Russian Girl Rising - 3. rész

 Üdv zenerajongók és Jimmy-fanok!

Ideje ismét egy új fejezetnek - lassacskán megérkezünk a mába (illetve a közelmúltba) és átutazunk a 2010-es éveken, hogy mindenki egy nagyot élvezzen.
Elsősorban azok, akik szeretik az akusztikus zenét, ugyanis ma este a fókusz ezen lesz.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy feltettem a nagy kérdést:
Eljöhet-e az első komoly és saját együttes ideje?
Kamaszkorom szürkületekor, ifjúkorom hajnalán?
Nos, a válasz: nem. :D

Érettségi után ugyanis passziváltattam magam egyetemen (frissen vettek föl földrajz szakra az ELTE-re), összecsomagoltam a holmim, szakítottam az akkori barátnőmmel és fölszálltam egy repülőre Faffyval, hogy meghódíthassuk Angliát. 

A rendkívül pocsék The Vaccines zenekar
második albumának borítója.

Kalandjaink története jórészt elveszett - régi, freeblogos írásaim dolgozták föl az angol kalandokat, emlékeim szerint emitt a skót kaland (2006 nyara) azért elolvasható a régebbi irományaim között!
Elég az hozzá, hogy a munkásosztály élharcosa lettem először Corby városában (Northamptonshire), majd miután 2008 tavaszán hazatértem, ősszel elkezdtem az egyetemet.
Igen hamar rájöttem, hogy a földrajz szakon nem pontosan az van, amire számítottam: csomó tantárgy totál érintőlegesnek tűnt, például a biológia, a statisztika és a matematika-függvénytan (!).
Ezután ismét visszatértem Angliába, Salfordben, majd Manchesterben nyomultam 2009 őszétől 2010 tavaszáig - majd azon év őszén ismét visszatértem, ezúttal már Boltonba és ott is maradtam egy teljes évet.
De hol volt ezalatt a zene?
Leginkább a fülhallgatómban, az akkori fekete-fehér (!) Nokia telefonomhoz ugyanis járt ilyen, én pedig munkába menet bőszen és boldogan hallgattam az azóta sajnos megszűnt XFM Manchester műsorát.

A mára már megboldogult XFM Manchester logója.

A honi rádiós viszonyokhoz szokott emberként totális meglepetés volt igényes rockrádiót találni első próbálkozásra.
Folyamatosan jobbnál jobb zenék mentek, és ugyan néha becsúszott egy-egy rettenet (akkoriban tűnt fel a mérhetetlenül gagyi The Vaccines és a The Drums például), de alapvetően 70-80 százalékban király dalok mentek a széles értelemben vett rockzenéből véve. 

És mivel angliai kalandjaim utolsó részében Boltonból eccles-i átszállással utaztam a Trafford Parkba dolgozni (1.5 óra volt oda, ugyanannyi haza), bőven volt időm megismerkedni a helyi és nem helyi újdonságokkal - utólag visszatekintve nagyon megérte!

Fenech-Soler.
The Foals.
Elbow.
Biffy Clyro.
A korábban már említett Placebo.

Ha nem ismerjük ezeket a zenéket - az azt jelenti, hogy mi is Danubiuson, Sláger rádión, vagy Rádió 1-en szocializálódtunk... :D
Rádió 1 - itt csak igazi, mai sláger megy!
Majd megszólal az LGT-től az Embertelen dal és ezzel szerintem mindent elmondtam.

A mindenkiben ott buzgó kérdésre a válasz azonban - nem, nem igazán zenéltem.
Még manchesteri tartózkodásom alatt kivittem magammal a klasszikus gitárom (keresztül Európán, kamionnal - ez egy külön érdekes történet lesz egyszer), viszont ezt egy drogos cseh lakótársam kiköltözésekor egyszerűen ellopta, úgyhogy onnantól a négyből két jó húrral rendelkező Baltimore basszusgitáromra hagyatkozhattam volna - de az otthon volt.
Azért nem hagytam annyiban, s hazatérésem után vettem egy másik klasszikus gitárt - ez azóta is megvan, és jó hasznát vettem számtalan alkalommal.
Például akkor, amikor hazatérésem után elkezdtem a skandinavisztika szakot az ELTE-n és hirtelen a lányoknak feltűntem valahogy.
Ahogy az emberről kiderült, hogy van gitárja, valahogy máris érdekes lett, így egyetemi éveim alatt elég sok lyány megfordult Oroszlányon (onnan jártam be vonattal Pestre napi szinten tanulni), s ha szerencséjük volt, meghallgathatták, hogyan játszom a You Learn című számot a Takidától, vagy a Földvár felé félúton c. opuszt Bródytól.

Aztán '16 tavaszán-nyarán összeállt a B&B duó az oroszlányi játszótéren.
Ennek története különös - olyan tekintetben emlékeztet a korábbi, kamaszkori próbálkozásaimra, hogy nem voltak próbák - de zene már igen!
Bali nevű haverommal kezdtünk el lejárni a lakásunk előtti lépcsőhöz egy gitárral - ő általában a sört hozta, én meg megmutattam neki, hogy éppen min dolgoztam. 
Két szám készült el (a legelsőhöz ő is hozzájárult dalszövegben), a Balkan Girl és a With Wings Folded.
'16 őszén aztán kimásztam végre a mély depresszióból (kiraktak egyetemről + szétmentünk Timivel + egyéb problémák is jöttek sorra) és jelentkeztem egy munkára a Dealogic nevű pesti céghez.
Az első hónapomban még följártam napi szinten, de ez fönntarthatatlan volt; így Vizes Macskáékhoz költöztem Rákoskeresztúrra, azaz CrossLordba.
Itt aztán hirtelen kinyílt a világ.
Nem mondom, hogy fejest ugrottam az éjszakai életbe (Keresztúr a XVII. kerületben van, a lehető legtávolabb a városközponttól s ugyan nagyon szerettem ott lakni, de a bejutás bárhova mindig 1 órát vett igénybe, majdnem annyit, mint Oroszlányról följönni vonattal), de itt már elkezdtem végre alkotni.

Emlékeztem ugyanis még a régi időkből, hogy öcsémnek volt annak idején egy cimborája, aki a Russian Girl történetének első részében említett két körből mindkettőbe belekóstolt.

Potterről van szó, aki jelenleg a Waydownban énekel.
Annak idején ő kamaszként szerencsét próbált a musicales csoporttal, de ott nem találta meg önmagát - a rockereknél, az öcsémmel közös Bagdad 3 nevű zenekarban viszont már igen.
Az az együttes aztán egy bokodi Más fesztiválos fellépés után örökre kimúlt (öcsém Pestre költözött, Potter meg ritmusgitáros-énekes szeretett volna lenni igazából, de Atis, a banda potentátja/gitárhérosza nem engedte), viszont ők ketten egymásra találtak itt Pesten és egy Levi nevű gitáros sráccal megalapították a The Pope nevű zenekart.
Ennek már próbaterme is volt a XIII. kerületben, emlékeim szerint a Tutaj utcában (ez később leégett egy tűzben) és mindhárman komolyan is vették.
Öcsém elképesztően jó dobokat tolt, Potter énekelt, basszusgitáros nem volt, Levi pedig nyomta a Slashes szólókat illetve elég fasza riffeket.
4 daluk készült el, de aztán hirtelen vége szakadt a jó világnak: a próbaterem leégése után Potter csakhamar távozott a zenekarból, mert úgy érezte, elnyomják.
Apró szemelvényként azért érdemes megjegyezni, hogy az egok is szerepet játszhattak ebben, öcsém ugyanis akkoriban végtelenül elhitte, hogy ő már rocksztár, Levi pedig továbbra is azt gondolja magáról - 0 darab koncerttel és 0 darab kiadott dallal a háta mögött természetesen.

Potter előtörténete egyébként csak azért érdekes, mert őt ilyen csalódások után kerestem meg valamikor '16 decemberében, öcsém közbenjárása után azzal, hogy csináljunk valami közöset és jót.

The Countless Vans.

Zenéljünk kötetlenül, ő nagyon jól énekelt, én közepesen (sem) tudtam gitározni, de valahogy azt éreztem, hogy ebből valami jó is kisülhet.
Kellett kicsit győzködnöm, de végül kötélnek állt, és megalakult a The Countless Vans.
Ez egy alapvetően akusztikus grunge-jellegű formáció volt, amely egyfajta terápiaként is szolgált számunkra - én továbbra sem voltam lelkileg a topon, Potter szintén a maga démonaival küzdött; így gondoltuk elfeledtetni a problémáinkat.
Az elején ez sikerült is, és igazság szerint nagyon termékeny időszak volt a kezdet.
Az IBM-nél dolgoztam akkoriban az Árpád híd pesti hídfőjénél, és minden héten egyszer-kétszer az 1-es villamos helyett - mely hazafele vitt volna Keresztúrra - a 105-ös buszra szálltam és szépen el is mentem Potterékhez, akik a Hegedűs Gyula utcában laktak, Újlipótváros északi részin.
Náluk próbáltunk, de hamarosan "kinőttük" a helyet, mert ahogy Potter belendült az énekbe (és amikor lecsúszott pár sör, akkor ez mindig így volt), rendszerint jött le a fölöttük lakó, hogy ezt be kéne fejezni.
Ez azonban nem szegte kedvünket és elhatároztuk, hogy akkor mostantól próbaterembe fogunk járni.
Elsőként az Artist Factoryval próbálkoztunk, ami Újlipótváros déli részin van, de nekem egyáltalán nem tetszett.
Szürke szőnyegek voltak a falakon, totál steril környezet és a portások őszintén szólva lesz*rták, hogy ott vagyunk-e vagy sem, nem nagyon mozgatták magukat, ha szükségünk volt épp valamire.
Néhány hétig ott próbálkoztunk, de én őszintén szólva elég hamar föladtam magamban a dolgot.

Aztán eljött a történelmi pillanat - felújítás miatt ideiglenesen bezárt az Artist Factory.
Úgyhogy mivel aznapra meg volt beszélve a próba s nem akartam kihagyni semmiképpen, előszedtem a neten elérhető Arany Oldalakat (!) és felhívtam az összes tizenharmadik, meg hatodik kerületi próbatermet, ami abban szerepelt... :D
A sors pedig úgy hozta, hogy a legtöbb helyen föl sem vették, két helyen igen - az első épp akkor ment csődbe és mondta szomorúan a telefonba, hogy oda már nem fogunk eljutni.
A második helyen azonban egy víg hangú fickó vette föl, aki mondta, hogy nagyon szívesen lát minket, menjünk.
Ő volt Restás Gergő, a hely pedig az Oposszum.
Róla és a helyről már korábban elég sokat írtam, így dióhéjban csak annyit mondanék: kulcsfontosságú volt ő abban, hogy egyáltalán bármilyen irányba el tudjon indulni az a kettős.
Mikor később megalakult a Russian Girl, egyértelmű választás volt, hogy ott próbáljuk meg kibontani a szárnyainkat nála...

A Countless Vans aztán négy koncertet ért meg.
Kezdő zenekarok lendületétől fűtve pokoli sok munkát fektettünk a dalírásba, gyakorlásba - de kijöttek hamar a gyermekbetegségek is.
Promócióhoz például egyáltalán nem értettünk, így ismerettség útján igyekeztünk valahogyan előreevezni (egy nem különösebben népszerű stílus képviselőiként), így volt két koncertünk az azóta bezárt közösségi kocsmában (UndrNyúl) az Almássy téren, majd egy már komolyabb helyen az azóta szintén bezárt Klisé bárban a Rottenbiller utcában, végül pedig egy balemlékezetű pécsi koncert is becsúszott a Sárkány barlangban (az megalázó volt, és már írtam róla - a többit azonban kifejezetten élveztük).

A következő nagy lépés egy album elkészítése lett volna - ebből végül egy hat számos EP lett, amit szintén Gergőnél rögzítettünk az Oposszumban: ez volt a Pretty Zero, ami itt meghallgatható.
Megmondom őszintén, erre a mai napig büszke vagyok - annak ellenére, hogy zéró tapasztalatunk volt stúdiós körülmények között, és különösebben nem értettünk a hangszereinkhez (Potter azóta pl. kifejezetten jó gitáros is lett az ének mellé - én nem), a dalok végül is annyira erősnek bizonyultak, hogy igenis elvitték a balhét. :D

De akkor miért lett vége?

Közhelynek számít, hogy a zenekar olyan, mint egy házasság - itt sem volt ez másképp.
Úgy, hogy ketten voltunk mindösszesen, sok bandától eltérően itt nem volt egy tiebreaker, azaz akinek a szava dönt.
Ha el kellett határozni valamit, sokszor egy-egy dologról a gyökeres ellenkezőjét gondoltuk, Potter ráadásul pokoli makacs volt.
Ha nem tetszett valami neki, hetekig tartott meggyőzni és ebbe a végén belefáradtam.
Kizárólag kész dolgokat akart megmutatni - így pokoli sokat szöszöltünk egy-egy dallal, de sokszor a végtelenségbe nyúlóan.
Belefáradtam abba is, hogy elég komolyan ivott gyakorlatilag a zenekar teljes fennállása alatt ('16 ősze - '20 tavasza) és ez azt jelentette, hogy a két órás próbáknak általában az elején zajlott az érdemi munka, a vége igen sokszor egész egyszerűen részeg hőzöngéssé alakult át... :D
Ez nyilván tud szórakoztató is lenni, de ha minden egyes héten ez megy, az nyilván nem görgeti előre a folyamatot...

Ahogy az sem, hogy én 3.5 éves fennállásunk alatt gyakorlatilag semmit nem fejlődtem gitáron - pedig Potter ösztökélte volna nagyon.
Az 1 évig tartó klasszikus gitáros képzésen fölszedett tudásomat alkalmaztam mindvégig úgy, ahogyan tudtam, de valójában igaza volt - nem igazán fejlődtem a hangszeren semmit.
A szerencsém az volt, hogy valahogy mindig sikerült ráérezni egy-egy olyan dologra, ami elvitt egy számot, még az is lehet, hogy van némi érzékem a dalszerzéshez*... XD

Ezt a hiányosságot úgy igyekeztük kiküszöbölni, hogy megpróbáltunk bevenni egy plusz gitárost, aki egyrészt tud is gitározni, másrészt így színesítheti is a dalaink hangzását.

Először egy Mr. Fisher nevű egyén lett volna az, aki jelentkezett, hogy na majd ő.
Vele két gond volt: az egyik, hogy a Havanna-lakótelepen lakott a halál véreres f*szán, úgyhogy összesen kétszer jött el próbálni, és akkor sem volt felkészülve egyáltalán, a másik pedig, hogy általában vagy nagyon berúgva volt, vagy nagyon betépve - nem nyert.
A második illető egy Jécsai Laci nevű csávó volt, Potter ismerőse.
Ő egy klasszik szobagitáros volt - nagyon tehetséges zenész, aki viszont 4-5-6 év gyakorlás után még mindig képtelen volt arra, hogy zenekarban működjön, pedig amúgy akarta volna.
Nála annyi volt a gond, hogy túlképzettnek érezte magát egy ilyen jellegű zenéhez (s ebben egyébként teljesen igaza is volt); illetve annyi, hogy egyszerűen nagyképű volt.
Máig idézett mondata akkor hangzott el, mikor az első és utolsó próba után eltávozott haza: "Srácok, ti egy szekérrel igyekeztek valahova, míg én fölöttetek repülök egy sugárhajtású gépen" - nem nyert.
A harmadik maga Dé volt, az oroszlányi kvízmester - ki ekkor még a józsefvárosi gettó közepén lakott, a Losonczi téren.
Vele meg az volt a helyzet, hogy elmentem egy szép napon gitárral hozzá, megmutogatni hogy mit és hogyan képzelünk el - ehelyett végül valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy a Bálinttal (Rézeleje Fanfárosok, Bohemian Betyars) közösen alkotott, hatezer évvel korábbi blues-rock felvételeiket hallgatuk és egyetlen egy TCV-számot sem vettünk elő.
Erős volt a gyanúm, hogy igazából ő elsősorban a saját dalait szerette volna fölmelegíteni... :D
Mivel viszont én soha életemben nem akartam sem bluest, sem blues-rockot játszani (illetve meg volt már írva 10-15 dal, amire kerestük az emberünk), így ez a szál is a semmibe vezetett végül.

Potter volt először az az ember egyébként, aki bátorított, hogy énekeljek - én csak vokálozni akartam eredetileg és gitározni, ala Noel Gallagher; ő azonban nem hagyta ennyiben, és mindenképp erőltette a dolgot (utólag itt is neki lett igaza).
Úgyhogy egyszerűen széttartottak az útjaink, valahol törvényszerű volt a vég.
Annyit sajnálok, hogy az albumbemutató koncert elmaradt - de talán egyszer erre is sor kerül nosztalgiából...

A TCV-feliratú romokból azonban főnix módjára emelkedik ki nemsokára valami, egy minden képzeletet fölülmúlóan koszos és büdös Pozsony utcai albérlet nappalijában...
Ideje, hogy megalakuljon a Russian Girl.
De csak a reklám után, azaz a következő részben.
Mára köszönjük a figyelmet!

*Egyszer, már jóval a zenekar feloszlása után kicsit már kapatosan azt mondta nékem, hogy a legjobb dalszerző és szövegíró vagyok, akivel valaha együtt dolgozott - tekintve hogy igen sok ilyen volt az életében, illetve hogy akkor már működött a Waydownnal, egy másik dalszerzővel, ezt dicséretnek vettem... :D

Russian Girl Rising - 2. rész

 Üdv feleim!

A Russian Girl történetét feldolgozó írások második része következik itten és mostan.
Az elsőben végigmentünk a legkorábbi emlékeimen és történeteimen - majd lassan elérkeztünk a kamaszkorhoz, ahol aztán sok minden irányba fordult - illetve úgy tűnt.

Lássuk tehát, hogy is nézett ki az a kor, amikor már én választottam meg a kazettáim.

Az első fecskék, amik nagy hatást gyakoroltak rám, valóban kazetták voltak: apám egyik kolléganőjének Oroszlányon volt egy Metallica-kazettája, amit kölcsönadott és amin az ...And Justice For All volt.
A második pedig egy fogalmam sincs honnan került Freshfabrik-kazi volt, a Drive My Hand.
Szóval míg öcsémmel Heroesoztunk iskola után (ez még az általános volt), ez a kettő szólt - meg valahonnan volt egy Scooter-album is, de az viszonylag hamar kikopott a köztudatból. :D
Aztán a nyolcadikat Szoboszlón végeztem el, na és ott jött az igazi áttörés.
Az aptly named Szoboszlai Attila nevű osztálytársam jó fej volt, és kiírt egy cédére nekem mindenféle klipet.
Meg az Age Of Empires 2-t, de az vírusos volt. :D
A zenék viszont nem, és a mai napig emlékszem, nagyjából mik voltak: a Papa Roachtól a Broken Home, a Linkin Park első négy klipje (Papercut, In The End, Crawling, One Step Closer), a Limp Bizkittől a Break Stuff, a My Generation, a Boiler és a My Way. 
Na itt már viszont megindult bennem valami, és rájöttem, hogy a nu metal az nekem való. :D

Aztán bementünk Debrecenbe lakni, és az első két saját zenei cédém itt vettük a Media Markt-ban, valamikor 2002 tájékán (fogalmam sincs miből, mert egyáltalán nem volt pénzünk soha, és emlékeim szerint a két album pontosan 10.000 forintba került).
Ezeket borító alapján választottam, amúgy gőzöm nem volt, milyen lesz a zene... :D
Az első a The 69 Eyes nevű finn zenekar Devils című korongja volt, a másik pedig a Therion nevű svéd banda A'arab Zaraq - Lucid Dreaming című lemeze.
Az elsőn mai szemmel nézve amolyan goth n' roll volt - nem volt rossz, de volt rajta kb. 3 jó szám, a többi abszolút töltelék.
A második meg szimfonikus metál volt alapvetően - ez akkor mondhatni bejött, de igazából nem ez volt az én világom sose (az ilyen Epica, Within Temptation, Nightwish, és hasonló zenéktől a mai napig igyekszem magam távoltartani - tök jó hogy mindig ki van tolva középre egy jó csaj jó hanggal, de a zene sokszor annyira semmitmondó, hogy inkább nem köszi).

Úgyhogy a kezdeti ismerkedés a zenével (már ami a saját ízlésemet jelentette, nem a szüleimét) illeti, nagyjából így zajlott. 
A nu metalba azonnal beleszerettem, a többi zenei stílusból ekkor még csak keveset tudtam magamévá tenni.

Egész addig, amíg ott nem hagytam végleg a Hajdúságot, s kerültem Oroszlányra ismét - ezúttal már a gimibe, ahol ismét nagy löketet kapott a dolog...
Itt ugyanis már voltak olyan osztálytársak-cimborák, akinél volt otthon internet (!).
Bizony.
Ez mai szemmel nézve kifejezetten vicces, de akkor (a kettőezres évek első évtizedéről beszélünk) egyáltalán nem volt az evidencia, hogy minden háztartásba be van kötve a net, Youtube pl. még nem létezett.
Két embert érdemes itt kiemelni: Pityeszt és Bandit.
Az első egy sajátos humorral megáldott osztálytársam volt, akinek már volt otthon fájlcserélője (Kazaa Lite, vagy valami hasonló) és azon keresztül boldogan hozzáfért egészen izgalmas zenékhez.
Rajta keresztül ismertem meg olyan zenekarokat, akiket időnként ma is hallgatok, akkor meg aztán hatalmas dolognak számítottak a szememben.
Ilyen volt többek közt a My Dying Bride, az Anathema, a Deftones és az In Flames - bár ez utóbbit Debrecenből már ismertem, ahol egy jó fej cigány osztálytársammal hallgattuk walkmanen kazettán az egyik albumukat nagyszünetekben a Beregszászi Pál Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetben abban az egy évben, míg oda jártam :D
Amikor átfáradtam hozzá egy pendrive-val, akkor igen gyakran pakolt rá olyat, amit éppen azon a héten fedezett föl (mindenféle emo-zenéket, death metalt, stb), amik aztán vagy megmaradtak, vagy nem.
A második pedig egy évfolyamtársam volt, akivel emlékeim szerint tizedikben lettünk igazán jóban és durván 1-2 évig tartott a barátság (aztán szerintem valami elkattant nála, mert elkezdett értelmetlen dolgokat csinálni és onnantól megszűnt a dolog).
Ő elsősorban a hard rock-ot és a heavy metalt szeretett volna velem mindenáron megszerettetni, de ez nemcsak neki, de másoknak sem sikerült. :D

Ugyan elismerem, hogy igen: a Black Sabbath, Led Zeppelin, AC/DC, Iron Maiden, Judas Priest stb. a maguk idejében világhírű együtteseknek számítottak - de egész egyszerűen sosem szoktam őket hallgatni, és sosem álltak igazán hozzám közel.
Az AC/DC-ben untam hogy minden szám pontosan ugyanaz, miközben megy az érces vernyákolás.
Az Iron Maidenben röhejesnek tartottam a minden második számban dobogó, galoppozó basszust, és a szirénázó vonyítást.
Nem lettek a kedvenceim.

Szóval még ebben a korszakban is a nu metal állt a legközelebb hozzám, és immár a gothic metal is - s akkor jött a Placebo.  
Na ott tényleg mondhatom, hogy megváltozott az életem, főleg erősen identitászavaros tizenévesként.
Nem értettem, hogy nem kifejezetten férfiasan kinéző (sőt egy időben konkrétan női ruhában fellépő) tagok hogyan játszhatnak ennyire zajos és sokszor totál kemény zenét - miközben a szövegek kurva jók voltak, és a dalok sem egy kaptafára készültek (akkor még - az első három-négy albumról beszélek).
A Pure Morning szónikus káosza. 

A Placebo.

A Something Rotten pincehangulatú nyomasztása.
A Bionic egyszerű, de állati ötletes témái.

Maradjunk annyiban, őket legalább 10-12 éven át hallgattam ha nem is napi, de heti szinten mindenképpen.

Meg végre úgy éreztem, hogy valahogy megtaláltam a nekem valót és hogy van ilyen.
Én sem voltam különösebben férfias jelenség, 60 kiló voltam a 182 centis magasságom mellé, az államon nődögélő 5 szál szőrszálat meg kineveztem szakállnak és ez volt az élet.
Zenében viszont hamarosan már én is úgy éreztem, hogy valamit mutatni akarnék, és hasonlót szerettem volna csinálni, mint a Placebo. 

Időben tehát 2006-07 környékén járunk - és megszereztem első basszusgitáromat.
Ötlet szintjén persze már korábban fölmerült, hogy bandát kéne alapítani, de ezek a formációk általában csupán ideák szintjén léteztek, senkinek nem volt pénze hangszerre a nagyon akarók közül. XD
Ilyen légvár volt a P.É.P. (Pityu és a Problémái, a fentebb említett Pityesszel), egy közös nagy gondolat Bandival is volt - az "együttes" neve nincs meg, de erről csak annyit, hogy előbb tervezte meg a lemez borítóját a számcímekkel együtt (!), mint hogy akár egyetlen dalt írtunk volna a nem létező hangszereinken... :D

Az első olyan, ami legalább néhány próbát megért, a Neruma volt.
Ezt nagy grunge-rajongó cimborámmal, Faffyval alapítottuk ketten.

Ő volt a szólógitáros egy húszezer forintért vásárolt Johnson gitárral - én pedig a basszusgitáros-énekes 30.000 forintért vásárolt Baltimore márkájú csodámmal, amiről szerintem mindent elárul, hogy 1-1.5 év után a négyből kettő használható húrja maradt.
Illetve az, hogy amikor elvittem egy hangszerjavító mesterhez Bánhidán, hátha lehet vele valamit kezdeni, akkor ő azt mondta: fiatalember, ezt vigye ki az erdőbe és vesse tűzre. :D

Mindenesetre a Neruma már legalább próbált néhányszor.
Az oroszlányi Notárius köz mellett állt apukám egyik kolleganőjének a háza és ott rendeztük be a próbatermet.
Két gond volt: akkor még nem fogtam föl az olyan eszközök szerepét, mint pl. mikrofon és keverőpult (s ha fölfogtam volna, se tudtam volna megvenni ezeket), úgyhogy ment a gitár és a basszusgitár, valamint a levegőbe énekeltem valamit.
A második probléma az volt, hogy velünk szemben egy ovi volt, ahol gyakran panaszkodtak a zajra (akkor emlékszem ezen megsértődtem, hiszen nagy zenésznek gondoltam magam - de hát inkább volt az zaj, mint zene).
Úgyhogy túl sok próbát ez sem ért meg - pedig az egyiken már ott volt öcsém is, aki viszonylag ismert és jó dobosnak számított Oroszlányon (1-2 alkalom után a helyzet komolytalanságát észlelve ő aztán meg is pattant).

Na de - ott bukkantak fel először a lányok!
Az egyik, Szilvi mind Faffynak, mind nekem tetszett és általános volt a döbbenetem, amikor a barátnőivel ott ücsörögtek nagy szemeket meresztve egy lepusztult kanapén, miközben előttük a "nagy emberek" zenéltek - illetve próbáltak ott valamit csinálni több-kevesebb sikerrel.

Ezen fölbuzdulva tizenkettedikben be is iratkoztunk klasszikus gitárra a helyi zeneiskolában ketten, mondván, hogy hát valamit fejlődni kéne, nem lehet örökre kvintezgetni (bár Faffy váltig állította, hogy Kurt Cobainnek ezek elegek voltak, de én már akkor sem és azóta sem akartam Nirvanához hasonló zenét játszani XD ).
A kaland egy évig tartott, mert mindketten betöltöttük a tizennyolcat.
Innentől a tandíj már kétszer annyiba került volna - hiszen felnőttnek számítottunk, úgyhogy mindketten abbahagytuk.

Én a részemről úgy éreztem, baromi hasznos volt a dolog - a klasszikus gitáron ujjal kellett pengetni, s egészen izgalmas dolgokat lehetett belőle kihozni, ha nagyon akart az ember (és később, a The Countless Vansban ez a tudás kifejezetten hasznosnak bizonyult)
Faffy viszont nem akart ezzel különösebben foglalkozni, mondván, hogy neki tényleg a Nirvana (illetve akkor már a 30Y is) az alfa és az omega, úgyhogy nem is igazán akar nagyon messzebbre jutni gitáron, hanem az izgalmas kvintezős számok majd jók lesznek, meglátom.
Nem is jutottunk el egyetlen megírt számig sem - a Neruma aztán igazából elfelejtődött.

Dalszövegeket azonban mind ő, mind én írtunk és el kell ismernem: Faffy kezdeti szövegei bizony elég jók voltak (Választás van, szép idő // az ég már beborult // Isten is csatornát vált // ez már neki is túl bonyolult).
Ellentétben az enyémekkel, ahol a kezdetben az ment, hogy kitaláltam egy hangzatos címet és köré igyekeztem megírni a dalszöveget.
Mindezt anélkül, hogy a zenét tudtam volna hozzá legalább elképzelés szintjén, vagy akár el tudtam volna azt játszani... :D
Így született meg a Legszebb lány, a Sivatagi Show, vagy a Szöcske a csajom és sokan mások - mindegyiket mai napig őrzöm a dalszövegíró füzetemben.
Egyetlen egy volt csak, amitől úgy éreztem, meg kell szabaduljak (ez pont a föntebb említett Szöcske a csajom volt, ami még zsenge kamaszként nézve is annyira kínosan sikerült, hogy a kukában végezte még tán aznap, hogy megírtam).

De a kamaszkor végén lehet-e végre nagy áttörés?
Eljöhet-e az első komoly és saját együttes ideje?
A következő részből kiderül!

Russian Girl Rising - 1. rész

 Üdv népem!

Íme a várva-várt bejegyzés - azaz a Russian Girl zenekar igaz története.
Együttesem felemelkedése - és el nem bukása, bár elég sok alkalom lett volna rá. :D
Az első részben a korai éveimet vesszük elő, amikor megpróbáltam meghatározni, mit is akarok zenében (ha akarok valamit egyáltalán), az első zenei hatásokról is szó esik - illetve, hogy a múzsa csókja egyáltalán nem olyan formában jött el, ahogy azt én elképzeltem.

Kezdjük talán azzal, hogy mióta és miért zenélek egyáltalán.
Az első zenei hatások még Békés megyében értek, a gyerekkoromban.
Mondhatni elég mákos voltam, hogy értelmes családba születtem bele - a szüleim nem hallgattak se mulatóst (Jimmy, Lajcsi és társaik), sem lakossági rockot (Edda, Ossian, Bikini és a többiek).
Helyette viszont egy kétkazettás magnón ment azért otthon a zenebona, miközben öcsémmel fakockákból építettük a várakat.
Anyukám főleg azokat az előadókat szerette akkoriban, akikből valami női őserő áradt.
De ezt nem a mai értelemben véve mondom - illetve írom, tehát Soma Mamagésáról illetve Tóth Gabiról szerencsére nem lesz szó -, hanem úgy, hogy olyan énekesnőket hallgatott, akik elképesztően tehetségesek voltak és valóban áradt belőlük a női(es)ség.
Whitney Houston, Tina Turner és Sade voltak a kedvencei - utóbbit pl a mai napig szoktam hallgatni. 
Egyszerre különleges, érzékeny és őstehetség.

Apám egész más zenei világot hozott be a közösbe.
Kazettáin Pink Floyd volt, Dead Can Dance, mindenféle világzene - és volt egy Bizottság-kazettája is, amit csak akkor rakott be, amikor anyukám nem volt otthon, mert ő ki nem állhatta.
Mondanom sem kell, egészen szürreális élmény Schenk-katonákkal játszani, miközben a háttérben olyan sorok mennek, hogy "Olyan a bőröd, mint Bad Schandaunál // A vámőr szemében tükröződő hajnali // Álmos vízfelszín // Olyan a szemed, mint egy kispárna!"... :D
Nem volt egyszerű, de erre is emlékszem, nem csak a Pink Floydra, vagy a Dead Can Dance-re, amiket Sadéhoz hasonlóan a mai napig hallgatok.

Aztán - válás, Szoboszló.
Irány a zeneiskola.
Fagottozni szeretnék, nem lehet.
Az igazgató szerint vadászkürtös ajkaim vannak - tehát három évet kürtölök, egyet Szoboszlón, további kettőt már Oroszlányon.
A zene ezután évekre elhallgat, míg újra Szoboszlóra, majd be Debrecenbe, majd vissza Oroszlányra kerülök.

A kamaszéveim alatt aztán megismerkedem a helyi zenei szcénával, és mivel ebben a korban a leginkább fogékony az ember tapasztalatom szerint (a legtöbb ma is hallgatott zenekart akkor ismertem meg), benézek ide is-oda is.
Két alapvető vonulat és közösség létezett Oroszlányon a kétezres évek elején.

1. Az egyik a musicales volt, amit helyi lelkes fiatalok alapítottak és futtattak (előbb MASzK, majd FLAME néven).
Ide hívtak többször is, de egyrészt nem érdekelt se a színház, se a musicalek világa soha, másrészt természetesen mindenki szerepelni, sőt főszerepelni akart.
Ez azt jelentette, hogy folyamatosak voltak a frakcióharcok, a kibeszélések és a végén sokszor az jött ki, hogy elképesztően tehetségtelen emberek kerültek színpadra.
A mozgalom papíron a tehetséggondozást tűzte zászlajára, de mivel a háttérben olyanok mozgatták a szálakat általában, akikben a tenni akarás és a szerepelni vágyás buzgott inkább, a tehetség nem, ezért természetesen előbb-utóbb falakba ütköztek.
Kijött egyébként abból a művészistállóból néhány valódi tehetség is - Molnár Szulita, vagy Torzsa Gabriella neve sokaknak ismerős lehet, ahogy Kállai Encié is.
A bizonytalanság azonban azóta is bennem van - azaz, hogy amíg ezek az emberek vélhetően egyébként is vitték volna valamire tehetségüknek köszönhetően, addig az a több tucat ember pedig, akik tehetséggondozásra mentek oda, de ugyanúgy jöttek ki, mint amikor bementek (és tűntek el azonnal), vajon nem jártak-e volna jobban valami művészeti iskola képzésével (legrosszabb esetben operett vagy musicalek mellékszerepében valami kis színházban).
Azóta ennek a mozgalomnak már egy újabb iterációja működik a városban, KaDarka néven - akit érdekel a Stux, maga vérbeli párizsi lett, és ehhez hasonló dalok, valamint a sanzonok és kuplék világa, azoknak mindenképpen ajánlom, hogy kövessék őket figyelemmel (mára többé-kevésbé tényleg tehetséges emberek alkotják a formációt).

2. A második, hozzám egy hangyafülnyivel közelebb álló társaság volt a rockereké illetve zenészeké.
A fő problémám azonban az volt így sok év távlatából visszagondolva, hogy a legtöbben valakik akartak lenni általában (mármint valamilyen másik ismert zenész).
A teljesség igénye nélkül: ilyen, főleg helyi érdekű (és régen letűnt) zenekarok határozták meg a könnyűzenei szcénát a városban, mint a Brown Coals, az Úgyse, a Heyday, a Bagdad 3, a Tigroszlán, a False Kelly (később The False).
Itt már egészen változatos palettáról válogattak a zenészek.
Volt aki kizárólag feldolgozásokat játszott, volt aki Kispál akart lenni, volt aki angol nyelvű alternatív rockkal kísérletezett, volt aki instrumentális rockot tolt, volt aki tonnaszám a füvet.
Akkor már el-eljárkáltam próbákra, illetve megnézni egy-egy fellépést, de megmondom őszintén, nem találtam meg ebben sem azt, amit kerestem.
Zavart a srácokban az, hogy folyamatosan megveregették egymás hátát (jól toltad a szólót Janikám, na most odatettük faszikáim stb).
Aztán ahogy eljött az Oroszlány vége-tábla, ezeket az arcokat általában az égvilágon senki sem ismerte volna fel - igazából nem nagyon volt miért.
Erről jót beszélgettünk a múltkorában Dével, aki továbbra is a városban lakik és jelenleg kvízmesterkedik - azaz hogyan tűnt el a zene Oroszlányról.
Én abban látom a fő okát, hogy ugyan összetehetsz négy-öt tehetséges zenészt egy garázsba hangszerekkel - de ha nincsen köztük legalább egy jó dalszerző, akkor a vége mindig az lesz, hogy Iron Maiden-, Bikini-, (rosszabb esetben Kárpátia-) és Kispál-feldolgozások fognak születni.
Ezek a produkciók aztán kikerülnek a színpadra falunapon, vagy esetleg városi napon, vagy valami helyi ifiklub színpadára.
A szülők, barátok odaözönlenek megnézni Pistikét, az első előadáson törvényszerűen telt ház lesz, majd ez ahogy telik-múlik az idő, egyre fogy, hiszen új (és főleg izgalmas) dolgok nem tudnak megszületni dalszerző híján.
Ezzel nekem alapvetően nem is lenne problémám, de az viszont szerintem gond, ha egy járásközpontban - húszezres lakosságú városban gyakorlatilag teljesen kihalnak a feltörekvő zenészek a bandáikkal egyetemben.
Valaminek elő kéne bukkannia idővel...
A tehetség utat tör, mondják - én pedig szurkolok nekik.

Szóval hogy lehet átevezni musicalektől balra, de hard rocktól és metáltól jobbra a Labanc-patak vizén?

A következő részből kiderül, melyben megszerzem első saját hangszerem, kedvenc zenekaraim lesznek és rájövök arra, hogy a lányok nagyon szeretik, ha valakinél van egy gitár.

Delta magazin

Üdv feleim!

Ideje visszatérni egy körülbelül fél éves kihagyás után.
Eléggé elfoglalt voltam, de szerencsére elég izgalmas dolgok történtek velem ebben az időszakban.
Beindult végre a zenekarom, a Russian Girl.
Aki nagyjából követte a történetünket, az tudja: 2020 nyarán alakítottuk meg Pöttyel még a Pozsonyi úti albérletben, ahol laktam akkortájt.
A körülmények balkániak voltak, ahogy a felszerelés is - két akusztikus gitár, dobos sehol, basszus sehol - a billentyűsök meg majd vonattal mennek!
3 év elteltével végre ott tartunk, hogy van jó dobos, van jó szólógitáros, van basszus is és kiadtuk első minialbumunkat, amelyről a Recorder magazin, és az Index is írt kritikát, illetve koncertezünk folyamatosan - szóval valóban beindult a szekér.
Erről majd a következő bejegyzésben fogok értekezni, mely egyfajta összegzése lesz a 2023 végéig a zenekar háza táján történt dolgoknak.

Gyülekező a Keletinél.

Most azonban alámerülünk Kelet-Románia mocsaraiba, ahogyan azt legutóbb ígértem - még májusban.
A szerb-román kaland sikere után elhatároztam ugyanis, hogy nincs mese - megvalósítom a legmerészebb road trip ötletemet, ami valaha is eszembe jutott - azaz megkíséreljük fölkeresni legfontosabb folyónk torkolatvidékét a távoli Regátban.

A Duna deltája egy elképesztően nagy méretű torkolatvidék (mérete Tolna vármegyéével vetekszik), melynek majdnem teljes területe természetvédelmi terület.
És okkal.
Az a fajta biológiai diverzitás, ami ott tapasztalható, Európában rendkívül ritka - hasonló egyedül a Rhône deltájában található meg tán, ha jól emlékszem...
Pelikánok és számtalan egyéb vízimadár igyekszik a halakért és rákokért megküzdeni - az emberrel, akik szintén jelen vannak ezen a hatalmas, vizes és vizenyős területen.
Mikor az út tervezési fázisába értem, rá is bukkantam egy, a témában megkerülhetetlen könyvre - Kiss J. Botond: a Delta könyve című ismertető anyagára, ami elég hasznosnak bizonyult.
A nádas rengetegében élők egy ritka érdekes, ma már kicsit régiesnek számító életet élnek.
A delta lakóinak jelentős része máig a halászatból él, illetve Sulina kikötőjében tevékenykedik.
Őket is terveztük megnézni ezen az úton, természetesen az állatvilággal együtt - s részben sikerrel jártunk!
Kezdjük azzal, hogy befele normális út Tulcsa városáig van - onnan elvileg egy kompig el lehet még jutni, majd azután a 2-es számú úton megindulni; azonban a hírek szerint azon kizárólag terepjáróval lehet menni, annyira pocsék állapotban van. 
Ha Mi Hazánkos lennék, akkor rögtön románozni kezdenék, hogy na a szőröstalpúak már megint elsz*rták, vagy éppen le- a dolgot, de szerencsére nincs erről szó.
Ha hinni lehet ugyanis a híreszteléseknek, direkt nem csinálták meg az utat, hiába az országba érkező EU-s források, hogy valamelyest korlátozzák a deltába látogatók számát s ezáltal óvják az élővilágot.
Én is ismerek olyanokat, akik a kényelem emberei és amint kiderül, hogy bizony hajóra kell ülni, nem lehet kocsikázni háztól házig, azonnal otthon maradnak Stranger Thingset nézni a Netflixen egy nagy zacskó Pom Bär és egy diétás kóla társaságában, az egészségre nyilván ügyelni kell.

A létszám viszonylag hamar összeállt - legalább olyan hamar, mint amennyire korán rájöttem, hogy ezúttal Mesy otthon fog maradni; a szerb-román túrán tapasztalt viselkedéssel nem akartam még egyszer szembesülni, ha nem muszáj.
Katie és DTR jelentkezett először (ők azóta összeházasodtak múlt szombaton, sok boldogságot nékik!), Tami és én, majd Pötty, Almássy gróf, Fecó, Dóri, Gattolina és férje Gergő, valamint Mr. Red csatlakozott - kialakítva a 11 fős létszámot.
3 autóval vágtunk neki a nagy útnak - március 14.-én.

1. nap
Budapest - Szeged - Makó - Kiszombor - Csanád/Cenad - Déva - Szászsebes

Makón, a szokásos benzinkúton.

A korábbi kalandokhoz hasonlatosan most is a Keleti parkolójában gyülekezett a társaság, hogy aztán nagy levegőt véve meginduljon a nagy-nagy útra.
A csapat viszonylag és késések nélkül rugaszkodott el három autóval, s csakhamar már Szeged környékén jártunk.
Makónál álltunk meg a szokásos ÖMV-benzinkútnál vécézni és beszerezni egy-egy kávét, meg szendvicseket, majd mentünk is tovább. 
A határon Kiszombornál keltünk át, és hamarosan feltűntek az Erdélyi-szigethegység első előörsei.
Az A1-es autópálya Marzsinánál fogyott ki alólunk - itt megálltunk tehát enni egyet, illetve megcsodálni egy birkaszállító autót - mindkettő remekül sikerült.

Marzsina és a birkaszállító kocsi.

Papíron Déva vára lett volna a következő célpont, de épp tatarozták, úgyhogy a parkolóját sikerült megnézni, illetve a hadsereg módjára gyülekező varjakat a fejünk felett.
Egyszer ide érdemes lesz visszatérni azért, s nemcsak azért, mert a vár falait a legendák szerint Kőmíves Kelemenné tartja össze (a falban, porítva), hanem mert nagyon jó állapotban fennmaradt, kíváncsi leszek, a tatarozás után hogy fog kinézni!
Napunkat Szászsebesen, a Vörös-szakadékban zártuk (legalább is ami a naplementét illeti, szerencsére egy panzióban aludtunk a sziklák helyett).
Kicsit trükkös volt a dolog, mert egy, a szurdokhoz vivő úton két ember állt egy kocsival és elirányított egy másikra, aminek nem tudom mennyi értelme volt - emez beton-, amaz földút volt - a lényeg, hogy megtaláltuk. 

A Vörös-szakadék Szászsebes keleti határában.

Na ez a hely elképesztően szép, mindenkinek tudom ajánlani. 
Kicsit ilyen Badlands-érzete van, erodált sziklás részeket vörösít a lemenő Nap fénye - feltéve hogy este érkezik az ember, nappal nyilván kevésbé. :D 

Az aznapi szállásunk neve Casa Cerbului volt, Szászsebes nyugati határában -  a társaság jó hangulatban sörözött, pálinkázott, és jósolt kártyából (!) a másiknak - magyarokkal is találkoztunk, akik örültek nekünk.

2. nap
Szászsebes - Nagyszeben - Fogaras - Brassó - Bodzaforduló/Întorsura Buzăului - Berka/Berca - Râmnicu Sărat - Brăila - Tulcsa/Tulcea

Na ez a nap k*rvára kemény volt.
Itt szakadt először szét a társaság, ami akkor nekem nagyon nem tetszett - de várható volt: három kocsi, ha nagyon akar, tud háromfele menni.

A Fogarasi-havasok.

Mindenki átment azonban nagy kalandokon, úgyhogy nekem például kifejezetten tetszett!
A napot azzal kezdtük, hogy Szászsebesen kocsiba szálltunk és visszatértünk az A1-es autópályára, melyen keleti irányban robogtunk hamarosan.
A vörös sziklák a város keleti határában most is nagyon szépek voltak, elhaladtunkban megcsodáltuk őket ismét.


Nagyszebent északról kerültük meg, s csakhamar feltűntek az igazi nagyvadak, ha hegyekről van szó - azaz a Fogarasi-havasok.
No ezeket eddig csak képeken láttam, de élőben még sokkal lenyűgözőbbek voltak...
Végtelen fenyvesek, havasi legelők és maga a masszív hósapka nézte délről, ahogy a csapat egyre inkább keletre haladva végül is eléri a névadójukat - Fogaras városát.
Itt eredetileg nem akartam megállni, de emlékeim szerint Almássy gróf és Mr. Red addig erősködtek, hogy azt mondtam, egye fene.

Hősünk a fogarasi vár egyik kapuja előtt.

Mondjuk igazuk lett, nem bántam meg.
A város közepén ugyanis egy óriási vár terpeszkedik, valamint a templomai is nagyon szépek.
A várat övező park pedig most már arról is híres, hogy boldogan és üvöltve odavizeltem egy fenyőfa alá - majd néhány pillanat múlva fölfedeztem (helyesebben: Gattolina rámutatott), hogy egyébként egy nyilvános véce falánál történt a hadművelet, tehát be is mehettem volna akár az ősemberi módszer helyett... XD
A következő állomásunk előtt ismét szétszakadt a társaság - Almássy grófék megnézték Prázsmár erődtemplomát, ami elmondásuk alapján egyébként igencsak izgalmas hely.
Mi Tamival és Gattolináékkal Bodzafordulón álltunk meg enni egyet, majd megkezdődött a nagy izgalom - átkelni a Kárpátokon, életemben először.

A hegyek mérete minden képzeletet felülmúl. 
Több tíz kilométeren keresztül haladtunk szerpentines utakon, hatalmas erdők árnyékában, a mély völgyekben tavak és víztározók várták, hogy fölfedezzük őket - erre azonban most nem jutott idő, aznap még át kellett kelnünk egész Kelet-Románián is. 
Nehoiu városa után hagytuk el a Kárpátokat, innentől nagyjából kisalföldi tájakon haladtunk - illetve ezek romániai megfelelőjén, Buzău környékén. 

Átkelés a Kárpátokon.

Eme várost északról kerültük el, majd egy iszapvulkán megtekintése után - Fecóék itt (is) okosak voltak, és egy másikhoz indultak el külön, erdei utakon, mielőtt rájöttek, hogy eltévedtek - 

Râmnicu Sărat felé indultunk.
Na itt aztán szembejött a Balkán lehellete. :D
Ilyen utat még életemben nem láttam, de azóta úgy hallottam, Lengyelországban is vannak hasonlóak.
Elméletben ez egy 2x2 sávos autóút lenne, ám van néhány bökkenő. 
Az egyik, hogy a középső elválasztó sáv néhány 100 métert leszámítva egész egyszerűen nem létezik - mindenki 130-cal repeszt ennek ellenére, sőt mivel Romániában vagyunk, a 150 sem ritka.
A 2x2 szélső sávjai túl keskenyek, így ott nem lehet közlekedni, magyarán a középső két sáv egyben előzősávként is funkcionál - könnyen kiszámítható, hogy mindkettő irányban.
Gyakori tehát, hogy előzöl 140-nel (mert repeszt a Dacia 130-cal) - és máris jön szembe egy kamion 150-nel és dudálva.

A Russian Girl háromötöde az iszapvulkánnál.

Nem jártam még Törökországban, vagy Bulgáriában, de pontosan ilyennek képzelem a keleti vezetési kultúrát. :D
Életveszély helyenként.
A várost elérve keleti irányban folytattuk utunk - ez a vidék már elképesztően lepattant volt.
Kavarta a szél minden egyes szántóföldön a szemetet, a falvak úgy festettek, mint Békés megye egyes részei a kilencvenes évek elején (sőt, szerintem most is); a következő nagyváros, Brăila egyes negyedei pedig úgy néztek ki, mint ahol most ért véget valamilyen háború.

Hősünk kevéssel Râmnicu Sărat után.

Düledező gyárépületek, bezárt üzletek, az utakon pedig telezöld, úgyhogy mindenki ment mindenfele, amerre neki tetszett, alig bírtunk kikeveredni a Duna partjára végre - ahol már ott várt minket a komp.
Mely egyébként a jövőben alighanem meg fog szűnni, a várostól északra már épül egy új, grandiózus híd, ami várhatóan fölöslegessé fogja tenni a hajókázást nemsokára. 
Mi azonban majdnem mindannyian kompra szálltunk és az esteli, hűvös levegőben az épülő híd fényeit, valamint a kisebb tenger szélességű Duna sötétkékjét csodáltuk - Fecóék kivételével, akiknek itt is remek ötletük támadt, úgyhogy délről kerültek Giurgeni felé, ahol van egy híd.
A korábbi taktika most sem vált be, beragadtak egy Ukrajnába tartó katonai konvoj mögé - amelyben minden szép és jó volt, azaz tankok, légvédelmi ütegek és katonák, azonban nagyjából negyvennel tudtak haladni és katonai konvojt tilos kielőzni... 
No mindegy, a csapat nagy része átért a Dunán, de már elég éhesek voltunk, így elmentünk valamit enni Măcin falujában, majd keletre haladtunk tovább, s Európa utolsó működő lepratelepét megkerülve (Tichilești) végre elérkeztünk Tulcsába.
A szállásunkon aztán italoztunk egyet (szobánkban jacuzzi is volt!), aztán mindenki szépen álomra hajtotta a fejét, mert rengeteget mentünk azon a napon.
És másnap várt reánk a behatolás a Deltába!

3. nap
Tulcsa/Tulcea - Szulina

Ez is egy igen érdekes napnak indult.
A szállást hamar elhagytuk, s a városközpont felé indultunk, ahol korábban lefoglaltam egy vízitaxit, amely majd Szulinába vitt minket.

Beszállás Tulcsában.

A kocsikat némi tanakodás után (építkeztek a parton, s az építőmunkásokat megkérdezte Fecó, nem baj-e ha ott maradnak a kocsik - nem volt az) leállítottuk a víz mellett, és hajóra szálltunk.
Az út nagyon izgalmas volt - A Duna Szulinai-ágára kanyarodtunk be rövidesen (második próbálkozásra, elsőre a kapitány benézte az ágat), és azon döngettünk 30-35 km/h-val, míg elsuhantak mellettünk különböző falvak (eléggé lepusztultnak néztek ki), erdők és nádasok.
Két-három alkalommal pedig szembejött a valóság is, egy-egy tankerhajó vagy gigantikus uszály személyében. Ezek aztán kavartak akkora hullámokat, amelyeknek hála a vízitaxiban történő utazás rövid időkre rodeóvá alakult. :D
Tami ezt nem igazán élvezte, de én és még jó páran igen. 

Almássy gróf, Pötty, Mr. Red és Gattolináék a
szulinai szálláson.

Aztán befutottunk Szulinába.
Itt aztán ismét megcsapott a letűnt dicső idők szele.
A városban egykor halfeldolgozó üzem működött, talán hajógyár is, de a kikötőjéről biztosan tudom, hogy az átkosban sokkal jobban ment sorsa, mint mostanában - 7-8 tengerjáró hajó árválkodott most ott, a halfeldolgozó pedig odalett a rendszerváltásnak, majd az ottani privatizációnak hála.
Így eshetett meg az, hogy a helyi boltban Hamé tonhalpástétomot tudtunk venni, amely magyar termék volt - valaki megmagyarázhatná nekem, hogyan lehetséges, hogy olcsóbb tőlünk importálni tonhalkrémet (amely nálunk ugye meg sem található, tenger híján), mint kifogni a Fekete-tengerből azokat a halakat, amik eleve ott vannak, feldolgozni őket s eladni... :D
Mert hogy ott a tenger 4-5 kilométerre.
Rejtélyes.

Tami vár a sült halára lelkesen a helyi étteremben.

Mindenesetre a vízitaxit hátrahagyva a szállás fele indultunk, mely egy elég jó helyen volt.
Szulina egyébként is egy érdekes település, nagyjából 6 párhuzamos utca alkothatja, melyből 2-3 van lebetonozva, a többi az földút. :D
Utunk során itt láttam egyedül pelikánt, amikor is beálltunk Pöttyel pisálni egy lerobbant Zsuk mögé és egyszer csak felkiáltott, hogy mi az a hatalmas madár fölöttünk.
Egy borzas gödény volt, és tényleg nagyon nagy.
Másnapra már azt reméltem, hogy majd csapatokban is láthatjuk őket!
Délután kimentünk a Fekete-tengerhez (néhány kóbor kutya társaságában) amely a neve ellenére kékesszürke volt - de nem kevésbé lenyűgöző.
Itt kagylót gyűjtöttem, DTR és Pötty beállt egy esküvői kapu alá, majd utóbbi valami meg nem nevezett építményt is nekiállt tákolni a parton, melyet aztán elsodortak a hullámok.

A Fekete-tenger partján.

Gattolina rengeteg nagyon jó képet készített (melyet remélem kirak majd egyszer a saját blogjába), aztán a megérkező eső elől visszatértünk a szállásra, ahol hamarosan kibontottuk a Jägereket és megkezdődött a buli. :D
Késő este aztán eltettük magunkat másnapra - várt ránk egy kalandos felfedezőút a Delta mélyén, még ha nem is teljesen olyan, amilyet előzetesen elképzeltem.

4. nap 
A Delta mélyén.

Nos, ez a nap sem teljesen úgy indult, ahogy eredetileg terveztem.
Előző nap sok képet készítettünk a helyi tásaságok hirdetőtábláiról, melyek különböző túrákat reklámoztak a deltába.

Pötty és DTR az esküvői kapu alatt 
hülyülnek.

Egyetlen gond volt - előszezonban érkeztünk, és egy jelentős részük egész egyszerűen még nem kezdte meg a működését a 2023-as évre...
Úgyhogy a legfontosabb utcán sétálgatva egyszer csak rászántam magam és megszólítottam egy hölgyet, aki épp kilépett az egyik hajózási társaság irodájából.
Meglepetésemre nem zárkózott el, azt mondta hogy egy kollégájuknak van hajója és szívesen elvisz minket fölfedezni a delta mélyét.
A társaság egy része annyira nem lelkesedett azért, hogy a sárga és látszólag élettelen nádasban kóricáljunk egy újabb bárkával (akkor elég mérges voltam emiatt rájuk, de el kellett utólag ismernem, hogy amikor minden kizöldül, a vidék is sokkalta szebb lehet) - végül azért nekiindultunk.
Én magam egyébként nagyon vártam, hogy bemenjünk a sűrűbe.
Millió vízimadárra, futkorászó cickányokra és nagy halakra számítottam - hát ezek végül is nem voltak ott, de így is tetszett. :D
A kapitánnyal végig beszélgettem, azt mesélte, hogy régen istentelen sokan jártak hozzájuk, egészen Japánból és Kínából jöttek el a turisták megnézni a delta világát...
Majd jött a Covid és ez megszűnt.

A hajó orrán, a Lacul Roșu kellős közepén.

Madarak közül főleg kárókatonákat láttunk sokat, cickányokat és nagy halakat egyáltalán nem - megálltunk viszont a Lacul Roșu kellős közepén cigizni, na az nagyon menő volt.
Kinyitotta a kapitány a hajó ablakrészét, s ki kellett állni az orr tetejére.
Úgy, hogy a hullámok billegették a csónakot és nem tudok úszni. :D
A kezdeti "én vagyok a fasza gyerek"-érzés után fél perc múlva inkább letérdeltem, felismervén, hogy ha beesek a vízbe, az nem lesz annyira vidám. XD

A következő állomásunk egy halász lakja volt, mely egy szigeten épült fel.
A csóka élelmes volt, egész egyszerűen odavontatott magának egy hajóroncsot, amit raktárnak használt.
A szigetét pedig legalább húsz macskával osztotta meg, akik körberohangáltak minket, mikor kiszállt a társaság, hogy egy isteneset vizeljen... :D
Észak fele fordultunk ezután, Szulina fele, de a várost nem tudtunk elérni - a csatornát teljesen benőtte a nádas, így végül is arra tértünk haza, amerről elindultunk.

Almássy gróf a macskás szigeten.

Este ismét kiültünk iszogatni és beszélgetni, majd nyugovóra tértünk - a következő napon már hazafele vettük az irányt, de Magyarország még nagyon messze volt...

5. nap
Szulina - Tulcsa/Tulcea - Hârșova - Slobozia - Ploiești - Szinaja/Sinaia

A nap összecsomagolással indult, majd a kikötő felé vettük az irányt, ahol várt már reánk a vízitaxi, mely elvitt minket vissza Tulcsába.

A kocsik szerencsére érintetlen állapotban maradtak, ugyanott a Duna partján.
Ezúttal elkerültük az északabbi kompot és a Fecóék által már használt giurgeni-i híd felé indultunk, ami meglepetésemre fizetőkapus volt (és nem meglepetésemre pokoli lepusztult :D ).

Slobozia főterén.

A Regát ezen része azonban már sokkal jobban tetszett, mint amit északabbra láttunk...
Kevesebb volt sokkal a szemét, a városok is rendezettebbeknek tűntek, de azért ezeket is áthatotta az egykori szocialista szellem öröksége.
Egy ilyenben álltunk meg enni - Sloboziában, amelynek főtere nekem kifejezetten tetszett és abszolút visszaidézte Oroszlányt. XD
Itt Fecóék némi bánatomra úgy határoztak, hogy az aznapi szállásra ők már nem jönnek, hanem megpróbálnak hazaérni estére, így tőlük ott elköszöntünk - és sikeresen meg is érkeztek emlékeim szerint fél négyre Budapestre.
Mi a terv szerint haladtunk tovább ebéd után, előbb átmentünk Ploiești városán, majd ismét behatoltunk a Kárpátok hegyei közé - Szinaja volt aznapra a cél, és a román királyi kastély.
Na ez aztán valami fantasztikusan nézett ki.
Ránézésre mintha valami német újkori erősség lett volna, és utólag kiderült, hogy nem álltam messze a valóságtól, mert I. Károlyék német földről hozatott építőmesterek segítségével húzták fel az épületeket.
Tamival tettünk egy romantikus sétát, míg a többiek a hatalmas kertekben bóklásztak, majd elfoglaltuk a szállást az időközben megérkező -3 fok elől menekülve.

Tamival a királyi kastély előtt Szinajában.

Ennek neve emlékeim szerint Vila Acvila volt és itt aztán tényleg kib*szott jó volt lenni.
Három csillagos volt - de vörös szőnyeg volt minden egyes szobában, kényelmes ágyak, luxushoteleket idéző fürdőszobákkal; mondjuk utóbbiakról annyi tapasztalatom van, hogy amikor Manchesterben a Hiltonban voltam takarító, láttam hogy néz ki egy ilyen, illetve az USA-ban Richmondban szálltam meg később egy hasonlóban - így néztek ki.
Ár-értékben abszolút megérte még úgy is, hogy a hoteles fickó nem zavartatta magát az érkezésünk miatt és a porta helyett a toronyszobában várt reánk a kulcsokkal. :D
A kertnek egy nagyon jó, letűnt romantikával operáló érzete volt sok fával, és virágoskertekkel, melyek a -3 fokra nyilván nem reagáltak kifejezetten jól.

A Vila Acvila Szinajában.

A társaság estefele bontotta a söröket, én viszont kimerült voltam, és álomra hajtottam a fejemet.
Álmomban állítólag a telefonom töltőkábelét markolásztam, de azért ne higgyünk el minden történetet elsőre!

6. nap
Szinaja/Sinaia - Brassó - Nagyszeben - Szászváros - Nagylak - Makó - Szeged - Budapest

Azaz: a (nagyon) hosszú út hazafele.
A napot azzal kezdtük, hogy elhagytuk elsőrangú hotelünket, és lelkesen átkeltünk a Kárpátok szerpentinjein, Erdélybe.
Brassót ezúttal délről kerültük el, és a már korábbról ismert úton Fogaras, majd Nagyszeben irányába haladva tartottunk folyamatosan nyugati irányba.
Szászvárosban ebédeltünk egy remek bisztróban - Merinde a neve, majd folytattuk utunk.
A társaság eddigre már érezhetően megfáradt kicsit - nálam ez úgy jelentkezett, hogy sorra pattantak a sörök, melyek következményeként 1-2 óránként meg is kellett állni.  

Gattolináék Skodája, háttérben a Fogarasi-havasok.

Szerencsére mind Gattolina, mind Gergő remek sofőrök, így veszélyeket elkerülve érkeztünk meg a magyar határra (ezúttal Nagylaknál jöttünk át), majd onnan a szokott benzinkútra Makóra, aztán Szeged után az M5-ösön haladva végül mindenki szerencsésen hazaérkezett Pestre.
Gattolináékat leszámítva, akik ezután még Emődre mentek haza Borsodba.
Ők ezen a napon legalább 850, de inkább 900 kilométer megtétele után alighanem úgy aludtak, mint a bunda. :D

Remek út volt összegezve, még ha nem is pontosan úgy alakult, ahogy szerettem volna - számtalan látnivalót hagytunk ki, de ez egy ekkora távot felölelő menetelben mindig benne van s benne is lesz.
Meglátjuk, mit hoz a jövő, s lesz-e még ekkora road tripem - mindenesetre ez egy életre szóló kaland volt!

Szerb jövőt!

A dobokat megverik - a lányok vetkőznek - történelem előtti üvöltések zengenek fel.
Kisül a tesztoszteron, tobzódik az ösztrogén - visszatérünk az útra, feleim.

Kicsit most elmaradtam a nagy kalandok feldolgozásával; beindult végre a zenekarom, a Russian Girl.
Ennek egy külön bejegyzést is fogok szentelni hamarosan, mert kifejezetten érdekes volt az eddigi út!

Történt, hogy tavaly nyár végén megfogalmazódott bennem egy román körút gondolata.
Ez eddig nem túl nagy újdonság, ilyen már volt korábban is - most azonban egy road tripre gondoltam, amilyen még igazából nem volt. 

Első napi szálláshelyünk Temesváron.

Szépen lassan el is kezdtek gyülekezni az utazni vágyók - miután elköltöztem vissza Keresztúrra, korábbi sikereim színhelyére, először is Balázsnál érdeklődtem.
Akkor már ott lakott nála a fantasztikus Mesy, a magyar kultúra hordozója, aki így szintén eljött.
Almássy gróf, Pötty, Mr. Red és párja, DTR, Katie, Fecó, Elbow, Tami csatlakozott még az érkezőkhöz - tizenketten vágtunk tehát bele az útba, hatvannéggyel, nagy mellénnyel - és három autóval.

Fecóéval különösebb probléma nem volt: egy jó állapotú dél-koreai járgány, teljesen jól bírta az átkelést a Kárpátokon, csakúgy, mint a szaggatást a szerb síkon.
Almássy grófé úgyszintén - egy szürke Polo, melynek meg se kottyantak az út kalandjai.
Balázs hetvenezer éves Fiat Unoja már más tészta volt, de erről majd később.

Szóval 2022 november 11.-én a Keleti pu. parkolójában gyűlt össze a díszes társaság, hogy meghódítsuk a déli végeket, szemünkbe könny szökjön, miközben Árpád-sávos lobogók alatt dübörög a turulmadaras melegszex.
Azt általam elképzelt útvonal első körben a következő volt:
Budapest - Makó - Temesvár - Újmoldova - Galambóc - Szörényvár - Orsova - Karánsebes - Temesvár - Makó - Budapest.
Amint véglegessé vált az érkezők listája, neki is ültem tervezgetni a nagy utat. 

Temesvár főtere.

Hetek múltán ellenben még mindig nem sikerült megtudnom, hogy az újmoldovai átkelőn egyáltalán át tudunk-e menni. A román határőrségnek van amúgy egy egész jó honlapja, itt mutatják hogy melyik határátkelőn épp mekkora a forgalom.
A gond csak annyi volt, hogy ez az átkelési hely egyszerűen nem volt feltüntetve rajta... :D
Írtam tehát egy szívhez szóló levélkét nekik, melyre november 17.-én, az út után érkezett válasz. 
Nem kapkodták el a jóemberek... xD

Mindenesetre kinyomoztam az ottani időpontokat (komppal lehet átkelni a Dunán) - és rájöttem, hogy nekünk az pont nem lesz jó.

Versec hegyei.

Szerencsére felfedeztem a szerb térképemet nézegetvén, hogy egy Ram nevű falunál van komp a Dunán.
Errefele indultunk tehát végül 12.-én, miután 11.-én leküzdöttük a Budapest - Makó - Temesvár távot boldogan.
Különösebb kalandok aznap nem történtek, azt leszámítva, hogy elütöttünk egy macskát valahol a kiszombori határátkelő után kevéssel, Almássy grófék pedig vadul írták messengeren, hogy láttak valami testet elszállni a sűrű sötétségben be a bokrok közé. :D
Ahogy Huszenicza Bandi bácsi mondta egykoron - így tanul a kutya is.
Temesváron egy nagyon jó helyen szálltunk meg, és a vacsora után az estét iszogatással töltöttük - Balázsékat leszámítva, akit Mesy megérkezésük után kézen fogott, bevont a szobájukba és onnantól nem foglalkoztak velünk (ez később is tendencia lesz). 

Mr. Redék a sztara palankai révnél.

A várost másnap reggel tudtuk megnézni - és meg kell mondjam, nem erre számítottam.
Nagyon szép a belseje!
Jó állapotú, nagy hivatalok, hangulatos, kockaköves utcácskák és olcsó, de jó kávézók szegélyezik a főterüket - nekem marhára bejött.
Temesvárról aztán délnek fordultunk, Temesmóránál mentünk át a Vajdaságba.
És jött is az első csalódás.
Nem volt Balkán. :D
Szerbiában korábban sosem voltam - azt hittem, kóbor kutyák lesznek mindenhol, a szemetet majd a szél kavarja az utcákon s a szántófődeken valamint egykorvolt gyárcsarnokok fognak lelkesen rohadni a puszta közepén. 
Nem így lett, bár ez az élmény megütött idén márciusban végre, igaz Kelet-Romániáig kellett érte utazni. :D

No de arról majd legközelebb.
A másik meglepetésem az volt, hogy Versecnél van egy konkrét hegy az Alföld közepén. Erről ugyanis vagy nem tudtam, vagy ha tudtam is, már elfeledtem.

A Duna Sztara Palankánál.

Nagyon jól nézett ki, és az útról láttuk, hogy a tetején vagy vár, vagy egy átjátszótorony van (netán mindkettő egyszerre, megállni sajna nem volt idő).
A Sztara Palankánál található révhez érve jött az első döbbenet.
Bazmeg senkinél nincsen szerb dinár.
De tényleg senkinél nem volt a tizenkettőből...
Az utolsó pillanatban találtam ugyebár ki, hogy ne úgy keljünk át a Dunán, hogy Romániából megyünk Szerbiába át Újmoldovánál (mert akkor simán tudtunk volna lejjel fizetni), hanem Szerbiában belül legyen az átkelés hidak híján - ekkor meg ugye nyilván már a helyi fizetőeszköz lett volna az érdekes.

A szerbek szerencsére megengedőek voltak - kártyával nem lehetett fizetni egyáltalán, viszont lejjel és euróval igen.

A társaság Galambóc váránál.
Balról jobbra áll: Balázs, Mesy, Viki, Mr. Red, hősünk, Tami,
Elbow, Fecó.
Balról jobbra ül: Katie, DTR, Pötty és Almássy gróf.

Úgyhogy meg is kezdődött a nagy kutakodás, fordítottuk ki a zsebeket, túrtunk lefele a tárcák mélyire, és a végén pontosan - de tényleg pontosan - ki tudtuk fizetni a 3 autó s a 12 ember jegyét...
A három autó egyébként épphogy felfért a kis kompra - az utánunk sorba állónak fél órát kellett várnia mert ő már lemaradt - és nem volt kifejezetten boldog. :D

A Duna Ramnál egyébként leírhatatlanul széles. 
Azon a tájékon nem meanderezik, hanem belső tengerként zúg át mindenen, elképesztő szélességben (miután Galambóchoz értünk, ott volt tán a legszélesebb, 2-3 km legalább).
Ramnál egyébként kiderült, hogy szintén van egy vár - de erre sajna ismét csak nem jutott idő, robogtunk tovább Galambóc irányába.
De mi is van ott, amitől ennyire érdekes?

Széles a Duna, mi?

Egyrészt ott található egy egykori végvár (melyet én magyarnak gondoltam, de Almássy gróf felvilágosított, hogy ez leghosszabb ideig szerb volt, és ők is építették, majd a szerbek bukása után oszmán végvár volt jó ideig).
Másrészt ott kezdődik a legendás Vaskapu, ahol a Duna áttör a Kárpátokon és kijut a Regátba.
Ez lett volna az út fő attrakciója.

A galambóci vár egyébként sokáig elég rettenetes állapotban volt, majd a szerbek nekiálltak kitatarozni és minden fontos bástya új tetőt kapott - amik azonban illenek a vár képébe (hasonlóan a vértes déli oldalán található Csókakőhöz). A csavar a történetben az, hogy erre szép mennyiségű EU-s pénzt is kaptak - Szerbia azonban nem tagja az EU-nak... :D
A végeredmény azonban önmagáért beszél - nagyon impozáns látványt nyújt a vár.
Késő délután, zárás előtt kevéssel értünk oda, úgyhogy csak a legrövidebb utat tudtunk benn megtenni (négy különféle bejárás lehetséges, a legdrágább felvisz egy olyan toronyba, ahol nagy mélységek mellett halad az ember és viperák vannak mindenhol - nem bántam hogy ez az opció aznap nem volt elérhető...).
A vár után Fecóék és Almássy grófék továbbhaladtak a román határ felé, mi pedig Balázsékkal maradtunk enni egyet végre.
Nem volt azonban dinárunk, úgyhogy bejártuk az egész falut először automata után. 
A legkisebb kivehető összeg a kártyámmal 10.000 dinár lett volna (ez akkor 40.000 forint volt), úgyhogy végül addig kutakodtunk, míg leltünk egy éttermet, ahol már elfogadtak kártyát is.
A kajálás után benéztünk Tamival egy boltba - és szereztünk Jelen sört (ami f*s volt) és szerb csokit (ami nagyon finom ellenben).
Alkony tájékán indultunk be a Vaskapuba.

A többiek utóbb beszámoltak róla, hogy miket láttak - hatalmas sziklák, Decebál szobra, hatalmas erdőségek...
Hát - ezekből mi nem sokat láttunk, hamarosan körbeölelt minket a sűrű balkáni sötét. :D
A gond csak az volt, hogy Balázs hétezerötszáz éves Unója kezdte megadni magát - az akksival volt probléma. 
Ebből először csak annyi volt érzékelhető, hogy nem nagyon világítottunk, aztán már az is, hogy ha megállt valahon, nem tudtuk újra beindítani - és jöhetett a régi idők road tripjeinek állandó kelléke: betolni a szekeret.

Almássy gróf autójáról bikázzuk Balázs Unoját, 
Mr. Red bíztatja a népeket.

Ez a jó mázsás Mesyvel a fedélzeten nem volt egyszerű, de a legtöbbször azért kiszállt nagy kegyesen, megkönnyítve a dolgunkat Balázzsal.
A főút a Vaskapu szerbiai oldalán egyébként igen veszedelmes: fények nem nagyon vannak, a települések ritkásan elszórva helyezkednek el, ellenben az út vagy 12-13 alagúton is átmegy.
S mikor százzal repeszt az ember, gyengén kivilágítva, azért elkelhet a Pampers a félősebbeknek (én magam is elgondolkoztam, mikor a nyolcadik alagútba száguldottunk be kilencvennel és az azonnal elkanyarodott jobbra).
Romániába a Vaskapu I. erőmű gátján keresztül lehet visszajutni - ezt meg is tettük sikerrel.
DTR-ék ekkor már Orsován nyomták a karaokét, önfeledten és boldogan - meg is előztük őket végül és megérkeztünk Herkulesfürdőre, aznapi szálláshelyünkre.

Sötét volt.
Csend.
És -10 fok. :D

Itt szépen megvártuk a társaságot, majd Mesy kézen fogta Balázst, bevezette a szobába és onnantól nem hallottunk felőlük.
A társaság kinn italozott nagyjából egy óra magasságáig, megvitattuk az aznap tapasztaltakat, és mindenki eltette magát másnapra.

Híd a Cserna folyó fölött Herkulesfürdőn - 
balra egy régi fürdő épülete.

November 13.-ára egy vízeséshez terveztem volna fölmenni - erre időszűke okán végül nem került sor (plusz senki nem túrához öltözött és Elbow kiderítette, hogy igenis kellett volna arra az ösvényre bakancs).
Fel tudtuk viszont így fedezni Herkulesfürdő pusztuló monarchista romantikáját, ami nekem például kifejezetten tetszett.
Ez a város régóta híres fürdővárosnak számít - már a rómaiak is itt nyomták a medencékben egymást, a Monarchia korában pedig maga Ferenc József is ellátogatott ide Erzsébet királynével, azaz Sissyvel.
El is gondolkoztam rajta, hogy vajon hogy a pics*ba jutottak el idáig, mert autók nem voltak. XD
Vajon lecsorogtak a Dunán egy gőzhajóval?
Vagy végigszekereztek a magyar Alföldön, majd az erdélyi földutakon?
Érdekes lehetett mindenesetre.

A város maga érdekes kombinációja a rothadó, egykorvolt dicső fürdőépületeknek (melyek közül egynéhány a Nyugati pályaudvart idézi építészetében), illetve a "jó lesz az oda" brutalista stílusú betontízeseknek, melyek a hoteleknek adnak otthont.
Nekem ennek ellenére nagyon tetszett és vissza is szeretnék menni egyszer jobban körbenézni.

Herkulesfürdő után végtére is hazafele vettük az irányt - Karánsebesen álltunk meg, miután egy török kamion mögött haladtunk vagy 40 kilométeren át, mondjuk legalább a csodás tájat jobban meg tudta szemlélni az ember.
Ott aztán ebédeltünk, majd estére szépen mindenki hazaérkezett - volna.
Az Uno azonban megviccelt minket még néhányszor, Makónál az ÖMV-s benzinkutassal és egy fogorvossal felvértezve toltuk be, a fénye a lámpának azonban nem jött vissza, úgyhogy Szegedtől Budapestig lelkesen halálfélelmem volt hátul, mert tejköd volt és annyi fény jött, mintha egy Lidl-ös  zseblámpával faszakodna az ember egy cseppkőbarlang legmélyén.
Kamionok hátsó lámpáit követve értünk végül vissza Pestre,  majd Rákoskerten aksit cseréltünk - és fényárban érkezett vissza a társaság Keresztúrra.

Így volt, igaz volt.
A legközelebbi alkalommal megérkezünk a jelenbe - és alámerülünk Kelet-Románia mocsaraiba.
Érdemes lesz velünk tartani.