A setét torony

Szóval legutóbb ott hagytuk abba, hogy lassacskán átléptünk a februárba, magyarul elkezdődött a félév, de egyelőre még nem volt erőm ahhoz, hogy bemásszak az egyetemre.
Valószínűleg ez egyébként is négykézláb történt volna, ami valljuk meg, azért elég dicstelen.
Cserébe viszont ekkoriban a négy-öt naponta megejtett sörözések tették ki a napjaim egy részit, amiket többek közt Tibivel bonyolítottam le.
Hónap elején már legalább ahhoz éreztem magamban elég erőt, hogy hangosan is beszéljek az ukrajnai terveimről (amik majd a szakdogámhoz fognak kelleni), és ezt nem átallottam Tibivel is megosztani.
Felnyergeltünk hát, és átutaztunk a hegy aljára, a stílszerűen Hegyaljának nevezett kocsmába, hogy néhány sör közé kiterítsem a térképem, és meséljek egy kicsit arról, mit is keresnek a svédek a tőlük több országnyi távolságra fekvő Ukrajnában, ráadásul annak is a déli peremvidékén.
Aztán hogy a térkép előterült, megindult a fantáziám, és arra is gondoltam, milyen frankó lenne egy nagyobb csoporttal menni, legalább út közben láthatnánk Erdélyt, a Regátot, a lipovánokat a Duna-deltában, a gagauzokat Moldáviában, majd Odessza fantasztikus cári lépcsőit és alattuk rögtön a Párizsnál is kiterjedtebb katakombarendszert.
Nemrég olvastam pont, hogy pár éve egy szülinapos tizenéves lány néhány sör (na jó, legyünk őszinték: néhány üveg vodka) után egyedül mászkált be a katakombákba, és valahogy átfért azokon a rácsokon, amik a lezárt, jelzetlen részeket őrzik (ez kb. az egész rendszer nyolcvan százaléka lehet, összesen több száz kilométer hosszúságban).
Néhány évig nem is került elő, csak tán két esztendeje, igaz akkor már mumifikált formában.
Szóval a tanulság, hogy csak a látogatható részeket kék megnézni és csak egy üveg vodka mehetne fejenként, de isteni szerencsére azért a legkevésbé sem vagyok oda.
Aztán ahogy szövöm a szót, egyszer csak odaül mellém egy elég fura szerzet. Elvadult ábrázat, de többé-kevésbé szolid modor (oroszlányi szinten ez már-már grófi származást sejtet), érdeklődik hogy mit tervezünk.
Mondom is neki hogy mennék Ukrajnába és gyűjtöm az embereket, többen olcsóbb, meg többen még nagyobb kaland, mint egyedül átvonatozni az ukrán sztyeppén, majdnem egy teljes napig a megkapó vodkaszagban. Mondjuk érdekes módon (ha lehet hinni a volt szovjet tagköztársaságokban utazgató magyaroknak) az Ukrán Államvasutakra a MÁV-val ellentétben nem nagyon jellemzőek a több órás késések, szóval legalább a csatlakozásaim rendben lennének (Ternopil majd Hmelnyickij vagy fordítva).
Mondja is a forma erre, hogy hát akkor ő is becsatlakozna, mert nagyon érdekli a téma.
Mondom erre, hogy ne haragudj cimbora, de öt perce ismerlek kb., még a neved sem tudom.
Be is mutatkozik erre, és kb. fél órát mesél a görög kalandjairól, egyik szigetről a másikra, összességében egész összeszedettnek tűnik egy darabig. Aztán a negyedik sör után váratlan fordulattal balfasznak nevezi Tibit (aki erre hazamegy) és megkezdődik az oroszlányi éjszakákra olyannyira jellemző szürrealitás és abszurd különös, ám nem fájdalommentes elegye.
Hazafele menvén (mivel látom rajta, hogy alkalomadtán alighanem betol egy fél zöldségeskertet) arról beszélgetünk, hogy a régi "nagy" helyi arcok közül kiket kapcsoltak már le illetve mi lett velük, majd a sörgőzből kiugrik a paranoia is és a Rendőrség előtt szabályosan nekem áll, s egyenesen a szemembe mondva azt követeli:
- Na jó, elég a színjátékból. Vigyél be. Tudom, ki vagy valójában.
- Mi a fasz van?
- Vigyél be. Nem kell a magyarázat, most megteheted.
Mondom erre neki angolos eleganciával (bár kezdek kurva ideges lenni), hogy:
- Kezdem kicsit furcsán érezni magam. Szerintem hazamegyek.
- Na jól van. Most találkoztunk utoljára!!! Itt volt az esélyed, bevihettél volna.
Csóringer azt gondolta őrületében, hogy titkosrendőr vagyok, aki rejtőzködő füvesekre vadászik, hogy rájuk bizonyítsa a dolgot, majd bevarrja őket... :D
Annyira b*szta a csőröm a dolog, hogy másnap föl akartam keresni, hogy elmondjak neki pár dolgot a rendőrökkel kapcsolatos viselt dolgaimról (pl. az éljen a Karát <teli talppal berúgott kirakatüveg> vagy a szoboszlói emlékműves sztori), de majdnem biztos voltam benne, hogy mivel ebben a remek és fenséges városban csak két olyan kocsma van, ahova nem négyezer éve alkoholista emberek járnak, ezért előbb-utóbb fel fog bukkanni és akkor tiszta lesz a dolog.
Így is lett, s amikor nagyjából két hét múlva berobbantam megint csak Tibi társaságában a második helyre (ekkor Daf is tiszteletét tette, valamint Bali és a rég nem látott Barátok köztös Ottó is), elő is bandukolt valahonnét a pult mögül és rögtön elnézést kért amiért a múltkor "egy f*sz volt".
Hát nem fogadtam fel rögtön a legelső gyerekem keresztapjának, de úgy tűnt, ha csak két sört küld be, akkor meg tudja különböztetni az egyetemistát a titkosrendőrtől, amit részemről örömmel üdvözöltem.

Ez a város egyébként egy érdekes hely.
Ottó meg Bali arcán láttam hogy örülnek, amikor Amerikáról mesélek, mert mindketten szerették a GTA San Andreast és valamikor mennének is ki, de nem mindenki volt vele így. Daffal is beszélgettem egy jót a csajokról (többek között arról hogy régebben kurvára buktam Ottó mostani csajára), aztán előkerült egy volt osztálytársam (meg egy haverja, akiket kb. annyi köt össze, hogy ugyanazt a csajt dugták meg egykoron, aki amúgy velem egy osztályba járt és azóta egy harmadiktól van gyermeke - Oroszlány) akinek szintén előadtam hogy merre jártam a nyáron és láttam rajta, hogy örül neki, hogy már nemigen fogok tudni ugyanarra a helyre visszatérni.
S ekkor megint ugyanazt éreztem, mint az Angliában megismert totális sült buta magyaroknál. És nem viccelek, ezt más nemzetből valóknál sose éreztem, hogy nekik fizikai fájdalmuk lesz, ha neked sikerül, viszont ha nem, akkor eluralkodik rajtuk a csodálatos nyugalom, és azt érzik, hogy érdemes élni újból...
Kib*szott szánalmas azért, nem?
Le is léptem a p*csába hamarosan, valahogy nem volt kedvem visszaidézni azokat az időket, amikor egy harmincöt éves ember magyarázza nekem hogy de hát nincs munka nem érted? - miközben egy kib*szott ágyban fekszik, ahelyett hogy hozzám hasonlóan órákat töltene a JobCentre-ben, ahol amúgy van meló dögivel, csak pontosan nyolc percet kéne buszozni, de persze ágyban feküdni mindig, minden körülmények közt a legjobb megoldás.
Azóta nem nagyon jártam a helyi kocsmák közelében, de ma betrappoltam egy móri étterembe bor után nyomozva egy jazztrombitással és a barátnőjével, aki egy hatalmas C alakú indát cipelt a vállán és senkitől sem zavartatva sétált be odáig egészen a városon keresztül. :D
Ha eljutok ma odáig, akkor hallhatjátok, amúgy eszméletlen volt az is!

A CCUSA-s főnökasszonyom egyébként ezekben a hetekben vetette föl, hogy eljönne megnézni a bokodi lebegő várost, ami talán pinteresten lett ilyen nagyon népszerű. Mondtam is neki hogy jöjjön bátran, ha férjestül akkor úgy, ha nem, akkor meg maga, mert Oroszlány szépséget egy életben egyszer látni kell.
Nem tudom, érezte-é az iróniát, de mindenesetre nem jött el. xD

It's time for a... White Wedding!

Az oldalsó stégek, tökéletesen üresen.

Gattolina boldogan, menyasszonyi ruha nélkül.

Sunset búvárok.

Ahol sejtelmesen nézek a távolba, egyenesen bele a Napba.

Bár fotóst ritkán fotózok, ez azért nem lett rossz.

Akárhogy is, Gattolina is elkezdte ekkoriban rágni a fülem, hogy jaj de jó lebegő házak (Mircsivel ellentétben ő mondjuk nem gondolta, hogy azok lakottak) és minden, szóval ővele viszont kigyalogoltunk ezerrel, történt mindez február 28-án.
Az ő látogatásait mindig szolid borfogyasztás kíséri, és ezúttal sem tettünk kivételt a hagyomány alól. Előző nap megnéztünk egy többé-kevésbé tűrhető filmet amiben Sandra Bullock és egy testes de vicces másik nő lebontja fél Bostont és káromkodik, mint a kocsis, majd másnap már nem volt apelláta és rávetettük magunkat az útra.
A leány szünet nélkül fotózott. Először az Oroszlány vége táblát talán, aztán a város határában legelésző tehenek is legalább ennyire tetszettek neki, birkákat végül nem láttunk, csak majd a stégeken.
Kiérve először is szembe kellett néznem azzal, hogy mióta a neten keringenek a szénné photoshoppolt fotók, azóta megnőtt a népszerűsége is, így történt, hogy egy "ifjú" pár is rendkívül fantáziadús módon a naplementében kívánta magát fotóztatni a stégeken.
Well said, Fred, az egyetlen probléma az volt, hogy mivel a Napot réteges felhőzet takarta, ezért sejthető volt, hogy ha lebukik is, azt is a felhők rejtekében fogja megtenni, mert azok ritkán oszlanak el maguktól.
Kb. tizenöt percet vártunk, ami alatt nagyjából háromszáz képet készített a fotós, akinek az sem szegte kedvét, hogy a menyasszony hófehér, vékony ruhában tartózkodik és bátran leültette a nagyjából négy fokos stégre.
Amiből a rusztikus hatás kedvéért szegek és szálkák álltak ki.
Remélem a menyecske nem bánta meg, hogy nem különösebben használta a fantáziáját, amikor az esküvői képek helyszíneként ide álmodta magát és a BMW terepjáróval érkező férjét.
C'est la Love.
Mielőtt azonban teljesen elolvadtunk volna a gyertyafényben a pezsgő és kaviár társaságában, Gattolina meghúzta a kabátujjamat és egy szomszédos móló felé intett, ahol egyáltalán nem tartózkodtak, és ahol egyébként a fényviszonyok is jobbak voltak némileg, így először oda mentünk.
Innét egy totálisan széjjelkorhadt másik mólóra másztunk át, viszont itt legalább ki tudtunk jutni a tó partra per se, és láttam végre, mi lett a Vértesi Erőműből.
Miután lehangolódtam, készült még pár barátságosabb kép, majd még két stég után visszatértünk a házassági fotók eszményéhez egy csónakkert érintése után.
A pár eddigre már elpályázott, csak a fotós maradt talán egy rövid sajnálkozás erejéig, hát a Nap nem bújt elő, én amúgy ilyenkor az idokep.hu-t szoktam megnézni napokkal előtte és van, hogy kiderül az hogy beborul.
Az utolsó stégek után már erősen lefele szállt a Nap, szóval ideje volt valami szállítóeszközre helyezni Gattolinát, mert várta a sok dolog és kémcső, valamint bőrvágó szerszám, amivel kaktuszokat szokott nyirbálni, és ez a teljes igazság ráadásul.
A képeit még megnéztük előtte és lőn fények: egy sem lett jó. Ezt kurvára sajnáltam, mert gépen a háromnegyedük messze jobbnak nézett ki mint az enyimek, és párat föl akartam pakolni ide is, meg máshova is - így be köll érnetek azokkal, amiket én csináltam.
So ist das Leben, mondta Sophie, aztán meghúzta az Edelweiss-t.
Vegyészek el, még egy hét telik el és egyszer csak a vasárnapi napon ismét elkezdtem érezni az Erőt.
Mielőtt azonban elővettem volna a fénykardom, inkább elmentem fodrászhoz, hogy a barlangi emberből egy középkori hajléktalanná alakuljak, majd hetedikén hétfőn megjelentem az egyetemen teljes harci díszben, a norvégos tanárnő őszinte örömére.
Az órához ugyan nem tudtam sok újat hozzátenni, mert Strindberget már jó párszor vettem korábbi kurzusokon, de legalább tudtam bámulni a szemközti csajt, valamint amikor figyeltem a körülöttem zajló dolgokra, örülhettem, mert ugyan norvégul ment a diskurzus, de nagyjából nyolcvan százalékát felfogtam, ami ekkora kihagyás után valósággal megünnepelendő.
Össze is futottam Zsoltival, aki egy ausztrál csaj vőlegénye és az Örs vezér terén szoktunk piálni, s örömömben megettem két csirkemájas párnát, amiket ezúttal ki is fizettem.
Pestből aztán ennyi nagyjából elég is volt egy napra - ideje volt kitűzni a most szombati túrát, hogy mindenki egy nagyot örüljön, a lányok kipiruljanak a sétától, a srácok pedig üvöltve röhögjenek a szokásos alpári dolgokon, bár végül nem olyanok jöttek el, akikkel ez szokott menni.

Szóval felbukkant Guttar és Gurash, illetve utóbbi helyett végül is a menyasszonya, akinek 12-én reggel azzal a tudattal mutatkoztam be, hogy nem ismerem, pedig de, csak akkor még vállamig ért a hajam és ezért nem emlékszem rá ( :D).
Történt mindez Császáron, amit Lazlow régi blogjában és élőszóban még inkább megénekelt már százegyszer (a legismertebb mondása azokról a skacokról, akikkel egy az egyben pajtizott, de bandában már lenézték annyi volt, hogy: "Császár: szint!" :D )...
Az itteni unokatestvéreim idősebbikjét (Lazlow bátyját) végül túlórára fogták a Fémművekben, úgyhogy hármasban vágtunk neki Trombitással és Yule-lal a távnak, amit előzetesen tizenkét km-nek saccoltam légvonalban (Császár-Mór), de ami a gyakorlatban is legalább húsz, és a kunkorokkal együtt nagyjából 24 km. Ennyit mehettünk, vagy ennél még többet. 

Henryx City bejárata, a jó munkás itt még vígan fűrészel.

Kezdődött az egész azzal, hogy megnéztük a Henryx Cityt, amit egy Henrik csávó épített fel és szerényen saját magáról nevezte el. :D
Ez egy vadnyugati falu mása, még az építési technika is ugyanaz, bár a jó munkás emberek az illesztéseket már elbaszták néhol, de mint tudjuk, Amerikában sincs ez másképp. A jó munkás emberek egyike kinn is könyökölt a kapualjban és még fogadta is az üdvözlésünket, de rögtön sikerült is lombokat vernie azzal, hogy kijelentette, április közepe előtt nemigen jutunk be.
Mondjuk nem pattogtam, mert egyrészt láttam messzebbről, hogy pár házra bőven ráfér a felújítás, másrészt azt, hogy a könyöklés előtt amúgy épp fűrészelt szóval alighanem elfoglalt, végezetül pedig összességében kívülről sem nézett ki kutyán a porta. Tehát kívülről néztük meg, majd beljebb ereszkedtünk Trombitás és menyasszonya akaratának engedve, akik kávéra vágytak és végül ezt meg is kapták az Alsó kocsma nevű helyen, aminek a cégérére a nyolcvanas évek hangulatát idézve megerősítés gyanánt kiírták: Nívó.

Balkan Fanatikz.

Amúgy nem csak a nyolcvanas éveket idézte, de a Partium legendás ivóit is, de nem is feltétlen kell addig mennünk, már Nádudvaron is van olyan kocsma, ahol déli tizenegykor tömve a ház és ötven éve megy a szakadatlan ivászat... :D
A kávé közben a hely tulaja amúgy mellékesen közölte hogy délután kettőkor nyitnak (tizenegy órát mutatott az óra :D ), de mégsem tesz ki minket, mert örül, hogy utazókat lát. Guttar és Guttarné mondták is, hogy Pestről ereszkedtek le idáig, én is bevallottam némi szűzlányi pironkodás után hogy a szomszéd városból érkeztem, de nem tűnt úgy, hogy utóbbi különösebb hatást gyakorolt volna rá.
Ezt nem is bántam kifejezetten. Szóval a forma érdeklődésére hogy hova megyünk, mondtam hogy a Kopasz-hegyen magasodó geodéziai tornyot akarjuk megcélozni, mire rögtön mondta is, hogy na akkor a Heléna panzióban adnak majd nekünk kulcsot, mert amúgy vadaskert van előtte és az zárt. :D
Ezért szeretem a kisebb falvakat. Mindig van infó, ha olyannak tűnsz, aki nem csinál kárt.
Mondom neki hogy gyalog vagyunk amúgy. Erre ő:

Útban a Kopasz-hegyre.

Det är Yuletiden, Trombitär!

- Ja hát én akkor bemásznék... :D
Hát mondom nekem is ez volt a tervem. Úgyhogy a Heléna panzió helyett egyenesen a határ fele indultunk, tele örömmel és koffeinnel.
Előtte még mielőtt tényleg bezárt volna a lokál, a tulaj elmesélte, hogy pár hete vadhajtást tartottak, ahol a vadászok becslése szerint 305 vaddisznót ejtettek el.
És hogy ki miatt ment a műsor?
Nem, nem Semjén Zsolt. Még csak nem is a kaján Lázár János.
Hanem egy szaúdi herceg. Aki helikopterrel jött a helyszínre, null kilométeres terepjárókkal furikázták, majd hazatért.
És hogy mi lett a pórul járt sertésekkel?
Mivel muszlim, azok meg valahol disznók, ezért meg csak nem ehették őket, így végül a vadásztársaságnak adták az egész zsákmányt.
Kezdtem úgy érezni, hogy ugratnak, amit amúgy annyira nem szeretek, de olyan arccal mesélte a történetet, hogy a végén arra jutottam, alighanem igazat beszélhet az öreg. Kintebb meg is néztük, hátha nyomára akadunk valaminek, de némi véren és egy valódi helikopter-leszállópályán kívül mást nem találtunk.
Na de induljunk el végre!
A falu határában a Trombitás pókerarccal beállított egy helyi porta udvarára vizet kérni, a lakók általános megdöbbentségüket leküzdve végül is adtak neki.
Egy műúton haladtunk, Yule nagyon élvezte, hogy végre nyílik a hóvirág, én meg igyekeztem a madárhang-ismeretemet fitogtatni, szerencsére pont olyanok zajongtak az erdőben, amiket ismertem. Szajkók, fácánok, fakopáncsok, néha berepült a képbe néhány depressziós holló, de ők gyorsan tovább mentek borongani valahova.
Aztán átkeltünk egy vadkerítésen, és kisvártatva már fölfele mentünk egy domb gerincén, amerre a kilátót sejtettem. Fönt a Trombitás meglátogatta a boxutcát, én meg eközben tökéletesen véletlenül megpillantottam a tornyot, amit amúgy az útról a büdös életben nem vettünk volna észre (tavasszal meg nyáron száz százalékban nem), így megindultunk hát arra.
A torony aljában Yule halott katicákat fedezett fel és vacillált egy kicsit, de némi noszogatásra végül is megindult fölfele.
A tetőn végül is egész szép kilátás fogadott a felhős idő ellenére.
Látszott a távolban Bokod, a dombok tetején Dad, visszább Császár az erdők által szorongatva, a nyugati horizonton még Vérteskethely is föltűnt egy-egy pillanatra, majd visszabukott a felhőtengerbe.
Túl sok időt nem voltunk fent, mert még mindig nem rajongok a nagyon magas, ingatag helyekért (a menyasszony pedig a katicák erdeiért a hajában), úgyhogy irány le, majd le.

A C alakú inda, ami egészen Mórig utazott, és jelenleg az
előszobámban tartózkodik, sorsára várva.

A hosszútávgyalogló magányossága.

A föntről kiszúrt vadászház meg is lett, innét már be tudtam tájolni, merre érdemes továbbhaladni, úgyhogy arra indultunk - ekkor lett meg a helikopterek leszállóhelye is egyébként.
Kerítésen át, majd ugyanazon vissza egy kicsivel arrébb. Úgy tűnt, itt minden talpalatnyi földnek gazdája van valahol, de egyrészt nem izgatott, másrészt egész nap (a két települést leszámítva) egy lélekkel sem találkoztunk, úgyhogy nem nagyon volt mit izgulni.
Yule, aki sérült gyermekekkel dolgozik, elmesélte, hogy borásznak készül (Gattolina szeme máris csillog), a Trombitás pedig kerített egy fácántollat, majd elhagyta és fenyőágat rakodott be a helyére.
Így haladtunk Mór fele.
Aztán egy kopasznak tűnő hegy aljában kiadtam az utasítást, hogy menjünk föl, mert lesz kilátás.
Nem lett. Le a túlfelén hát, az mondjuk kevésbé volt meglepő, hogy a mocsár legalján a sűrű bozótban nem volt semmiféle horizont kilátásban.
Volt viszont dögszag és vaddisznók a sűrűben, akik nagyjából három méterre tőlem rontottak ki a bokrok alól és páni félelemben nyargaltak biztonságosabb vidékek fele (Guttargr a Kádéenpassz-t emlegette ami a KDNP majdani ifjúsági szervezete lehetne. Hozzál bort, kenyeret és Istent!).
Ezt már kevésbé tartottam szórakoztatónak, így felfegyvereztük magunkat pár marha nagy bottal mi férfiak, Yule egy C alakú indával a vállán indult harcba a reményeim szerint távol maradó vaddisznómamák ellen.
És lőn szerencse: újabb csordák fölbukkanása helyett tökéletesen gyönyörű, csendes fenyvesbe értünk, ahol számomra megdöbbentő módon csészegombák nőttek (és amiket szégyenszemre először sikerült összetévesztenem a júdásfüle gombával, szerencsémre a húgom jobban ért ezekhez a dolgokhoz!).
Az út az erdő után még átment legalább két kopasz dombon (a térképen egy volt, és már legalább négynél jártunk a valóságban), de ezen a tájon minden út délkeleti irányban fut, így úgy okoskodtam magamban, hogy ha dombokat keresztezünk és folyamatosan haladunk a földutakon (amik lassan végre felváltották a vadcsapásokat), akkor meglesz Mór.
Így is lett, egyre inkább (valljuk be: baromira) elfáradva értünk be a városba, ahol Yule senkitől sem zavartatva (C alakú indával a vállon) besétált az első étterembe és kért három pohár bort. :D
That's the spirit! - mondja Oli Sykes, majd iszik egy szponzorált energiaitalt és tovább játssza a színpadon a popzenét. Mielőtt ebbe belemerültünk volna, késő lett és rohantunk egy egészségeset egy buszhoz, ami nem oda jött, ha jött valahova egyáltalán, fölfedeztük, hogy az autóbusz-állomás új, és meglátogattuk az oroszlányi ügyeletet kontaktlencse-folyadékért (amit fiz-só oldat helyettesített :D ).
De utóbbiak már lassan a mába érnek, utolértem magamat.
Remélem élveztétek a kalandok összegzését, hamarosan valóban újult erővel, enyhén rikoltozva jövök újra.

Az érsek látogatása

Szóval a január a szokásos mederben zajlott.
Erőteljes szorongás, gáz minden, délután kettőkor mászok ki az ágyból, mert nem tudok elaludni előző reggel ötig kábé.
A egyetlen pozitívum a magasra csapó f*stengerben annyi volt, hogy legalább ezúttal a vizsgaidőszakkal nem kellett foglalkoznom, bár ha belegondolok, hogy az előző években sem feltétlenül voltam jobb bőrben, viszont legalább a vizsgák lekötötték a figyelmem, akkor lehet hogy tévedek.
Kata látogatása a hónap folyamán azért valamennyire feldobta a kedélyeket.
Egyrészt beszámolt a portugál és ír kalandjairól (utóbbin már mostani barátja, Tris is jelen volt, akit azóta bőszen és könyörtelenül magyarul tanítok), másrészt megmutattam neki amim van, legalább is ami a nyári amerikai képeket jelenti.
Némi erő költözött tehát az egyre inkább rakás szerencsétlenségre emlékeztető belém, de azért nem kifejezetten sok, ellenben felettébb kevés.
A helyzetet tovább árnyalta, hogy jelentkezett egy másik Anita, aki csoporttársam volt annak idején, és ugyan volt barátja, de azért nem annyira szolid módon rá is startoltam. Egy alapvetően remek alakú szép arcú leányt kell elképzelnetek, akinek valószínűleg még sosem hívták fel a figyelmét hogy elég jól néz ki, vagy ha igen, akkor nem elégszer. A végén egyébként Timivel ellentétben ő nem adta be a derekát, de azóta már ugye elég sok víz lefolyt a Tiszán is és a Níluson meg még több.
Ez még persze nem hangzik túl biztatóan, ami viszont valamivel igen, hogy pont olyan problémákról számolt be az üzenetében, amik nekem is voltak akkoriban, úgyhogy egy fokkal nyugodtabban várhattam az elkerülhetetlen véget. :D
Egy napra azonban csend lett és némi nyugalom.
Történt mindez január 19-én, amikor némi egyeztetés előtt Lazlow szerény városunkba érkezett hogy megmutassa a barátnőjének, melyik az a hely, ahova garantáltan nem fognak költözni a távoli jövőben sem. :D
Akik már voltatok itt, ezen talán nem csodálkoztok. Van viszont egy helyi mondás, amit egyébként én találtam ki és Gattolina például szereti is idézgetni egy-egy környékbeli túrán, azaz
"Oroszlány nagyon szép hely - amint elhagytad a város végét jelző táblát".
És így igaz. Lazlow remek ütemérzékkel első körben a temető felé vette az irányt, hogy tegyünk egy-egy gyertyát a nagyink és nagyapánk sírjára (én ezt hagytam volna utoljára, mert a temető nem éppen egy szívderítő hely, különösen a mienk), majd felmentünk az Öreg-hegyre, ahol elmeséltem nekik, Faffyt hogy verték meg kis híján a cigányok, és hogyan tudtuk megmenteni a keróinkat attól, hogy ellopják őket. :D
Just another local story.

Lazlow és Viki útban lefelé az Öreg-hegyről, hátulról.

A barátnőjének, Vikinek felettébb tetszett a fás része a városnak, és délután kivittem őket, hogy még többet lássanak.
Túl sok időnk nem volt, fél öt körül sötétedhetett akkortájt, úgyhogy irány Horány, azaz annak itteni megfelelője, Majk.
Ami megjegyzem, lassan Gattolina törzshelyévé válik, valamint természetfotósi karrierjének fontos állomásává, ami lévén hogy vegyészmérnök, még további szürrealitást kölcsönöz a történetnek. :D
Mindenesetre kimentünk a kamalduli kolostort megnézni, aztán a tavakat sorra, ahol örömmel jöttem rá, hogy Lazlow jól választott, ugyanis nem csak ő meg én, de a csajszi is boldog vigyorral górta befele a kb. hat kilós termésköveket a jégre... :D
Mindhiába: nem tört be.
Ha jól rémlik, ezek után előkerült valahonnét (szerintem a hűtőből) egy üveg bor és mire felszálltak a hazafele tartó buszra, már nem nagyon volt az alján, amire a Szomszédok egykori Janka nénije azonnal mondta volna hogy add azt nekem Jutka, mert csak megpimpósodik ott az alján... :D
Persze nem kell ahhoz Janka néninek lenni, hogy az ember kegyelmes módon megmentse a bort az elromlástól.
Szóval hova tűnt Damon Hill és Hillné, hát végül is visszamentek Debrecenbe, de legalább előbbi már leszámolt a hotelben, ahol rabszolgatartás folyt, és továbbnyergelt nem túl meglepő mód' az angolra.

Ezekben az időkben fejezhettem be egyébként Andrzej Stasiuk remek könyvét, az Útban Babadagba címűt.
S ekkor jön a kérdés, hogy mi kell a mai olvasóközönségnek.
Egyáltalán ki a f*sz olvas mostanság?
Nem akarok elmenni abba az irányba, amire amúgy a szakom kisebb részben vinne (a semmiről való választékos beszéd órákon keresztül, néha-néha beszúrva egy kis belemagyarázást és egy kis okoskodást végezetül), de mindig is érdekelt legalább az, hogy a csajaim, vagy mondjuk a barátaim miket olvasnak, ha tudnak egyáltalán... :D
Lily például egy időben nyakig úszott a Trónok harcában, ami főleg angolul azért nem egy piskóta teljesítmény.
Kriszti, akit oldalt hirdetek is bőszen, az úgymond magasabb irodalom fele szokott evickélni, írásait depresszív jegyekkel téve változatossá.
De alapvetően tényleg mit olvasson az ember?
Én csak annyit tudok, mit ne, pl. a Romana és a Tiffany különszámai remek alapot szolgáltathatnak a gyors leépüléshez (és nem a levegőbe beszélek, nagyim házában annak idején ráakadtam pár ilyenre, ahogy a másiknál a legendás Borostyán sorozatra is, címlapon Agnese Nanoval).

Tükör helyett a Balkán
legészakabbi nyúlványában.

Én valami valóságosat akartam mindenesetre, így jött az Útban Babadagba. Ami gyakorlatilag a semmiről szól, de nem bölcsészbeszéd értelemben, hanem a nagy kelet-európai nihilről, a már délben megtelő kocsmákról, a hegyek között legeltető veterán pásztorokról és az országhatároktól függetlenül bunkó és pénzéhes taxisokról. Szóval a nagy magyar valóság helyett a nagy kelet-európai valóságról.
És ajánlom is mindenkinek, mert nagyon ott van a szeren. Olyannyira ott van, hogy az enyémet Lilynek adtam Karácsonyra, persze miután végeztem vele.

De a törpök élete nemcsak móka és kacagás.
Hallottál már a gonoszról, a kopasz és buzi étteremtulajdonosról?
Hát én már hallottam, de a következő részben ő például nem lesz benne. :D
Benne lesz viszont a Dán, a Gazella és Gazelláné, valamint Gattolina, akik összefogtak a szebb jövő érdekében és Gattolina kivételével valamennyien megtalálták a buszmegállót, ahonnét a távolsági buszok indulnak. Végső soron ő is meglelte, de szokásosan nem ment egyszerűen. :D
Szóval csapatostul megérkeztek a fehérváriak, újvárosiak, móriak és siklósiak, én magam is megdöbbentem, hogy Oroszlánynak honnan a f*szomból lett ekkora vonzereje hirtelen, de amikor megláttam a Ligetből lett Ab-roncsot, akkor hirtelen megvilágosodtam.
Tartott mindez néhány percig, amikor a Dán közölte, hogy valami miatt vissza kell mennie Pestre, de azért lejött megnézni hogy mi van velem. Hát fasza, végül is tényleg ilyenek a barátok, kár hogy ez már kurvára kezd kimenni a divatból (de komolyan, a facebook-barátainknak hány százalékát látogatjuk személyesen? Én kb. nyolcat-kilencet és nem százalékról beszélek :D ).
Egy a lényeg, az Ab-roncsban, a Balkán-félsziget északi előörsében (bár igazából egész városunk az) begurítottunk pár sört hogy legyen lendület, majd a Dán Pestre, mi pedig az erdőbe pályáztunk el.
Elsőnek megmutattam Gazellának és Gazellánének a majki aknát, meg ami a bányászatból maradt (szóval nem annyira sok minden, de az legalább látványos), rámentünk a tó jegére (Gattolina kora téli tapasztalataiból okulva csak nagyon óvatosan), aztán átmentünk a csákvári úton a volt polgármesterünk első számú presztízsberuházására, a kb. negyven és ötven millió forint közötti összegbe került döngölt földútra.

Itt éppen a Gazella párjának magyarázok valamit nagy hévvel, pedig nem is szoktak HÉV-ezni.

Ez ám a menő.
Mindez Vértessomlóra vezet, ahol svábok laknak takaros portáikon, de csak néha rándulnak át Oroszlányra, mert a legalább ennyire lepra Tébánya kb. ugyanakkora távra van. És hogy hány helyi Jenő megy át a somlói nevezetességeket megnézni átlagban egy héten?
Jó kérdés, én egyet sem láttam míg gyalogoltunk a felettébb költséges, viszont változatlan állapotban fennmaradt (helyenként mutatóban kőzúzalékkal díszített) talajúton.
Az erőnlétem ekkoriban a béka becses valaga alatt volt két rőffel, úgyhogy a nagy-somlyói emelkedővel elég irdatlanul meg kellett birkóznom, de persze sikerült végül.
Az az egyforintos érme, amit kb. tizenöt éve apámmal rejtettünk el a falába, azóta be lett vakolva, úgyhogy alighanem most már az örökkévalóságig ott marad, illetve legalább is a következő földrengésig. :D
Fentről aztán egészen földöntúli táj tárult fel.
Némileg aggódtam miatta hogy látszani fog-e az egész úgy ahogyan szokott, de persze a hatalmas pára miatt nem. :D

A földöntúli táj.

Látszott viszont Környe, Majk, Vérteskozma messze az erdők gyűrűjében, és a csodálatos Tébánya toronyházai is, amit látva a Gazelláék gyorsan elfordultak, én meg megértően hümmögtem.
Ezek után lemásztunk és egy pillanatra kiengedtem a kezemből a gyeplőt, így a Gazella lelkesen belevitt minket egy mocsárba, ahonnét méretes sárcsizmákkal távoztunk. :D

Még egy kép a Földön túlról, kattintásra megnő.

A java még persze hátravolt, ahogy Geldar túráin mindig hátra van. Átkelés a pucér dagonyán, mikor öt méterrel arrébb ott a fűvel benőtt szekérút sokkal jobb állapotban, amit a dágvány vége előtt harminc méterrel szúrok ki... Jellegzetes.
Aztán vissza a magas presztízsű földúton Majkra, még vannak fények, ez jó, hamarosan már nem nagyon, ami kevésbé, de ekkorra már megint az Ab-roncsban találjuk magunkat enyhén kapatos állapotban és kanasztázok, amit amúgy kurvára nem tudok, de állítólag jól megy, mert Gazellánéval párba téve elég sokat nyerünk. :D
Aztán ki-ki megtér hajlékába, illetve azelőtt még rá a buszra és majd csak onnan oda, de ez minden idők egyik legjobban sikerült szabadtúrája volt mégis, és úgy ígérték, még visszatérnek ahogy Skywalkerék szoktak!

A legjobb, hogy egyik földöntúli képet sem én csináltam. Az első a Gazella, a második és a harmadik pedig Gattolina műve. Azért elég szépek lettek.

Mára ezzel zárul a hírfolyam, reméljük jól szórakoztatok, és nem hagytátok megpimpósodni a bor alján a maradék hat és fél decit... :D
Legközelebb a bokodi lebegő várossal és titkosrendőrökkel érkezek.

Házibuli

Mielőtt azonban elénekelnénk a mára már klasszikussá vált betétdalt, amit Lola siralmasan gyenge magyar nyelvű kísérlete követett valamikor a kétezres évek elején, üljünk le és igyunk egy hűvösebb sört.
Így teszek én is.
Szóval mi történt mostanáig?
Legutóbb decemberben hallattam magamról, és akkoriban főleg az ukrán kaland kiagyalása meg az üzbég nyelv megismerése kötött le.
Na meg nem csak ezek.
Meg kell vallanom, hogy baromira pocsékul voltam.
Voltak már korábban is nehéz időszakok (Angliában pl., vagy a föcis korszak alatt idehaza), de valahogy mindig sikerült kievickélni belőlük. Ezúttal azonban összecsaptak a hullámok, és Geldar a fejszéjével karöltve a tenger fenekére süllyedt, hogy nagyjából négy hónapon töltsöt odalent Triton királlyal és Ariellel, de egyáltalán nem vidámság és mulatozás közepette.
A zúgó hullámokat aztán csak sikerült megfékeznem valahogy, a szüntelen nyavalyáknak úgy tűnik, végük szakad, bár egyelőre nem tudom, hol találtam ezeket a Duracell elemeket, de mindenesetre működnek: a nyulak újra versenyben vannak.
December végén villámlátogatást tettem öcsémmel Szoboszlón, bár mivel a film, aminek a forgatásán mesterkedett, elhúzódott, ezért valóban villámra sikerült: mindössze két-két és fél napot töltöttünk odalent.
Ez idő alatt viszont beindult az időutazás és újra megtapasztalhattam, hogy jeles öcsémnél senki a világon nem tud gusztustalanabbul táplálkozni, ha ő azt úgy akarja. Erről videó is készült, a főszerepben ő maga, a töltött káposzta és a nagyink jó szándékú, ám annál csattanósabb nyaklevese... :D
Aki látta, mind könnyesre röhögte magát.
Már-már Peti K. emlékezetes szónoklatát idézi a jelenet a pesti buszon hullarészegen, de csak majdnem.
Szóval körbenéztünk Laci bátyánkéknál például, öcsémet különösen érdekelték az olajfúró és a karbantartó berendezések és gépek, én akkor pont baromira szédültem úgyhogy igyekeztem a lehető legnormálisabbnak kinézni és minél kevesebbet beszélni.
Aztán irány haza, Lily megkapta a karácsonyi ajándékát, azóta sem hallottam felőle (a Szilvesztert leszámítva, de arról mindjárt lesz szó).
A szenteste a korábbi évekkel ellentétben ezúttal nem tartogatott balhét. Anyám új faszija egész tűrhető arcnak tűnt, az ebéd jó volt, s ugyan nem éreztem magam százegyesen, de az most nem a hangulat miatt volt.
A szilveszterig hátralévő néhány napot apámmal és a csajával töltöttem mély szorongásban és sűrű pánikban, egyszerűen frenetikus volt... :D
Aztán szilveszterre egyszer csak varázsütésre elültek a hullámok.
Nem tudom, hogy Miss Kaktusz, Ola vagy Csengettyű nem várt meghívása okozta, de képes voltam magam összeszedni és néhány fergetegesen rossz poént is sikerült kinyögni a belvárosi séták alatt.
Lazlow alighanem boldogan vigyorog és berakja a következő Pimpinkin számot, majd vad buli veszi kezdetét Aprajafalván.
Szóval a lányoknak örültem, akárcsak annak hogy nyár óta először felbukkant Aqua, a Witty Man és a legújabb időkben már Bebé fanklubjának oszlopos tagja, valamint a Dán is, aki szintén egy gáz időszakon volt túl, de vele is sikerült beszélgetni.
Egy a lényeg: eljött a Szilveszter és vele együtt az első alkalom, hogy Southern Comfortot kóstoljanak a nyáron megismertek, meg a cimboráik.
Mivel még életemben nem voltam ilyenben, ezért valahogy sikerült meglepően jól kijönnöm mindenkivel. Pedig jó pár évvel fiatalabbak voltak (igaz azok is akik hívtak - illetve remélték hogy nem jövök el <rád gondolok, Eszti kedves>), úgyhogy tényleg nem értettem, de örültem és közösen sikerült is berúgnom velük együtt nagyjából tizenegy órára.
A kompániát Lily és Ildi egészítette ki, akik közül utóbbi még mindig baromi jó csaj, viszont ezúttal is baromira nem tudtam vele mit kezdeni, úgyhogy ennyiben maradtunk.
Lilyt viszont kitetoválták, és miután ez közszemlére került, megjöttek a srácok is persze.
Nekik némileg akadozó nyelvvel próbáltam elmagyarázni a testre varrott minták művészetének mibenlétét, mert valahogy volt egy olyan érzésem, hogy Lilyt meg kéne kímélnem attól hogy maga mesélje el.
Tizenegy óra valahánykor aztán eluntam azt, hogy egy mondatot nem tudok elmondani, úgyhogy irány levegőzni.
Az egyetlen szépséghiba az volt, hogy kint nagyjából mínusz hét fok volt, ennek ellenére az ismert fekete farmerkabátomban vágtam neki Rákosnemtommi feltérképezésének és ugyan nem sikerült eltévednem, de cserébe becsöngettem egy helyi házba, akik valószínűleg áldották a nevem. Végül nem vártam meg, míg kijönnek a szilveszteri bundázott virslivel ezüsttálcán. Valamint Csengettyűék háza előtt sikerült tökéletesen kijózanodnom és innentől már így is maradtam.
Vagy mégsem?
Emlékszem hogy a lenti rész (a ház felfoghatatlanul óriási méretű volt) mosdóját keresgélve kb. húsz szobán vágtam keresztül, majd rátaláltam egy laptopra, amiről nem tudom kiknek, de Anitának tutira írtam valami közeljövőbeli keféléssel kapcsolatos javaslatot szokás szerint, majd feljutottam a földszint padláshelyiségjének lépcsőjére (?) ahol megpihentem a múló időkön merengve, bár ezek szerint a józanság mégsem volt olyan közel mint ahogy gondoltam. :D
Ildi aztán lelépett (míg engem mérhetetlenül bosszantott, hogy aggódok miatta annak ellenére hogy kb. egy értelmes szót nem sikerült váltani vele összesen), a maradék csapat pedig a részegség különböző fokain elhelyezkedve lassan szintén összeszedte magát.
A régi svádám egy pillanatra megcsillant, a szőke lengyel lánynak megjegyeztem hogy
- Now it's too late love. All the good looking men are leaving (természetesen magamra gondoltam ezalatt).
Mire némileg meglepő mód' megjegyezte a szemembe nézve hogy
- You are so fucking right!
Na jól van akkor.
A busz fele tartva még azon gondolkoztam hogy milyen jó lenne jól lenni, mert akkor a good looking man lehet hogy még nem jött volna el, hanem.
A buszon a Dán végre kiöntötte lelke tartalmát, aminek részben örültem, mert valahol mindig örülök, ha megbíznak bennem, részben viszont a szokásos, többé-kevésbé és időnként értelmes tanácsaim helyett kb. hümmögéssel tudtam felelni az amúgy elég vaskos mondatokra.
Az új évben aztán visszasüllyedtem a mocsárba nagyon hamar.
Nem mondanám, hogy örömtáncot jártam volna odalenn, de most még a szokásos dolgok (kibaszott nehéz túrák vagy beszélgetések) sem tudtak kirángatni, csak kivételes esetekben.
Az egyik ilyenről lesz szó a következőben, azaz az Érsek látogatása, azaz Lazlow unokaöcsém visszahozza a rég elfelejtett, vállalhatatlanul rossz poénjainkat a majki erdő mélyére.