló is várható majd, mert tényleg rengeteg izgalmas helyre eljutottunk - Spartacus-ösvény a Visegrádi-hegységben, titkos völgyek a Vértes déli részin, tűzgyújtási kísérlet a Pilis tetején, mínusz 12 fokban, térdig érő hóban, stb. :D

Nyáron pedig végre elfogadtam Mr. Nyíri és MIB barátaim hívó szavát és elkezdtem közelebbről is megnézni, hogy s mint is megyen a motorozás nevű életforma - erről is fogok írni később.

A mostani nagy visszatérést egyébként az alapozta meg, hogy az elmúlt napokban szabadságon voltam, azaz sikerült eleget aludni végre és ez nem várt energiákat szabadított fel hősünkből.
Jó, mi? :D

Szicília szigete a magasból.

Ennek előzményeképp múlt hét szombaton Máltára utaztunk Viktor mesterrel, Pöttyel és DTR-rel, hogy kicsit kipihenjük a hétköznapok fáradalmait, koktélozzunk a tengerparton, stíröljük a helyi szépségeket, és megnézzük a fantasztikus sziklás partokat, miközben 22 fok van, és langyos szellő cirógatja mindenki arcát.
Na most ebből nekem annyi sikerült, hogy Máltára érkezésem után néhány perccel összetalálkoztam pár határőrrel és egészségügyi ellenőrrel, akiknek a legkevésbé sem tetszett, hogy egyetlen oltásom volt meg a kettőből - aminek részben a saját hanyagságom volt az oka, részben pedig az, hogy a Konzulátus holnapján szereplő szöveg megtévesztő volt...
Mindenesetre már ott a reptéren kiemeltek a szabadságolni vágyók lelkes tömegéből és választhattam - vagy hazarepülök még aznap Milánón keresztül egy közvetett járattal 93 ezer forintért, vagy ott maradok a szigeten.
Utóbbit választottam, mert ugyan nem volt olcsó mulatság, de mondom legalább látok valamit az országból, ha már így alakult a dolog.

Málta és Gozo a repülőről.

A cimboráim némileg csalódottan vették tudomásul, hogy nem lesz együtt sörözés és meleg poénok tömkelege (valamint némileg elégedettebben konstatálhatták a tényt, hogy visszaszorul a szállás teledurrogása éjjelente), de azért bátran belevágtak a kalandba!
Engem pedig egy hatósági taxi szállított keresztül a szigeten, némileg izgultam azért, mert a határőrök nem mondtak semmit.
Az utazás át mindenen nagyon tetszett.
Rengeteg pálmafa, mindenféle mediterrán virág és növény szegélyezte a keskeny főutat, melyen jó sofőrünk tiszta erőből nyomta a gázt, folyamatosan előzvén a sort. :D

A hotelben aztán eligazítottak - kiderült, hogy három napig nem hagyhatom el a szobát, de reggelim lesz minden nap és a tengerre néznek az ablakaim.
Nem sírtam túl hangosan, csak mikor benyújtották a számlát - 300 euró.
Csodálatos :D

Kilátás a teraszomról a Földközi-tengerre és a St. George-öbölre.

A mostani munkahelyemen nem keresek rosszul, de azért egy pillanatra itt megrezegtek a térdeim.
Leszurkoltam az összeget, és a szobám felé vettem az irányt, egy biztonsági őr kíséretében, aki először rossz emeletre vitt és egy rossz szobába nyitott be - egy benn ácsorgó félmeztelen fickó általános döbbenetére, majd miután végül megtalálta azt a szobát, ahol lennem kellett, elköszönt és eltávozott.
Nagy örömmel vettem viszont tudomásul, hogy a szoba maga tágas, van erkélyem és valóban látom a tengert.
Azért éreztem némi g*ciséget a dologban a hatóságok részéről:

"Ügyes voltál fiam s nem oltattad be magad - hát gyönyörködj abban, mit amúgy csak legközelebb láthatsz...." :D
De nem panaszkodhattam - a napok nagy nyugalomban és jól teltek.
Sorra jöttek az üzenetek, hogy hát hogy lehetnek ilyen hülyék meg minden, de aztán mindenkit felvilágosítottam, hogy igazából én toltam el a dolgot, nincs miért idegeskedni.
Rosszabb helyzetet is el tudok képzelni, mint hogy egy erkélyen ücsörgök a 20 fokban a tengerparton (illetve annak közvetlen környezetében, ha őszinte akarok lenni) és a helyi, Cisk nevezetű sört kortyolgatom...

Kilátás San Ġiljan városára, közvetlenül szabadulásom után.

A hotel egyébként felajánlotta a szobaszerviz lehetőségét is, hogy ne maradjak éhen - de miután megláttam az áraikat, úgy határoztam, jó lesz a Wolt-bolt lehetősége is, azaz a hordár a három ott töltött nap alatt hordta nekem a szoba elé lelkesen a megvett sajtot-szalámit-innivalókat a hálós szatyorban, először még megdöbbent, majd inkább beletörődött arckifejezéssel... :D

Azért végül megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy eljött a keddi nap, és összetalálkozok végre a cimborákkal a reptéren.
Nem teljesen így képzeltem első külföldi üdülésemet - ha az erdélyi kalandjaimat leszámítjuk - 2018 januárja óta (amikor is Viktor mesterrel és Atival meghódítottuk Portugáliát ,melynek története a linkre kattintva elolvasható, nagyon izgalmas volt) - de valljuk meg őszintén, ennél sokkal rosszabbul is alakulhatott volna a dolog (emlékezzünk csak azokra az időkre, amikor Almásfüzítő vasútállomásának tetején aludtam egy szál ingben, vagy New York repülőterén szálltam meg napokig egy padon - esetleg amikor egyik első erdélyi kalandunkon egy fél cm vastag takaróba burkolózva szundítottam vígan a kb 5 fokban).

Tehát hölgyeim és uraim - a visszatérés hivatalos, a kalandok nem állnak meg - hajam pedig tovább lobogtatja a szél, mely remélhetőleg nem egy hamisítatlan Németh Szilárd-féle piknikről hozza az arcomba a lecsószagot.
A viszon'látásra!