We are living in Amerika - part eleven

És akkor amire mindenki várt.
A kalandok kalandja, a beat-korszak felelevenítése dalok és versek nélkül.
Avagy stoppolás Amerikában.

Az előző fejezet azzal záródott, hogy Felivel bementünk egy túraboltba, és szereztünk táskát, sátrat, fenőkövet és egy kb. nyolcvan centis pengéjű machetét. Na de mire kellett ez?
Feli alapvetően nyugodt személyiségű ember, úgyhogy a bankrablás szóba sem jöhetett.
Viszont hetekkel korábban elkezdtem szétnézni a neten, hogy a nyár előtt kinézett túraötletem beváltható-e.
Ez lenne az Ördög ösvénye, a keleti part legnehezebb túrája. Negyven kilométernyi irgalmatlan és könyörtelen küzdelem, keresztül a Catskills-hegység néptelen vidékein.
Előzetesen kérdeztem a srácokat, akar-e valamelyik jönni, de se Ervin, se Peti B. nem mutatott túl nagy hajlandóságot (valamennyien a Niagarához és Bostonba készültek).
Hát hiába, a puhányok lemaradnak a nagy kalandokról (bár Peti B. becsületére legyen mondva, egy mecseki túrát azóta megcsináltunk együtt, és eszméletlen jó volt)!
Felivel elkezdtük tervezni a dolgot.
Azt tudtuk, hogy Hancockig elvisz majd minket a tábor egyik embere, sejthetően Scottie fiú.
Első körben tehát nála próbálkoztam, vajon elvinne-e minket az onnét még nagyjából százhúsz kilométerre levő West Killbe.
Sokat nem gondolkozott a dolgon, simán nemet mondott.
Azután névrokonomhoz, Ben Andrewshez fordultam, mert indulásunk napján ő volt felkérve arra, hogy vezesse a másik kocsit, ami majd Vladot, Dorkát meg tán Lexiéket szállítja majd.
Ő még el is vitt volna, mert érdekelte a new yorki vadon, de vagy nem kapott rá engedélyt végül a táborvezetőktől, vagy meg sem kérdezte.

Két nappal a huszonkilencedikei indulás előtt bemelegítő túrára indultunk a Sugarloaf Hillre, ami a tábortól északra található, a jeles emlékezetű Thompson irányában.
A tábort a szokásos helyen, a hátsó kapun át hagytuk el, és csakhamar kiértünk a thompsoni útra, megkerülve az Independent Lake-et és az ottani tábort. Az idő nem volt teljesen felhőtlen, de nem állt esőre.
A kerókat letettük a hegy alatt, s megindultunk lassan fölfele. Tanáltam egy fasza botot, amit legendás botom, Botond hiányában hamarosan munkára is fogtam.
Erdészeti gépektől felmart földúton haladtunk fölfele, s egy szeder- (vagy vadmálna-?) szüret után meg is érkeztünk a hegy teteje alatt terpeszkedő kőbányába.
Nem régiben hagyhattak fel a művelésével, szanaszét voltak a kövek. Amolyan bluestone-bánya volt ez, mint amilyent Lanesboro fölött is láttunk volt - egyszóval kékes árnyalatú palát bányásztak jó feleink odakinn.

Feli a bányában

Maguk után zöldellő mocsarakat hagytak, amiken keresztül mehetett a holtlápi kalandok felidézése, Szauron kémei ezúttal otthon maradtak.
A hegytetőre is sikerült feljutnunk előbb-utóbb, bár az igazi tetőn nem volt semmi, csak erdő.
Kilátást valamivel lentebb, a bánya irányában sikerült végül is tanálni, ez a Mount Araratra és a tábortól délre fekvő vidékre nyílott.

A Mount Ararattal szemben, Noé bárkáját már elvontatták.

Épp bontok a Poyntelle Inn-ben.

Márk sasolja az állást, a háttérben Jancsi próbálja megértetni a
kis Miškával, hogy nincs nála esélye, mert a srácokat szereti.

Érdekes, jegyeztem meg magamban.
Odahaza az ilyen helyekre magaslest tesznek, kiirtanak egy folton az erdőből, oszt mindenki kilát. Vagy ami még jobb, egyenesen kilátót építenek, s akkor aztán végleg lehet bámészkodni.
Miért nincs errefele sehol semmi?
Aztán jobban belegondoltam.
Ez a GTA Countryja. A világ boldogabbik fele. Annyira gyéren lakott területről beszélünk, mint mondjuk a Göcsej vagy a Kiskunság idehaza.
Az itt élő Dustyk és Kimek a farmokon éldegélnek, és mivel ezt látják egész nap, valószínűleg nem éreznek túl nagy kedvet ahhoz, hogy megmásszák a hegyeket, és átnézzenek a túloldalra.
Lefele megleltük a bringákat, majd hazatekertünk.

Másnap indult a műsor.
A Poyntelle Inn, ahova nyáron szórványosan én is ellátogattam, szezonzáró akciót hirdetett, aminek keretében beengedték a huszonegy éven aluliakat is. Így jutott be az ezúttal nem vörös nadrágban, de ugyanolyan hosszú combokon érkező Barbi, vagy éppen a "Hogyan fogj pasit magadnak három perc alatt?" verseny dobogósa, Tereza.
Amiről előzetesen senki sem szólt, az az volt, hogy ingyen volt a pia.
Hősünknek se kellett több. Letelepedtem a pulthoz, aztán vártam, vajon ki fog csatlakozni.
Dorka és a köre más táborból érkező skacokkal beszélgettek.
Szlovákjaink és csehjeink természetesen egymással, mint mindig.
Adéla még mindig a Joe által szervírozott Full English Sausage Dinnerre várt.
Ervin azonban leült mellém, úgyhogy vele indult a sörözés. Le is küldtem néhány Yuenglinget, majd nekiálltam biliárdozni Márkkal. Aki a nyár végére egészen összeszedte magát, magyarul lehetett vele egy asztalhoz ülni, legalább is biliárdasztalhoz. Így is lett, az első meccsen megvertem őt meg Joe-t a szlovák Giroud segítségével.
A második meccset egy az egyben ellene játszottam, és alighanem elbuktam, mert nagy kedvvel érkeztem a pulthoz, egy újabb potya sör reményében.
Elfogyott.
No mondom, előre az agarakkal!
Ervin eltűnt valamerre, így a legszimpatikusabb viszkisüveget Peti K.-val bontottam meg, majd ez az este folyamán el is fogyott. Meg kell vallanom, pontosan nem tudom, hogyan, az üveg tartalmának fogyásával párhuzamosan egyre erősödő köd ereszkedett le, de nem bántam különösebben. A vége fele azon se lepődtem volna meg, ha megjelenik a barátnőm, a biliárdasztalra mutat és közli hogy itt és most.

Még többé-kevésbé képben, főszerepben az Evan Williams.

Azonban minthogy nem így történt, lassacskán elköszöntem azoktól, akiket még megismertem hangról, és Dorka vállára borulva hazafele indultam.
És kellemes csalódás ért.
Dorka elég nyelves csajnak bizonyult, de aznap este tökéletesen kedves volt hozzám. Segített hazatanálni, ült velem kint a verandán, ügyelt rá hogy eleget szellőzzek, mielőtt belevágok a fő számba, avagy megpróbálok feljutni az emeletes ágyam tetejére.
Úgy emlékszem sikerélt, mert reggel ott ébredtem fel, és nem a női szárny valamelyik ágyában két csajjal.
Vagy fordítva volt?
Másnap festés, ugorgyunk. Életemben először láttam Laurát keményen dolgozni, és elsüthettem egy improvizatív jellegű bókot Dorkának, miszerint
"Dorka virágszál. Tényleg ilyen jól nézel ma ki, vagy ez csak a higító?"
Nevetett mindenesetre.
Huszonkilencedikén aztán nem volt mese. Neki kellett indulni az útnak, majd lecsatlakozni és belevetni magunkat a vadonba. Úgy láttam, Feli rendesen föltüzelte magát, mint az amerikai focista a meccsek előtt, csak ő nem doppingolt.
Elköszöntünk hát a még maradóktól, és viva la strada!

Itt azért megállhatunk egy pillanatra. Balról kezdve először a furcsa pár, Vivi és Kitti jön. Hátul a kanapén Laura ül, a mexikói (és azóta arab) srácok szívének koronázatlan királynője. Tőle jobbra Juana, a kolumbiai tanárnő, ő idén is visszatér. Piros nadrágban Barbi, kockásban a kis Miška - mellette jobbra Jancsi integet. Előttük Ervin, az erdélyi medve fehér pólóban. Ervin mögött feketében Peti B. gyászol, mellette jobbra a szlovák Petya, kék hálózsákban maga az angol
bonviván, Joe. Előtérben az ukrán harcos, Vlad. Ők búcsúztak tőlünk.

Scottie fiú terepjárójába Felivel és Vladdal én szálltam bé - Ben Lexit, Dorkát és Peti K.-t készült vinni.
Az idő kifejezetten őszire fordult: hűvös volt, bár a fák itt még zöldelltek. Elköszöntem Ross-tól és a feleségétől, az elragadó nem tudom mi a neve, mert nem kérdeztem soha-tól, és nekiindultunk.
Hancockig az út már ismerős volt. El Lakewood mellett, keresztül a semmin, át Starlight alatt, s már ott is vagyunk.
Scott kezet rázott mindőnkkel, majd kocsiba pattant és elszáguldott.
És ekkor beütött végre.
Ugyanaz, amit Skóciában éreztem végig, vagy amit akkor, amikor az első angol kalandomra érkezve leszálltam Lutonban.
Az, hogy kezdődik a karnevál.
Két magyar sráccal beszélgettünk, akik egy szomszéd táborban dolgoztak, és valahova Baltimore-ba készültek tán. Aztán meg jött a New York City fele tartó busz, föl mindenki, minket kivéve.
It's time to say goodbye, énekli Andrea Bocelli, míg Oliver Kahn utolsó meccsén a tiszteletkörét futja. A kommentátor pedig hozzáteszi, hogy félő, hogy a zuhanyzást is közvetíti majd a tévé.
Szerencsére nem így lesz, így a busz rendben elindul, én meg bemegyek a benzinkútra térképet szerezni.
Rövid válogatás után kezembe is akad egy New York állam középső részeit, közelebbről a Catskills-t ábrázoló darab, le is csapok rá könyörtelenül. Feli innivalót vesz, majd kisétálunk a város határába és megkezdjük a stoppolást.
Az idő forróra fordul.
Szakad rólam a víz, mellettünk egyre barátságtalanabbul kinéző alakok száguldanak el, oldalra se néznek. Na mondom jó a buli.
Aztán valaki lassít, igen!
Egy fekete nő az, délkeletnek megy, minket meg ugyanabba az irányba irányít, hiába északkeletre tartunk.
Nem mozdulunk onnét. A következő félórában a helyi potentát, és a seriff próbál meg lebeszélni arról, hogy ott szobrozzunk, előző azzal a barátságos mondattal, hogy ő biztosan nem venne föl minket stopposnak, utóbbi azzal, hogy New York államban tilos a stoppolás, de talán velünk nem lesz gond.
Sok szerencsét.

Hancock határában

Aztán a mögöttünk álló házba beáll egy kék Hyundai, és kiszáll belőle egy cigányképű srác, majd odajön cigit kérni. Teljesen otthon érzem magam immár, akár a Keleti pályaudvarnál is lehetnénk, ha nem lennénk éppen Amerika keleti felén, egy nyolcezres város keleti határában.
A srácról kiderült, hogy Bukarestben született, majd New Yorkba költöztek az anyjával, miután az apja elhagyta a családot.
New York Cityből aztán kiváló ütemérzékkel Hancockba költöztek, s azóta ott laknak.
A srác alkalmi munkákat végez, és elmondja, hogy ha le akarnánk egyszer telepedni az USA-ban, semmiképpen ne ott tegyük.
Mondjuk ennyire már én is rájöttem az eddigiekből.
Megbeszéljük vele, hogy elvisz minket West Killbe, csak megkérdi a csajától, hogy mehet-e a kocsijával.
Fizetjük a benzint, minden.
Baromi lelkes vagyok, el is rakjuk a filcet meg a papírt, épp táblákat álltunk volna neki gyártani.
Aztán csak nem jön a srác.
Órák telnek el a tűző napon, kezd a f*szom kilenni.

A srác aztán visszatér azzal, hogy no deal, no csaj's engedély, és ami még érdekesebb, no work from tomorrow.
Amíg velünk dumált, a munkában kellett volna lennie, és a főnök elénekelte neki az Au revoire-t.
A kórusba mi is beszállunk, majd elrobog, vissza a filcet, készülnek a táblák.
Már épp azon gondolkozok, hogy elkötöm a szomszédos szeméttelep egyik munkagépét amolyan GTA-stílusban, amikor megáll egy autó.
Ablak le, kinéz egy fehér szőrű uszkár, és megkérdezi, hova lesz a fuvar.
Megdörzsölöm a szemem, talán nem Tim Burton egyik filmjébe kerültem.
Aztán egy csávó hajol ki a kutya mögül, s megismétli a kérdést.
Legyen Downsville, mondom.
Fasza, épp az ottani postára igyekszem, mondja az ipse, majd segít berakodni a málhát.
Az úton Obama egészségpolitikájáról beszélgetünk, meg arról, hogy a csávó szerint egy tökösebb, de hülyébb elnök jobb lenne.
Hát igen mondom, ahol két párt nyerhet, ott nagy választási lehetőség nincsen. Erre hümmög egyet, majd megáll a downsvillei posta előtt.
Az útért nem kér semmit, csak annyit, hogy vigyük jó hírét Amerikának.
Ez már folyamatban, mondom.
Downsville egy kisváros, a vadon közepén. Legfőbb nevezetessége egy fatetejű híd, amitől nem messze ütünk tanyát, és megkezdjük az újabb feliratok gyártását. Roscoe, Margaretville kerül a táblára, hátha valaki pont arra tart.
A következő másfél órában senki sem tart arra, marad a lassú pácolódás a napon.

Downsville

Az idillikus, lassú pusztulást egy csaj szakítja meg, aki a mögöttünk levő házból kihoz nekünk két ízesített, szénsavmentes sört, azzal hogy biztosan marha szomjasak lehetünk.
Valóban így van, így hamar el is tűnnek a sörök. A csaj viszont nem megy arra, de sok szerencsét kíván, majd visszaballag.
Még fél óra a napon. Épp a következő sarokig gyalogolva próbálok leinteni valakit, amikor hallom, hogy Feli beszélget valakivel.
"Ha azt a táblát teszitek ki, senki sem fog megállni" - mondja neki egy női hang.
"És mi van akkor, ha ezt?" - kérdem én, és lobogtatom neki a Margaretville-est.
"Akkor kétségkívül lesz, aki megálljon" - mosolyodik el.
"Pontosan oda tartok".
Így kerülünk be egy ápolónő mellé, aki átvisz minket az egyik legvadregényesebb tájon, amit valaha láttam.

A Pepacton Reservoir

A Pepacton Reservoirnál még meg is áll csak azért, hogy fotózhasson a társaság.
Közben elmeséli, hogy itt valaha egy falu volt, amit evakuáltak, mielőtt a völgyet föltöltötték vízzel.
Ha valaki búvárfelszerelésben lemerül az aljáig, a templomtornyot szabad szemmel is kiveheti a mélyben.
Ez ismerős, gondolom magamban és beugrik Erdély, meg az ottani bányatavak, mélyükben különböző falvakkal. Hát itt se nagyon hatotta meg a hatóságokat, hogy ott emberek élnek, ahova épp terveztek valamit.
A hölgyről kiderül, hogy az apja svéd volt, és ugyan már svédül nem tanította őt meg, de a kiejtését tudja utánozni.
Alig bírom visszafogni magam, tökéletesen egy mai svéd angol kiejtését hallom vissza. Állati.
Végül nem Margaretville-be, hanem Arkville-be szállít minket, ahol szerinte nagyobb a forgalom és ezzel együtt az esély ara, hogy lesz, aki megáll nekünk.
Ámen, mondom én, majd megkérdem, mivel tartozunk.
Vigyétek hírét Amerikának, mondja erre ő, majd elhajt.
Ismerős.
Arkville mellett egy benzinkútnál telepedünk le a fűbe, készülnek a feliratok, fogy a Dr. Pepper.
Aztán egy jó fél óra múltán behajt elénk egy veres Volvo, belülről két lepusztult alak integet, és kérdezik, hova-hova, szegény Varga.
A válogatottba a jobb szélre, mondom én. No akkor gyertek velünk.
Miután ráadja a fickó a gyújtást, bekötöm magam. És megkezdődik a buli.

Arkville

Feli még nem nagyon vágja hogy mi történik, mert a sok szerszámtól nem lát igazán előre.
Én bal felől ülök hátul, és egyre növekvő aggodalommal figyelem, hogy a szembesávban hajtunk egyre növekvő sebességgel.
Százharmincnál megkérdezem a csókát, hogy nem lesz-e gyors egy kicsit.
Mi már be vagyunk gyorsulva, válaszolja.
Helyben vagyunk tehát.
Miután sikerül visszakormányozniuk a Volvot a saját sávjukba (fél másodperc múlva a helyünkön szemben érkező kocsi száguld el), megosztják velünk, hogy ők a hegyeket járják és egy különleges fafajta fehér gyökerét gyűjtögetik, aminek hallucinogén hatása van. Hát megettek egyet-egyet, aztán indultak el valamerre.
Úton vagyunk, b*szd meg, mondom magamban, aztán elfog a halálfélelem.
Nem tojok be egykönnyen, de még akkor is csak balesetekre tudok gondolni, amikor kitesznek minket Shandakenben, érdeklődve, hogy nem akarunk-e még tovább menni.
Nem, kösz. Mindjárt összecsinálom magam, pont elég ha egy ember látja.
Shandakenben megszerzem Annácska nászajándékját, egy középfokra felkészítő német szöveggyűjteményt egy jótékonysági vedérből, majd az út mellett leülünk fújni egyet.

Shandaken

Van egy motel a városban, de sok kedvem nincs ott megszállni, főleg ilyen közel a céltól.
Átutaztuk New York állam közepét, már majdnem ott vagyunk. A velünk szemben magasodó hegyek már a West Kill Mountain előhegyei, bátorítom Felit. Induljunk el gyalog.
Aztán még vekengünk egy sort, mikor megáll mellettünk egy piros pick up, benne Jeremyvel, aki már megivott két almabort, és Gilboába tart.
Pompás, indulhatunk.
Jó fej a csóka, elvisz minket egyenesen West Kill-ig, majd tovább Spruceton mellé, ahol egy tábla hirdeti, hogy megérkeztünk.
Elköszön gyorsan, mi meg tábort verünk.
Megjöttünk a vadonba.
Mikor fiatalabb voltam, pontosan így képzeltem Amerika vadabb részeit. Vannak ugyan házak, de igen messze, vad hegyek mindenhol, én azon sem lepődnék meg, ha megjelenne Davy Crockett és megkérdezné, hogy kérünk-e sült halat.
Hal és Davy Crockett híján végül kenyeret vacsorálunk magában, felállítjuk a sátrat, és alszunk.

a West Kill Mountain előhegyei, a sátorhelyünktől fél mérföldre

Kilátás a West Kill Mountain tetejéről

Erdő, erdő, erdő.

Elkezdődött hát.
Éjjel azt álmodom, hogy medve rohangál a sátor körül, ami összevág Feli félálomban hallott hangjaival. Végül is olyan hegyekben sikerült találomra levernünk a tábort, ahol bőven vannak, szóval egyáltalán nem kizárt, hogy nem vagyunk egyedül.
Reggelig azonban nem kopog be Maci Laci a piknikes kosárért, nyugodtan nekiindulhatunk a keleti part legnehezebb túrájának.
Nagyjából harminc méter után kiderül, hogy ez így elég nehéz lesz.
Utoljára Lappföldön túráztam úgy, hogy egy húsz kilós zsák volt a vállamon, és megvallom őszintén, hogy akkora teherrel bőven elég a napi tizenöt kilométer.
Úgy, hogy most huszonkét kilót viszek egy sporttáskában, úgy még alighanem a tizenöt is sok lesz.
És lőn.
A West Kill Mountain tetejére páfrányerdőkön és párás ligeteken átvágva érünk fel. A kevesebb, mint hat kilométert két óra alatt tesszük meg, és lassan körvonalazódik, hogy hacsak nem jön értünk KITT, esetleg a Medicopter 117, akkor a mára betervezett húsz kilométeres szakasz nem fog menni.
Bosszús vagyok, de nincs mit tenni. Én sem bírom, Feli is ki van készülve, fújunk tehát a hegytetőn, amíg kiötlöm, merre tovább.

A hegy tetején, a mélybe taszításra várakozó sporttáskámmal.

Legyen akkor az, hogy meglátjuk, meddig bírjuk - mondom végül. Feli mondja, jól van.
Kínkeserves ereszkedés következik egy névtelen nyeregbe. Közben lelkes túrázók tűnnek fel öt-hat kilós hátizsákjaikkal, na mondom magamban, valakinek nem csak volt esze, de használta is.

Kemping, Phoenicia.

Egy vízesésnél vagyunk és a lassú halálra várunk, amikor odalép hozzánk egy csaj.
Melyik távon vagytok? - kérdezi.
Az egészen - mondom neki én.
Elkerekedik a szeme.
Ekkora táskákkal nekivágni... Hát bátrak vagytok.
Igen mondom, bár kezdem azt hinni, hogy teljesen bolondok.
Elneveti magát.
Ha akartok, velünk tarthattok egy darabon. Phoeniciába megyünk innét, mára elég volt nekünk.
Mondom nekünk is. Feli bólint.
Így ereszkedünk le lépésben egy Acura hátsó ülésén egy névtelen útra, majd Phoeniciáig a nyakamat nyújtogatom, a hegyek errefelé sem piskóták.
Szívesen hazavinnék belőlük párat. Mondjuk a Vértesbe.
Phoeniciában elbúcsúzunk, majd részemről felkészülök az erdőben alvásra.
Felinek azonban más tervei vannak, így otthagy a városka közepén, és felfedező útra indul. Aztán csakhamar visszatér azzal, hogy talált egy kempinget.
Egye fene, vágjunk bele.
A fickó meginvitál minket az aznap esti bulira, fiatalok vannak, mondja. Jó lesz.
Valamit morgok erre a mai fiatalokról meg a hegyekről, majd elindulunk felverni a sátrat.
Miután kész, beállok életem leginkább spártai zuhanyzójába: mezítláb állok a fehér csempén, kívülről budiajtó, a lábam alatt vastagon áll a sár.
Egészen otthon érzem magam.
Este a bulit nem nézem meg, annyit hallok, hogy Kesha megy és állati üvöltés.
Mégis elalszok valahogy, föl se kelek másnap délig.
A cókmók összeszedése után kimegyek a főutcára, csak jár busz errefele.
Van még egy hetem a repülőmig, legyen akkor New York City addig. Valahon csak meghúzom magam, Barbi aszonta, nemsokára érkezik. Hátha bevehetem magam mellé. Vagy legalább is a szobájába.
Csakhamar meg is lelem a buszmegállót, a megállót jelző tábla egy bolt oldalára van fölfestve, ilyet utoljára Skóciában láttam, és ott se biztos.
A busz azért megjön, s megkezdjük a végső utazást.
Kingstonban szállunk át, majd egyre növekvő elővárosokon keresztül törünk át a délutáni forgalomban, míg feltűnnek a manhattani felhőkarcolók a távolban, és elalszom.
A történet innét folytatódik, a reklám után jövök.