Technohead

A dolog gördül tovább, mint Árkosiné a kisboltba, hogy megszerezze napi betevő felesét.
Az asszonyok kinn állnak a Tahó előtt (civilben Eötvös Loránd Szakközépiskola), néhányan cigiznek, a lehelletük felpárolog. Kurva hideg van, valljuk meg, de a téli szünetben is ki kell takarítani az iskolát. Itteni nagyim várja be Árkosinét, aki beküld egy féldekket (Kisbéren: rakétát), és lassan üvegesedő tekintettel bámul a semmibe.
Az asszonyok már megindultak a bejárat felé.

A történet később folytatódik.
Egyik első emlékem (ez így nem igaz, hisz a legelsőkre tisztán emlékszem), hogy Nagykamaráson vagyunk a gépteremben, apám bütyköl valamit, én meg egy fekete-fehér motoros játékkal nyomatom. Öcsém nem tudom, hol lehet, szerintem otthon van valahol és épp a következő csínyünket eszeli ki.

Az első mobilom.
Debrecenben vagyunk, a Beregszásziban. A menőbbek cigiznek, egy ideje már én is annak számítom magam, nem tudom a többiek mit gondolnak erről, de Tatus Atti egyszer lebirkóz, mikor nagyon nagynak gondolom magam.
Prilukit szívunk, ukrán "import", de mostani fejemmel gondolva szerintem csempészhették, mert zárjegyet nyomokban sem tartalmaz. Ha sikerült, kéket szerzünk, a piros annyira sz*r, hogy az ember életkedve percek alatt elszáll.
A trolimegállóban állunk, mennénk már ki az Oláh Gábor utcára, tesi óra lesz. Páran most az Erdey-Grúzos csajokat stíröljük, szegények közt csak elvétve akad igazán csinos, a javukra még megjegyzéseket sem teszünk.
És eközben ott lapul a zsebemben első téglafonom, egy igazi Eriksson.

József Attila Ált. Isk. már, apámmal Norton antivírust telepítünk - otthon még mindig nincs internet, de ha bemegyek neki segíteni, valahogy mindig hosszabbra nyúlik a telepítés. Megy viszont a kvízpart, a Honfoglaló, White Stripes szám megy végtelenítve (Apple Blossom), fogalmam sincs miért, negyedjére már kifejezetten idegesítő.

Carberry Tower, Skócia.
Megérkezésem óta egy kurva szót nem értek abból, amit mondanak. 2006 nyara van, és végre ismét levelezek a hazaiakkal. Lamazius fogalmazza meg majd később, Angliában a teszt-elméletét.
Kíváncsi arra, hogy mennyire erősíti meg a családi és baráti kapcsolatokat a távollét. Ki lesz az, aki ír, ki lesz az, aki válaszol?
Engem is efféle gondolatok foglalkoztatnak, írom hát a leveleket az osztálytársaimnak. Még olyanoknak is, akikkel azóta sem beszéltem.
Nekifogok első blogomnak is, ami a freeblogon fog menni hosszú évekig.
Megjelent a myvip. Nagyon menő dolog, mindenki regisztrál, köztük én is, mert nincs otthon netünk, így nem lehet msn-ezni. Apám pedig a suliban tűzfallal tiltja, nehogy érkezzenek a nem kívánt látogatók. Aztán megint mehetünk Nortont telepíteni.
Mindegy, ebben a kastélyban nagyon nincs net. Egy dél-afrikai gyerekkel beszélgetek, miközben tölt a betárcsázós, hogy milyen az oktatási rendszer náluk. Angol, afrikaans és kettő a tíz törzsi nyelvből kötelező. Ő a zulut és a déli szotót tanulja.
De már meg is jelent a képernyőn az üzenetek ablaka. Írok pár jókívánságot a cimboráknak, majd nagy levegőt veszek, és írok Katának is. Nagyon csinos lány, de nem hiszem, hogy szóba állna velem. Üdvözlet Skóciából!
Ő lesz az első barátnőm.

Ez a hely, de úr isten. Három hét Oxford után itt vagyunk hát, Anglia pöcegödrében. Mike világosít fel arról, hogy egy nemrégi szavazáson a harmadik legsz*rabb helynek voksolták az angolok, pedig van néhány város a ködös Albionban.
Corby.
Iszonyú ez a hely.
Faffyval körözünk a városban, de vaktában - nincs egy darab egyenes utca sem, tervezett ipari település, Bányász körút örökkön örökké. Este huligánok elől bujkálunk, s mivel retkes bevándorlók vagyunk, alapos verésre számíthatunk, ha elkapnak minket. Tizenkét éves lányok cigit tarhálnak a Domino's előtt, Faffy próbálja betenni a stílust, de kiröhögik.
A fülke. Kapcsolatteremtés Barcika és Corby között. Ez több, mint szürreális.
Betondzsungelen át hatolunk be a WH Smith melletti sikátorba, valahol itt lehet a könyvtár. Balra ruhaüzletek, nép nélkül, jobbra bedeszkázott ablakok. Előttünk egy lépcső.
A könyvtár egy teraszról nyílik, Mr. Donnerstag időnként megengedi, hogy fél órát ráhúzzunk az ingyenes fél órára. Egy font ellenében természetesen.
Bemegyünk a városba már, valamit csinálni kell, ez így egy tébolyda. De nem, nem kapok munkát, a személyimet elvesztettem Oxfordban, Fafner barátom pedig többet játszik a Final Fantasyval, mint ahány órán át a főbérlőnk seggrészeg. Munkába menni így igen nehéz.
Román lakótársaink elől már kóddal védik a cuccost. Leveleim Bálintnak és Lamaziusnak mennek.

Ez a földrajz egy iszonyat. Eötvös Collegiumban lakok, minden fasza, de egyszerűen nem érdekel. Hál' a jó égnek itt van net, de a tananyag helyett valami mással foglalkozom. Például angol nyelvű blog írásával és gólyalányok szédítésével. Ketten meg is szédülnek. Valaki kapcsolja ki a netet.

Broughton Community Library. Nem hiszem el, hogy ilyen nő könyvtárosnak megy. Szőke, barna szemű, eszméletlen alakkal. Valahogy mindenáron könyvet akarok kölcsönözni, pedig nagyon sok van arabul, és még több indiai nyelveken. Aztán nagy nehezen sikerül kivenni egy krimit, ahogy rám mosolyog, mondhatni, az egész hetem király.
Pedig egy istenverte putriban lakok már megint. Viktor egy csődtömeg, az egyik cseh megver, a másik csehet én verem meg. Peter Varga, aki valahogy fogja a netet, mindenféle filmeket szed le, így jut el a fülébe, hogy van walesi nyelv a világon. Aztán betépünk, mint a szemét és jól megbeszéljük a csajokat. Freebird.
Azokban a hetekben egy hászid zsidó kifutófiúja vagyok. A trezorok kurva nehezek, Viktort meg legszívesebben kilőném az űrbe.
Azért van abban valami proletár művészet, ahogy átgyalogolok a Cheetham Hillen, amerre az 52-es busz megy, és a könyvtár az orrom előtt zár be. Irány az ASDA, ideje quiche-t szerezni.

Bolton.
A biztonsági őr lassan végigpásztázza a területét, karja a korláton, sérója Bundesliga. A pimasz pincérrel szakadunk a röhögéstől, mert pontosan ezt jövendölte.
Pedig a mormonok most rendelik csak a krumplit, parti lesz a templomban. Gin és gyömbér, mennek a levelek.

Lappföld, Észak-Svédország. Andris és barátja küzdenek az elemekkel. Végre kikapcsoltam a telefonom, nincs internet, nincs térerő, szabad vagyok végre. Kétezer méteres hegyeket mászunk meg, nyár közepén derékig érő hó, a Kebnekaise tetején fakunyhóban fagyunk szénné.
Lefelé szakadékok, Andris mutatja az utat, idegileg le vagyok harcolva.
Pár nappal később boldogság a Kaitumjaure partján, angol bankkártyával fizetek, a svédek döbbenetesen jó lelkűek.
Stockholm közepén egy szexshop mellett rendelünk repjegyet haza, mellettünk korbácsütések és elfojtott ordítások.

Camp Westmont.
Feli laptopja szuperál, ahogy Juané is, bár a spanyol billentyűzet megnehezíti az üzeneteket.
Joeval rohanunk inkább a poyntelle-i postára, legyen már végre nyitva, az ég rogyjon rájuk.
Vidámak vagyunk a világ végén, Dorka fejcsóválva nézi ahogy levelet írok haza, ez a kor már lejárt.
Később az emlékezetes viszkizés után ő támogat haza, én meg megdöbbennék a kedvességén, ha képes lennék megszólalni.
Képszakadás.

We are living in Amerika - part five

Szokatlanul gyorsan érkezik is a következő bejegyzés, amihez az szolgáltatja az apropót, hogy ma sikerült megállapodnom a tábor egyik menedzserével a folytatásról, azaz idén nyáron is lesznek amerikai kalandok.
Márpedig addig érdemes lenne végére járni a kalandoknak, nehogy utolérjék egymást.
Ráadásul a jelenben is peregnek az események, már két nagyszerű túrán is túl vagyunk, mióta hazajöttem, és a többi, szóval vágjunk is bele.

A Czapnik Road a tábortól nagyjából negyedórára van keróval, most arra indulok, felfedező útra. A Poyntelle tábor mellett megyek el egy szerdai napon, a menés csakhamar száguldásba vált át.
Feli és később Peti B is követni fog, de ezúttal egyedül száguldok önfeledten kb. 10 percig, fék nélkül (egyszer azért muszáj, a hatalmas és valószínűtlenül zöld erdő után olyan kanyarok jönnek, amit nagyon nehéz lenne fék nélkül bevenni - a Felivel közös száguldáson végül is fog ez majd sikerülni).
Na de itt vagyunk, a GTA San Andreas terepén. A száguldás végén egy keresztirányú út fogad, megint bekapcsol a country, jobbra verandás ház elől hiányzik a bluesgitáros, a messzeségben kéklő-zöldellő hegyek várakoznak. Mögöttük pedig a Delaware folyó, állítólagos fehérfejű halászsasaival.
Az út nagyjából a Nádudvar-Nagyhegyes közti állapotokat idézi, ami még önmagában nem lenne baj, de fölfele tart erősen, ideje leszállni. A váltók se bírják, de őszintén szólva én sem nagyon. Nem rég volt ebéd, nem szeretném ily' hamar viszont látni. :D
A GTA-ból ismert vidék fokozódik. Egy olyan épület tárul elém az út jobb oldalán, aminek a létezését nehéz elhinni.
Az, hogy valaki tákolta, az egy dolog, de a jelek szerint réteges munkát végzett.

Balra a híres Czapnik Road, jobbra a GTA-fészer.
A fészer után balra kanyarodtam, majd néptelen vidékeken száguldottam megint csak, búzatáblák és nagy, bólogató fák közt. A levegő eszméletlenül friss volt, a Delaware fölött emelkedő hegyek a távolból másodszor is megpróbáltak megkísérteni, de nem!
Még nem volt itt az idejük.
Poyntelle-be érve kinyittattam a boltot (Jerry otthon volt éppen), és üveges kólát ittam száz év óta először.
Mikor még 'Szoboszlón laktam lassan tizenöt éve, akkor voltak ilyenek utoljára. Emlékeztek még az egy literes, üveges Pepsikre?
A Pávai Vajna ásványvizek mellett mink olyanokat vetünk gyakran, aztán eltűntek valahogy.
Később, mikor már földrajzra jártam Pesten, a kedvenc tanárom (Munkácsy Béla, akinek mindjárt szentelek is egy rövid mellékvágányt) mesélte el, hogy is tűnt el az országból a valódi üveg.
Létezik egy CsAOSz nevű szervezet, ami punk-rock szövegekben kiválóan rímel a Laoszra, magyarul ha egyszer eljutok oda, mindenképp fölhasználom a megemlékező dalocskában. :D
A szervezet a Csomagolóanyagok Országos Szövetsége, vagy valami ilyesmi. Nem tudtam azelőtt, hogy nálunk is vannak lobbik (2009-et írunk, fiatal vagyok és bohó), de a tanár úr szerint ők lobbiztak azért, hogy a saját maguk által gyártott olcsó műanyag kiszorítsa a klasszikus üveges üdítőket. Kár, pedig az kisebb környezeti terhet jelentett, hiszen a PET nem visszaváltható, azt meg mindig én vittem vissza a Koszorú utca sarkán levő Plus-ba, valami fonott kosárban.
Munkácsy úr egyébként ha jól emlékszem, Leányváron volt helyi képviselő egy zöld párt színeiben, aminek mondta a nevét akkoron, de azóta sem találkoztam velük. Rendszerint beszámolt a képviselőtestületi üléseikről, ahol a hallgatóság zokogva és harsogva röhögött. Főleg a vízvezetékszerelővel kapcsolatosokon.
A csóka passzív házban lakott, azt hiszem, a rezsijük már azelőtt minimális volt, hogy Orbán urunk bevezette volna a rezsicsökkentést, ami annyira jó hogy a mi háztartásunk évente háromezer forintot takarít meg, miközben az áramszolgáltatókat a kormány dotálja a mi pénzünkből, mert a bevételkiesés náluk megjelent.
Biztos lehet érzékelni a bitch please-t.
Ennyit a mellékvágányról. Sőt.
Ha már mellékvágányok, a tábor körül annak idején mentek vágányok. Rendes, személyeket szállító vasút nem volt sokáig, ha néztetek hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai filmeket, ki fogjátok találni, miért - a teherszállítás viszont elég későn szűnt meg.
Az a környék ugyanis (dicső mostani városomhoz hasonlóan) bányászvidék, még a szén is stimmel.
Ők azonban antracitot termeltek, ami a legjobb minőségű feketekőszén, amit a Földön meg lehet találni (magas a fűtőértéke, tehát kevesebbet kell belőle a kályhába rakni, hogy ugyanolyan meleg legyen, mintha barnaszénnel fűtenénk). Európában asszem még Sziléziában bányásszák valahol, ha még maradt belőle.
Wilkes-Barre volt ennek a központja, s Poyntelle pont útba esett a kifele szállításhoz (a vasút másik vége Philadelphiába ment, ha jól emlékszem) - már amíg volt mit szállítani.
Egy idő után nem volt, így megszűnt a teherforgalom, a síneket felszedték, így jött létre az Old Railroad Road, ami egy bicikliút. De nem ám olyan, mint a Dunaparton, ahol bölcsészlányok száguldanak a városi bringákkal, hanem olyan, mint a Vértesben egy turistaút, magyarul előre mountain bike-ok, utánam a vízözön.
Az utat később Hancockig be fogjuk járni (északkelet fele), valamint elcangázunk Forest Citybe (dél-délnyugati irányban).

Helytörténet vége.

Ekkortájt kezdtem el használni azokat a dolgokat, amiket a kölköknek építettek föl. Előkerült egyszer a semmiből egy srác, aki marha jól gitározott, és felettébb pocsékul énekelt. Ben volt a neve, és Új-Zélandról érkezett, hogy a kölkök trapézmestere legyen. Segítőtársai (mintha tényleg cirkuszban lennénk) valamennyien bombázóak voltak, ami azért meglepő, mert britekről beszélünk, és tudjuk, mik vannak ott.
Dany volt a legszebb tán. Szőke volt, és Corbyban született. Skót apától és ír anyától.
Akik még nem kaptak a fejükhöz, azoknak elmondom, hogy Corbyban éltem hét teljes hónapot Faffyval, az ottani kalandokat szintén akkor fogom megénekelni itt, amikor lesznek végre kategóriák.
Faffy és a Final Fantasy, az alkoholista főbérlő, a szétvert házunk és a bevásárlókocsi a vasúti síneken lesznek terítéken.
Meg amikor Mike Európában érzi magát, és Renault Lagunájával száguld az út jobb oldalán városon belül, leengedett ablakkal, télen, körülbelül nyolcvan mérfölddel óránként.

Szóval Corbyt skótok népesítették be, akik egy bezárt vasmű áthelyezése miatt települtek át Anglia kellős közepére, és lendítették be a bulit, meg hétvégente a jobbegyeneseket.
A szőke csajszi és csinos kolléganői fogták tehát a nem tudom hogy hívjuk-ot, amivel a trapéz fölött kéne lengedezni, aztán rájöttem és ráébredtem, hogy fogalmam sincs, hogy másztam fel ide, de egyrészt kurva magasan vagyok, másrészt a háló is kb. két emelettel, ha nem hárommal van alattam.
Azért belevágtam a dologba, és meghúztam a hátamat. Laura és Viki, a mosodások élvezték a köreiket.

A másik dolog a kajakozás volt. Először óvatosan tekertem le a tópartra, szemléztem a csónakokat, majd gyorsan elkötöttem egyet és hadd szóljon.
A kajakozás legalább annyira király, mint a tekerés. Leszámítva hogy nehezebb, és hogy egy hét után úgy nézett ki a felsőtestem, mint Sylvester Stallonének fénykorában. Ezt Viki szúrta ki leginkább tenisz közben, érdekes volt nézni hogy egy ilyen jó csaj pirul összevissza meg nyomja a flörtölő szöveget...
De tekintettel voltam az itthon maradt hölgyekre, úgyhogy tenisz tovább, Viki ebédel.
S ha már tenisz.
Márk, a félvad kárpátaljai volt a legmenőbb, vitán felül.
Az első hetekben Feli és Peti B. próbálkoztak (később Ervin, az erdélyi), többnyire egálban voltunk, bár ha jól számoltam, végül ha kicsivel is, de jobbnak bizonyultam összetettben.
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy visszaidézte a megint csak Szoboszlóhoz köthető emlékeket, amik a most már Hotel Silverhez tartozó, bánomkerti teniszpályán történtek.
Mazsi bácsi.
És módszerei.
Mazsi bácsi helyi legenda Szoboszlón. Pontosan nem tudom miért, de edzőnek elsőrangú volt, arra tisztán emlékszem.
Az alatt az egy év alatt, amíg oda jártam, szerválni nem tanultunk meg. Az később jött volna, de átvette a Hotel Silver, és olyan havi tagsági díjak jöttek divatba, hogy még ma is kiegyenesedik a hajam, pedig ez tizenöt éve történt.
Egy kis öltöző és szertár mellett állt egy kiemelési tábla, ahol piramis alakban voltak cetlik. Ezen voltak a törzstagok nevei, és csak a feletted állót hívhattad ki - na de ezek a jóemberek már harminc éve oda jártak.
Egész nyári teljesítményemmel (volt pedig köztük egy-két nagy meccs) nem merném kihívni a legalsó sor egyikét sem... :D
Nem a cetlis tábla a legérdekesebb, hanem az, hogy olyan bivaly erőnlétem azóta se volt soha.
Ha valami nem stimmelt, akkor ugrálókötelezni kellett edzés végén, amikor már egyébként is kiköpted volt a tüdőd - ha melléütöttél a dobott labdának, 100, ha megint, kétszáz, és így tovább.
Így tanultam meg labdát elütni.
Szerválni azóta se tudok, szerencsére Feli sem, így a nyár folyamán viszonylag szabad értelmezésben zajlottak a meccsek.

Annak a híre, hogy tekerek, viszonylag lassan terjedt.
Károlyi és barátnője, Lexi volt az első fecske, aki nyeregbe pattant, miután kiderült, hogy kitől lehet lenyúlni a szamarakat.
Új-Zélandi Ben és Erdélyi Ervin se voltak restek.
Előbbi rendkívül optimista módon eltekert a húsz kilométerre fekvő Hancockba, majd rájött, hogy a táv visszafele ugyanennyi, ráadásul emelkedik végig. Mit volt mit tenni, fogott egy pick upot és hazastoppolt.
A bicikli sorsáról ellentmondó történetek keringtek, de ha jól emlékszem, egyszerűen belökte az erdőbe és elsétált. :D
Ervin és Laura kettesben vágott neki ugyanennek az útnak. A bicikliút helyett kiváló ütemérzékkel a műutat választották, így a romantikát kétségkívül nehezítő kamionok és buszok kerülgetésével telt el az odaút.
Az ő keróik végül visszatértek, kicsit kevésbé megázva, mint a gazdáik, ugyancsak egy pick up platóján.

Végre haladunk!
A kerékpáros túráknak azért lesz külön bejegyzése, de sikerült elmozdulni az első két hétről!
Eight more to go.

We are living in Amerika - part four

Valamikor délután lehet.
Joe a széthajtható székeken üldögél és a telefonját bütyköli. Peti B. valamit poénkodik, de most nem vagyok rá annyira vevő. Mindegy, ma végre pihenek, rohadt jó az idő és el kék menni, ki a táborból.
A kedvemet az sem rontja el, hogy a portáskodás most szünetel, így a munkanapokon Husqvarnával nyírom a füvet ész nélkül. Ahogy az sem, hogy elcsesztem rajta az irányító berendezést, amikor teljes gázzal behajtottam a lányok tábora melletti kosárpálya mögötti erdőbe.
Mióta itt vagyok, elkezdtem élvezni, hogy vannak dolgok, amiket lehet vezetni. Van egy Toro nevű gyepfutó, amit egyszerű vezetni; a golfkocsik szintén egyszerűek, s a harmadik-negyedik héttől már én is irányítok párat; és van a főnyeremény, a fűnyíró traktor.
A John Deer-t Ervin használja főleg, egész addig, amíg el nem cseszi valaki (konkrétan kitöri a jobb hátsó kerekét, szerintem Giroud vagy Petykó az, a szlovák srácok valamelyike), onnantól váltásban használjuk a Husqvarnát.
A svédek trükkösen rakták össze a szerkezetet.
Az ülés kényelmes, a kaszáló része gyors és pontos, az irányító mechanizmus (amit ezen a napon k*rok el) olajozottan megy (kivéve az erdőben az embermagasságú gazban, de amikor a mocsárban száguldok vele, az sem tetszik neki) - a sebességváltón pedig sírva nevetett, akinek csak elmeséltem.
Három fokozat van, a teknős, a róka és a nyúl. A teknős a leglassabb.
Szóval ideje megpattanni a táborból. Ezen a napon megpróbálok kerót szerválni, sikerül is: egyenesen a nagyfőnökét kérem el, ami acélkék és bitang mód könnyű (kb. hat kiló az egész), a kormányán viszont egy csengő árválkodik, amit a vicces kedvű karbantartós főnökeim raktak oda Rossnak, mert egyszer sötét módon viselkedett. Illetve ez csak az én tippem, valószínűleg egyszerűen megszívatták.
A csengő bugyirózsaszín.
Így indulok útnak, miután megígérem, hogy jó leszek, és nem üttetem el magam a tavalyelőtti lányhoz hasonlóan, akin áthajtott egy kocsi és eltört a karja. Vagy fordítva, de nem úszta meg szépen, az biztos.
Utam nagyjából kör alakban le fogja írni azt, ami a tábor körül található szűk környezetben, szóval érdemes hegyezni a füleket.
Északnyugat fele indulok, cigarettáért, képeslapért és kibaszott tusfürdőért, mert New Yorkban elvették a vámosok, nehogy bombát csináljak belőle. Bár lehet, hogy a hollandok voltak. Vagy a franciák még, mindegy - a lényeg, hogy hetek óta más tusfürdőjét használom, és ez már több, mint kínos.
Ervintől kapok szappant, amit aztán valaki ellop. Közben mindenki egy cickány miatt sipákol, aki a legények fürdőrészlegében lakik, tudom is hogy hol, de nem annyira nehéz észre vennni a likat a két zuhanykabin közti fapult alján.
Lényeg ami lényeg, ugyan Geldar feltalálja magát egy darabig az ottfelejtett dolgokon, de egy tusfürdő már égető lenne.
Felinek van laptopja, amire ez idő tájt rájárok, végre az otthoniak is hallanak felőlem - de ami most fontos, vannak rajta térképek (ekkor még nincs kézzel foghatónk), azt majd egy Georg nevű fószertől kapok Lanesboroban.
Thompson felé indulok, remélve, hogy nem szakad le az ég, tűrhetőek lesznek az utak, és megtalálom, amit keresek.
Az első az oké. Felhők vannak, a szél az arcomba vág, kiállok a nyeregből és tépek mint állat, kocsi sehol. A tábor hátsó bejáratán lógok ki (a főnökasszony, Minna megtiltja nekünk, hogy elhagyjuk a tábort, ezért igyekszek inkognitóban maradni), megkerülöm a tavunkat, elhasítok a Camp Independent mellett, s kiérek az útra, no itt még nem jártam. Tapossunk bele.
Három perc víg száguldás után a hiperkönnyű keró is megrökönyödik, amikor leszállok és tolom a dombon felfelé. Tényleg, Ross másik feltétele az volt (amellett, hogy ígéretet tettem, nem üttetem el magam), hogy szereljem meg a váltót. Jé, tényleg, rá is bólintottam.
No mindegy, csak ezt bírjuk ki valahogy, majd valamit kitalálok.
Legalacsonyabb fokozatban araszolok a dombokon. Vad száguldás dombokról lefele, Pennsylvania feltárul, mint Csonka Pici a melegbárban és főleg azután.
A táj gyönyörű, rengeteg az elmocsarasodó tó, az erdőfoltok is gyakoriak, és lassacskán valami készülődik, mert elhagyok egy Susquehanna táblát, márpedig Thompson már abban a járásban vagy mifenében van. County mindenesetre. Legyen mondjuk Susquehanna megye, bárki legyek, ha ez nem indián eredetű név.
Lassacskán a Thompson táblát is elhagyom, a száguldás töretlen, illetve mégsem, mert a városka előtt van még egy óriási domb, cserébe jobb oldalon látok egy csillagsávos zászlót és egy még nagyobb spanyolt (!) egy verandás ház előtt. Őrület, mi van itt, a kertes házak az angol vidékre emlékeztetnének, de mégsem, mert fából vannak és húsz év múlva jönnek a srácok hogy újat építsenek helyettük.
A városban hat utca van azt hiszem, a templomon ferde a kereszt, a boltot pedig rövid kérdezősködés után meglelem, s bár az van kiírva a táblájára, hogy amis árukat (is) ad el, a parkolóban álló GMC azért kétségeket ébreszt bennem azt illetően, vajon ebből mennyi a kamu.
Különben is az amisok Pennslyvania délkeleti részén éldegélnek, s hajtják szekereiket ezerrel.
Biztosan emlékeztek, ők vannak valamelyik Bud Spenceres vagy Terence Hilles vagy olyan filmben, ahol ketten szerepelnek, és miután a rosszarcúak leégetik egyikük házát, ők közösségi munkában építenek egy újat. Gépek használata nélkül, mert ezt az amisok elutasítják.
Lancaster megyében gyakran látni őket divatos, szénfekete köpenyeikben lovaskocsit hajtani.
Itt azonban nincsenek, az áruikról nem is beszélve.
A boltban konkrétan a Kádár-rendszer legszebb napjai elevenednek meg, onnan is inkább egy vasárnapi nagybevásárlás utáni miliő: az égvilágon semmi sincsen, amire szükségem van, vannak viszont kerti eszközök és női sampon.
A párbeszéd köztem és az eladó közt így zajlik le:
- Hey man.
- Hey man. Where you comin' from?
- Poyntelle. It's Camp Westmont actually.
- I know those folks, sometimes they come here for something.
- I'm actually here to buy some cigarettes.
- Cigarettes. I don't have 'em. Don't have the license.
- Great. Is there any other place where I can buy them? Here in Thompson.
- No, friend! No one has license around here. I don't smoke and no one does it here really. Go to Orson. It's ten minutes to the south.
- I ride a bicycle.
- Then it's maybe more. Anything you'd like to buy?
- Do you sell shower gel?
- What?
- Shower gel. It's like body shampoo.
- Don't know what it is, friend.
- Oh.
- (megveregeti a vállam) This is country, man. We use soap!

Itt már nem bírom, elnevetem magam, majd veszek egy Dr. Peppert és áttekerek a postára, remélve, hogy a képeslapokkal több szerencsém lesz. Egy valaha jobb napokat látott postáskisasszony szolgál ki, bár felül van már ötvenen. Igen készségesen áll a rendelkezésemre, és átnyújt néhány fehér papírlapot, amelyeket bérmentesítés nélkül feladhatok belföldre, köszönhetően a jobb felső sarkukban díszelgő, színes Forever America-feliratnak.
Ennek az otthoniak aztán rohadtul fognak örülni, füstölgök, majd megkérdem a nőtől, némileg udvariatlanul, hol a legközelebbi posta. Lanesborot javasolja, meg egy helyet, amit azóta se tudok, hogy hol van (bár asszem Arlose az, úgyhogy mégis tudom, merre kék keresni) - aztán mikor kiderül, hogy keróval nyomulok, ámuldozik egyet és jól megnéz magának.
Mielőtt meghív magához mahjongozni, megköszönöm a képeslapokat, és visszaindulok.
Orson három kanyar után jön el, a Camp Independent felé vezető bekötő út után. A temploma után néhány ház, egy tehénistálló, majd egy fogadó a világ végén, és máris a GTA San Andreasban érzem magam, már csak az All my exes live in Texas hiányzik a rádióból, de mielőtt bekapcsolnám, hátha, rájövök, hogy min is ülök.
A kocsma nem okoz csalódást, tekintve hogy kora délután van és tökéletesen zárva találom. A kertben nem használt gépek, az ablakban a hetvenes évek amerikai filmjeit idéző poszterek hirdetik a sört, gondolom magamban, aztán rájövök hogy végtére is Amerikában vagyok, annyira nem kéne ezen meglepődnöm.
Ennél majd csak a Felivel és Petivel közös, Forest Citybe vezető túrán fogok jobban nézni, amikor egy olyan kerítésen találok sörreklámot, ami egyrészt a világ végén van, másrészt zárva kéne lennie. Ha pedig csak a tulaj látja a reklámot, akkor nem biztos, hogy megérte kifüggeszteni.
De az még messze, így a nyári napon süttetem magam amíg be nem áll egy hatalmas Ford, ki nem pattan egy csinibaba és egy szakállas fazon, aztán nagy meglepetésre kinyitják az ajtót, mivel ők a kocsmárosok.
Kerül Marlboro.
Mielőtt kinyit a bár, teszek azonban egy szép kört, Sal éjjeli útját követve. Sal egy nagyon fiatal srác, akinek saját kocsija van, és két kolléganője a tóparton (mindhárman úszómesterek), egy szőke csúnya meg egy barna bombázó, akit Márk tanít meg a kárpátaljai virtusra, szóval ez a Sal teper velünk a búcsúbulijuk után hulla részegen és jogsi nélkül valahova valamiért. Elég menőnek tartom, hogy saját kocsija van húsz évesen, de azt mondja, itt ez nem nagy ügy. Miután átszaggat a tehenek előtt a gyepen, megvan a kocsma és a sör is, amit kerestünk.
Biciklimmel némileg visszafogott tempóban ugyanezeket a helyszíneket környékezem, az Arlose-Forest City közti utat elérve visszafordulok, így találok rá az orsoni kocsmára, ahol az előbb leírt módon várakozok tehát.
A golfklub a tábor és Orson közt van, aszongyák olcsó a sör, és valóban. Egyébként Willy, az indián mesél róla, miután Freddel, a tábor alapítójával körbejárják a tábor közelében fekvő ivókat és megmondják, itt hamarosan sok fiatal bukkan fel és inni akarnak majd. Ne adjatok nekik.
Willy azonban nonkonformista és szerintem kedveli az anarchiát, így elárulja nekem a kocsmák hollétét, én pedig igyekszem felkutatni őket. Jól esne már egy Arany Ászok.
Persze ez csak vicc, a Lamaziusszal közös tengerifőzésünk óta már csak a Balatoni világos.
Mellékszál: 2012 (?) nyarán veszünk egy rekesz sört, tengerit lopunk Majk határában, és amíg az fő (órák hosszat, hisz augusztus vége van, rég nem zsenge), gitározunk és megisszuk a rekesz felét. Az idő előrehaladtával értelemszerűen egyre inkább elszabadul a free jazz (ami valahogy mégis a Katéter zenekar soundcheckjeire emlékeztet, na az a nem piskóta), de öröm az ürömben, hogy a kukorica kis jóindulattal ehető lesz. Másnap gyalog át Gántra szandálban, éjszaka, s mivel feltöri a sarkam az istenverése, csak rövid távú Vértesi barangolások következik. Lamazius jókat rikolt éjjel, mikor mozognak a sűrű sötétségben a vaddisznók.
Balatoni világos és Arany Ászok híján Yuengling kerül hozzám, miután a golfklub felső-középosztálybeli közönsége elhúzza a száját a kinézetemen, pedig szimplán sáros vagyok, biztos ők is eltanyálnak néha két birdie között.
Poyntelle-be tekerek, Jerry most nincs otthon. Övé a Poyntelle General Store, emlékszem, ide a szlovák szépséggel, Miš-sel jövök később, ő a vázon utazik és erősen kell fogódzkodnia, le ne zúgjék.
Nincs mese.
A táborban elégedetten nyugtázzák, van cigi, Joe kap egy-két képeslapot, nem kell többé a szünetje alatt sprintelnünk a poyntelle-i postára, ahol ráadásul sosincsen egy darab sem.
A söröket igazságosan eladom, nem is keresek rajtuk igazán. Károlyi, aki Debrecenből való, természetesen úgy kapja, mint ahogy vettem, a hajdúk mindenhol hajdúk. Még Amerikában is.

Az elkövetkezendő napok történései későbbre maradnak, megint egy délutánt sikerült megörökíteni csak, és hol vagyunk még a medvéktől, a megmászott rádiótornyoktól, és a fehérfejű halászsasoktól. Azokból mondjuk nem lesz túl sok.

Geldy