Russian Girl Rising - 1. rész

 Üdv népem!

Íme a várva-várt bejegyzés - azaz a Russian Girl zenekar igaz története.
Együttesem felemelkedése - és el nem bukása, bár elég sok alkalom lett volna rá. :D
Az első részben a korai éveimet vesszük elő, amikor megpróbáltam meghatározni, mit is akarok zenében (ha akarok valamit egyáltalán), az első zenei hatásokról is szó esik - illetve, hogy a múzsa csókja egyáltalán nem olyan formában jött el, ahogy azt én elképzeltem.

Kezdjük talán azzal, hogy mióta és miért zenélek egyáltalán.
Az első zenei hatások még Békés megyében értek, a gyerekkoromban.
Mondhatni elég mákos voltam, hogy értelmes családba születtem bele - a szüleim nem hallgattak se mulatóst (Jimmy, Lajcsi és társaik), sem lakossági rockot (Edda, Ossian, Bikini és a többiek).
Helyette viszont egy kétkazettás magnón ment azért otthon a zenebona, miközben öcsémmel fakockákból építettük a várakat.
Anyukám főleg azokat az előadókat szerette akkoriban, akikből valami női őserő áradt.
De ezt nem a mai értelemben véve mondom - illetve írom, tehát Soma Mamagésáról illetve Tóth Gabiról szerencsére nem lesz szó -, hanem úgy, hogy olyan énekesnőket hallgatott, akik elképesztően tehetségesek voltak és valóban áradt belőlük a női(es)ség.
Whitney Houston, Tina Turner és Sade voltak a kedvencei - utóbbit pl a mai napig szoktam hallgatni. 
Egyszerre különleges, érzékeny és őstehetség.

Apám egész más zenei világot hozott be a közösbe.
Kazettáin Pink Floyd volt, Dead Can Dance, mindenféle világzene - és volt egy Bizottság-kazettája is, amit csak akkor rakott be, amikor anyukám nem volt otthon, mert ő ki nem állhatta.
Mondanom sem kell, egészen szürreális élmény Schenk-katonákkal játszani, miközben a háttérben olyan sorok mennek, hogy "Olyan a bőröd, mint Bad Schandaunál // A vámőr szemében tükröződő hajnali // Álmos vízfelszín // Olyan a szemed, mint egy kispárna!"... :D
Nem volt egyszerű, de erre is emlékszem, nem csak a Pink Floydra, vagy a Dead Can Dance-re, amiket Sadéhoz hasonlóan a mai napig hallgatok.

Aztán - válás, Szoboszló.
Irány a zeneiskola.
Fagottozni szeretnék, nem lehet.
Az igazgató szerint vadászkürtös ajkaim vannak - tehát három évet kürtölök, egyet Szoboszlón, további kettőt már Oroszlányon.
A zene ezután évekre elhallgat, míg újra Szoboszlóra, majd be Debrecenbe, majd vissza Oroszlányra kerülök.

A kamaszéveim alatt aztán megismerkedem a helyi zenei szcénával, és mivel ebben a korban a leginkább fogékony az ember tapasztalatom szerint (a legtöbb ma is hallgatott zenekart akkor ismertem meg), benézek ide is-oda is.
Két alapvető vonulat és közösség létezett Oroszlányon a kétezres évek elején.

1. Az egyik a musicales volt, amit helyi lelkes fiatalok alapítottak és futtattak (előbb MASzK, majd FLAME néven).
Ide hívtak többször is, de egyrészt nem érdekelt se a színház, se a musicalek világa soha, másrészt természetesen mindenki szerepelni, sőt főszerepelni akart.
Ez azt jelentette, hogy folyamatosak voltak a frakcióharcok, a kibeszélések és a végén sokszor az jött ki, hogy elképesztően tehetségtelen emberek kerültek színpadra.
A mozgalom papíron a tehetséggondozást tűzte zászlajára, de mivel a háttérben olyanok mozgatták a szálakat általában, akikben a tenni akarás és a szerepelni vágyás buzgott inkább, a tehetség nem, ezért természetesen előbb-utóbb falakba ütköztek.
Kijött egyébként abból a művészistállóból néhány valódi tehetség is - Molnár Szulita, vagy Torzsa Gabriella neve sokaknak ismerős lehet, ahogy Kállai Encié is.
A bizonytalanság azonban azóta is bennem van - azaz, hogy amíg ezek az emberek vélhetően egyébként is vitték volna valamire tehetségüknek köszönhetően, addig az a több tucat ember pedig, akik tehetséggondozásra mentek oda, de ugyanúgy jöttek ki, mint amikor bementek (és tűntek el azonnal), vajon nem jártak-e volna jobban valami művészeti iskola képzésével (legrosszabb esetben operett vagy musicalek mellékszerepében valami kis színházban).
Azóta ennek a mozgalomnak már egy újabb iterációja működik a városban, KaDarka néven - akit érdekel a Stux, maga vérbeli párizsi lett, és ehhez hasonló dalok, valamint a sanzonok és kuplék világa, azoknak mindenképpen ajánlom, hogy kövessék őket figyelemmel (mára többé-kevésbé tényleg tehetséges emberek alkotják a formációt).

2. A második, hozzám egy hangyafülnyivel közelebb álló társaság volt a rockereké illetve zenészeké.
A fő problémám azonban az volt így sok év távlatából visszagondolva, hogy a legtöbben valakik akartak lenni általában (mármint valamilyen másik ismert zenész).
A teljesség igénye nélkül: ilyen, főleg helyi érdekű (és régen letűnt) zenekarok határozták meg a könnyűzenei szcénát a városban, mint a Brown Coals, az Úgyse, a Heyday, a Bagdad 3, a Tigroszlán, a False Kelly (később The False).
Itt már egészen változatos palettáról válogattak a zenészek.
Volt aki kizárólag feldolgozásokat játszott, volt aki Kispál akart lenni, volt aki angol nyelvű alternatív rockkal kísérletezett, volt aki instrumentális rockot tolt, volt aki tonnaszám a füvet.
Akkor már el-eljárkáltam próbákra, illetve megnézni egy-egy fellépést, de megmondom őszintén, nem találtam meg ebben sem azt, amit kerestem.
Zavart a srácokban az, hogy folyamatosan megveregették egymás hátát (jól toltad a szólót Janikám, na most odatettük faszikáim stb).
Aztán ahogy eljött az Oroszlány vége-tábla, ezeket az arcokat általában az égvilágon senki sem ismerte volna fel - igazából nem nagyon volt miért.
Erről jót beszélgettünk a múltkorában Dével, aki továbbra is a városban lakik és jelenleg kvízmesterkedik - azaz hogyan tűnt el a zene Oroszlányról.
Én abban látom a fő okát, hogy ugyan összetehetsz négy-öt tehetséges zenészt egy garázsba hangszerekkel - de ha nincsen köztük legalább egy jó dalszerző, akkor a vége mindig az lesz, hogy Iron Maiden-, Bikini-, (rosszabb esetben Kárpátia-) és Kispál-feldolgozások fognak születni.
Ezek a produkciók aztán kikerülnek a színpadra falunapon, vagy esetleg városi napon, vagy valami helyi ifiklub színpadára.
A szülők, barátok odaözönlenek megnézni Pistikét, az első előadáson törvényszerűen telt ház lesz, majd ez ahogy telik-múlik az idő, egyre fogy, hiszen új (és főleg izgalmas) dolgok nem tudnak megszületni dalszerző híján.
Ezzel nekem alapvetően nem is lenne problémám, de az viszont szerintem gond, ha egy járásközpontban - húszezres lakosságú városban gyakorlatilag teljesen kihalnak a feltörekvő zenészek a bandáikkal egyetemben.
Valaminek elő kéne bukkannia idővel...
A tehetség utat tör, mondják - én pedig szurkolok nekik.

Szóval hogy lehet átevezni musicalektől balra, de hard rocktól és metáltól jobbra a Labanc-patak vizén?

A következő részből kiderül, melyben megszerzem első saját hangszerem, kedvenc zenekaraim lesznek és rájövök arra, hogy a lányok nagyon szeretik, ha valakinél van egy gitár.