Khívától kurvára keletre

Üdv mindenkinek!

Majd' egy hónapja nem adtam magamról életjelet, úgyhogy épp ideje. Mentségemre szólva legyen mondva, hogy nem történt különösebben sok minden. Elmúlt a rejtélyes betegségem, nagyon sokat gondolkoztam a jövőn, és sikerült beb*szni is néhányszor, igaz nem túl sokszor.
Az első jelentősebb eseményre tegnapig kellett várni, amikor is hazatért Krisz Angliából.
Ő onnét lehet ismerős, hogy Szoboszlón egy utcával arrébb laktak és vele én, az öccsével pedig az én öcsém ápolt jó barátságot.
Náluk láttam életemben először Playstationt pl.
Vagy őnála vittem ki életemben először a Diablo egyet, igaz én a potionos feladatra voltam kárhoztatva (alacsony élet - egyes gomb).
Aztán ő egy elég kudarcos egy év után (D.E.) kiment Angliába és azóta is ott tevékenykedik - jobban mondva tevékenykedett, mert most hazajött és lehetséges, hogy itthon is fog maradni.
Őelé meg az édesanyja elé vonultam ki a reptérre tehát a tegnapi nevezetes keddi napon.
Meg is voltak a szokásos ígéretek, hogy nemsokára megnézem őket a szomszéd utcában (amihez mondjuk 200 kilométert még kell innét utaznom, de mivel a legtöbben tudjátok, hogy onnan származom ezért az is világos, hogy ezt mindig kitörő örömmel teszem meg), satöbbi.
Aztán gondoltam egyet és a ferihegyi vasútállomásról megindultam Ferencváros fele, amúgy gyalogszerrel, ahogy a régi időkben mentek a dolgok. Végül az Örs vezér teréig jutottam el, de higgyétek el: kurvára fárasztó volt... :D
Viszont kurva érdekes.
Korábban sosem jártam a XVIII. kerületben és most sem tudtam minden esetben, mit is keresek ott, de végre cáfolódni látszott az elméletem, miszerint Budapest lakhatatlan.
Azok a részek, amelyen keresztültörtem, egy átlagos vidéki városkára emlékeztettek, bár némileg több volt a magánóvoda, mint mondjuk Battonyán, viszont cserébe sokkal több olyan házat is láthatott az ember, amik vidéki tájainkat jellemezték a kilencvenes évekig (szőlőlugasok, jellegzetes fémkerítések, műanyag "palás" ereszek, meg a bontási hulladékokból tákolt garázsok). A kilencvenes évek után aztán sokan nagyon hirtelen gazdagodtak meg (így történt Szoboszlón is például) és kezdetét vette az igénytelenebbnél igénytelenebb, a pisztáciától a hamvas őszibarack színéig a skála legtöbb árnyalatán végigvonuló festésű falakból álló, erődszerű házak építése, ahol a magánélet óvása olyan mértékben felértékelődött, hogy a szomszéd gyerekektől kapott kokik és ami még valószínűbb, a szomszéd nénik átkukucskálása ellen védekezve helyenként majd' méteres vastagságú, legalább két méter magasságú várfalakat húztak föl.
Ilyenkor mindig elgondolkozik az ember, hogy amikor az illető már négy éve kokózik és a város összes nőjével megcsalta a feleségét, esténként pedig a tévéje előtt ülve unja halálra magát, vajon mi is hiányozhat az életéből.
Lehet, pont az a bosszankodás, hogy a szomszédból valaki már megint átkukucskált.
Szóval a XVIII. kerület azon részei elég kellemes csalódás volt azok után a területek után, amiken eddig átgyalogoltam volt BP-n.
Buda helyenként már-már fullasztó lélektelensége (Virányos valaki? esetleg a Móricz körtéri állandó kupleráj?) és a vigalmi negyed döbbenetes prosztósága (minden sarkon okádó fiatalok és a még a mosdói csapból is özönlő kézműves sörök a hét bármelyik napján) után elég meglepő volt értelmes helyet tanálni végre.
Szóval átszeltem a Szemeretelepet, majd sikeresen eltévedtem, egy olyan utcában, ahol minden házszám egyessel kezdődött, amit aztán az ábécé betűi követtek növekvő sorrendben. Asszem a József Attila volt az egyébként.
A Honvéd utcán haladva találtam egy építési területet, ahol a semmit fúrta két illető egy történelem előtti markolóra szerkesztett fúrófejjel, majd mikor észrevették, hogy vigyorogva és tátott szájjal nézem, mit alkotnak, visszavigyorogtak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
De nem ők voltak az egyetlenek akik a fővárosunkban oly kevéssé jellemző emberi tulajdonságokat mutattak föl.
Miután átmentem a Debrecenbe vezető síneken egy aluljáró mellett-alatt, még egy darabig vándoroltam a Gyömrői úton, majd egyszer csak eltűnt a járda (helyett inkább gyalogjáró), én pedig egy fenyőerdő mellett találtam magam egy méretes pusztán. :D
Mi sem lehet természetesebb a magyar főváros belterületén, mint egy homokpuszta és egy messziről feketefenyőkből álló erdő. Amit aztán lombhullató fák váltottak föl, és egy eléggé a balkáni állapotokat tükröző csalitos, ahol a bontott téglától a döglött macskáig mindent találtam ami létezik.
Még tovább haladva beértem végre ismét a lakott területre (kb. egy órája voltam úton) és növekvő csalódottsággal tapasztaltam, hogy még mindig a XVIII. kerületben vagyok és ez még mindig a Gyömrői út. A következő fél órában, az egyre növekvő sötétségben tehát József Attila versei jártak a fejemben, és csak utána jöttem rá, miért (beleszeretett az egyik kezelőorvosába, akit Gyömrői Editnek hívtak).
Akárhogy is, végül sikerült átérnem Kőbányára, majd jöhettek végre az igazi balkáni állapotok.
Vadonatúj építésű gyár, ami előtt feszültebbnél feszültebb emberek vitatkoznak és már a műszak vége van.
Sárkány Center, ezt nemigen kell külön bemutatnom.
Ismeretlen rendeltetésű óriási épületek betört ablakkal és teljesen elszórt helyeken világító lámpákkal, amik nem világítanak meg semmit.
A Hit Gyülekezetének főhadiszállása, amit a fentebb emlegetett várfallal vettek körül és amikor mégiscsak sikerült benéznem (háromszorosan megerősített rácsos kapun által), sem jött meg a kedvem a mihamarabbi csatlakozáshoz.
Richter Gedeon, ahol is felhívtam Katát (első barátnőmet), de még melózott úgyhogy csak később beszéltük meg, hogy jó lenne újra találkozni.
Ennyivel le is zárult a Gyömrői út, eddigre beszéltem Zsolti cimborámmal, hogy kéne egyet serezni az Örs vezér terén, ahol múltkor olyan istenesen sikerült eláznunk, hogy a barátnője talált rá egy folyosón kucorogva, ahol is békésen szendergett... :D
Szóval a Kőér utcára fordultam rá, ahol először barátságtalabbnál barátságtalanabb épületek jöttek sorra, majd beértem (aznap már másodjára) egy olyan helyre, ami vidéki városnak is simán elment volna.
Hosszú építésű, nagy kertes társasházakat láttam, meg a kisfiát óvodából hazafele vivő cigány fickót, aki barátságosan odabiccentett a fejével (!). El voltam hűlve, és nem csak azért, mert eddigre nagyjából három fok köré ment le a hőmérő higanyszála, hanem mert megint találtam egy olyan részt a fővárosban, ahol éppenséggel nem lenne rossz leverni a cöveket alkalomadtán.
A Kőér utca végin aztán láttam a legendás Csősztornyot is, ahol Eszti is eszembe jutott, de végül elhessegettem a gondolatot, hogy valami humoros sms-t küldjek neki arról hogy a kerülete mégse olyan ronda, mint gondoltam de hogy ennek ellenére mégis csősztül jön a baj.
Még valamivel később, a Harmat (vagy Harmatos) utcán haladva kiértem valahova Kőbánya Alsó környékére, ahol sikerült átvágnom a síneken (a kerítések között elefánt méretű lyukak tátongtak, úgyhogy nem volt túl nehéz), és hamarosan meg is érkeztem a Vezér sörözőbe.
Zsolti megjön, ismét ámde ezúttal mérsékeltebben berúgunk, majd előkerül a szerb térképem és kitanáljuk, hogy Ukrajnába kéne mégis menni.

Hm.
Érdekes, pontosan ilyeneken gondolkoztam mostanában.
Annak idején talán még itt is megemlítettem (bár szerintem nem) a távoli Nukusz városát a sivatag közepén.
Nincs messze az Aral-tótól, ami mostanában inkább sivatagra emlékeztet.
Van itt egy páratlan, orosz avantgárd festők alkotásait őrző múzeum, amit egy igazi művészeti fanatikus alapított és nélküle valószínűleg nem sokat tudnánk az orosz avantgárdról, mert a legtöbb képre az elégetés várt, míg a sivatagba nem menekítette őket.
De ami a legjobban fölkeltette az érdeklődésem, az az, hogy itt működik a Progress Center, Közép-Ázsia legjobb nevű angol nyelvet oktató intézménye.
Fejembe is vettem egy fél-háromnegyed éve, hogy én oda egyszer kikerülök oktatónak.
Ajánlólevelem Wikipédia Balázstól lesz is (méghozzá kiváló), tudásom elméletben szintén, papírom pedig remélhetően kerül. A TEFL vagy a CELTA programjai mind feljogosítják az érdeklődő (és remélhetően lelkes :D ) jelentkezőket, hogy angolul tanítsanak távoli tájakon.
Valamelyik bejegyzésben alighanem Adamról is megemlékezek, aki a Westmontban volt kollégám, hogy aztán Thaiföldön kössön ki a csajával és valahogy ott felejtse magát... :D
Ki érti ezt.
Szóval el is kezdtem tervezgetni az utazást Üzbegisztánba, és a legnagyobb kaland (vonattal Bakuba, komppal át a Kaszpi-tengeren, majd vonattal/biciklivel át a Kara-kum sivatagon és megérkezés Nukuszba) kiötlése után találtam is egy honlapot.
Caravanistan a neve és tele van hasznos infókkal, vízumhelyzetről, határátkelőkről, stb.

Aztán pedig rátaláltam arra a magyar blogra, akinek írói jártak Közép-Ázsiában és meg is írták élményeiket.
És akikről az első benyomásom az volt, hogy ha valaki ennyire kibaszottul idióta, akkor miért vesz billentyűzetet a kezébe?
Ez egyébként a Khívától keletre nevű nagy sikerű oldal, amit kizárólag a jelentős keresetű nagyvárosi, unatkozó pároknak ajánlok, akik remélhetőleg Budapest komfortjában szocializálódtak és az első kátyú vagy ehetetlen vacsora után telezokogják a párnájukat, de végig igyekeznek keményíteni, különben az olvasó azt hinné, hogy kurvára lesz*rják a helyiek kultúráját és szokásait és csak ki akarják pipálni az egészet.
A siralmas, bosszantó és pocsék szavak használata egyszerűen elengedhetetlen akkor, amikor erről a blogról van szó.
A szellemeskedő jófejeskedés, az állandó, kényszerű viszonyítás a hazai állapotokhoz képest (erre egy egész bejegyzés van szentelve) és az istentelenül pocsék viccek mind-mind azon dolgoznak, hogy bárkinek is elvegyék a kedvét a Selyemúton való barangolástól (kivéve a fent említett nagyvárosi, jól szituált, gyermektelen, unatkozó stb. fiatalok kategória, de őnekik biztos be van kötve a Travel Chanel, úgyhogy tök fölösleges felállni a fotelből és kínzó megpróbáltatásokon átesni).
Emlékszem, az első igazi kaland, amiről hallottam és leesett az állam, apám mongóliai útja volt. Ő már akkor, a nyolcvanas években tudta, hogy legjobb lesz felkészülni a dolgokra, így aligha lesz meglepő, ha olyan ibrikbe kapja a kumiszt, amit évek óta nem mostak el, vagy olyan bácsitól kérdezi meg az utat, aki gyerekkorában fürdött utoljára.
Pedig nem olyan nehéz ez.
Ha utazó az ember, nem pedig turista, akkor eleve több intelligencia szorult beléje, mivel alighanem az első és legfontosabb dolgot már sikerült felismernie: idegen földeken TE vagy a csodabogár. Te vagy, aki messziről érkezett, te vagy az, aki nem normális, és te vagy az, akit megítélnek.
Aztán ha látják, hogy igen, ez megáll a talpán, akkor akár meg is invitálhatnak a házukba vacsorára (Közép-Ázsiában ez egyáltalán nem ritka dolog), vagy járhatsz úgy, mint a Khívától keletre két csodája, akiket lépten-nyomon átbasztak, mert az istennek nem akartak nem turistaként, hanem emberként viselkedni.
Komolyan mondom, nem szoktam a saját blogomat isteníteni, mert nem annyira komoly valami, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy öregkorukban mit fognak ők meg mit fogok én mesélni az unokáknak.

Az ő történetük:

Unoka: Na és milyen volt az, amikor a Pamírban jártatok?
Nagyapa: Szörnyű. A táj szép volt, de rosszak az utak.
Nagymama: Nagyon rázott az út, barátságtalan sofőrök, bunkó volt mindenki.
Nagyapa: És az a végtelen lepusztultság úristen.
Unoka magában (Na ide soha a büdös életben nem megyek el)

Én:

Unoka: Na és milyen volt az, amikor a Pamírban jártatok?
Nagyapa: Állati. A táj felülmúlhatatlan volt, az utak viszont rosszak.
Nagymama: Nagyapád viszont nem adta föl. Két lábra állt a pick up platóján és állati üvöltésekkel juttatta a sofőr tudtára, hogy még gyorsabban is mehet.
Nagyapa: Azám.
Nagymama: Amikor vendégségbe mentünk, mindenből kétszer vettünk.
Nagyapa: Utólag azért megjegyeztem magamban hogy nem volt túl finom, de van ilyen. Éhesek voltunk. Megérte elmenni.
Unoka magában: (hát ez kurva érdekes lehetett. Remélem én is eljutok valahogy oda)

Gondolom lehet érezni a hozzáállásbeli különbséget.
A kedvem azért nem ment el, viszont a blog feléhez érve már annyira felkorbácsolódott bennem az igazságtalanságérzet, hogy mondhatni még erőteljesebben szeretném látni azokat a névtelen pusztákat, amiket eddig is akartam, benne az emberekkel, akik pont olyanok mint mi, leszámítva hogy hegyek között, sárviskóban születtek, nem bele a hetedik kerületi bársonyfotelbe.

Szóval hamarosan ha nem is olyan messzire, de a határokon túlra azért várható egy újabb nagy kaland!
Mondjuk a Kárpátaljára, esetleg azon is túlra valahová például akár Csernobilba is elmehetne az ember, bár hazajőve a harmadik kinőtt karjával már túl könnyű lenne puskázni a vizsgákon úgyhogy lehet oda mégsem érdemes elmenni annyira. :D
Útitársakat egyébként még keresek, úgyhogy kommentekben akár ki is lehet fejezni az olthatatlan vágyat, miszerint az asztal-méretű kátyúkat akarjátok kerülgetni Csernyivci felé félúton, esetleg szalmabálákon szeretnétek borozni valahol Odessza mellett, miközben a Fekete-tengeren lemegy a Nap.
Azt mondják egyébként, az nagyon szép szokott lenni.

Majki kalandok

Az idő ismét eljött, a dobokat megverik, az orkok előresereglenek Móriából!
Jobban mondva érdekes módon nem, mert becses városomban nincs nagy hagyománya a természetjárásnak, így az orkok ezúttal (is) otthon maradtak csipszet enni és Jóban rosszban-t nézni.
Nekem viszont más terveim voltak, így a múlt előtti hétvégére meginvitáltam Gattolinát, hogy végre világot is lásson, ne csak kémcsöveket (és bort) mindenhol.
Jött is boldogan és nagy lendülettel - olyan naggyal, hogy Tatabányán majdnem sikerült rossz irányba indulnia (egy teljesen más irányba tartó vonat fele), mert vidékünkre megérkezett a tejfehér köd, és úgy tűnt, nem is nagyon enged föl.
Kár pedig, hétvégére baromi jó időt jósolt Aigner Szili, vagy Németh Lala valószínűleg - viszont mióta eme "legendák" eltűntek a képernyőről, az idokep.hu-t szoktam követni.
Lényeg ami lényeg, megjött a leány, és ennek annyira megörültem, hogy első utunk a Reálba vezetett nekem borért, neki pedig szőlőléért.
Néhány nappal azelőtt születésnapot ünnepeltek a kolis társaival és mivel BME-sekről van szó ezért ilyenkor még a metil-alkoholt is csapra ütik.
Mivel szőlőlevet nem találtam, ezért végül ő is kapott egy üveggel és visszavonultunk szerény hajlékomba a mindent elfedő köd elől. Gondolkoztam rajta, hogy elvigyem-e esetleg a Hegyalja nevű, viszonylag értelmes kocsmába, de úgy, hogy volt két üveg bor, végül máshogy döntöttem.
Szóval másnapra Majkot terveztem az őszi színek meg egyebek miatt. Emlékezhetünk még, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt pontosan vele mentem ki világot, és főleg mocsárciprusokat látni.
Azok akkorra már javarészt lehullajtották leveleiket (a ciprusok zöme ugyan fenyőszerű, de lombhullatóak); most abban bíztam, hogy szerencsésebbek leszünk és megláthatjuk őket vörösleni. Ez nagyjából úgy hangzott, mintha rókavadászatra indultam volna, vagy önkéntes tűzoltónak, de hál' a jó égnek, előbbit nem nagyon terveztem sose, utóbbin pedig már túl vagyunk.
Szóval péntek este igyekeztem adaptálódni, ezért filmeztünk.
Gattolina virslit akart, így megmutattam neki hol a konyha és ezzel nagyjából el volt intézve az egész. Szerencsémre a virslihámozásra kiértem, a legenyhébben erotikus filmekben lehet látni ilyen szakszerű mozdulatokat, maradjunk annyiban. A film egész jó volt, viszont későn ért véget, így hamarosan lefeküdtünk, másnap várt a határ.

A falusi kápolna.

Szóval délelőtt volt és szombat, úgyhogy a Falun átvonulva nem nagyon láttunk senkit.
Páran ültek kinn a kertjükben, néhányan pedig a régi történetekből ismert nyári konyhákban beszélgettek a szomszédaikkal, persze jól elfüggönyözve. A temető felől indultunk neki Majknak, és a Bányászati Múzeum érintésével meg is érkeztünk az első checkpointhoz, amit a kökénybokrok képviseltek.

Az itteni nagyimmal sok-sok éve vágtunk bele egy őrültnek hangzó és a valóságban még sokkal borzalmasabb terv kivitelezésébe, apám ötlete nyomán: ez volt a kökénylekvár.
Ha ismeritek az erdei gyümölcsöket, akkor biztosan tudjátok, hogy a kökény az áfonya nagyon közeli rokona; viszont amíg az édes, emez rendkívül fanyar, és amíg meg nem csípi a dér, ehetetlen.
Annak idején hat üveggel főztünk le a szüretből, amit aztán úgy kellett elajándékozni, mert cukor ide vagy oda, nem nagyon volt még a Teszkó gazdaságos kategóriában sem. A jelenben Gattolinának sikerült pár édesebb szemre bukkannia, én a fanyarakat fogtam ki és nem voltam túlzottan elragadtatva.

Az elveszett sárga jelen.

A régi sárga jelzésen (amit a volt polgármesterünk telkével elkerített, így a túlsó fele kerítésbe vész) haladtunk ezután egy fantasztikusan sárgálló erdőben Majk irányába. Gattolina egész jó fotós, így a képek legjavát is ő csinálta; pár mohás részről egészen elképesztőeket alkotott.
A remeteség előtt hatalmas népgyűlés volt, úgyhogy mielőtt megjött volna Vona Gábor és a táncosnői, tovább álltunk gesztenyét dobálni a híres odvas fához. A lány bátran küzdött, de végül tisztes vereséget szenvedett... :D

Rejtélyes hadmozdulatok - szombat délben.

A tó körül tettünk eztán egy sétát, és a horgászokat elhagyva egyre beljebb hatoltunk a sűrűsödő sárgaságba.
A platánok eszméletlen látványt nyújtottak, de a legelképesztőbbeket a két hatalmas mocsárciprus: jó időben érkeztünk. Maradjunk annyiban, egészen földöntúli volt ahogy az ember aláállt. Mondanám, hogy tiszta Amerika, de Amerika nem ilyen.
Végtére én is teszteltem a fotótudásom (ismét nem jött elő belőlem a Mario Testino), egyrészt egy látszólag ittas Gattolinát, másrészt egy kevésbé ittas farönköt sikerült lekapnom.
Jó, előbbi nem volt igazán ittas. Bár nála sosem lehet biztos benne az ember.

A Majki-tó ősszel.

Visszaúton sűrűsödött a sötétség és a felhők, a város határában pedig végre megérkezett mire vágytál: a muzsikáló ágytál.
Jobban mondva az eső.
Úgyhogy ismét ettünk, majd útjára bocsátottam a leányt is, várta a kémia.

Engem pedig a kardiológia, így lélekben mindenre elszántan hétfő este felzuborogtam Pestre.
Említettem múltkorában azt, hogy mostanában nem vagyok a topon, ennek akartam utánajárni.
Szerencsére a másnap reggeli vizsgálatok szerint teljesen egészséges a szívem, így a keresés folytatódik, nagy örömömre...
Hanem az otthoni ekg-gépezet kiadása nem ment teljesen zökkenőmentesen.
Gyakorlós Nővérke: - Jó napot, vetkőzzön.
Én: - Teljesen, vagy csak félig?
Gy. N.: - ... (vörösödik és vigyorog. Csinos volt amúgy)
Én: - Jól van, akkor kezdetnek félig.
Leülök. Elkezdi bemutatni a mellkasomnak az otthoni ekg-rendszer használatát.
Még rá is játszottam, mert vágtam az idióta fejeket és igyekeztem sármosan vigyorogni, úgyhogy ő zavarban volt, én meg az összes ekg-eredményemet elcsesztem. :D
Egy veterán doktornő unta meg az évődést. Odalépett hát, kikapta a kezéből a masinát, majd rám (!) szólt, hogy viselkedjek és megcsinálta ő a vizsgálatokat.
Kipróbált kezei alatt már nem volt kedvem fickándozni, Gyakorlós Nővérke pedig szabadkozva lelépett valahova.
Szóval a magyar egészségügynek is vannak színfoltjai, ez most kicsit vöröses árnyalatú volt.
A következő nagy kaland valamikor a hetekben indul: most már nagyon közel egy igazi túra ideje!

Végezetül pedig íme a mocsárciprus, őszi pompában.

Mutasd meg a leghosszabb utat hazafelé

Elsőnek persze nem baj, ha tudjuk, merre is keressük azt a hazafelét.
Mivel már legalább húsz helyen éltem eddigi életem során (mindig megfogadom, hogy kiszámolom azzal együtt, hányszor repültem már eddig, de a következő időpontokra szoktak maradni), nem annyira egyszerű rábökni a térképre hogy igen, ott az én hazám.
Na jó, f*szom, tegyünk már egy próbát legalább a helyekre.

01. Hajdúszoboszló, Hajnal utca
02. Dombiratos, Hősök útja
03. Nagykamarás, Rákóczi utca
04. Nagykamarás, Petőfi utca
05. Hajdúszoboszló, Hajnal utca
06. Hajdúszoboszló, Mikes utca
07. Oroszlány, Haraszthegyi utca
08. Hajdúszoboszló, Török utca
09. Debrecen, Szent Anna utca
10. Oroszlány, Haraszthegyi utca
11. Oroszlány, Népek barátsága utca (igen, tényleg ez a neve)
12. Carberry Tower, Skócia
13. Oroszlány, Népek barátsága utca
14. Oxford, Southfield Road, Anglia
15. Corby, Thurso Walk, Anglia
16. Corby, Stephenson Way, Anglia
17. Oroszlány, Népek barátsága utca
18. Budapest, Ménesi út, Eötvös Collegium
19. Oroszlány, Népek barátsága utca
20. Salford, Knoll Street, Anglia
21. Manchester, Everside Drive, Anglia
22. Oroszlány, Népek barátsága utca
23. Passau, Gasthof Aschenberger, Németország
24. Oroszlány, Népek barátsága utca
25. Bolton, Bradford Avenue, Anglia
26. Oroszlány, Népek barátsága utca
27. Oroszlány, Haraszthegyi utca
28. Camp Westmont, Pennsylvania, USA
29. Oroszlány, Haraszthegyi utca
30. Camp Westmont, Pennsylvania, USA
31. Oroszlány, Haraszthegyi utca

Szóval alábecsültem a számítást, harmincegyszer költöztem eddig, de egyrészt a szoboszlói dolgokra már nem emlékszem tisztán (még a Hősök tere is bejöhet a sorba hetedik helyre), másrészt ismétlődnek bizonyos helyek, amiket persze ki is lehetne húzni - de úgyis húsz körül járunk.
Ezekből is fakadóan gyakran érzem úgy huszonhét évesen, mint a faluban az öregember: kinn a padon a ház előtt, a hársfák alatt számba veszi az életét és elmereng a régi szép időkön.
A kép kétségkívül szép, már csak egy ház, egy pad és egy hársfa hiányzik hozzá.
No meg az, hogy bizakodok benne, hogy még legalább ötven-hatvan év vár rám, addig pedig még számos dolog történhet és majdnem annyi történni is fog.
A múltban való merengés eléggé gyakori lett mostanság. Nem tudom pontosan, mi lett a bajom úgy szeptember harmadik hetétől datálhatóan, de elég gyakoriak voltak a kemény fejfájások, erős szívverések és az erősödő pánik, mert nem tudtam, pontosan mit jelentenek ezek.
Mostanra szerencsére sikerült meggyőznöm magam, hogy nagy eséllyel át fogom vészelni az időszakot valahogy, úgyhogy megjött a kedvem az íráshoz is.
Az első jelentős dolog tehát, mióta megjöttem Amerikából (az orvosok látogatását leszámítva, amivel sokra nem mentem) az volt, hogy visszakerültem oda egy kis időre, ahonnét származom: a Hajdúságba.
A blogot régóta olvasók pontosan tudják, hogy Szoboszlóra gondolok, úgyhogy a poént nem igazán lövöm le, amikor azt mondom, hogy az az a hely, ahova valamiért a hazafele tartó utak vezetnek.
Különös pedig, mert akárhányszor komolyan belegondolok, tudnék-e ott huzamosabb ideig élni, arra jutok, hogy valószínűleg nem, de a nosztalgia mindig nagyon erős, hogy visszatérjek és széjjelnézzek kicsit - na meg meglátogassam a családom, akik közül nem sokan hagyták el azt a helyet - legalább is nem hosszú időkre.
Október huszonkettedikét írunk tehát, amikor Gattolinával (akinek a blogját itt oldalt is hirdetem, érdemes olvasni!) fölszállunk a keletre tartó IC-re és megkezdődik az út.
Nálam mindösszesen egy könyv van (Evlija Cselebi török világutazó legendás magyarországi kalandjai), meg egy mappa, amit Marcell the Gazelle adott, remélve, hogy tudom korrektúrázni a csajának szakdogáját néhány nap alatt. Bízzunk benne, hogy menni fog!
Az út jól telik, a lány beszédes, én is jobban érzem magam, mint otthon pl. - és az otthon alatt ezúttal Oroszlány értendő.
Aztán a szülei elvisznek az állomásról a nagyimig, és kezdődhet a karnevál!
Senki sincs otthon. A húgom és a nagyim még valahol Pesten vannak, úgyhogy a tartalék kulcsért Incusékhoz megyünk, aki a nagynéném és kitörő örömmel fogad. Gattolina és családja némi udvarias körök után elindulnak Újváros felé, én pedig beveszem magam Laci bátyám és egy üveg Jäger társaságában a műhelybe, ami gyerekkoromban a legrejtélyesebb helyek közé tartozott, és nem csak azért, mert akkoriban a falakon Kenworthök, Peterbiltek és pucér lányok képei lógtak.
Az idők persze változnak, Laci bátyám a saját cégét vezetgeti, a falakon pedig főleg csavarkulcsok, más szerszámok és roták/time sheetek lógnak mostanság.
Aztán ahogy fogy a Jäger, előkerülnek a szokásos témákon túlmutatóak is, én pedig úgy érzem, hogy ez az a hely, ahol minden ellenére még mindig bíznak bennem. Meg azt is, hogy ha a rokonok közt kapirgálom kicsit a felszínt, kiderül róluk is, hogy emberek, aminek részben örülök, részben nem.
Laci bátyám ugyanis életem első tizenöt-húsz évében nagyjából az isten-ember kategóriába esett: sikeres alkalmazottból lett vállalkozó, járt Ománban és a hamburgi végtelen kikötőket is látta, mellette a családjából mindenkivel remekül megvoltunk mindig is, és amikor nagy ritkán nem volt balhé az anyám és életvitele miatt, akkor mindig számíthattunk tőlük egy-két jó szóra.
Szóval ahogy fogy a Jäger, egyszer csak kijelenti, hogy igaz ami igaz, a családnak egymás segítéséről kellene szólnia és ő mindig is segített a gyerekeinek - ezzel ellentétben engem nagyon nagyra tart, mert a számos nehézségen és káoszon átverekedve még mindig nem adtam föl és előbb-utóbb nagy ember lesz belőlem.
Erre nem nagyon volt válaszom, úgyhogy még egy kupica itallal igyekeztem leplezni némileg méretes zavaromat.
Hát tényleg bíznak bennem.
Aztán vacsora után ő lefeküdt aludni, Incussal pedig leültünk megbeszélni a dolgokat, amihez elég nagy segítséget jelent, hogy végzett pszichológusról beszélünk.
Érdekes azért, mert nem tudom, a szakmájában miképp viselkedik, de családi körben tökéletesen emberi és időnként briliáns meglátásai vannak. Miután megbeszéltük, mit kéne csinálnom az édesanyám-féle szituációval, bementünk és leültetett a kandalló elé, hogy leolvadjanak a jégcsapok a fülemről. Azút' pedig megjegyezte, hogy úgy irigyel.
Az ember utazás előtt rakosgat, szorítja befele a bőröndbe a dolgait, hogy mindennek legyen hely, erre beállítok háromszáz kilométerről egy mappával és egy újkori hadjáratról szóló könyvvel és ennyi. :D
Ettől persze megint csak remekül éreztem magam, még ha nem is nagyon mutattam.
A Hajdúság nem a túláradó érzelmek szigete, de az ottani emberekkel valahogy könnyebben meg tudom tanálni a hangot és ez nem csak a családra vonatkozik.
Emlékezhetünk az emlékezetes Hajdú 50 teljesítménytúrára, ahol Lily, Gattolina és későbbi barátja pusztult le az én kíséretemben - azért a srác és én megtettük a teljes távot, igaz tökéletesen utolsóként értünk be Hadházra és ha lett volna nálam boxer, föl is raktam volna a bütykeimre, olyannyira barátságosak voltak a helyiek.

A Mézes-hegyi-tó 2012 május elsején.

De nem is ez a lényeg: az első ellenőrzőpontnál, a lenyűgöző szépségű Mézes-hegyi-tónál a pontőrök csípőből nyomták a hülyeséget és amíg itt nyugaton zavartan vigyorogtam volna vagy keresgéltem volna, mit fogok mondani, ott azonnal tudtam valami szellemessel reagálni, ami osztatlan sikert aratott.
Persze a lányok Sámsonban kiszálltak, és mi srácok is majd' beledöglöttünk, de a lényeg nyilván most nem ez, hanem - hogy lehet szót érteni a másikkal.
A nap végén előkerült a nagyim és a húgom is, úgyhogy bedőltem az ágyba és a Gazella csajának szakdogájával még véletlenül sem foglalkoztam. :D
Elfelejtettem ugyanis, hogy egy jó üveg bort ígért teljesítéskor, de szerencsére erre még mindig joggal pályázok, úgyhogy rock and roll.
Másnap pénteket írtunk, és Gattolina édesanyjával, a híres madarász Évával akartam megnézni a darvak vonulását, úgyhogy viszonylag időben felkerekedtem és...

A Kráter-tó peremén.

Hát köd volt-e vagy hideg, elég az hozzá, hogy Laci bátyám nem ment ki az egyik közeli halastónál található telkükre fát hasogatni, ahova mentem volna én is, hogy ott majd valahogy találkozhassak Évával (Szoboszló és Újváros között nagyjából félúton van a hely).
Azért kimentem a húgommal és a nagyimmal karöltve, hátha látunk madarakat meg úgy általában a pusztai dolgokat. A Kráter-tóhoz tartottunk tehát, ahol legutoljára legalább tizenöt éve jártam keróval, és akkor teljesen máshogy nézett ki az egész, ha lehet hinni a visszaemlékezéseimnek (akkoriban naplót vezettem eléggé időszaki jelleggel, de ez az idők forgatagában régen eltűnt már).
Most mindenesetre nagyon bejött a hely - néhány pecást leszámítva senki nem volt a mély vizű tó körül, a darvak szerencsére igen, háromfelé is legelésztek a tarlón.
A földgázkiemelő berendezés emlékművére pedig természetesen felmásztam, aminek két következménye is lett:
- nagyon rossz formában voltam, a földre visszaérve úgy éreztem, mint aki mindkét lábát meghúzta

a Kadarcsi-tó, érdemes megnézni, mennyire hasonlít
a fentebb emlegetett Mézes-hegyi-tóhoz!

- kiesett a mellényzsebemből a távcsövem és a prizmája ízzé-porrá tört.
No nem baj, vissza a hétvégi házikóba, gyors kör a tó körül, varjúhordák mindenütt.
Azút' Nagyhegyesen Évával is sikerült találkoznom (Lily édesapjának boltja mellett), és vele is egyenesen oda indultunk, remélve, hogy közelebb férkőzhetünk a hordához.
És lőn: egy harmatos lucernáson átgázolva (Éva persze aggódott a gazda miatt), saras tarlón caplatva végül is sikerült megközelíteni egy számban óriási darucsapatot, akiknek a nagyságát húsz-harminc közé tettem, de amint észlelték a jöttünket és fölszálltak, kiderült, hogy mindenki jobban járt, hogy nem matek szakra mentem végül.
Meglepetésemre MM Juniorral is összefutunk (meg a barátnőjével), aki Lily bátyja és egy igen különös figura. Sokat nem is beszélgetünk, üdvözlöm a családot, majd megyünk madarakat számolni.
Éva becslései jóval pontosabbnak bizonyultak, nagyjából kilencven és százhúsz közé tehető szürke árnyék húzott el felettünk, majd V alakba rendeződve megállás nélkül továbbrepültek a Keleti-főcsatorna irányába.
Hál' a jó égnek, néhány képet sikerült is csinálnom, bár azért látszik, hogy nem én vagyok a Mario Testino.

Windows Wallpaper - Crater Lake, 2015.

...amíg pedig olyan gépem lesz, mint Testino mesternek,
érjétek be Éva képével, ami a többihez hasonlóan
kattintásra jelentősen megnő!

Igaz, akkor több lenne a pucér nő a képeken, s jóval kevesebb a daru.
Ezután átmentünk Újvárosra, ahonnét Gattolina származik és elég jót ettünk, majd haza is vezettünk.
Azért mivel ő vezetett, nem állhattam meg a magam módján megdicsérni a teljesítményét.
- Hát az a helyzet, elég jól vezetsz. Meglepő.
- ???
- :D
Másnap nagy nehezen kimásztam az ágyból és miután megmutattam a nagyimnak, hogy lehet internetezni a gépén, ismét nekiindultam, ezúttal szülővárosom, Debrecen irányába.
Lamaziushoz igyekeztem én elsősorban, aki végre bemutatta eddig rejtve maradó barátnőjét, én pedig megleptem azzal, hogy Gattolinát is elvittem, aki után ő Debrecenbe ment lakni, hátrahagyva a nagyon messzi Kisbért, és egyetlen működő panzióját.
Egy pályakezdő pincér mindenképp jobban jár Magyarország második legnagyobb városában, ami neki sikerült is - egy híres-neves helyi hotelben dolgozik, bár ha azt mondom, hogy dolgoztatják, nem járok messze a valóságtól.
Az ő poénjai és történetei még mindig a régiek, az utóbbiak pedig az enyémekkel kombinálva egyenesen pusztító elegyet alkottak, szegény lányok nem is győzték a dolgot és valószínűleg megváltást jelentett nekik, amikor kivonultunk az erkélyre, hogy férfiasan elbeszélgessünk.
Poénok ide, történetek oda: azért láttam rajta, hogy bitang módon fáradt. Annak idején, mikor Angliában együtt küzdöttünk az elemekkel (majdnem fél évet laktunk Boltonban), kiválóan bírta az iramot, igaz, akkor nem kellett heti hetvenegynehány órákat dolgoznia, ami szerintem nem embernek való.
Később, a Valhalla nevű becsületsüllyesztőben (kurva jó hely!) azért megnyugtatott arról, hogy hamarosan messzebbi horizontok felé indul, aminek kifejezetten örültem.
Ugyan emiatt az út miatt elmaradt a látogatásom Balázsékhoz (aki unokabátyám, Incusék fia és elég sokat írtam róluk régebben), de legközelebb hozzájuk is mindenképpen be fogok nézni. Elvégre a második fiuk az én nevemet viseli, ami mindenképpen pozitívum.
Szóval ahogy sejteni lehet, a Gazella és a szakdoga nem nagyon járt a fejemben, úgyhogy hazaérkezésem után ész nélkül neki is álltam csinálni és az idő lejárta előtt lőn végeredmény - lesz borom! :D

A következő hetekben sok minden nem történt. Berúgtunk Tibivel, régi barátommal a Hegyaljában, nézegettem kicsit a vélhetően tizenhét-tizennyolc éves csajokat, majd hazajöttem és folytatódott az erőteljes üresség.
Kein' Panik, de nem voltam túl fényesen ezekben az időkben.
Ennek ellensúlyozására Zsolti cimborámmal iszogatást terveztünk néhány nappal ezelőttre, ami olyannyira jól sikerült, hogy hajnali kettőkor Ferencvárosban tanáltam magam egy kék műanyag széken, kezemben egy hetvenes évekből származó rádióval és egy holland hippivel valahol mellettem, bár nem láttam tisztán, hogy ő hogy került oda és pontosan mit csinál.
Maga Zsolti egyébként egy igen érdekes fickó, és nem csak azért, mert ausztrál a barátnője, illetve most már jegyese. Annak idején elég sokat foglalkoztam vele svédből, ami ugyan nem fizetődött ki maradéktalanul (leadta az egészet a p*csába), viszont szereztem egy barátot, aminek azért örülhetünk.
Főleg, hogy ha egy iszogatás után az ember a Kerepesi úton gyalogol hazafelé egy kis kék kerti székkel, majd Kőbányában szert tesz egy ókori rádióra.
Vagy amikor valahol a Könyves Kálmán körút és a Kőbányai út kereszteződésében álló McDonaldsban nem szolgálják ki, mert nem vezet autót (mindenki hatalmas szerencséjére egyébként), viszont beszédbe elegyedik egy hollanddal, akinek nincsenek iratai, viszont valami útikönyvet ír.
Aztán megszállok Ferencvárosban anyámnál és áldom az eget, hogy nem lakok ott.
A holland hippi egyre idegesítőbb, úgyhogy lepasszolom a Kálvin tér mellett a Szabó Ervinben és sok sikert kívánok a továbbiakban.
Valahogy a Rainbow Warriorokat nem ilyennek képzeltem. A legendás Balatoni Boli Endre, a VHK üstdobosa (aki néhány éve Indonéziában halt meg egy különös fertőzésben) írt róluk a Kelet világa egy számában, hogy erdőkben élnek és mindent (beleértve a csajokat is) megosztanak, ami akkor persze nagyon tetszett.
Ehhez képest jön egy ürge, aki gyakorlatilag szünet nélkül beszél a lélek és a test harmóniájáról meg a világ rezgéseiről (jobbára anélkül, hogy kérdezné az ember, vagy mondjuk kiderült volna, hogy ez érdekli-e az illetőt), és mindenre van valami olyasmi bölcselete, amit az ember reggel, vécén töltött merengései során szokott kiötölni, esetleg egy pohár sör mellett valami elég ledurrant helyen.
Szóval a Rainbow Warriorok prominense nem hozta meg a kedvem, hogy ellátogassak egy ilyen kommunába, pedig alighanem nem csak kizárólag ilyen arcokat találhat ott az ember, a csajok megosztása egymás közt pedig egyáltalán nem hangzik olyan rosszul.
A történet mára itt ér véget, Gattolinával közös majki kalandomról írok majd legközelebb.
A reklám után jövök!

We are living in Amerika - part twenty

Avagy száz szónak is egy a vége: igyunk.
Előtte azonban folytatom a történetet, mindenki általános örömére.
Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni, és így is tettem a múltkor - a Centralia II. valóban a nyár fénypontja volt, angol szóval Heyday és még véletlenül sem az oroszlányi zenekarra kell gondolni, melynek Mátyás király című száma azért megér egy misét. A katatón mozdulatokért és vad zokogásért viszont már nem én felelek, szóval mindenki csak saját felelősségre!
A legutóbb írtam volt arról, hogy melyik csoport merrefele készült, és hogy egyelőre nem határoztam el, kivel tartsak.
A gyerekek távoztával aztán meglódult mindegyik, hirtelen mindenkinek több ideje lett szervezkedni, úgyhogy Juanita és a Polish Army egy része be is foglalta az ebédlő csarnokját, s a terepasztal mellett megtervezték a komolyabb hadmozdulatokat.
Eszti és Aqua szintén megtartották a haditanácsot, a Dán és Csengettyű aktív részvételével.
Én pedig kölcsönkértem Tomek és Agata Amerika-térképét és vad tervezgetésbe kezdtem.
Úgy kalkuláltam, hogy ha a túrát sem akarom teljesen kihagyni az idei kalandok közül, akkor mindenképp érdemes lenne megcélozni New Jersey és New York állam határvidékét. Rövid utánajárást követően ki is derült, hogy arrafele számos meglepetés várja a vándort, pl. vad erdők, nagyon kicsi (pár házból álló) falvak a már megszokott medvék mellett. A karbantartók Jokere, Bryce, akivel a gyerekek elmenetele után ismét egy csapatba kerültem, azonban figyelmeztetett arra is, hogy azon a vidéken számtalan csörgőkígyó is mozog. Ő maga is találkozott eggyel, mikor a barátnőjét vitte el a Delaware Water Gaphoz, amiről már sok történetet hallottam, de a kígyók valahogy sunyi módon mindegyikből kimaradtak.

Hőlégballon a tábor felett,
valamikor augusztus második felében.

Szóval Bryce elbeszélése nyomán erről a tervről végül is letettem. Nagy kalandok ide, meg vándorutak oda, a csörgőkígyók ellen mégsem volt kedvem megindulni - a medvékkel úgyis szívesebben birkózik az ember, ha nagyon ráér.
Apropó medvék.
A nyáron az összes helyettesem a kapunál (Aqua és az ő helyettese, a Dán) látott medvét, egyedül én nem.
Aqua konkrétan Bobby háza előtt látott elkocogni egyet, ami csak azért gáz, mert a karbantartók egyik főnökeként ő ott is él, ráadásul kisfia is van. Szóval - úgy mesélte - beszólt a walkie-talkie-ba, és a mondatot még be sem fejezte (Bobby, látok egy nagy medvét a házad felé tartani), már röffent be a Dodge és hatalmas tempóban érkezett meg maga Bobby.
Kisgyerekes háznál tényleg nem játék az ilyen.
Ugyan nem terveztem, hogy valamelyik pixit, vagy coedet magammal viszem egy negyven kilométeres útra, de meg kell vallani: a medveles főleg felnőtt fejjel az igazi.
A nyár végére komolyabb B-tervet ugyan nem fogalmaztam meg, de nem estem kétségbe.
A végső, monumentális meccs környékén (két és fél órán át játszottuk, a lacrosse-pályán harminc rúgott gólig) kérdeztem meg Matt-et, merre fog ő tartani.
Aztán kiderült hamarosan, hogy a Hungarian Army (jó Alexünk, Andy, Eny - a Fesztiválcsaj majd Miamiban vár reájuk, Vika nem tartott velük) java része plusz ő Miami felé fogják venni az irányt.
Mire pedig rákérdeztem, hogy merre hány méter, mert a Dél bőven érdekelt, a redneckek és a Confederation Battle Flagek ellen érzett közömbösségem ellenére is.
Aszonták meglátják.
És megindult a magyar szervezés. Abból a jó fajtából, amit már Angliában láttam - mikor senki sem tudja igazán, hogy mi a következő lépés, de hadd menjen minden, majd lesz valahogy.
Nem akarok azért morogni, mert végül rábólintottak, hogy elvisznek Savannah-ig (amiből mégsem az lett), de ha én csinálom, nyilván nem így néz ki a dolog.
Szóval a gyerekek elmenetele után (nagy sírás-rívás, jajgatás) és a sportcsoportok közepette (elébb futók, majd kosarasok) megszületett a terv a kocsibérlésről.
Előtte még volt azért néhány hét a karbantartók között, s mint ahogy tavaly, úgy idén sem volt eseménytelen.
A legjobb talán a fadöntés volt - négy fenyőre mondták ki a halálos ítéletet az ebédlő mellett, szóval nem volt mese, elő a kötéllel... Na de várjunk, ki másszon föl a tetejébe?
Tom odajön hozzám:
- Ben, hallom, te szeretsz fát mászni.
- Fú, mondom, honnan tudod, talán láttál is már valamelyiken?
- Nem én, de ha akarod, mehetsz te először.
- Na mondom hát hogyne, megyek is.
- (Bobbynak súgva) Hát ez könnyen ment.
Szóval az első kettő fára én magam hurkoltam föl a kenderkötelet, majd jött Bobby, a pennslyvaniai láncfűrészes és aratott.
Volt abban valami ősi és vad, ahogy megdőlt a fa és mindenki üvöltözött.
Főleg Andy egyébként, aki a fejébe vette, hogy a harmadikra ő köti fel a kötelet. Nem számolt azonban azzal, hogy az utasítások angolul fognak elhangzani, úgyhogy mindent fordítva csinált.
Így nagyjából negyed óráig küszködtek, amíg végre ledőlt a fenyő. A negyediknél megint ajánlkoztam, Tom pedig csak annyit mondott, "köszönöm Istenem".
A mosoda bezárt, mikor a gyerekek elmentek (a sportcsoportok lényegesen kevesebben voltak), úgyhogy Ildi és Lily is kiszabadultak a többi lánnyal karöltve. A legtöbben különféle festegetős melót kaptak, akárcsak ők.
Én magam csak az utolsó napokon kerültem be festeni (Pamelával, Paolával és Luizával a Nature Centre-t kaptuk), s úgy voltam vele, hogy Lilynek és Ildinek is legyen már egy jó napjuk (félmeztelenül festettem).
Kim azonban más véleményen volt.
- Figyelj Ben, már adtam neked három csajt, érd be ennyivel. Nem akarom, hogy az összeset elvidd, mert sosem kapom őket vissza.
Így maradt Pamela, Paola és Luiza, akikkel nem kevésbé sikerült befejezni a párkányokat, ráadásul gyakorlatilag egész munkaidőben a szexről beszéltek, szóval nem unatkoztam.
Már azért sem, mert a Centralia-s kaland után rövidesen megjelent Juanita és Minához invitált egy baráti kártyapartira. Mikor azonban odaértem, a kártya és teasütemény helyett maga az Anyakirálynő várt, felettébb paprikás hangulatban.
Maradjunk annyiban, hogy csak a főnököm iránti tiszteletemből (akinek az anyja) fakadóan nem hagytam ott, mikor elkezdett ordítozni hogy a kocsi így, a rendőrség úgy, meg ki vagyok rúgva és mindenki bírságot kap amúgy.
No nézd csak, hát Jancsi kalandjai a kanadai határon már nem számítanak?
Ja hogy nem tudtál róla. Hm.
És mégis. Ahogy visszakerültem a hálókörletbe (sorsomra várva), Veronika, a cseh lány fogadott azzal, hogy mindegy hogy hogy alakul, mert azért a napért megérte, mert tökéletes volt.
Pamela ugyancsak.
Nézzenek oda, hát mégsem nyúlok mellé (piszkos fantáziák előnyben) nagyon.
Végül a napok leperegtével mégis fölemelt fővel távoztam.
Jöhetett a kaland a messzi Dél felé. Új időzónák, tájak és emberek, amiből az időzónákon kívül tkp. minden igaz is.
Búcsú a tábortól, a főnökségtől, talán még találkozunk.
Alexről kiderült, hogy Kiát még nem vezetett, ennek ellenére néhány perc elteltével egész tűrhetően kormányozott minket először Baltimore irányába. Azért nem egy Aquára, vagy Gazellára kell gondolni, de végül is nem kaptunk defektet.
Baltimore elé érve jött az első komolyabb meglepetés: feketék mindenhol.
Meglepetésemre Andrew ezúttal nem lőtte el a négeres vicceinek egyikét, viszont úgy tűnt, mintha le lenne esve az álla - mondjuk meg tudtam érteni.
Ugyanaz a réteg, aki idehaza a Bentley-ket vezeti, vagy a Bugattikat, ott is megvolt, viszont fekete bőrű volt mindenki.
Marha érdekes volt látni őket, Andyt meg is nézték, mert a nyitott ablakon át lógatta ki a lábát, hátha illatosabb lesz. Végül is nem lett, cserébe egy út menti McDonaldsban összejött az első válságtanácskozás, mert igen csak szűkös volt a hely a kocsiban. Mondjuk öten ültünk benne, plusz a táborból elhozott vagy nyolc vízipuska, tömérdek édesség és egyéb "talált" holmik bőven lefogták a helyet, szóval én is megértően bólogattam, hogy ez így nem állapot.

A Fehér Ház előtt a szemembe süt a Nap.

Washingtonba mentünk ezután, ami  eszméletlen egy város. Nekik megjegyeztem, hogy nagyon hasonlít Londonra, s bár még nem voltak ott soha, azért bólogattak.
Előzetesen nem gondoltam volna, hogy a Fehér Ház ennyire kicsi, de lőn: a Parlamentnél pl. sokkal kisebb, Ovális Iroda ide vagy oda.
Persze biztonsági őrök mindenütt, be is löktem, hogy ha a táborba nem vesznek vissza, itt még mindig elolvasgathatok egy nyarat 2016-ban.
A Fehér Ház mögötti obeliszknél fújtunk egyet és feltűnt, hogy mennyire eszméletlenül meleg van.
Augusztus végét írtuk már, de akkor is - este hat tájban legalább harmincöt fok volt, és olyan érzésem volt, mintha valami mediterrán országban lennék. Aztán hazakerülve utánanéztem és lőn: Washington D. C. már a szubtrópusi égövben van, szóval annyira mégsem kellett volna csodálkoznom. Egy a lényeg: nagyon jó volt az idő, és fantasztikus a város.
Ott esteledett ránk, majd a külvárosban megbeszéltem velük, hogy mégse itt rakjanak ki az Isten háta mögött két számmal, hanem vigyenek el a következő útba eső városig, hogy legyen értelme azért az egésznek.
Jól van, mondották, majd tovább száguldottunk Virginia felé.

Hiába állok az Obeliszk elé, ha még mindig szembe jön a Nap...

Annak fővárosában, Richmondban szálltam ki valamikor éjféltájban, balszerencsémre a telefonom nélkül.
Na mondom Geldar barátom, most aztán nyakig benne vagy.
Szerencsémre felírtam előzetesen pár helyi hotel címét, úgyhogy épp azon voltam, hogy megindulok valami elérhetőbb irányába, mikor megérkezett Matt és Alex - meglett a telefonom a kalaptartón.
Végül is barátságosan váltunk el.
Nem tudtam igazán haragudni rájuk, mert hiába rakták tele a kocsit hülyeséggel, mégis az ő bulijuk volt, szóval örvendeztem hogy egy tök ismeretlen helyen vagyok az éjszaka kellős közepén, és kivételesen komolyan beszélek.
A nagy kalandok idejét írtuk.
Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és besétáltam a Hilton Hotelbe. Mondjuk úgy, nem voltam igazán prezentálható állapotban a kb. tizenkét órás út után, de voltak annyira udvariasak a portán, hogy adtak egy kártyát, amivel a szoba nyílik és nem kérdeztek semmit.

Első benyomásom Richmondról az volt, hogy akár Olaszország is lehetne.
Persze ott még nem jártam.

Áldott szerencsémre még Manchesterben dolgoztam Hiltonban (három napot, aztán kirúgtak), úgyhogy tudtam, mit hol keressek - és a zuhanyzóval sem kellett többet sz*rakodnom tíz percnél, mire is rájöttem, hogy működik... :D
Szóval méreteset aludtam és másnap nyakamba vettem a várost.
Először is tanáltam a recepció előtt egy térképet, ami hihetetlenül jól jött. A telefonomban ugyan van térképes GPS, de az addigra megadta magát és a földrészeken kívül semmit nem volt hajlandó megmutatni.
Meg hát egyébként is sokkal jobb a jó öreg térképpel a kézben mászkálni - ha lemerül a telefon, elmarad a pánik.
Szóval elsőként be is iratkoztam a helyi könyvtárba, ahol a helyi bútordarab meg is jegyezte, milyen fantasztikus az angolom, én meg udvariasan vigyorogtam, ahogy egy utazóhoz illik.

Jazz a falakon.

A neten kiderítettem, hogy a legegyszerűbb megoldás, ha New York felé busszal indulok el, úgyhogy úgy terveztem, a napom végén megindulok a buszvégállomásra a külvárosba és veszek egy regular ticketet oda.
Addig azonban bőven volt még fölfedeznivaló. Először is érdemes megjegyeznem, hogy Richmondban hagyományosan a feketék vannak többségben. Szóval a helyi művésznegyedben erősen dominál az afrikai és a karibi jelleg - számos boltban kaphatóak maszkok, a karibi dolog pedig a falfeliratokban van ott erősen, meg a jerk chickent kínáló kifőzdékben.
Egyszerűen fantasztikus ez a hely. Komolyan azon gondolkoztam a negyedben mászkálva, hogy itt simán le tudnék telepedni később, és akkor még nem jártam a Monument Avenue-n...

A belváros falain Lugosi Béla is meglelte a helyét.

Négy évig ez a terület egyébként (a déli államokkal egyetemben) független volt az USA-tól, s ez a mai napig meghatározza az emberek gondolatvilágát.
Ami az egyesített Németországnak a volt NDK, az az Egyesült Államoknak a Dél.
Valahogy mindenki meg van győződve odafönn északabbra, hogy idelenn mindenki a húgával él nemi életet, vagy ha nincs húga, akkor kecskékkel vagy teknősökkel.
S ugyan nem néztem be minden udvarra, de bizonyosra veszem, hogy ez f*szság.
A déli hagyomány egyébként az utcák neveiben a leginkább szembeszökő: déli tábornokokról és politikusokról vannak elnevezve, az egyesült területek korából való elnököknek jellemzően kis utcák jutottak, néhányuknak az sem.
Anélkül, hogy bele akarnék mászni a város történelmébe, azért érdemes megjegyezni: ez volt a Konföderáció fővárosa, saját parlamenttel, és saját elnökkel (Jefferson Davis).

Stonewall Jackson, a déli sereg egyik leghíresebb tábornoka.

A hagyományos déli értékek egyébként az amerikai közgondolkodás szerint még mindig jellemzőek errefele (nagy családok, a nők otthon vannak, és az emberek java rasszista). Kérdés persze, hogy lehet rasszista egy város, ha a lakosság többsége fekete, de nem ismerem annyira a területet, hogy hirtelen megvilágosodjak és magamba döntsek egy üveg alkoholmentes sört.
Szóval megvettem a külvárosi pályaudvaron a New Yorkba szóló jegyemet, és a Boulevardon haladva megérkeztem az egyik leghíresebb utcára a városban.
Ez volt a Monument Avenue és meg kell, hogy mondjam: valóban monumentális.
Szintén Olaszországot tudnám emlegetni a hangulatát illetően, meg Anglia szebb részeit. Olaszországot a klíma és a növényzet miatt (majd' minden ház udvarán buja kert volt, a ház előtt gesztenyefák vagy juharok),

Jefferson Davis szobra a Monument Avenue-n -
érdekesség, hogy épp feketék fényképezik, akiknek
rabszolgasorban tartásáért küzdött az illető.

Angliát meg maguk az épületek miatt - azon a környéken a legtöbb ház viktoriánus korabeli, szóval pont úgy néz ki, mint London belső kerületeiben egy-egy lakóház. Persze ne a Pall Mall épületeire, vagy Kensington villáira, hanem valami emberibb léptékűre gondoljunk, de lényegesen másabb, mint az átlag amerikai városok könnyű építésű tákolmányai.
Döbbenetes volt az az utca, és nem csak a műemlékek miatt. Az emberek fényes nappal gyülekeztek az út két sávja közötti fás területeken, és már röffent is be a grill, előkerültek a sörök meg a ghetto blaster és indult a banzáj.
Komolyan, nem nagyon tudtam mást tenni, mint szüntelenül vigyorogni és fogadkozni, hogy ide egyszer muszáj lesz hosszabb időre visszajönni, ha más miatt nem, az emberek-fák-sör miatt.
Különös volt látni, mekkora élet van a belső részeken - de kíváncsi voltam a külsőbb városrészre is, szóval átmentem a Manchester nevű városrészbe, és leereszkedtem a James folyó partjára.
Itt egyszerre több dolog is szembe ötlött, pl hogy a folyó eszméletlenül vad, és hogy tele van vízeséssel, mindez a város kellős közepin. Szóval nem annyira meglepő, hogy egyszer-egyszer megindul egynéhány csoport, leereszkedik kajakkal vagy kenuval a folyamon, majd dolguk végeztével hazatérnek.

A James folyó a Robert E. Lee hídról nézve.

Maga a James van olyan széles, mint a Duna Pesten, viszont az átszelő hidak sokkalta magasabbak a pesti hidaknál, így eshetett meg, hogy fogakat összeszorítva igyekeztem a túlpartra a Robert E. Lee-ről elnevezett hídon és nem csak azért, mert fél méteres a korlát, vagy mert valahol ötven méterrel alattam kavargott a pokol.
A kilátást egyébként nem nagyon tudta semmi felülmúlni.
Lent a parton feketék piknikeztek a hatalmas köveken, amik az Appalache-ből érkeznek és amik esős időben a folyó mélyén tanálhatóak. Én is odaültem melléjük, és igyekeztem kifújni magam, aznap már nagyjából tizenöt kilométert mentem és még nem volt vége.
Manchester, legalább is az itteni verziója nem sok izgalmat tartogatott (lepusztult lakónegyedeket váltottak modern irodaházak, dettó mint Queens egyes részei), úgyhogy ettem egyet a Subwayben és irány vissza a hotelba.

Midnight City.

A sötét a Manchester hídon ért utol, az álom meg a szobában nagyjából öt perccel azután, hogy beestem az ágyba.
Másnap fölnyergeltem tizenegy tájban, és elhagytam a fedélzetet.
A Hilton recepciósa ismét nagyvonalúan eltekintett az öltözékem mustrájától, én pedig felettébb büszkén indultam a Poe Múzeum felé.
A múzeum maga a város Shockoe nevű negyedében van, egy olyan épületegyüttesben, ami amúgy Poe-hoz nemigen köthető... :D
Mentségükre legyen mondva, a legtöbb ház, vagy épület, ahol a novella és főleg a horrortörténetek nagymestere lakott, vagy alkotott, már az enyészeté lett réges rég.
Mindenesetre végül sikerült bejutnom az épületbe, ahova egy életunt figura engedett be rövid tanácskozás után.
Szóval láttam a mi emberünk íróasztalát a Southern Literary Messenger-es időkből, meg néhány (általam teljesen ismeretlen) művének kéziratos verzióját is.
Stílusosan síri hideg volt odabent, szóval amikor kimentem a Napra, jócskán fejbe kólintott. Be is nyomtam két Snickerst, mielőtt kifordultam volna magamból... :D
Meg egy kólát, aztán hadd szóljon. Megindult a karaván a városon át.
Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom - helyett vagy tíz kiló könyv és legalább annyi ruha, meg műszerek, szóval vándorcigányra emlékeztethettem azokat, akik végignézték a küzdelmet.
A buszvégállomásra szerencsésen megérkeztem azonban, és a következő néhány órában csöndes haldoklás következett...
Majd föl a buszra, és át az éjjelen a végtelen autópályákon elébb Washington D. C.- be (ahol a sofőr eltévedt), majd Baltimore-ba, végül Delaware-on keresztül New York Citybe.
Reggel hat helyett fél nyolc körül futottam be a Port Authority buszállomásra, majd jöhetett a legvégső fejezet.
Avagy Nagy zűr Kis-Kínában.

Széles jókedvem oka, hogy kettőt látok a kamerából.
Persze a hídból csak egy van.

Ez lényegében annyit jelentett, hogy a Kimlau téren (amit a tavalyi bejegyzéseimben oly sokszor emlegettem volt) találkoztam a Gazellával, majd a viszontlátás fölött érzett végtelen öröm jegyében vettünk egy másfél literes bort és még a téren magunkhoz vettük a javát. Szóval az utána következő mászkálást inkább nagy jóindulattal kóválygásnak nevezném - pár órára pl. egyáltalán nem emlékszem, csak arra, hogy egy játszótér mellett ültünk, kurva meleg volt és irgalmatlanul be voltam b*szva.
Szóval ahogy ez az iszogatások alkalmával általában jönni szokott, a következő jelenetben már egy metrón találom magam és száguldok valamerre, a Gazella meg röhög valamin, de pontosan meg nem tudnám mondani, hogy min.
A java azért még hátra volt.
A tengerpartra jutottunk ki, mint később kiderült - sőt: az óceán partjára.

Erre mondaná Lazlow, hogy "elpilledtem".
Én úgy szoktam fogalmazni, hogy "erősen berúgtam".

A Nap sütött, ahogy a Naptól elvárható, szóval valamelyest ismét megéreztem a kínai alkoholbolt remekét és bedőltem a homokba ruhástul, a Gazella pedig felváltva go prózott a vízben és nevetett a formátlanabbnál formátlanabb rozmárokon.
Olyan volt az egész, mint valami kibaszottul vicces szürreális álom. Már csak a csajok hiányoztak, de helyettük voltak ugye a rozmárok, a vén buzik és a mindenhol jelen levő magyar menő gyerekek, akik be is tanálták a mi emberünket (aki meglepetésemre elég hamar lekoptatta hirtelen barátainkat). Brooklynban váltunk el, ő Manhattan felé vette az irányt, én pedig a reptérre igyekeztem némileg megtört lendülettel (eléggé lehangoló volt, hogy a bor nem fért be a táskámba, így neki adtam végül).
Az otthoni utazási ügynökségem sztár volt: ülésszámot a repülőre nem foglaltak; a repülő előtt egy órával még mindig standby-on voltam, azaz nem volt meg az ülésem helye, félő volt, hogy másnap tudok csak menni. Végül pizzával vertem el az éhem, majd már többé-kevésbé tiszta fővel ültem fel a hazafele tartó repülőre, hogy Párizsig meg se álljak (az Air France-nál végül úgy döntöttek, hogy kit érdekel az ülésszámozás, amire magam részéről csakis helyeselni tudtam, mielőtt zavaros álomba merültem volna).
Ott szereztem egy Le Monde-ot anyámnak (még mindig beszél egy kicsit franciául), miután kivonatoztam egy sofőr nélküli szerelvényen egy hangárba, máig nem tudom, hogy miért és főleg azt, hogyan jutottam át a határon.
A budapesti járaton aztán végig aludtam, és lőn: hazatértem végre.

Így zárul amerikai kalandjaim összefoglalója, de senki ne csüggedjen: idénre is jut majd bőven.
Végre megérkeztünk a jelenbe, ideje lesz kitekinteni Dél-Ukrajnába, esetleg egyenesen a kelet-európai káoszba, ahova legközelebbi útjaink vezetnek majd!

We are living in Amerika - part nineteen

Tizenkilencedik részéhez érkezett a karaván, ami Amerikában kicsit idegenül hat, itthon viszont mindannyian tudjuk, miről is van szó.
Ott maradt abba a történet, hogy augusztusba fordultunk, és elkezdődtek az addigi leghosszabb, legizgalmasabb kalandok (ha persze nem számítjuk ide a tavalyi stoppolást, mert az még mindig vezet).
Lassan, ahogy közeledett a nyár vége, ismét számot kellett vetni, tehát - avagy végezetül merre is utazzon az ember, ha vége mindennek.
Mikor Scottie fiú megkeresett tavaly novemberben, hogy meginvitáljon a kapuba és jól megszokott műanyag székembe, cserébe beszerveztem neki két lányt a környezetemből, Lilyt és Ildit - mindketten ki is jöttek velem, ahogy ismeretes (és akikkel kapcsolatban az a pletyka terjengett, hogy az egyik a rokonom, a másikkal meg randiztam egy időben).
Velük tervezgettem eredetileg az utat, de hamar kiderült, hogy nem egy időben végzünk, szóval más utakra fogok tévedni alighanem.
A Polish Army egy tömbben készült a nyugati partvidékre, Aqua és a Dán szintén arrafele indultak, de magyar lányokkal kiegészítve.
Sokat gondolkodtam azon, melyik csoportnak lesz a jobb dolga, de alighanem Aquáék fogták ki a főnyereményt (Csengettyű humora egészen parádés néha, Esztiről meg már bőven írtam, szóval most nem).

Egy dologban bizonyos voltam eddigre: akárhova is utazok, Juanitát messziről kerülni fogom az útjaimon.
Emlékezhetünk a tavalyi estékre (főleg Peti B aki ha jól emlékszem, saját kezűleg rángatta ki őt meg Laurát egy vadidegen Mercedesből), de akkor még amolyan bulis csaj volt, akit lehetett bírni és kibírni.
Idénre egészen eszméletlen átalakuláson ment keresztül, és időnként már-már Jancsi bohóc színvonalát idézte a műsoraival és azokkal a próbálkozásaival, amikre azért volt szükség, mert ők ketten masszívan szerepjátszásba kezdtek (pozíciók erősítése végett és gondolom hiúságból).
Nem tudtam megérteni, miért kellett elb*szni valamit, ami alapból jó volt.
A nyár elején Juanita legtöbb délutánját magányosan töltötte az ágyában és nem sűrűn mászott ki onnét.
Aztán kihívtam párszor a körlet mögé cigizni meg dumálni, gondolva, hogy biztos jót tesz neki - úgy tűnt, ezt a társaságot nehezebben fogja megszokni, mint a tavalyit, jóval több volt most a visszafogott ember, sokkal kevesebb az a fajta harsány, akiből tavaly rengeteget lehetett találni.
Na ebből lett az nyár végére, hogy saját golfkocsival furikázott az irodáig meg vissza, a létező összes dologba igyekezett belekötni és odáig jutottam vele, hogy már rá se néztem az utolsó hetekben.
Remélem, a nyugalmi időszak elég lesz neki, hogy rendbe szedje magát, mert jövő nyáron erre a produkcióra vajmi kevés szükség lesz (ne feledjük: összebalhéztam az igazgató anyjával és kevés rá az esély, hogy visszatérjek).
Próbáljátok meg elképzelni ezt a lányt, meg Jancsit, ahogy egrecérozza a frissen odaérkezőket.
Ugye hogy kurva sz*rul hangzik?
Szóval ez idő tájt meló után gyakran átmentem a netszobába és tervezni kezdtem, mi legyen, ha lecsengettek napjaim.
Első körben valami olyasmira gondoltam, hogy New Yorkban leszek pár napot Mari O-nál, ahogy tavaly is, és alaposabban fölfedezem magamnak a várost.
Peti K szintén kinn volt most nyáron, ővele meg stoppolni mehettem volna, ha rátermettnek mutatkozik.
Erről végül is letettem, mert Mari O hazautazott Magyarországra ballagásra, Peti K-ből pedig kitört a törp és inkább félre akart tenni későbbre (amit más ember biztos zokon vett volna, de én mindig is efféle voltam, szóval különösebben nem nehezteltem meg).
Mi legyen hát?
Az, hogy végül is mibe vágtam bele, nagyon hamar ki fog derülni.
Addig is nézzünk bele, mik történtek augusztus első heteiben, mert bőven peregtek az események.

Először is ráléptem a gázra Ildivel kapcsolatban.
Ekkoriban érett meg a határozat, hogy tulajdonképpen akár meg is próbálhatnék kedvesnek lenni hozzá, hátha alakul végre vele valami és a fára mászásból mondjuk nem lesz azonnal lejövés.
Ez elég ősemberszerűen hangzik, de higgyetek nekem: nincs ebben semmi különös.
Szóval először is röviddel a Centraliás kaland után nagy levegőt vettem és elkértem a tábori Hondát ismét, lássuk meddig jutunk el.
Nagy bánatomra néhány órára kaptuk csak meg, úgyhogy rögtönöznöm kellett valamit - ám semmi vész, Honesdale mellett van valahol a Tanners Falls, usgyi oda!
Aztán Ildi rálépett a gázra és éreztem, ahogy megindul a reggeli (kivételesen átfáradtam az ebédlőbe, ahol a francia pirítós-juharszirup-főtt tojás kombinációt látva hangos zokogásban törtem ki)... Ildi elfelejtett szólni, hogy odahaza ralipilótának készült, de hamar jelezték, hogy NE... :D
Az orsoni kanyart nagyjából negyven mérföld per órával vettük be, és megvallom őszintén, ahogy csúsztunk a kőzúzalékon a bokrok irányába, megfordult a fejemben, hogy inkább határozottan sétáljunk egyet a búzamezőkön, ott kisebb az esélye annak, hogy nagyon gyorsan vége lesz mindennek.
Az Orson utáni úton is nyomta neki becsülettel, egészen Pleasant Mountig gyakorlatilag szüntelenül gyorsultunk, én meg két sörrel igyekeztem oldani a feszültséget, ez végül sikerült is.
Szóval különösebben nem húztam fel magam rajta, amikor betörtünk az erdőbe és valami egészen elképesztő út legvégén egy ház udvarába érkeztünk meg, elég nagy sebességgel.
A leány nem zavartatta magát, egyszerűen levette a gázról a lábát és várt.
Mivel nem volt kedvem nekem is várni, bementem a házba, lélekben már várva Dustyt kockás ingben, szalmakalapban és fűszállal a szájában, ahogy előbukkan valamelyik sarok mögül és megszólaltatja a lefűrészelt csövű shotgunt.
Végül egy negyvenes asszonyka bukkant elő, shotgun helyett egy gyerekkel a kezében, és kedvesen elmagyarázta, hogy jó az út, amin jöttünk, csak pont az ellenkező irányba kéne visszamenni mert itt valamiféle Himalayan Institute van és nem nézik jó szemmel a betolakodókat.
Na mondom baszd meg.
Megint.
Néhányan még emlékezhettek a vértesi kalandomra Tibivel, amikor a fejünkbe vettük, hogy a szektánál fogunk reggelizni.
Az előtörténet annyi, hogy volt egyszer egy haverom, akivel életem első munkáját végeztem (telefonfülke-festés Budapesten, 2006 nyarán) és ő mesélte, hogy egy városunkba való csajt kicsábított magához egy szekta a Vértesbe és évek óta nem eresztik haza.
A rendőrség szokásosan nem csinál semmit.
Szóval ennek igyekeztem utána járni Tibivel, úgyhogy tizenkilenc-húsz év minden önbizalmával felvértezve leültünk asszem a volt tizenhatodik akna bejáratához és elkezdtünk reggelizni egy verőfényes kora nyári napon.
És meg is jött az, akire vártunk: maga a főmufti.
Érdekes fazonnak tűnt, vízzel kínált, de ahogy befele mentünk a teljesen kihaltnak tűnő épületek között, a reggelire invitálását már nem volt merszem elfogadni - a vizük egyébként meglepően jó és főleg hideg volt.
Tudjátok, vannak olyan helyek, ahol érzi az ember, hogy mintha valamit rejtegetnének előle.
A hófehérre meszelt, hodály nagyságú, többszintes és teljesen üresnek kinéző házaktól pont ezért borsózik a hátam, mert amikor ott jártam, le mertem volna fogadni, hogy valami buli megy épp odabent, de a falak hangszigeteltek.
Szóval a vízvételezés után gyorsan elpályáztunk, de a napnak ezzel nem volt vége - később újfent találkoztunk a főmuftival, aki ekkor már nagyjából húsz, külföldi bárányt terelgetett, akik közt lettek és osztrákok is voltak és valamennyiük szemében valami fáradt és ködös tekintet ült (az angol úgy mondja ezt, vacant look).
A hideg a mai napig ráz, ha rágondolok.
Első kérdésük természetesen az volt, milyen viszony fűz Istenhez, majd mikor meghallották a válaszom, lehorgasztott fejjel és ami még fontosabb, köszönés nélkül tovább mentek az út mellett.
Azért annyi talán járna annak is, aki nem tagja a nyájnak.
Szóval ez a történet jutott eszembe, amikor Ildi a Himalayan Institute-be kormányozta a tábori Hondát - valahogy az egész hely kib*szottul gyanús volt.
Nem volt pl. parkoló, annak ellenére, hogy a világ végétől öt percre voltunk - ennek ellenére jó néhány ember lézengett egy épületben, ami egy felújított kaszárnyának nézett ki.
Minden ház egyformán festett, és szemmel láthatólag a javának semmilyen funkciója nem volt.
Az emberek fojtott hangon beszéltek, amit különösen nem állhatok.
Szóval alighanem valamilyen titkos szexklubba érkeztünk meg, vagy vallási szektához, Ildi mindenesetre egyiket sem akarta egyelőre kipróbálni, szóval beletaposott a gázba, és végre a jó úton haladva megérkeztünk Honesdale határába.
A Tanners Fallsba vezető útra Bethany után kanyarodtunk rá, miközben a harmadik sör mellett meséltem el Ildinek kalandjainkat a Dánnal a honesdale-i rendőrségen. A táj valami eszméletlenül gyönyörű volt, lombhullató fák váltották a  fenyveseket a völgyekben, csak a vízesés nem akart megkerülni.
Úgyhogy a leányzó bemászott egy patakba őzeket nézni, én meg fönt szédelegtem egy kicsit a verőfényben.
Aztán mindenféle izgalmas esemény nélkül hazafele indultunk, mert nagyjából húsz percnyi időnk maradt visszaérni a táborba és a későbbi terveimhez még fel akartam használni az autót.
A vízesést jelző tábla tőlünk nagyjából ötven méterre bukkant föl visszafele és némiképp fölment az agyvizem - de abban maradtunk, hogy legközelebb megkeressük.
A táborig végig nyomta neki, szóval nagyjából időben érkeztünk vissza, nekem pedig végre valóban élesben kellett navigálnom - természetesen kétszer is elb*sztam, így késtünk végül negyed órát.
No de hátra volt még a nap java része - úgyhogy ebéd után ismét Ildi elé álltam, és közöltem vele, hogy ha kibírja a Forest Citybe vezető utat - nagyjából tizenhat mérföld lehet -, akkor kap egy pizzát.
Sejtelmesen mosolygott és aszonta, hogy oké.
Vele Pamelával ellentétben valóban lehetett haladni, úgyhogy igyekeztem végre a dolog kellemesebb részire koncentrálni és beszélgetni kezdtünk.
Túl sok minden ismét nem derült ki róla, annyi viszont igen, hogy szereti a színházat és hogy Örkényhez vonzódik valami furcsa értelemben.
Nem akartam elsütni a nyilvánvaló poént, hogy én pedig többek között hozzá vonzódok valami még furcsább értelemben, úgyhogy végül is sikerült hoznom a vidéki tahót ismételten.
A pizza egyébként fantasztikus volt - tejfölös alap, bacon és csirkemell...
Ezen felül akkora volt, hogy még bőven maradt belőle hazulra is (asszem végül a Polish Armynak adtam a lengyel-magyar jó barátság jegyében).
A visszafele úton valahol Tom, a karbantartók főnöke is megbújt (a történet szerint, amit pár nap múlva elmesélt, éppen pecázott a Stillwater Lake partján), mi viszont erről mit sem tudva pedáloztunk az egyre inkább alkonyodó erdőben.
A lyánynak remek erőnléte volt, szóval ezúttal nem sötétedett ránk a nap, viszont kezdtünk egyre inkább egymás idegeire menni, úgyhogy mikor visszaértünk a táborba, jóformán vigyorogni maradt erőm és kifeküdni.
Összességében jól alakult, noha ettől a naptól kezdtem úgy érezni, hogy nekem mégis valaki másra lenne szükségem.
Emlékezhetünk, mi lett pl. az Anita-történetből (a régi blogom követői erről hosszabban is olvashattak): mindig az olyan lányok után őrülök meg, akik nem engednek kibontakozni. Akik vevők a suttyóságomra és a hülyeségeimre, de nem adják magukat egykönnyen. Ezt eddigi életem során már elsütöttem párszor és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy őt is tönkre kéne tennem, szóval ezek után inkább visszavonulót fújtam.
És visszagondolva, akármilyen jó csaj is, egyáltalán nem bánom.

Tom maga egyébként elővett pár nap múlva és olyan határozottsággal jött ki a portára, hogy már azon gondolkoztam, ismét ki fog rúgni (még nyár elején rakott ki a karbantartók közül) - ehelyett életemben először elbeszélgettünk.
Nem is akármiről.
Közölte, hogy valamelyik nap látott Ildivel tekerni a Stillwater Lake fölött és hogy épp lemaradtam arról, amit amúgy nagyon kerestem.
Hirtelen arra gondoltam, hogy valakitől megtudta, hogy Ildi szoknyája után futok, de mint nemsokára kiderült, arról tudott ehelyett, hogy régóta keresem már a fehérfejű halászsasokat.
A környéken egyetlen él, amely épp azon a délutánon épp annál a tónál napozott.
Kicsit csikorgott a fogam, főleg hogy Ildi is imádja a madarakat, de megköszöntem az infot és elterveztem, visszatérek még én oda.

A következő kalandot máris a következő hét hozta el - nyár végére végre beindult a lendület, beakadt a gépszíj és elkezdtek íródni a jobbnál jobb történetek.
Augusztus 13-a van.
Szóval egy fasza buszút után máris Honesdale-ben találjuk hősünket, egy farm kerítésénél éjszakai sötétségben, ahol Esztivel és a Gazellával épp egy üveg bor kinyitásán ügyködnek, majd nem csak ezt, de egy másikat is bedöntenek és máris lesz merszük felülni az antigravitációs cuccokra a vidámparkban.
What the actual fuck? :D
Mindenki tudja, hogy tériszonyom van egy határ fölött, úgyhogy képzelhetitek a megdöbbenésem, amikor a Dán mellett ülve emelkedek nagyjából huszonöt méteres magasságig és ráébredek, hogy mi is történik valójában.
Zuhanás közben egy angol lord nyugalmával csak annyit közlök hogy fú anyám, a Dán bazmegol - utána pedig igyekszek vegyülni a tömegben, mert percekig remeg a lábam, és nem óhajtok felsülni a lányok előtt.
Maga a vásár pontosan olyan, mint amit az amerikai filmekben lehet látni.
Vannak ügyességi játékok - kosárra dobás, a legendás kalapács, amivel meg kell szólaltatni egy csengőt (lényegében rá kell csapni egy golyóra, ami egy függőleges sínen mozog), célba dobás meg ilyenek.
A vidámpark része az, ami igazán eszméletlen: a szabadesés mellett van sárkányrepülő kötött pályán, akkora óriáskerék, ami idehaza csak Pesten van, és még számtalan olyan dolog, ami otthon sincs.
De nem ez a legmegdöbbentőbb: hanem hogy Honesdale mindössze 5000 fős (!) város.
Odahaza egy nagyobb falu búcsúiban többnyire egy körhinta van, céllövölde és ezzel nagyjából be is zárult a kör - fél óra és mehetünk berúgni, mert a sör a céllövöldével ellentétben minden falusi kocsmában nagyon olcsó... :D
Itt viszont nem, úgyhogy miután kijövünk és a Dán elsüti emlékezetes piña colada-s poénját
(Veronikának elmeséli, hogy a piña hullámvonal nélkül mit jelent magyarul - majd miután amaz döbbenten bámul, megjegyzi nekem rezignáltan, hogy ez a mai nap jó, hiszen csak két csaj előtt égett be :D), betolunk még egy üveggel csak a mihez tartás végett.
A hazafele út tehát elég kásásan alakul, asszem beugrunk még a bárba is, ahol valamiért a Hungarian Army is ott van, és akik közül Andyt alaposan megverem biliárdban.
Mondjuk ez így nem igaz, mert egy párosban legyőzöm, egy az egy ellen viszont nagy küzdelemben kikapok és még büszke is vagyok magamra.
Rick Rose-t pedig szintén aznap úgy átejtem, hogy még hetek múlva is sírva röhögünk rajta.
Damian, a Polish Army egyik tagja éppen mászkál körbe a vödör sörével és nekem természetesen kifogyott; ámde megérkezik a megváltás Rick személyében, aki lerakja a vödrét a veranda párkányára és elkezd beszélgetni az addigra már mattrészeg Jeffel (sportmenedzser amaz, ő meg a srácokra vigyáz napközben).
Szóval kitöltöm a sörét magamnak meg a mellettem álló srácnak is, majd ártatlan arccal visszateszem a  helyére.
Rick csakhamar odafordul, és döbbenten tapasztalja, hogy a sörének hűlt helye.
Meg is kérdezi, nem tudom-e hova tűnt - mire bizalmasan odasúgom neki, hogy ez ugyan Damiané, de töltsön belőle nyugodtan, neki már úgysem kell... Szóval a forma sűrű körbetekintgetések mellett kitölti magának a saját sörét, és beoson a klubba...
Sikerül megvárnom, míg beér, csak akkor szakad el a cérna és tör ki belőlem a hahota.

A másnap ezúttal tényleg másnap volt.
Duane-t eddigre már kirúgtak, viszont a bárban ő is tiszteletét tette és valami olyan piával kínálgatott minket, amiből csak a vodkát sikerült azonosítanom, de elég az hozzá hogy zöld volt és kibaszott erős.
Cudar egy nap volt a péntek.
Ha már Duane.
Utalgattam már rá korábban, hogy Jancsi barátunk fúrja majd meg a nyár folyamán, aminek nagy részben köszönhetően elveszíti az állását, a csapat meg elveszti az egyik legnagyobb arcot, aki a maga módján összefogta a részeket.
Utána már csak Jancsi és Juanita maradt, akiknek voltak efféle ambícióik, de egyre inkább lejáratták magukat - meg én.
És ugyan k*rva sok tábortüzet raktam nyár végén, amik jól is sikerültek, de már nem volt ugyanolyan a hangulat.
Sous chefünk kirúgása napján egyébként valami elpattant bennem. Először arra gondoltam, adok pár állast tót vitézünknek just for good measure (eddigre már nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék), de végül úgy döntöttem, hogy ez egyszer leereszkedek a szintjére. Lényeg ami lényeg: hagytam neki egy üzenetet, amiben informáltam arról, hogy egy ragály, majd elmentem megkeresni Duane-t.
Ő maga Lakewoodban volt valahol és az állati üvöltésekből ítélve remekül érezte magát egy szomszédos házban (ahol mint később kiderült, a salátabár főnökasszonya, Stacey lakik) - a munkahelyén viszont ott találtam Kimet, akivel le is gurítottunk pár sört, várva rá.
Sőt, ami őt illeti, jó pár vodka is elfogyott, mire megérkezett Duane, én pedig magamban megállapítottam, hogy Kimnek remekül áll az, ha kicsit ivott.
Nem tudom, nőre illik-e ilyet mondani, de ha emlékeztek még a Sandybellhez fűződő történeteimre (csak akkor bírtuk elviselni a másikat, amikor valamelyikünk be volt rúgva - és tízből hétszer ő volt az), akkor alighanem vállvonogatás következik...
A parti egészen sötétedésik folytatódott és alaposan elázva pedáloztam végül haza.

A rendkívül érdekes dolog azonban ezen napok után jött.
János vitéz még aznap összehívott egy meetinget (!), amiben a megmentő szerepébe bújt és true protectorrá lényegült át, amiről számomra mindig egy női borotva ugrik be és nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Mindenesetre a következő napokban igen feszült volt a hangulat.
Mivel nem tudta pontosan, ki írta neki meg, hogy egy fertőzés, ezért mindenkihez nyájas volt és próbálta kipuhatolni, ki nem bírja a pofáját.
Végül is döbbenetesen sokan akadtak, akik az öklüket simogatták az akciói nyomán, szóval a nyájasság csakhamar alább hagyott, és maradt az alapszint: a betegség.
Egyszer az életben pedig én is lesüllyedtem a szerepjátszók szintjére és megpróbáltam kipuhatolni, ki mit gondol az üzenetről. Aztán ahogy sorolták a panaszaikat (megtoldva azzal, hogy ők maguk is szívesen kiütnék az ilyen ügyeskedőket), kénytelen voltam elismerni magamban, hogy nem nyúltam mellé.

Őrá nem is érdemes több sort vesztegetni - még csupán annyit, hogy egy korábbi útján egészen a kanadai határig kalandozott a tábori Hondával, aminek nem sokára erősen jelentősége lesz.
Egyelőre önfeledten tervezgetem az utat, ami mindörökre beírja magát a tábor történelmébe, és remélhetően mindenki úgy fog visszagondolni rá, mint ami igazán fantasztikus volt.
Centraliába megyek ismételten.
Meg Harrisburgbe. És egy csokoládégyárba.

Eddigre (augusztus közepe felé) kezdtem igazán úgy érezni, hogy sz*rok én az egészre, érezzük már jól magunkat egy kicsit. Úgyhogy erre az útra olyanokat is hívtam (vagy elvittem), akikkel keveset beszéltem, vagy egyenesen olyanokat, akiket annyira nem is kedveltem (ketten a Triumvirátusból). Jó néhányan voltak úgy még egészen nyár végén is, hogy nem sok minden történt velük.
A kerótúráimra sokan velem tartottak, de a többség nem merte bevállalni a szürkületi tekerést medvék között.
A tábortüzeimet természetesen a táborban raktam, szóval azok is oda voltak köthetőek.
Egy a lényeg: népes gárdával indultunk korábban nem látott messzeségbe.
Az előtörténete a dolognak annyi, hogy odamentem a tábor igazgatójához pár nappal a nagy utazás előtt és megmondtam neki, hogy nagyon sokan egész nyáron nem jutottak ki, csak a Walmartig, és hogy a program szerint a kultúrával is meg kéne ismerkedniük, nem csak a bevásárló központokban szóló popzenével.
Úgy tűnt ez hat, de a Niagarához akkor sem adta oda a kocsit.
Trükkösen csak annyit kérdeztem, hogy közelebbi távra odaadja-e, amire rábólintott.
Meg volt nyerve tehát a mákzsák, ideje volt kocsiba pattanni, hogy elvihessük a csinos szöszit a kórházba.
WTF ismét?
A hét személyes kocsiba végül is nyolcan ültünk be a nevezetes reggelen, mire Scottie fiú is befutott azzal, hogy Ola beteg és ugye elviszem a kórházba?
Persze hogy rábólintottam, remélve, hogy nem néz be a kocsiba és hogy nem tud elszámolni hétig.
Azaz nyolcig. Sőt, kilencig.
A szöszin kívül velünk tartott Matt, Eny, a Fesztiválcsaj, Veronika és a Gazella mint sofőrök, Marcin és Pamela - meg én, mint navigátor.
Olával végül is jó fél órát eltöltöttünk a honesdale-i kórházban, majd miután kiderült, hogy a biztosítása a szemgyulladásra nem érvényes, ezért felhívtam Scottot és megkértem, hogy ha már egyszer jobban ért a dologhoz mint én, akár át is ugorhatna segíteni neki, mert én totál nem vágom a témát.
Nem volt sok kedvem hozzá, hogy ott hagyjam szegény lányt egyedül egy totál idegen városban, de elég erős volt a mormogás (különösen a kocsi leghátsó traktusából), úgyhogy sok sikert kívántam neki és elindultunk (utólag egyébként elég sokat hálálkodott, hogy legalább a telefont elintéztem, úgyhogy elég hamar megoldódott a baja szerencsére).
Veronikáról a hancocki szappanos kaland óta már tudtam, hogy remek sofőr, úgyhogy az út első szakaszában ő vezetett.
Az ismerős út átszelte Forest Cityt, majd Vandlingen és Carbondale-n áthaladva csakhamar megérkeztünk az autópályára. Aztán pedig irány dél!
Döbbenetes szabadság telepedett a társaságra.
Másnak nem tudhatom be, hogy még Enyvel, Alex csajával is váltottam pár szót, akiből egyébként harapófogóval kellett általában kihúzni - a többiek is remek hangulatban voltak.
A Gazella valahol Carbondale környékén vehette át a volánt, onnantól némileg vadabb, de meg kell jegyezzem: egészen biztonságos vezetés következett.
És végre ismét volt egy olyan sofőr, akinek elég volt egy személy iránymutatása, s igaz az is, hogy egyáltalán nem bántam, hogy az enyém. A hátsó sorokban időnként elszabadult a hangzavar, de elég megdöbbentő módon végül egyáltalán nem tévedtünk el véglegesen.
Az autópálya eközben lassan felvitt minket az Appalache zöldellő hátára.
Elhaladtunk a wilkes-barre-i katlan mellett szüntelenül délnyugatra tartva, én pedig a térképemet szorongatva örültem, hogy élek.
A 81-es autópályáról ugyanott hajtottunk le, mint annak idején, amikor Aqua vezetett - Oneida mellett, egészen Ringtownig sikerült megtartani a kocsit az ismert úton, majd végre eltévedtünk és megálltunk egy benzinkúton.
Ott valamiért megtetszettem a pultos csajnak, szóval néhány kérdés után már nekem is volt kedvem a leltárhoz a raktárban, amit csak az húzott keresztbe, hogy szakadt kinn az eső és a többiek ezért a kocsiban üldögéltek.
Szóval Ringtown, khm.
A neve beszédes, mert egy ideig körbe-körbe mentünk, majd találomra behajtottunk egy udvarba... Aztán vissza a dombon és lám: megvan az út!

Centralia elhagyott országútján.

Centralia ismét nem füstölögve fogadott, de ezúttal már biztosabb voltam abban, hogy találok végre ősi tüzeket valahon. Annyi volt csak a gond, hogy szakadt az eső, úgyhogy a két temető körbejárása és a Timko nevezetű sírkő újrafelfedezése után bóklásztunk még egy sort a halott városban, majd a kocsi mellé érkezve végre megleltük azt, amiért jöttünk.
Egy harminc centi hosszú résből föld alatti füstök szálltak.
Nyilván elő lehetne ezt úgy is adni, hogy éreztem a helység esszenciáját, ahol az ősök szelleme kísértett meg és bírt maradásra, de őszintén szólva eddigre már kivolt a f*szom a zuhogó esővel, úgyhogy vigyorogtam egyet a füstfelhőben és beszálltunk a kocsiba.
Az előzetesen betervezett nagy dobást (a Yuengling-gyár meglátogatása Pottsville-ben) idő szűke miatt nem sikerült kiviteleznünk, úgyhogy Centralia után egyenesen visszatértünk a 81-es útra, és egyre javuló időben (mikor sütne ki a nap, ha nem épp most) tepertünk Pennsylvania fővárosa, a mágikus Harrisburg felé.
Ami egyébként meglepő módon jóval kisebb, mint Philadelphia (amaz a maga másfél millió lakosával messze a legnagyobb település az államban), de egyre közelebb és közelebb érve az embernek az a benyomása támadt, mint Budapest felé haladva - közeleg a főváros.
És nem csak azért mondom, mert jött a kora délutáni forgalmi dugó.
Harrisburg külvárosait elhagyva egyre inkább kezdett formát ölteni a civilizáció, amivel a hegyek tetején eléggé keveset találkoztunk. Rendezett udvarok és gyárak következtek, még Amerika hőskorából.
Aztán gyönyörű, kőből épült házak között megérkeztünk az irdatlan Susquehanna partjára, s vele együtt a városba is.

Marcin, a Gazella és én a Susquehanna gyaloghídján.

Le voltam nyűgözve.
A Susquehanna, ami mellett tavaly Felivel már jártam (nem messze Lanesborótól ered, ahol az emlékezetes bányában száguldós kaland történt) ide érve már Duna-szélességűre duzzad és a város központjában legalább hat, de összesen vagy tíz híd igyekszik segíteni a' embereket az átkelésben.
A vasúti hidakat nagy bánatomra valószínűleg már nem használják - de lepusztultságukban is volt bennük valami egészen grandiózus.
A lányok be is üzemelték a táblagépeket, miután kiszálltunk egy plázában, bőven volt mit fotózni (sőt, a helyi Margit-szigeten még inkább, de az valamivel később történt).
Egyelőre vettem egy szürke inget és csapatostul bevonultunk kajálni egy steak house-ba, ahol megrendeltem életem első well done marhaszeletjét párolt gombával és steakburgonyával.
Leírhatatlanul nagy adag jött, aminek kb. a harmadát Mattnek passzoltam át, mert egyelőre nem rendelkeztem egy átlagos amerikai étvágyával. Fantasztikus volt egyébként.

Itt pedig Veronika mellett feszítek
Harrisburgben, a Kapitólium lépcsőjén.

Szóval a helyi Margit-szigeten először is soft ball pályák mellett óvakodtunk el, majd egy lepusztult gyaloghídról végre megláttuk a nap legszebb panorámáját. A Nap nyugaton küzdött az elmúlással, a tengernyi széles folyón régi stílusú gőzhajók mentek le és föl, határtalannak éreztem mindent.
A belváros pontosan olyan volt, mintha Washington D. C.-t lekicsinyítettük volna és beraktuk volna egy miniatűr Manhattan belsejébe.
Baromira tetszett. Marcin elébb megviccelte Veronikát (egy járókelő csinált fotót rólunk, a nemzetbiztonsági rapper pedig eldugta a gépet, hogy aztán cseh szépségünk negyed órát keresgélje a csókát :D), majd készült pár kép a helyi kapitólium lépcsőjén és hajrá:  ideje volt elindulni a végső állomás felé is.
Hershey következett és az USA-szerte híres csokoládégyár.
Besötétedett, a forgalom megemelkedett, és egészen konkrétan halálfélelmem volt a Harrisburgből kivezető úton - balról/szemből kanyarodtunk rá egy autópályára, lámpák nem fékezték a szemben jövő három sávos forgalmat, csak egy tábla valahon.
Hersheyig más egyéb nem történt, a Gazella nyomta neki, én meg igyekeztem figyelni a táblákat és reménykedni, hogy nem jön szembe sem egy tizenhat kerekű kamion, sem a tábor igazgatónője golfkocsiban.
Végül mindkettőt sikerült megúszni, úgyhogy bevetettük magunkat a csokoládégyárba. Szó szerint.
Előbb egy körbevezetésen vettünk részt, majd egy pillanatra félreraktam az előítéleteimet a tömegkultúra iránt és benéztem a boltokba.
Röviden annyit mondok, életemben ennyi csokit nem láttam egy helyen. Mondjuk mire másra számít az ember itt, de akkor is döbbenetes mennyiségű volt belőle. Szereztünk is pár kilóval, majd nagyjából tizenegy fele visszaindultunk végül.
Az időjárás pedig úgy döntött, ideje kalandtúrát csinálni az egészből.
A Gazella tehát az elkövetkezendő órákban lankadatlanul nyomta neki (néha kilencvennel is és nem kilométerről beszélek), keresztül a ködön, szakadó esőn és mélységes sötétségen keresztül, oldalra pedig egyre-másra tűntek el a részeg sofőrök, hullafáradt kamionosok és a szimpla elmebetegek.
Emlékszem, hogy vagy nyolcvan kilométeren keresztül követtünk egy új Dodge-ot, mert jól ki tudtam venni az egybe függő hátsó lámpáját - és ami még fontosabb, azon kívül k*rvára semmi nem látszott semerre, csak a mélységes köd.
A hátsó frakció persze eddigre elfáradt és őszintén szólva félt is egy kicsit, szóval erősödött a morgás - de úgy voltam vele, hogy jobb gyorsan hazaérni, mint egyáltalán nem hazaérni.
Úgyhogy a Gazella még azelőtt Forest Citybe ért, mielőtt elkezdődött volna az erdei élet, mi pedig megúsztuk a ködöt, a ránk forduló csőrös kamionokat és egyelőre az igazgató asszony haragját is.
Ez a nap volt a nyár fénypontja.

Azért a továbbiakban sem lesz piskóta az asztalon.
A következő történetben lezárul a nyár, a csapat szétszéled, én pedig egy olyan városba indulok, aminek a közepén természetes dolog, ha valaki kajakkal közlekedik.
Hamarosan folytatjuk.