Ismét én, megfogyva bár, de törve nem.
Rövid helyzetjelentésem lényege, hogy élek, virulni már kevésbé virulok, de ez egyelőre még ilyen lesz egy darabig - remélem már nem sokáig! :)
Ha már a múltkori bejegyzésemben emlegettem a helyi focicsapat döbbenetesen tehetséges focistáit -
"oldalvonalnál kiszáguldó beadások és erdőben végződő átívelések" -, szerdán végre bizonyíthatnak a nagyszínpadon, ugyanis a városunkba látogat az MTK Hungária. Igen, a legendás Illés Béci egykori csapata, ahol a magyar futball vitathatatlan üdvöskéje is feltűnt annak idején, Torghelle Sándor személyében... :D
Ennek örömére a városba érkezik Ati, egyenesen Kisbérről, hogy együtt szurkoljunk aranylábú ifjainknak és minden második bekapott gól után legurítsunk egy Sopronit.
Úgy érzem, nem lesz egyszerű menet.
Ennyit a jelenről, ezen kívül most több állásjelentkezésem van függőben, majd azokról is beszámolok idővel - no de kanyarodjunk vissza a múltba kicsit.
Szóval ott hagytuk el a fonalat, hogy Győrben jódlizok a Malcsik-kompánia osztatlan örömére (talán ha Melit nem számoljuk :D ), majd Szár környékén bolyongok két gazellával és azóta csönd.
Hát körülbelül három hónapig viszonylag erőteljes volt a csönd.
Tanítok ugye angolt (hol skypeon, hol itt helyben, hol háznál), meg magyart, de ebben az időszakban annyira gázul voltam, hogy gyakorlatilag semmire nem voltam képes.
Például arra se, hogy megjelenjek az egyetemen.
Zsolti cimborám mesélte még az angolos időiből, hogy milyen az, amikor bemegy és rögtön öt perc után már alig kap levegőt, fújtat mint egy oroszlán és a legszívesebben azonnal elhagyná a fedélzetet.
Akkor annyiban ütöttem el a dolgot hogy á ilyen biztos másokkal is előfordul, de amikor velem kezdett el előfordulni, akkor kezdtem megérteni hogy mi is ez.
Ültem benn a svédes óráim martalékán, és teljesen úgy éreztem, hogy én erre abszolút képtelen vagyok.
Akár magán az órán is benn maradni.
Elég pokoli időszak volt, de hálistennek ez lassan változásba ment át - öcsémmel karöltve elkezdtünk pszichológushoz járni.
Mindkettőnkből egyszerre tört elő a feszkó, és nála látványosabban, nálam kevésbé látványosan indította a rombolást, amit nyilván nem maga az ember akar csinálni, de mégis ő maga alkot folyamatosan és a végeredmény egyre kilátástalanabb.
Szóval a március és június közti időszak nagyjából egy jelzővel írható le a részemről: vegetatív.
Kb. mint egy szobanövény ősszel.
Szerencsére kap vizet meg fényt, szóval épp túlél valahogy, de azért elég sz*rul érzi magát és nagyon várja a tavaszt vagy valamit.
Erre az időszakra esett, hogy meglátogatott egy maláj csaj Budapesten, Shermaine.
Annak idején, 2014 nyarán abban a kocsmában dolgozott, ahol én is gyakran megfordultam, ott kezdtünk el beszélgetni az élet nagy dolgairól, nyilván négy üveg Yuengling után az ember viszonylag visszafogottabb témák elemzésébe merészkedik bele, de a lényeg, hogy nem felejtett el és meglátogatott tavasszal.
Összességében jó volt a dolog, elvittem a Várba, meg azokra a helyekre Pesten, amit érdemes látnia egy külföldinek, eléggé el volt ragadtatva.
Aztán másnap rám jött a szorongás egyetemről jövet, úgyhogy mondtam magamban hogy ez így már egy kupac szamócát nem ér, szóval jelentkeztem itt a helyi pszichónál is hogy valamit kérnék mert a zsák krumpli szintet környékezem lassan és egyre égőbb... :D
Segített is.
Eztán teltek a hetek, a hónapok és egyre jobban lettem.
Hatottak a dolgok, meg főleg a társaság és júniusban a fejembe vettem hogy már minden oké.
Itt volt az ideje tehát, hogy megkezdjem eddigi életem legnagyobb bringás kalandját!
Ez volt a Tour de Szoboszló.
Nem mondhatnám, hogy hosszas tervezés előzte meg a dolgot. Mondjuk a nagy kalandjaimba eddig mindig csak úgy belevágtam, úgyhogy ez már talán senkit nem ér meglepetésként. :D
Eredetileg úgy volt, hogy többen megyünk le, de Baller mester az út előtti napon Dániába távozott (miután a Keleti előtt Guinnesseztünk egyet ami esküszöm sose esett még jobban), Zsolti pedig bemondta az unalmast, így végül is egyedül vágtam neki a Pest és Szoboszló közt elterülő rónának.
Na de tényleg rónáról van szó?
Az ember hajlamos úgy elképzelni nemzetünk hatalmas vécécsészéjét (melynek neve Budapest), hogy Buda hegyes, Pest pedig lapos, mint egy thaiföldi egzotikus táncos (melynek azonban időnként lehetnek egyértelmű okai, például hogy egy srác parádézik éppen :D ). A dolog azonban olyannyira nem egyszerű, hogy az Örs vezér tere nagyjából egy magasságban lehet a Gellért-heggyel, szóval a Duna vonalától elindulva az illető végig felfele fog tekerni ki tudja meddig.
Hát én magam sem tudtam, így vígan nekiindultam egy bemelegítő túrának Kőbányára.
Emlékezhettek még Esztire, a nem gyengén gyogyi, viszont jó humorú (és mellben felettébb erős) leányra, akivel tavaly Amerikában dolgoztam egy táborba. Ő volt az úticél.
Viszont mivel úgy informált hogy a Csősztoronyban lakik, én pedig ott egy bezárt vendéglőt találtam, mondhatjuk, hogy felsültem. :D
Pedig a szomszéd utcákban végig bekopogtam, de az égiek ezúttal nem akarták az izgalmakat.
Leslievel is ekkor beszéltem telefonon, és kiderült, hogy szabadnapot kapott, úgyhogy szünetel a Lokisták kiszolgálása, viszont meccset fogunk nézni Debrecenben náluk, úgyhogy némiképp fellelkesedve tekertem vissza apám barátnőjéhez, valami egészen elképesztően lepusztult városnegyedeken keresztül.
A Baross utca kimenő szakasza konkrétan Indiára emlékeztetett, de nem a tömeg miatt, hanem mert emberek ültek a felszedett villamossínek helyén, a főút kellős közepén, a tűző napon, látszólag semmi cél, ötlet és értelem nélkül. :D
Megnyerő volt.
Másnap viszont felkaptam a paripámra olyan déltájban és nekivágtam a végtelennek.
Ezúttal ráadásul valóban végtelenről volt szó, ennyit még soha életemben nem tekertem sem egyhuztomban, sem szünetekkel ugyan, de egyben azért.
Először is áttekertem Újlipótváros Angyalföldbe hajló részein. Nyerítő ordítás, tülkölés, szóval a jól megismert észak-balkáni hangulat kísért egész sokáig, de olyan Kőbánya végével elült a csinnadratta és nagy erőkkel pedáloztam egyre csak felfele.
 |
| Angyalföld megnyerő külső része (a Lehel tértől néhány száz lépésre). |
Úgyhogy ha már Balkán, biztonságba vittem a kerómat és leültem egy hírlapárus elé.
Öt perc nem telt bele, máris ott volt a helyi jóember, ellenben mikor kiderült, hogy nem tudok neki pénzt adni se buszjegyre, se cigire és még sörre sem, akkor kiderült, hogy van neki amúgy és onnantól kezdve beszélgethettünk.
Ennek során kiderült, hogy Délegyházára járt halászni talán Babettával, ami az ottani utakat ismerve legalább is a Párizs-Dakar mauritániai szakaszának feleltethető meg. :D
Meg hogy ő biztos nem indulna neki biciklivel már a belvárosnak sem.
Ellenben mielőtt én magam nekiindultam volna, megnézte nekem az időjárást és úgy volt, hogy oké lesz.
Így meglepően hamar kikerültem Cinkotáról, s azon kaptam magam hogy máris kamionokat kerülgetek valahol az M0-ás valamelyik hídjánál, viszont hiába tülköltek, az nem volt főút, úgyhogy magabiztosan szlalomoztam tovább köztük egy kb. tizenöt kilós hátizsákkal a hátamon (később ő még főszerepet fog kapni a történetben).
Az eddig szelíd emelkedő ekkor váltott át nagyon hirtelen erősen emelkedőbe és Nagytarcsa felé haladva váratlanul almabor ízét és szagát éreztem magamon.
Na mondom, ilyen se volt még, hogy almát izzadok és egész nap csak vizet ittam.
Aztán nézek előre, két siheder vihog egy Volkswagenből, és mutatják hogy pedálozzak csak.
No hát nem idézném vissza a nekik szánt kedves, baráti és szívből jövő tanácsaimat, de ha jól emlékszem, a távoli rokonaiknak már nem jutott a tirádából. :D
Egy be nem fejezett út csonkjánál megszárogattam a pulóverem (a hajamból egész Szoboszlóig nem jött ki a romlott alma szaga), majd mit volt mit tenni, ismét nyeregbe pattantam és csakhamar megérkeztem Nagytarcsára.
 |
| Községháza, Nagytarcsa. |
Ahogy semmi sem az, ahogy elhagyja az ember a bűvös városhatárt, de ez egy alapvetően vidékies beállítottságú kompániának nem okozhat fejtörést.
Szóval ha csillagvizsgálót és fecskés teszkót várunk az agglomerációtól, csalódni fogunk, de amúgy egyáltalán nem vészes helyek ezek.
A helyiek gyanakodva méregettek, de alighanem én is hasonlóan néznék bárkire, aki vigyorog, miközben egy nagy táskával a hátán tiszta erőből teker felfele egy domb tetejére.
És dombokból eztán sem akadt hiány.
Isaszegig még jó pár kilométer hátra volt, és a java felfele ment, úgyhogy főleg arra koncentráltam, hogy a jó fokozatban tekerjek, a tájból nem sokat láttam.
Egy fejre állt Opel Corsa kivételével, amit rendőrök és egy aggódó sofőr vett körbe.
A vasúti kereszteződésnél még hallottam, hogy megjön a mentő, de szerencsére úgy tűnt, mindenki egyben lesz és nézheti este az EB aktuális meccsét.
A kereszteződésben jókora sor volt, és kifejezetten vigyorogtam, ahogy imbolygó táskával belülről előzöm a teherautókat.
Isaszeg maga nem okozott csalódást, igaz eleve nem vártam semmit, kisvárosnak viszont szép kisváros.
Ettem pár májas párnát a CBA előtt, majd kimentem a határba, és a Valkóra vezető útról érdeklődtem egy helyi csákótól.
Bizonytalanul a szántóföldek irányába mutatott, ahova meg is indultam lelkesen és boldogan.
Kijött végre az eddig is köztudott dolog - a keróm terepre való. :D
Sokkal gyorsabban száguldottam mint betonon, hepék meg hupák (meg bontási téglák) között haladva és végre lefelé.
Mondanom se kell, Valkót nem találtam meg, viszont egy Jakabszállás nevű tanyát igen, ahonnét már tudtam Sülysáp fele menni - azt tűztem ki aznap estére célnak. Az este pedig közelgett, úgyhogy miután nagy nehezen megérkeztem Sülysáp vasútállomására és bedöntöttem a helyi presszóban egy liter szódát, ki is tekertem a határba és sátort vertem a vasút közelségében.
 |
| Sülysáp vasútállomása - egy liter szóda után már egészen barátságosan nézett ki. |
Nyár van, derűs esték, vidám hajnalok.
Reszkető tökökkel ébredtem tehát a vidám hajnalon, június tizenhetedikének a reggelén. A sátoron kívül látszott a leheletem és pont olyan érzésem volt, mint majdnem minden egyes nap reggelén Lappföldön, ahol hasonló kondíciók voltak, csak lényegesen kevesebb szúnyog.
Szerencsére el tudtam hessegetni a 'picsába az egésszel'-érzést és nyeregbe is pattantam olyan fél öt környékén.
Nincsen szebb az alföldi hajnaloknál talán az egész világon sehol.
Az út menti nyárfákat borzolja a szél, a madarak versenyt énekelnek, a volt téeszből megindul a traktor, ki tudja, hova.
Tápióságon tehát egyenesen áttekertem, viszont a következő faluban már megálltam, mert rájöttem, hogy reggelizni kéne. :D
Úgyhogy bementem a békebeli hangulatú presszó-boltba és a felettébb dekoratív pultos lánytól kértem nagyjából fél kiló krumplis pogácsát, amiből öt perc múlva morzsák maradtak csak - ezeket a galamboknak adtam.
Tápióbicske, 25 fok, napsütés.
A Drei Wetter Taft most sem tart.
A falu még nem mutatta nyomát sem az éledezésnek, néhány veterán alkeszen kívül egy lélek sem volt az utcákon.
Visszaemlékeztem, ahogy Gattolinával meggyötört vándorokként ballagunk a határban az Aranyszarvas 50 teljesítménytúrán, és a pokolba kívánjuk az egészet. Pedig akkor talán még a vízhólyagja is egyben volt. :D
Úgyhogy egyenesen arrafele indultam, ahol megszabadult tőle - a legendás Attila-domb, ahol a csí, az atlantiszi rezgések és a szomszédos lovaspark lakóinak nyihogása mindig megdobja az arra érkezők pálinkafogyasztási kedvét.
Tápiószentmárton határa.
Hát itt mentünk bátran, a semmibe.
És most is ugyanez a nagy szabad semmi, csak most kevesebb az ember és a lovak ügyet sem vetnek azon szerencsétlenekre, akik az ügetőjük előtt húzódó földúton zakatolnak állati üvöltésektől kísérve.
Ekkor mondtam magamban - na oké, innentől már ismerem az utat.
Akik már jártatok velem az erdőben, azok tudhatjátok, hogy ez nem mindig jelent jót, és ezúttal sem volt másképp.
Egyenesen beszáguldottam egy erdő közepére, ahol a következő látvány tárult elém:
- farengeteg közepén egy fehér falú ház
- fehér falú ház mellett sártenger, kerekes kút, elektromosság sehol
- fehér falú ház előtt egy tizenkilenc-húsz éves forma cigány góbé és hasonkorú mátkája
- fiatal pár körül nagyjából nyolc gyerek.
Elkezdtem matekozni és végül is arra jutottam, hogy miért is ne lehetne elkezdeni tizenkét évesen a családalapítást, ilyen helyen tutira megéri. :D
De félretéve a viccet, a legény korrekt módon betájolta nekem a Tápiószelére vezető utat (más kérdés, hogy én viszont nem voltam képest azt követni, így megint eltévedtem), és meg is indultam kifele a rengetegből.
Ekkoriban kezdett érlelődni egyben a gondolat, hogy lehet, ebből vonatozás is lesz, mert a tizenöt kiló az tizenöt kiló maradt a hátamon.
Szóval addig akartam csinálni a dolgot, amíg jó, meg élvezem - így lassan becsorogtam végül is Tápiószelére s úgy határoztam, hogy kimegyek a vasúthoz.
Bizony, ebben a városban gyalogoltam plusz három kilométert, köszönhetően Gattolina mennyei instrukciójának, aki szerint az Aranyszarvas-túrákon minden táv egy helyről indul. :D
Cserébe elmentem oda, ahonnét elstartoltunk valóban (a helyi múzeum, a kertje gyönyörű), majd a vasút mellett ülve eltöprengtem a világ dolgain és azon, mi lehet vajon a távolban buján zöldellő rengeteg a szántóföld közepén.
Nem más, mint egy Magyarországon talán egyedülálló permakultúrás kert (az év minden szakában nő valami), de kellett ehhez egy régi Ec-s leány és olthatatlan imádata a kertek iránt.
Na de erről majd később.
Szóval ülök a padon a váró előtt, számolom a dellát és akárhogy osztok-szorzok, ez kurvára nem lesz elég Szoboszlóig. :D
Úgyhogy beballagok az állomásra, és mondom a kisasszonynak:
- Mennyiből jutok el Szoboszlóra biciklijeggyel?
- (pötyögés) Kétezerötszáz forint.
- Hm. És Karcagra?
- (pötyögés) Kétezer forint.
- Na jól van, akkor legyen egy diák meg egy kerékpár Örményesig.
- De ne gondold, hogy bliccelni fogsz onnan ugye?
- Jaj dehogy, majd tekerek. :D
Így vígan elvonatoztam a mesés Szolnok városába - első körben.
Leslie szeme könnybe lábad és visszaemlékszik, ahogy ültünk a Békéscsabáról Pestre húzó vonaton Szandrával, kinéztünk az ablakon és ő meg Szandra egyszerre megszólaltak:
- Úristen, ez már Oroszlány. :D
 |
| Soha szebb helyet - Szolnok vasútállomása, hátsó profilból. |
Úgyhogy hűsöltem egyet az ötven fokban a dél-balkáni állapotokat idéző állomás épülete előtt, majd Örményesig a vonaton élénken figyeltem az elsuhanó tájat. Azút' pedig alvást színleltem, de megérte, mert a kalauz nem bolygatott egészen 'Ladányig.
Onnan meg a következő már Szoboszló volt, úgyhogy kisuvasztottam a kerómat a "bicikliszállító-részlegből" (három vaskampó a vécé mellett) és mielőtt összeadhatta volna a fejében, mekkora is a különbség Örményes és Szoboszló közt árban, leslisszoltam a kaller mellett a vonatról és megérkeztem végre!
Végig ismét a semmin - na de ez már az én semmim végre.
A nagyim viszonylag jó kedéllyel fogadott, bár persze aggódott, hogy elütöttek a négyesen (!) (( :D )), viszont kaptam ebédet és estig csendben haldokoltam a tévé előtt. Utána pedig jöhetett a vadul alszik-üzemmód.
Másnap elmentünk festékért és sikeresen kipingáltam a nagyim kapuját, melyhez ő is asszisztált. Természetesen végig oltottuk egymás munkáját, de még pont azokon a határokon belül, hogy azért a végeredmény elfogadható legyen. :D
 |
| Reméljük, egyszer tényleg eléri a cseresznye-színt. |
Mondjátok meg ti, szerintem jó lett.
Eztán pedig jöhetett végre Leslie és Viki Horgoló, azaz Debrecen, a rossz poénok jelenlegi fellegvára, és aznap esti vendéglátóm. :D
A pimasz pincérrel a buszmegállóban találkoztam (persze a rossz állás elé jött, úgyhogy nem talált :D ), de hamarosan előbukkant egy hársfa mellett és lelkesen s vidáman megindultunk nem tudom pontosan melyik utcába (talán Szegfű?), viszont elmondhatom, nagyon szép helyen laknak.
Mivel a hideg komlós Drehert kifejezetten az izlandi-magyar meccsekre fejlesztették ki, ezért aznap estére ennél nem lehetett jobbat kitalálni, bár Leslie ágyazott pálinkái (meg a mákos nemtommijük) azért odatették magukat.
Ja, meg a fiaink a meccsen, tomboltunk is rendesen. Viki pedig horgolt ezerrel és valami eszméletlen finomat főzött...
Kicsit sajnáltam hogy ennyi idő volt most csak, mert - mert. Persze a pokoli poénokból nem volt hiány, úgyhogy lehet még érdemesebb az atomrobbanás előtt lelécelni. Vagy mielőtt a szomszédok is meghallják őket s úgy döntenek, ideje pontot tenni a stand up végére. :D
 |
| Némileg önelégülten támasztom a létrát, de az a fa tényleg szép lett. |
Kicsit sajnáltam, hogy ilyen szűkre volt szabva az időm ott lenn.
Lilyvel ugyan nem találkoztam, de maga az út és az ottani idő is bombasztikus volt minden értelemben.
A vonat fele haladva már azon gondolkoztam, hogy mikor jövök legközelebb, mit hozok magammal - és hogy melyik útvonalat fogom választani.
Most rövid szünet, de hamarosan folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése