Pedig akkor is visszaépítem a fakockákat

Üdv mindenkinek!

Majdnem fél éve nem adtam hírt magamról, de azért ne ijedjetek meg, nem tűntem el teljesen.
Az időszakok viszonylag változékonyak egy ember életében, úgyhogy sikerült egy kevés jóval érkezőt kifogni.
Olyan ez, mint amikor bemész a sztriptízbárba, hogy na most aztán jó lesz, és meglátod, ahogy Medveczky Ilona művésznő kibújik a nagykabátból a rúd mellett és tudod, hogy valami nagyon hosszan tartó és kevésbé élvezetes műsor fog következni.
Főleg, ha leoltják a fényeket.
Márpedig nekem eléggé leoltották jó időre.
Március óta nem is volt se kedvem, se erőm igazán írni, dübörgött bennem a feszültség, mint Apentában a szénsav. Szerencsére azért vannak még, akikre lehet számítani ilyen időszakokba, úgyhogy a lepusztulás nem a Földgömb közepéig tartott, de a külső kérget elérte, és az azért már kurvára tud viszketni.
Szóval az egyik ilyen kifejezetten jó történés volt az, hogy Győrbe látogattam a Malcsik-brigáddal, meglátogatni Meli babát, aki a legidősebb itteni unokatestvérem, és egy hosszú és nyomasztó házasság után végre úgy tűnik, hogy nagyon boldog.
Attól persze kevésbé volt boldog, mikor legifjabb testvére oldalán rákezdtem Szandi örökbecsű slágerére, a Jódli-dilire Győr főterén, de valljuk meg, inkább ez, mint Jimmytől az Egyszer megjavulok én.
Egyrészt arra beindulhatott volna a nyugdíjasok pogója a Duna-parton, másrészt Leslie konkrétan arra nőtt fel, szóval ezúttal nem volt kedvem terrorizálni. :D
Az odaúton Atival jókat beszélgettünk a megyei focicsapatok aktuális helyzetéről, és némi örömmel közölte, hogy városom csillaga nem fénylik különösebben mostanában, s ilyen Kecskédek és Környék vernek minket bucira.

Leslie, Viki és Meli Győr belsejében.

Mondjuk ismerek pár helyi aranylábú focistát, több sörösüveghez volt közük életükben, mint a labdához, szóval nem akkora csoda, ha a meccseken is csak szédelegnek a pályán, vagy az átadásaik rendre az erdőbe vágódnak, a szarkák és egyéb madárfajták közepes riadalmára. :D
Maguk Meliék Győr egyik eléggé jó környékén laknak (mondjuk ha a saját városomból indulok ki, még talán Marcalváros II. is odaszámolható a jobb környékekhez), Atinak vannak remek történetei arról, hogy lehet a lakásuk helyett utóbbi városrészt megtalálni és ott jókat csámborogni.
Szóval Győrben remek napot töltöttem, a vége felé pedig csónakba ültem a város közepén, de nem azért, mert megjött az özönvíz, vagy feltört a Marcal a főtéren, hanem, mert van egy frankó öntöttvas szobor az egyik belső utcában. Érdemes megfigyelni a képen balra a kislány arckifejezését!
Lehet rajta látni, hogy már ő is régen be akart mászni oda, csak a szülei még bíznak benne, és élteti őket a remény. :D

Pihenek a csónakban, a kislány a bal oldalon érdeklődve figyel.

Így zajlott tehát Győr. Leslie barátnője, Viki irdatlan meglepetésemre kb. azon a hullámhosszon lehet humor terén, mint mi ketten, szóval László testvér kifejezetten jól járt vele. Ismerek olyan lányokat, akik egy-egy meredekebb poén után mindkettőnket páros lábbal rúgnának ki a földszintről, utánunk hajigálva az üres sörösüvegeket. :D
Győrből igyekeztem vissza csodálatos, és reménnyel teli városomba, hisz másnapra igazi kalandtúrát beszéltem meg Marcelle the Gazelle-lel és barátnőjével, aki a Gazelláné nevet kapta a keresztségben.
Kitaláltuk valamikor néhány nappal azelőtt, hogy milyen frankó ötlet lenne elmenni a felcsúti Ramszesz falujába, felmérni a terepet, majd áttörni a Vértes előörsein, és befejezni az utat egy jó hideg sör kíséretében valahol Száron, vagy Szárligeten.
Marcelle kifejezetten jó fotósnak számít, go projával még videókra is képes időnként, ha nem süt a szemébe a Nap, vagy a sűrű füst.

Gazella és Gazelláné törnek át a gazda gazdátlan földjén, Alcsúton.

Így tehát március 27.-e reggele Bicskén ért minket, ahol az igazi balkáni békebeli buszállomáson várakoztunk a csodára, amely meg is érkezett egy csurig telt fehér busz formájában. Azt gondoltam volt előzetesen, hogy majd ha odafigyelek a fedélzeten, biztos hallani fogom a "tömeg hangját", azaz hogy Orbán az élő Isten meg ő a Messiás újjászületése. Ehhez képest elég nagy megrökönyödésemre a faluba tartók nagyon nagy százaléka vélte úgy, hogy cirkuszt csinált a községből, a stadionja nevetséges, a kisvasútja szánalmas.
Utóbbiról hamarosan meg is győződhettünk személyesen, Felcsút és Alcsútdoboz határában átzakatoltunk a frissen épült vasúti síneken, a kőzúzaléktól kezdve a talpfákig minden frissen érkezett alighanem valamelyik szerváns műhelyéből-bányájából.
Nyugat-Fejér épül s szépül.

Marcelle átkel.

Mivel amint megláttam a stadiont, elment a kedvem attól, hogy megnézzem közelebbről (képzeljetek el egy hosszú parasztházas települést, a közepén egy hatalmas romlott hagyma alakkal, ami még meccsek alatt is teljesen üres), csakhamar az asztalra (illetve annak hiányában a térképre) csaptam, és megindultunk nyugatra.
Mondta a rák és megindult keletre.
Egy gazda - látszólag gazdátlan - földjén át törtünk az igazság felé, s csakhamar eljött a patakok sora, ami a túrából rövidesen kalandtúrát csinált. Gazelláné fürgén mászott át a föléjük hajló rekettyeágakon, a Gazella meg én meg persze jöttünk, hogy na akkor férfimunka.
Ebből lett az, hogy kiderült, a surranóm már nem vízálló, ő pedig egy csuklómnál vékonyabb ágon történő átkelés közben megtapasztalta, milyen lett volna, ha a stadion mellé hideg vizes medencét is telepített volna Pártunk és Kormányunk vezetője, illetve annak kedvenc gázszerelője.

Vadiúj vasúton, az arborétum határában.

Elmondása szerint mindenesetre kurva hideg volt. :D
A zoknik kiteregetésre kerültek egy-egy szénabálán, én meg elámultam azon, hogy amúgy hogy néz ki, amikor egy-egy túrázó fel van készülve az útra (azaz mindkét Gazellánál volt tartalék zokni :D ).
Vittem magammal katonai térképet is, de még a Cartographia által kiadotton voltunk csak rajta, amikor is megérkeztünk a vadiúj vadnyugatra, azaz az alcsúti vasútra. Emlékeztem rá, hogy volt régen egy nyomvonal, ami a Bicske-Székesfehérvár távon haladt el, s a romjait akkor régen (és most is) megleltem. Ramszeszék természetesen teljesen új vasutat építettek. Ahogy megérkeztünk a végállomásra, az alcsúti arborétumba, rögtön jött is a helyi erő egy fekete Toyota terepjáróval, hogy mi most akkor újságírók vagyunk?
Jó vicc, mondom, de mivel tényleg elég örményül néztem ki, végül nem sütöttem el, hogy a 24 órától jöttem, mert nem volt kedvem életem végéig Gáspár kőbányájában dolgozni az orkokkal valami új Mórián. Maradtunk a nem-nél, így eltakarodott, mi pedig megérkeztünk az arborétumba.

A mocsárciprus légzőgyökerei az egyik tó mellett napoznak.

Meg kell hagyjam, hogy a sok f*szság ellenére a faparkon egyáltalán nem látszik az új rend kiépülése.
Teljesen úgy néz ki, ahogy egy arborétumnak ki kell. Telis tele van nagyon szép és nagyon régi fákkal, azok elé kitáblázva, hogy mit látunk és néhol még azt is, hol őshonos. Gazelláék az egykori medveketrectől voltak leginkább elragadtatva, engem viszont a mocsárciprusok nyűgöztek le igazán.
Na meg az a kolosszális platánfa, ami a park kellős közepén nő, és olyan vastag a törzse, hogy nem hogy hárman, de még heten sem értük volna körbe. Egyszerűen gigászi volt az egész, legalább harmincöt méterre becsültem a magasságát, de lehet, hogy még nagyobb volt.
A Gazella itt akcióba lendíthette go proját, és mikor sikerült már megértetnünk egy amúgy szimpatikus nyugdíjas párral, hogy ne most akarjanak nekiindulni mert fényképezünk, akkor egész jó fotók készültek. :)
A virágzó hóvirágokról sajnos lemaradtunk, viszont a nárciszmezők teljes pompájukban voltak, amin utóbb nem csak mi, hanem egy másik ismert blogger, Gattolina is igencsak gyönyörködött.
A volt nádori kastély (épen maradt homlokzata) előtt ettünk, aztán délnyugat felé indultunk - Vértesboglár felé.
Előzetesen beszéltem Ildivel, a biológuslánnyal, hogy meg fogom látogatni Vértesacsán, de mivel hogy náluk nagy családi evészetek szoktak ilyenkor lenni (Húsvét táján voltunk), végül úgy határoztam, nem rontom a levegőt és valóban Boglár felé vettük a lépést. Mint utóbb kiderült, amúgy kifejezetten várt engem, de ez már a szokásos Geldar-szerencse. :D
Tehát jött a sivatag.
Nem mondhatnám, hogy jött vele a reménytelenség is, mert láttuk már a hegyeket - egyre és egyre növekedtek a horizonton - de tényleg nem volt egy szívderítő dolog átgyalogolni az Alcsút és Boglár közt elterülő síkvidéken. Annak azért örültem, hogy hallottam egy ragadozó madarat kiáltani, és mint utóbb kiderült, sikeresen állapítottam meg, hogy kígyászölyv volt. Boglárra egy irdatlan sűrű, bokros dombon történő ereszkedés-áttörés után érkeztünk meg, a helyi focipályán épp játszottak a népek és úgy néztek ránk, mint a vaddisznókra, és ez szerintem inkább a vaddisznókra nézve sértő. :D
Valóban nem volt ránk elmondható, hogy itt patika-tisztaság lengedezik. A falu főterén ismét ettünk, majd kifele indultunk az egyre inkább balkániba forduló külső utcán. Szerencsére a lepusztult és kettő-három keréken suhanó autócsodákon kívül volt azért érdekes dolog is, jobban mondva dolgok.
A boglári fákat ugyanis Húsvétkor tojásokkal díszítik fel (igaziakkal és papírmasékkal), ami biztos máshol is szokás, de sose éltem olyan helyen, ahol ez jellemző lett volna.
Talán ez valamilyen sváb hagyomány lehet, de nem akarok zöldséget beszélni, úgyhogy legyen akkor sváb hagyomány. :D
A tojás különben sem zöldség.

Vértesboglár temploma, háttérben néhány fenyegetően tornyosuló felleg. Szerencsére az esőt későbbre tartalékolták.

A határban működésbe lépett a térképem, bár sokat nem értünk vele, mert nem mindegyik nyiladék volt már meg a valóságban, amit jelzett, úgyhogy nagyjából belőttük az irányt egy villanyvezeték alatt, ami után egy éppen csak sejthető régi ÁFOR-vezetéket követtünk. Aztán cigiztünk egyet egy magaslesben, és elkezdtem magam elég rettenetesen érezni.
Újszerűnek nem volt újszerű a dolog, már korábban is gyötört.
Olyasmi érzés ez, mint az adrenalin, csak nagyon rossz.
Mikor egy hegyoldalról száguldasz lefele bringával (remélhetőleg hátsó fékkel felszerelkezve, tehát nem az én kerómról van szó :D), a látómeződ szűkül, képszerűvé válik, az érzékeid kiélesednek, teljes egészedben az útra tudsz koncentrálni, és az akadályok leküzdésére.
Az én anti-adrenalinos állapotom ekkoriban úgy nézett ki, hogy hirtelen elfáradtam, beszűkült a látómezőm, és ami a legkevésbé biztató volt, hogy úgy éreztem, meg fog állni a szívem.
A Gazelláék ilyet még nem láttak, úgyhogy eléggé meglepte mindkettőjüket, ahogy fokozatosan teljesen elvesztettem a koordinációs képességemet, egyáltalán nem tudtam őket navigálni, úgyhogy amikor már sikerült összeszednem magam, valahol Csákvár és Szár közt félúton álltunk egy erdőben, totál ismeretlen erdőben (részemről halálfélelemmel megfejelve).
A szívemnek természetesen semmi baja nem volt s azóta sincs. Az emberi idegrendszer viszont tud eléggé hajmeresztő dolgokat produkálni. Ezt felismerve végül is Gazelláné vette kezébe az irányítást, és a lassan sötétedőre forduló erdőben remekül elkormányzott minket mindenféle dombokon keresztül Szár határába. Most, hogy erre visszagondolok, úgy érzem, kifejezetten jó volt a túra (bő első fele). Meg azt is megtanultam, hogy vannak lányok, akik kifejezetten tudják használni a térképet.
Szárra már vaksötétben érkeztünk, mindenféle kutyás udvar között osontunk be végül a határba, majd egy kerítésen átszambázva jutottunk be a falu properbe.
A végén (hiába tettünk volt már meg olyan huszonöt-huszonnyolc kilométert nagyjából) eszméletlen tempót menve végül ők is, s én is elértük a megfelelő vonatokat, s abban maradtunk, hogy ismétlünk. Amire valamikor mostanában fog sor kerülni, hisz mondhatni, úgy vagyok, mint mondjuk tavaly ősz elején, ami nem száz százalékos, de már majdnem.

A történetet majd innét folytatom, de ne csüggedjetek. Lesz itt még sör, bor, nem takács, száguldás a Gödöllői-dombságban és a Tápió-mentén, valamint lengyel stopposok a messzi északról és a lebegő falu, ahogy még sosem láttátok. Érdemes velem maradni a reklám után is.