Te is fiam, Larsson? - ismét északon

A dobokat megverik - a lányok vetkőznek - Geldar csak hortyan egyet részegen, és a másik oldalára fordul az árokban.

Eljött hát a nap, amire mindannyian vártunk.
Elutazunk Északra, hogy virágot szedjünk, rohangáljunk a rozsomákokkal és megfürödjünk a jéghideg zuhany alatt üvöltve (ez utóbbi egyébként valóban megtörtént).

De kik voltak ezek az emberek?
És miért mentek oda?

A kikre könnyebb választ adni, mert pontosan tudjuk. A miért-re már jóval bonyolultabb a megfejtés, leegyszerűsítve talán azt mondhatnánk, hogy azért, mert azt mondtam, hogy jó lesz. :D
És az is lett, de most lássuk a kalandorok névsorát.

- Elbow.
Aki papíron puhánynak tartotta magát, de végül kifejezetten szívósnak bizonyult. Kettő-egy személyes sátrában aludta az igazak álmát a Föld legkényelmesebb mohapárnáin (és úgyszintén a Föld legkényelmetlenebb erdeifenyő-gyökerein, de erre már csak a Stuor Dahta-tó partján került sor, és addigra már boldog volt).
Akinek a mellkasára robbant egy babkonzerv, de elintézte azzal, hogy "még jó, hogy nem az élével repült a konzerv fedele". :D
- DTR.
Aki rosszabbnál rosszabb poénjaival egyre nagyobb és nagyobb sebességre kapcsolta a társaságot, egész addig, amíg meg nem álltunk és nem volt menekvés.
Aki emlékeim szerint 27 (!) kilogrammos táskával nyomta végig az utat és a maga tempójában bárhova felért.
Aki egyébként az edényeket biztosította az olyanok számára, akik nem vittek egy darabot sem, mint pl. én. A mosogatói tapasztalatom ellenben végre használhattam, a parti sás kiválóan tisztította ezeket. :D
- Marcell the Gazelle.
Az egykori kolléga 1.
A csapat techguruja, akinél csak olyan eszköz nem volt, amit még nem tanáltak fel.
Az ő drónja készítette a legfaszább videókat az időtlen tájról, és az ő napelemes áramforrása (!) töltötte a telefonjainkat, mikor a végüket járták (az enyimen mondjuk féltáv után már az sem segített, mert patakba pottyant :D).
- Gazelláné.
A tűz őrzője.
Ha egy tábortűz összeállt (minden nap végin), akkor Gazelláné tutira ott ácsorgott mellette és szította - vagy ha nem, ölnyi fával érkezett ismeretlen helyekről nagy boldogan.
Marcellel megosztották a terheket egy darabig, míg ki nem derült ennek egyenlőtlen volta, ami a jó Gazellára hamarosan húsz kilónál nagyobb terheket rakott -> nem tudott lépni sem, azaz a végső napokat a drónos táskával a kezemben tettem meg. :D
- Pedro.
A csapat trógere.
Ha ő vezette volna a bandát, alighanem még most is Saltoluoktában éldegélnénk.
Ki asszonyát, ki férfiúját, a maradék pedig a rénszarvasokat kergetné egyre fokozódó nemződühvel a tajga kellős közepén.
Aki képes volt eljönni egy hat kilós táskával sátor és szinte bárminemű élelmiszer nélkül az Északi-sarkkör fölé, amihez már az első napon nagy üveg whiskey és gin is társult.
Meg a jajszavak, hogy így már nehéz a táska.
Akinél a kényelmi faktornál jobban már csak a "jobban tudom"-érzet dominált.
Időnként azért hasznos tagja volt a csapatnak,  például amikor tökéletes tempót szabott Elbownak s DTR-nek a Laitaure-tavon való átkelés után.
- Andrew.
A bölcsész-fotóművész.
Aki úgy festett a fenyvesek közepén, mint a herendi porcelán egy átlagos oroszlányi lakás asztalán.
Aki a legjobb képeket készítette, s aki vígan szundított mellettem a sátorban esténként (ő sem hozott magával).
És aki a szúnyogok elhárításáért volt felelős, amiért örökké hálás leszek neki.
- Feli.
Az egykori kolléga 2.
Aki cserkészetben szerzett tapasztalatát hozta magával, és aki simán tudott széllel szemben pisálni, anélkül hogy összevizelte volna a gatyáját (nekem ez nem sikerült).
Aki Józsival együtt feltalálta a párban menetelt, ami rendkívül ésszerű ötletnek bizonyult, tekintve hogy minden terhet (sátrat-kaját-egyéb holmit beleértve) megosztottak egymás közt - ez a módszer tanulságos lesz a jövő nyárra nézve.
- Józsi.
Aki Felivel együtt feltalálta a párban menetelt, ami rendkívül ésszerű ötletnek bizonyult, tekintve hogy minden terhet (sátrat-kaját-egyéb holmit beleértve) megosztottak egymás közt - ez a módszer tanulságos lesz a jövő nyárra nézve.
És aki képes volt utolsó előtti napon pókerarccal bemenni a vízbe fürödni tíz perccel a buszunk indulása előtt. :D
- És végül én.

Így indultunk tehát, kilencen a világ, de leginkább Észak-Skandinávia kebelére, nagy örömmel, vidáman.
Július másodika hétfőre esett, de aznap már nem dolgoztam, csak az aznapi útra gondoltam (Feli, Józsi és Andrew az előző napon vágott bele a kalandba, úgyhogy nekik mínusz második napjuk is volt. Andrew aznap egy elhagyatott házban éjszakázott Luleåban és fürdőző lányokon legeltette a szemét az éjféli Nap által megvilágított tenger partján.
Tiszta nyolcvanas évek filmjei.
Előzetesen egyébként írtam a város szabadidő-felelősének, hogy szeretnénk sátorozni az egyik parkjukban, de mikor nagy sokára válaszolt, elutasította a kérelmemet.
Pedig svédül írtam, és alant látható (egyben választ adhat a kérdésre hogy tényleg csak  kamuzom-e a dolgot hogy tudok valamennyit xD ).

"Bästa fru!

Jag skriver till er angående ert tillstånd för oss att tälta i Luleås Kanalpark den andra juli.
Men låt mig föreställa oss först.

Vi kommer från Ungern via Stockholm till Luleå den andra juli och vi skall tillbringa en natt i er stad.
Vi är en grupp av nio och vårt mål är att vandra på Kungsleden - därför åker vi vidare den tredje juli till Kebnats via Gällivare.
Jag har beskådat priser av kampingplatserna runt Luleå men de är för dyra för mest östeuropeiska studenterna - inberäknat oss.

Darför skulle jag be om ert tillstånd till att sätta våra tält i Kanalparken som ligger i närheten av järrnvägstationen - vilket vi skall använda för att lämna Luleå den tredje juli.

Vi skulle vara tacksamma ifall ni kunde göra det möjligt!

Med vänliga hälsningar,


Guiden"


Szóval imígyen próbáltam Luleå puha gyepére juttatni a Kilenceket, de miután kudarcot vallottam, július másodikájának estéjén egyszerűen cigánytábort vertünk a vasútállomás túlfelin, a köves-füves részen.
Fantasztikus idők jártak.

Kalandoraink, mínusz Feli, Józsi és Andrew a reptéri buszon
(b-j: Marcell the Gazelle, Geldar, DTR, Pedro, Gazelláné és
Elbow).

Aznap korábban, Stockholmba tartó repülésünk során még izgultam valamennyire, hogy talán lesz, aki meggondolja a dolgot és a rénszarvasoknak udvarlás helyett inkább a biztonságosabb kocsmázást választja a svéd főváros óvárosában, de erre végül nem került sor.
Luleåba megérkezve meg erre már nem sok lehetőség volt. :D

A sátortábort tehát a vasútállomás túlfelin vertük le, közel a vízhez.
Míg a többiek (Elbow és Pedro kivételével) a sátraikat építgették, én a szárnyaló vadmadarakban gyönyörködtem. Életemben először láttam élőben csigaforgatót, meg ipari mennyiségű sirályt - ez mondjuk annyira nem volt újdonság.

Nagyjából éjféltájban (amikorra a Nap is elérte a láthatár alját, de már nem nyugodott le) mindenki frankón elhelyezkedett és vad alvásba kezdett.

Luleå vasútállomása éjféltájban, jobbra látható táborunk.

Elbow a kész táborral.

Fél négykor keltem fel arra, hogy b*szottul fázok.
És nem voltam vele egyedül, Elbow ugyanis a vasútállomás határát jelző kerítés levizelése után úgy döntött, hogy felfedezőútra indul, úgyhogy vele tartottam.
Elmentünk a vasút tenger felé vezető nyomvonalán át egy híd felé, majd meglepődtünk, hogy jön szembe egy szerelvény (kb. hajnali négy magasságában. :D ).
Mire visszatértünk, a csapat már szedelőzködőben volt.
Kora reggel - emlékeim szerint negyed hat magasságában indult a vonatunk Gällivaréba, meglepetésemre mindenki időben elkészült.
Mikor szálltunk föl a vonatra, a vágány mellett ácsorgó forgalmista asszony döbbenten nézte a kilenc kalandort, ahogy egy lakatlan, (amúgy vasúti tulajdonba tartozó) gyeprészről a vonatba konvertálják magukat.
Még talán mondott is valami kedveset, de már felültünk és megkezdődött a nagy út - és az Északi-sarkkör átszelése.
Luleå már a hagyományos Lappföldön található, és emlékeim szerint elég nagy város, nagyjából hatvanezres. Úgy is mondhatnánk, hogy egy konszolidált, északi Tatabánya, ennek minden előnyével egyetemben.
Ahogy azonban elhagyja az ember Boden-t (ami Luleå egyfajta ikervárosa), kitárul a mindenség.
Hosszú kilométereken által vágtat az emberrel a vonat a sarkkör felé, amit a Polcirkelen nevű megállóhely után hagyunk magunk mögött.
Négy ház, egy sorompó, és néhány erdőben kotorászó állat társaságában.
Az út nyugodalmasan és alva telik - aztán mikor Gällivaréban leszállunk, még nem észlelem, hogy a vonaton maradt a kalandozó-kalapom, amit még a pennsylvaniai Poyntelle falucskájában vettem, egy Gerry nevű hölgy boltjában.
Ezt azóta is sajnálom - de minthogy a vonat végső célja Narvik volt, remélem, hogy akad egy boldog norvég halász, aki minden nap ebben fut ki a tengerre.

Gällivaréban aztán válaszútra érkezik a társaság:
- elmenjünk-e a közelebbi busszal tovább Saltoluokta irányába (innen folytatódik a 2012-ben félbehagyott Kungsleden), vagy
- várjuk meg a délutáni járatot, s akkor mindenki be tud vásárolni rendben.
Más megoldás nincsen, napi két járat indul.
A második megoldás mellett döntök (egyrészt mert tudom, hogy milyen drága lesz a hegyi kunyhókban az étel, másrészt meg van, aki nem hozott magával semmilyen kaját Magyarországról).
Így kis csoportokban bevesszük magunkat a városba.

A Systembolaget előtt.

Emlékezetembe is ötlik, ahogy elsétálunk a pizzázó mellett a vasútállomás szomszédságában, annak idején mekkora pizzát toltunk be a két meleg sráccal és hogy mennyire k*rva finom volt.
Most elsősorban a Systembolaget felé veszem az irányt - ez a Nemzeti Alkoholbolt, ha úgy tetszik.
Andrew a város építészeti hiányosságait vizslatja, Marcell the Gazelle pedig fölfedez az italbolt mellett egy román csávót, aki egyenesen Gällivaréig jött koldulni. xD
Életcél.
Azt hiszem valamelyikőnk egy, zsebben tanált lejt is nekiad, mire az illető nosztalgikus hangulatba kerül, mi pedig figyelmesen visszatérünk a vasútállomásra.
A többiek megérkeztéig a szemközt magasodó, ormótlan, gyönyörű Dundret nevű hegyet csodálom - aztán pedig felszállunk a buszra és irány a Vadészak.

Amely valóban vad.
Saltoluokta felé tartva ugyanis néhány kilométer után megszűnik az aszfaltút és egy murvás, egysávos úton csapatjuk a totál modern busszal a végtelenen (fenyveseken-nyíreseken-mocsarakon) keresztül.
Nagyon mást nem tudok csinálni, mint vigyorgok fültől fülig, miközben a többiek időnként az út mellett szaladgáló rénszarvasokat, majd később a bal oldalunkon feltűnő tavak láncolatát sasolják.

Ahogy telik-múlik az idő és beérünk a hegyek karéjai közé, borongósra fordul az idő - s mikor elérjük Saltoluoktát, rá is kezd.
Fantasztikus.
Elő gyorsan az esőkabátokat (a nagyim által annak idején az oroszlányi kínaiban szerzett homokszínű kabátban parádézom), és irány a komp - nincs sok időnk az indulásig.
Arra sincs nagyon idő, hogy nosztalgiázzam - 2012-ben itt álltunk meg a srácokkal, s álltunk neki stoppolni az út mellett, és máris a komp fedélzetén vagyunk, a tó vizén.
Irdatlan nagy hullámokat korbácsol a szél, de mégis folytatódik a vad vigyorgás - ezen a tájon nem az ember az úr.

DTR és Andrew Saltoluokta fölött - háttérben az emlegetett sziklák.

Végtelen határok.

A másik oldalon már Saltoluokta házai emelkednek - gyorsan be is sorolunk a házikók egyikébe és vígan falatozni kezdünk.
Osztogatom is bátran a keresztúri SPAR-ban vásárolt paradicsomos halamat, ekkor még sok van. :D

Ahogy eláll az eső, kimerészkedik a társaság.
Míg Elbow és Andrew azon hüledezik, hogy (Svédország lévén) még itt, az Isten háta mögött is szelektíven gyűjtik az összes létező hulladékot (legalább ötféle konténer van kihelyezve, egy külön a kifogyott főzőgáz-palackoknak!), addig én a nyugatra mogorván emelkedő sziklákat nézegetem.
Tényleg eszméletlenül meredekek.

Az idő azonban eljön az indulásra.
Ezen a tájon inkább a nyíres a gyakoribb, ezen keresztül jutunk feljebb, egyre feljebb, végig dél felé tartva - aztán jön a fahatár, ami a fentebbi képen is látható.
Az erdő egyszer csak véget ér.

Innentől mohos-köves úton haladunk az utunk felét jelző Autsutsjvagge nevű kunyhó felé rendületlenül (bár a vagge a számi nyelveken úgy tudom völgyet jelent, úgyhogy gyanítom, hogy az e nevű völgyön át közelítünk a házikóhoz).
Itt rövid időre megpihenünk - Pedro pedig körbekínálja a gint a kunyhóban tartózkodóknak, többek közt egy sótlan német párosnak (ők nem kérnek), és egy egyáltalán nem sótlan, viszont annál csinosabb francia lánynak (ő viszont igen).
A házikót elhagyva Feli bemutatja a sikeres (én pedig a sikertelen) széllel szemben való pisálási jelenetet, majd lassan száradó gatyában kelek át kövecses partú patakokon sorra.

Első esténk táborhelye.

Aztán átveszem Andrew hálózsákját, amit sok kínnal-keservvel sem sikerül véglegesen rögzíteni az ő cókmókján.
Mondanom sem kell, állati kényelmes egy kvázi női táska méretű poggyásszal a vállamon trappolni az egyenetlen talajon, de kicsit sem bánom.

A csapat szétszakad, én magam mögött hagyom Andrew-t és Marcellt, a Gazelle-t és az egyre erősödő szélben előretörök.
Elbow későbbi elmondása alapján a végső, ezen napra eső szakasz közben gondolkozott el rajta, hogy szépség ide, friss levegő oda, ő bizony hazamegy a p*csába. :D
Ugyanis szép dolog az irdatlan szembeszél, de a legjobb az, amikor oldalvást fúj, miközben egy mocsáron kel át az ember fia, márpedig mindannyian ezzel bíbelődünk nemsokára, kivéve Gazellánét, aki ugye ember lánya.
Este azonban ő az első, aki tüzet kuporít, és már készítik is a vacsorát.
Elbow elheveredik a mohaágyon, Pedro sóhiánytól szenved, úgyhogy meg is iszik egy kupicával, míg Andrew a biztonság kedvéért körbefotózza az amúgy tényleg gyönyörű helyen fekvő táborhelyünket.
Feli és Józsi pedig feladván lentebb kiszemelt menedéküket, följönnek hozzánk sátorozni - újra teljes a falka.


Így zárul július harmadika.


Másnap leereszkedünk a Sitojaure nevű tóho'.
Itt egy kunyhóőr próbál minket győzködni, hogy ne higgyünk a környékbeli lappoknak, akik a csónakokat üzemeltetik - igenis át lehet kelni a vízen épségben, csak nem biztonságban.
Míg Pedro és a többiek hallgatják az intelmeket, addig én Gazellánéval átmegyek a lappokhoz.
Itt a következők történnek:
- gyors hirtelenséggel beszerzek egy nagyon enyhén fűszerezett rénszarvaskolbászt
- konstatálom, hogy ez a család valóban a természet közepén él, de aligha szenvednek hiányt bármiben
- megalkuszom a hölggyel, hogy valamivel olcsóbb áron vigyen át minket a tavon (itt is vannak menetrendek, de nem kívánok várakozni).
Egyébként svédül teszem mindezt, ami a hölgynek külön tetszik.
Meg nekem is, hogy nem vagyok teljesen balf*sz. :D

A kunyhóőrnek és a lappoknak is igaza lesz végül: ezen a tavon való átkelés nem piskóta.
A közepén hatalmas zátonyok meredeznek és a csónakos elmondása szerint alacsonyabb vízállásnál kiállnak a tóból.
Ritkán ismerem be, de itt tényleg nem volt értelme evezgetéssel kockáztatni, majd elsüllyedni a f*szba  :D
(a Kungsleden időnként tavakat is átszel, ezeken a legtöbbször át lehet evezni / át lehet menni révvel).

Miután mindenki kikászálódott a lélekvesztőkből, megköszönjük a számiknak (a lappok saját magukra használt neve) a segítséget és hamarosan máris egy mocskosul emelkedő úton baktatunk fölfele, ismét elhagyván az erdőhatárt.
Akárhányszor megállunk azonban s hátratekint valamelyikünk, mindig nyilvánvalóvá válik, mennyire megérte eljönni.
Eszméletlen kilátások tárulnak az ember elé (illetve ezúttal a háta mögé).
Az emelkedő legbarbárabb része felé közelítve már hófoltokkal is találkozunk, majd azt elhagyva ideje fújni egyet - Marcell the Gazelle be is üzemeli drónját és felderíti a vidéket előttünk.
A megpróbáltatásoknak hamarosan vége - Aktse felé közelítve egyre inkább elhagyjuk a hegy nyergét és egyre erősödő fáradtsággal jókedvvel érkezünk vissza az erdőhatár alá.
Itt a következő nap nagy kihívását, a Skierfe felé vezető útelágazást hagyjuk el, mielőtt végleg beérnénk a sűrűsödő fenyves rengetegbe.
Szálláshely után kutakodva, megjegyzem, mert ebből nem nagyon akad az erdő hegyibe'.
Lejjebb azonban igen, viszont kib*szottul k*rvára sok a szúnyog.
Eddig megtartván férfiúi büszkeségem, nem vettem igénybe Andrew Off-szerű spréjét, itt azonban elkerülhetetlen egyszerűen.
Szúnyogok (nem túlzok) ezrei rajzanak a társaság körül, egyikünk-másikunk döbbenten tapasztalja hogy mi ez (köztük én is - első utamon Lappföldön olyan magasan jártunk, ahol nem éltek meg a moszkítóhadak - itt azonban alacsonyabban vagyunk végig).
Felverjük hát táborunkat.
Marcell the Gazelle kiküldi drónját, Pedro pedig bölcsen gulyást melegít zárt konzervdobozban a tűzön - ez hamarosan Elbow mellkasára robban, amit hősünk nevetve konstatál.

Aktse - balra a szauna épülete, attól még balrább pedig az indiántánc helyszíne (nincs a képen).

Míg felállítom a sátrat, DTR beizzítja legrosszabb poénjait, úgyhogy tényleg nagy a kísértés, hogy az ember gyorsan és eredményesen elaludjon, hogy véget érjen a kálvária. :D
De előtte azonban a zuhanyzás.

Lent, az Aktse nevezetű állomás kunyhói töviben egy szauna áll.
Mellette pedig az ominózus zuhanykabin, ahol - nem túlzok - körülbelül négy-öt fokos víz leselkedik az óvatlanul aláállókra.
Először is én próbálok szerencsét, a mögöttem várakozó Andrew a vad kurjantásokból (nagyon helyesen) következtet arra, hogy ez egyáltalán nem lesz sétagalopp.
Mosakodás közben pedig Ákost megszédítő indiántáncot járok, mert a szúnyogok hada itt is támad, úgyhogy azt hiszem aki ezt a műveletet látta, míg él - nem feledi.

Andrew és Gazelle viszonylag halkabban üvöltöznek a víz alatt, de végül mindenkinek sikerül lemosnia a már két-három napja gyülemlő koszt magáról és néhány korty ital után valamennyien álomba ájulunk.


Így zárul július negyedike.


Másnap hajnalban arra ébredek, hogy hasad a sátramat kifeszítő műanyag pálcák egyike, de miután felhívom erre a félálomban forgó Andrew figyelmét, csak legyint.
Igazam lesz azonban, reggelre el is törik.
K*rva jó.

Innentől mehet a szokásos batyus-csöves módszer, azaz a féloldalasan felvert sátor esténkint, táskákkal kitámasztott oldalakkal. :D
Az első ilyen estéig azonban sok víz lefolyik még a helybeli patakokon, elsődlegesen pedig a Laitaure nevű tavon.
Efelé közelítünk, már a délutánba hajolva (Pedroék a délelőttöt a szaunában töltik, amit én időpocséklásnak érzek ekkor, DTR és Elbow azonban áldásként könyvel el - és nekik lesz végül igazuk).
Előtte Józsival, Felivel, és a Gazelláékkal karöltve megpróbáljuk meghódítani a legendás Skierfét, ez azonban - talán meglepő mód' - nekem köszönhetően esik kútba.

A Gazella legjobb képe (drónnal készült). A tisztáson Aktse látható, a jobb szélen a Skierfe meredélye, bal oldalon pedig a
Tjahkelij zordon ormai emelkednek. A kettő közt a Nammásj szigethegye leskelődik.

Nem eszek eleget reggel és a hegy gerincén már felettébb pocsékul érzem magamat.
Úgyhogy a gerincről való visszatértünk után tábort bontunk Aktse erdejében és lemegyünk a tópartra.

Itt DTR, Elbow és Pedro átmegy révvel a vízen, mi pedig maradunk.
Érzem ahogy elönt az izgalom - hamarosan a viking hajósok dalát üvölti a fülembe a tó (az, hogy ők tengereken keltek át evezve, nem holmi tavakon, ebben a pillanatban részletkérdés).
Feli és Józsi hősiesen előreevez Andrew-val és egy rakás csomaggal, mi pedig várakozunk egy történelem előtti völgyben.
Még a szúnyogok is felhagynak a zaklatásunkkal, úgy várakozunk.

Aztán jó óra fordultával megjönnek ketten (Feliék rossz szigethez irányozzák magukat és eltévednek a vízen, Andrew pedig marad tüzet rakni a túlparton), és megkezdődik az átkelés.
Szabadnak - és meglepő módon erősnek - érzem magam.
2012, azaz a legutóbbi svéd kaland óta nem eveztem egy métert sem, úgyhogy némileg meglepődve tapasztalom, hogy szó szerint suhanunk a vízen, ráadásul a jó irányba. :D
Nagyjából egy óra alatt sikerül átérni a négy kilométer széles vízfelületen - s a végin még arra is jut erőm, hogy két kalandor franciát vízre tegyek.
Ők méhészhálókkal a fejükön közlekednek, amit ekkor nevetségesnek tartok, de az aktsei táborhelyre, vagy az előttünk álló, szúnyogoktól hemzsegő erdőkre visszagondolva már a legkevésbé sem tűnik ökörségnek.

Mire a kunyhóba érkezünk, már csak Andrew-t találjuk.
Pedróra ekkor kib*szottul ideges vagyok, hisz nem várt reánk egyáltalán - később azonban DTR és Elbow elmondja, hogy pont tökéletes tempóban vezette fel őket a következő állomáshelyre, nem annyira gyorsan, mint ahogy én szoktam menni (meg velem mindenki) - úgyhogy nincs harag.

Jågge házikója, benn a koreai költővel, és a vacsoráló DTR-rel.

A pihenő után mi is továbbállunk.
Egyre emelkedő, fenyvesen keresztülvágó úton menve jutunk egyre magasabbra és magasabbra, majd szórványos nyíresen áthaladva hagyjuk magunk mögött a fákat - a fahatár után kevéssel hátrafordulva pedig többen felkiáltanak, annyira döbbenetes a látvány.
Látjuk ugyanis nemcsak a Laitaurét, de a mögötte elterülő erdőségeket, hegyormokat is és az egésznek valami eszméletlenül végtelen érzete van.
Végül is Lappföldön vagyunk, this only was expected.
De mégis.
A hegygerincen aztán lollypop manné alakulok, és átengedek az ösvényen egy kóborló fajdcsibét, akit az édesanyja szólongat az út másik oldaláról (Andrew, aki épp velem tart, megpróbálja őket lefotózni, de végül nem annyira sikerül).

Szúrós-bozótos vidéken átgázolva érkezünk a nap célpontja, Jågge elébe, ahol már vár minket a Vénusz kertje (Elbow zseniális hasonlata a hangás pusztaság közepén növekvő pagonyos-ligetes területre).
Előtte azonban mogorva meredélyek fölött haladunk el, ahol szó szerint megelevenedik a térképemen látott táj.
A szemközt jelzett egyetlen darab házikót is meglelem, ahova aztán tényleg az égvilágon semmi út nem vezet - el is képzelem az egyszeri vadászt, ahogy több napi kalandos út után megérkezik a télen (amikor több méteres hó is lehet) egy fajddal a vállán, s alig várja, hogy végre begyújtson a kályhába s megsüsse.
Meg persze felpattintson egy helyi lättöl-t (azaz könnyű sört, amit a sima boltok árulnak), mert a Systembolaget éppen zárva tartott. :D

Aztán jön a Vénusz kertje - és Jågge kunyhójában már áll a bál.
Pedróék úgy befűtöttek, hogy lépni nem lehet benn, az egyetlen, huzamosabb ideig benn tartózkodó figura tehát ül - ő nem más, mint egy koreai költő, akit szemmel láthatóan tökéletes mértékben zavar a jelenlétünk.
Ezt - legalább ennyire tökéletes mértékben - félretéve megvacsorázunk, majd Gazelláné ismét alaposan befűt neki, és (ezúttal a rettenetes Emberek zenekar részvétele nélkül) már lobog is a tábortűz.

Én jó éhenkórász módjára a tábort járom, és végezetül meg is állapodok Feli és Józsi sátra fölött, akik meg is osztják velem az egyébként igen finom vacsorájukat (eddigre elfogy a kenyerem és a halam, ezek nélkül pedig még a híresen szívós Gollam is beszívta).
Mielőtt nyugovóra térnénk, megiszok Elbow-val egy kupica whiskeyt és azon gondolkozok, vajon tényleg megérte-e ekkora csapattal jönni, ha ilyen hamar szétszakadunk.
A válasz azóta kiderült (egyértelműen igen), de itt még nem tudom.


Így ér véget július ötödike.

Másnap mogorvára fordul az időjárás, és ismét esik.
F*szom kivan, de mennünk kell - ma nagyon hosszú szakasz áll előttünk - még talán a célba, Kvikkjokkba is elérhetünk.
Ennek érdekében riadóztatom a társaságot, és ahol kell, ott a sátor lebontásában is segítek, mielőtt lemennék a Jågge melletti patakhoz mosdani.

A hídon való átkelés, kevéssel Jågge után. Az eső csak szakad.

A telefonom meg ott hever a kövön.
Mire észbe kapok és leszaladok, már a víz alján úszkál vígan és nem lehet életre bírni.
Kár.
Innentől tehát el vagyok vágva a külvilágtól - de szerencsére van még rajtam kívül nyolc őrült, aki ki tud segíteni, ha baj lenne.
Nem lesz.

Jåggét tehát szemerkélő esőben hagyjuk el.
Áthaladunk egy felettébb gyűrűk urás hegyszoroson (a Huomnásj és a Favnoájvve közötti nyeregben) kemény, palás talajon haladva, amit bozóttá vadult, térdig érő fűzfás ékít.
Miután átkelünk egy völgyhídon (itt a gyalogosokra is gondoltak - mondjuk autósok nyilván nincsenek :D ), lassan elhiszem, hogy odaérhetünk estére Kvikkjokkba - délre jár az óra és már nincs sok hátra a következő megállóig, Pårtéig.
Még annak ellenére is, hogy az eső szüntelenül hull.
Marcell the Gazelle ismét felküldi a drónját, s el is készül tán az egyetlen olyan kép a Kilencekről, amin mindannyian rajta vagyunk.

A Kilencek.

Az elébb említett köves talaj azonban nem enged - sőt.
Amint ismét leereszkedünk a fahatár alá, átvált konkrét kövekre - szóval olyasmi, mint a kövesút, csak konkrétan kő. :D
Elbow az egyik szakaszon rosszul is lép, és irdatlanul beveri a térdét - ami később még sokáig sanyargatni fogja.
Pårte elé érve aztán megszaporodnak a mocsarak, mielőtt beérnénk a kunyhóknak helyt adó zárt félszigetre.

Na itt jönnek a gondok.
Mindenért fizetni kék - legalább is a kunyhó őre még tán a vécére menetelért is külön költséget számítana föl, de azért mindenképpen, hogy a zárt helységben ehessünk - úgy, hogy amúgy csurom víz mindenki.

Pårte mellett száradnak a ruháink - meglepetésünkre ingyen.

Ezt meghackelve végül is az egyetlen dolgot tesszük, aminek nincsen külön költsége - tüzet rakunk, ráadásul az ő fájukból. :D
Ennek melegénél aztán megszárítjuk a gönceinket, s míg DTR mosdik, Gazelláné pedig természetes mosdó után kutat, meg is sütjük, amink van.
A lendület azonban ennek megfelelően csökken is, úgyhogy úgy határozok, hogy nem lesz ebből Kvikkjokk máma.
Azért nekiindulunk, amint mindenki ruhája megszáradt.

Nádas partokon, vizenyős részek mellett oldalazunk el az erre a vidékre jellemző deszkapallókon talpalva.
Ugyanitt osztja végül fel Gazelláné a súlyokat egyenlően, aminek eredményeképpen Marcell the Gazelle egy lépést nem bír megtenni - átveszem hát a drónjának táskáját, és innentől kezdve utazó ügynök álcájában trappolok a tundrán által. :D
A Stuor Dahta-tóhoz elérve aztán győz a fáradtság.
A megfelelő táborhelyet (mind mindig) ezúttal is Elbow fedezi fel egy magaslaton.
Ugyan túl fáradt ahhoz, hogy egyből fel is másszon oda, megnézni mi újság, de én nem vagyok.
Hamarosan víg ordításomtól zeng a vidék: megtanáltuk!

Marcell the Gazelle és hősünk a fa tetején.

A sziklás-erdeifenyves ormon mindenki megtanálja a kedvére való fekhelyet.
A (szokásosan) Gazelláné által beindított tábortűz táplálására Marcellel tobozkeresőbe indulok, aminek a vége az lesz, hogy egy erdeifenyő tetejéről integetünk a többieknek, valami tizenöt-tizennyolc méter magasból.
A távolban már látszanak a Kvikkjokk felett magasodó ormok - lassan utunk végéhez érünk.
Gyúlékony ágak után kutatva aztán jó néhányat lerúgok, közte majdnem azt is, amin Marcell ácsorog. :D
Nem győzök bocsánatot kérni, de szerencsére nem esik le.

Lent eközben körbejár a whiskey, amiből én magam is jócskán kortyolok, mielőtt felállítanám a sátrat aznap estére.


Itt ér véget július hatodika.


Reggel bizony nincs mese - irány Kvikkjokk!
Az idő remek, nagyjából tizenhét-tizennyolc fok lehet így reggel tíz tájban, amikorra összeszedjük magunkat és a felszereléseinket.
Pedro ugyan siettetné a gárdát (menne a nővérét látogatni valahova Stockholm környékire), de ekkorra már nem annyira izgat, hogy mit szeretne.
Valamint a társaság is fáradt érthető okokból, úgyhogy komótosan bandukolunk - által a köves utakon, gyönyörű fenyveseken.
Aztán az egyik erdő közepén Andrew tanál egy elhagyott napszemüveget, amit nagy örömmel fel is rak Marcelle the Gazelle-re, aki onnantól kezdve ebben feszít. :D
Én ez idő alatt Józsival beszélgetek a pszichológiáról - igen meglepi, hogy mind Ranschburg Jenőt, mind Lux Elvirát ismerem (legalább is az írásaik egy részit).
A Boarekbe vezető elágazás után (Boarek egy hagyományos számi település, ahol rénszarvast tartanak - és ahova hagyományos értelemben vett utak egyáltalán nem vezetnek) már egyértelműen délnek tart az utunk, és mielőtt feleszmélnék, már meg is érkeztünk a szakaszunk végire - Kvikkjokk falucskájába.
Nagyon furcsa ismét "civilizációban" lenni.
Házak vannak, műutak - posta és boltok.

De valahogy az egész k*rvára nem hiányzott.
Azért betérünk egy nagy ebédre a kvikkjokki turistaházba (a svédek játszanak a vébén, de kikapnak és a helyiek szomorúak :D), miután lekísértem Elbow-t a zúgó vízű Gamájåhkka partjára (cseszettül fáj a térde, de máig aszongya, megérte lebicegnie).

A Gamájåhkka partján.

A turistaházban beszerzek egy, a Kungsleden egész útvonalát bemutató könyvecskét - némi étel mellett, amiből eddigre teljesen kifogyok -, majd a víz felé indulunk szálláshely után kutatva.

Pedro lelép délre, sátortáborunkat pedig végül a Sakkat-tó partján verjük fel.

Itt némi tanakodás után Gazelláné, a már bevált forgatókönyv szerint neki is indul és egy hatalmas köteg fával érkezik vissza.
Tüzünket a tópartra vezető út kellős közepére rakjuk, ami másnap ugyan probléma lesz, de aznap az égvilágon senki nem izgatja magát miatta. :D
Megfőzöm tehát kalandor éveim legszörnyűbb vacsoráját (olyan kolbászokból, aminek a szavatossága 2022-ben jár le, képzelhető tehát, mi lehet bennük), majd álomra hajtom a fejem.


Itt ért véget július hetedike.

The Kvikkjokk Boys.
Schlager, Scharm und Schült Kolbász.

Másnap reggel aztán jön a karnevál.
Először a helyi révész jön azzal, hogy ezt a tűzhelyet az út közepéről el kéne tüntetni gyorsan (végtelenül udvariasan egyébként), majd maga a (szintén révészként tevékenykedő) polgármester érdeklődik arról, meddig tervezzük kvikkjokki tartózkodásunkat.
Mondom neki, hogy háromkor útra kelünk, mire sok sikert és jó szórakozást (!) kíván.
Képzelem ezalatt odahaza hányszor verettek volna minket porrá a helyi erők valahol Észak-Borsodban. :D
Egyszóval elhantoljuk tegnapi tábortüzünk, és megkezdjük a pakolást.
Elmosom végül DTR edényét (a parti sás segítségével, jobb mint a Cif :D ), Józsi pedig alkalmasnak tanálja a pillanatot, hogy feredőzni menjen a Sakkatba úgy tíz perccel az amúgy napi egyetlen busz indulása előtt. :D
Tökéletes.
Éppen hogy eléri (emlékeim szerint nagyon-nagyon lassan pakolunk be a busz rakterébe, hogy tényleg oda tudjanak érni Felivel), és csakhamar már ismét a tajgán át szaporázzuk - Jokkmokk felé.

A hosszú út során többeknek leragad a szeme, de szerencsére Jokkmokkba érvén mindenki képes arra, hogy leszálljon a buszról.
Itt eszünk egy derekasat egy hamburgerezőben (a hamburgeres hölgynek elmondom svédül kik vagyunk, s miért vagyunk itt, mire vigyorog és átad egy, az egész környéket ismertető újságot), majd szállást keresve behatolunk az erdőbe.
Itt aztán különféle köves talajokra és mocsarakra bukkanunk, mielőtt megállapodnánk a (z emlékeim szerinte ezúttal kivételesen nem Elbow által tanált) helyen, ami egy fenyőerdő közepén található domb teteje.
Ki-ki felveri fekhelyét, majd miután kártyázunk és whiskeyztünk, béfekszem sátramba, míg Andrew pókerarccal átmegy Feliékhez aludni, anélkül hogy segítene a sátor felhúzásában, amiben napokig vendégeskedett. :D
Azért megbocsájtok.


Itt ér véget július nyolcadika.


Az utolsó előtti nap délelőttjén bevásárlunk Jokkmokk ICA-jában (az itteni Coop), és hozzájutok egy olyan fajta italhoz, amire azóta is élénken emlékezek.
Alkoholmentes hjortron-lé, azaz mocsáriszeder-ital.
Valami eszméletlen finom - olyan, mint a mangó és a szeder keveréke, csak nem olyan töményen édes, mint az első.
A helyi számi múzeumban töltött kalandjaink után kiállok a főútra, mondván, hogy leintem a távolsági buszt - amaz persze, hogy egy hátsó utcából érkezik és még reám kell várni mindenkinek. :D
Mindenesetre fölszállok és kiderül, hogy a Luleåba tartó út valahogy mindenkinek ingyenes lesz - a sofőr csak int, hogy szálljunk fel, nem köll jegy, énnekem pedig nem kell kétszer mondani az ilyesmit. :D

A buszvégen.

A civilizációba visszavezető út egyben kalandos és gyötrelmes.

Majdnem egy, a vadonban töltött hét után valahogy egyáltalán nem hiányzik sem az internet, sem gyakorlatilag semmi, ami a városi lét sajátja.
Azonban mégis vissza kell térnünk.
Ha a munkára kevésbé is, de alighanem a családjára már mindenki nagyon vágyik ismét.
A luleåi buszvégen Gazelláné elébb megüli még a helyi kőoroszlánokat kőmedvéket, majd mindannyian a reptér felé vesszük az irányt.
Miután mindenki nyugalomba helyezi magát a (z amúgy roppant parányi repülőtér melletti) padokon, Elbow-val és Marcelle-lel, a Gazelle-lel egy utolsó útra indulunk.

És itt történik meg a csoda, ami a városban soha.
Gazelle őkelme szeretné ugyanis fölküldeni a drónját, de egyfajta tiltott zónában vagyunk (hiszen közel a reptér és bezavarhat a masina).
Úgyhogy a világból is kigyalogolva ülünk le végül hárman, a reptér és a tenger között félúton a pusztán, nézve, ahogy a Nap újra felkel (anélkül, hogy tisztességgel lenyugodott volna).

Háromszázhatvan fokban látom magam körött a láthatárt és úgy érzem, végre része vagyok ennek az egésznek.
Lehet, hogy holnap nem, de ma mindenképpen igen.
Igen.


Itt ér véget július kilencedike.


Másnap hazarepülünk, de ahogy azóta hallom, mindenki úgy gondol erre az útra vissza, ahogy én.
Amit nem lehet, de nem is érdemes elfelejteni.

Prelude to Larsson

Üdv ismét!

Szokatlanul hamar jelentkezem - ideje végleg megágyazni a skandináv kalandoknak és megérkezni a nyárba!
Avagy: mi vezetett odáig, hogy a kilenc (gyűrű-) sátorhordozó északra deportálja magát, hideg vizet igyon reggelire, és vadabbnál vadabb vizeken evezzen?
Hamarosan kiderül.

Először is a Budai 50 lassú lecsengése várt hősünkre. A fájó lábszárak és főleg talpak egyöntetűen kiáltották május nyolcadika reggelén: mész te ám Svédországba!
A sarki coopba max. :D
Azért nem adom fel ilyen könnyen, így a napokig tartó vidám sántikálást hamarosan felváltotta a kalandorok ébredező jókedve.

A következő menés ötlete márpediglen részben az enyém, részben Elbow-é.
Történt ugyanis, hogy még régebbi Erdély-járásaim során szert tettem néhány térképre a Nyugati-Kárpátok hegyeiről (ismertebb nevén ezt Erdélyi-szigethegységnek nevezzük).
Ahogy csak nézegettem ezeket, meg is elevenedtek előttem a vad folyók, csillogó vízesések és maga Geldar, amint vígan nyargal egy éhes medve előtt valami hegyi szekérúton. :D
Később beszereztem egy Királyerdőt ábrázoló térképet is, és ahogy megláttam a legmagasabb pontjának nevét - Holdringató -, tudtam is, hogy erre egyszer vezetni fog az utak útja.

Elbow ekkoriban szorgalmazta volna egy svéd kalandokra bemelegítő túra megtartását, úgyhogy elhatároztam, hogy elmegyünk és megnézzük magunknak ezt a szép nevű vidéket.
Pontosan nem tudtam, hogy lehet oda eljutni, se azt, hogy mi vár majd ott reánk - abban azonban biztos voltam, hogy nem a medvék, Biharban ugyanis nagyon szórványosan élnek csak.
Társaimul szegődtek: Gattolina, Vizes Macska és Balázs (lakótársaim) és természetesen az VIIIth district main villainje - a könyökkel támadó.

Íme a bádogtetős megoldások egyike - Jádremete egyik temploma.

Az előkészületek nagyjából abból álltak, hogy a térképet nézegettem találgatva, hogyan néz majd ki a Jád völgye, valamint a duolingon kísérleteztem a román nyelv minél bővebb elsajátításával.
Így történik, hogy egy szempillantás alatt Élesden találom magam, és az eladó hölgynek mondom hogy "tizenkét virslit kérek", míg Elbow és Gattolina hátulról (kizárólag) lélekben támogat. xD
A virslit megkaptam.

Élesd ortodox temploma.

Élesd városa egyébként semmiben nem különbözik egy átlagos hajdúsági várostól.
A belseje a templommal és a fákkal egyszerre emlékeztet Újvárosra és Szoboszlóra is, szemügyre is veszem alaposan.
A románok ugyebár javarészt ortodoxok, úgyhogy a templomaik tetején nem nagyon találni református csillagot, a keresztjük is más helyenként, mint a katolikus templomainkon lévő - alul át van húzva ferdén.
Melyeknek egyébként a teteje is gyakran más mint a mieink - ezen a tájon előfordul, hogy bádoggal fedik be Isten vasárnapi chatablakait, amik így elég szépen ragyognak a napfényben.
Esőben pedig egész egyszerűen szürkék.
Elbownak külön tetszik egyébiránt, hogy a románok a magyarokkal ellentétben mindenhova kipakolják a zászlóikat - így a templomon is lobogtat egyet a nyugati szél.

Szerencsénkre az idő ekkor (május 26-ot írunk) kifejezetten jó, a társaság jó kedvvel ereszkedik-emelkedik a Királyhágó irányában.
Ahogy közelítünk, Balázs elkezdi átérezni a romániai sofőrködés igazi esszenciáját, ami főleg abban nyilvánul meg, hogy helyi társai egyáltalán nem spórolnak a gázzal (falvakban a főúton a 110-es tempó sem ritka belterületen).
Magában a hágóban is előfordul, hogy kapaszkodósávból előzik ki egymást a kamionok, a közéjük szorult Punto öt utasa pedig időről időre maga alá csinál... xD
Élménynek élmény, azt meg kell hagyni.

Pont mire Balázs kezdené átvenni a helyi boogie-t, elhajtunk a Jád völgyének kezdetét jelző műút előtt - a visszafordulás a várad-kolozsvári főút közepén nem annyira leányálom.

Jádremete főtere, előttünk balra a Vigyázó hegyei magasodnak.

Maga az út a Sebes-Körös völgyében kanyargó vasutat keresztezi elsőként (amely annak ellenére, ahogyan kinéz, egyébként használatban van), majd lassan emelkedve követi a Jád kanyarulatait egészen Biharfüredig (Stâna de Vale), ahonnét már megint ereszkedik majd egészen Belényesig.
Ahol annak idején nagyokat kalandoztunk Lazlow-val és Sophie-val, a Rozsdás-szakadék alján ugye, helikopterekkel kísérve. :D
Ezúttal azonban nem követjük Biharfüredig az erdei utat, a kiszemelt táborhely valahol a Lesi-tó partján vár majd ránk.
Előtte azonban jöhet a rodeó.
Balázs egyáltalán nem félősen nyomja neki a néhol szalagkorláttal megerősített szerpentinen, Elbow pedig szerencséjére középen ül, így nem nagyon látja az alatta elterülő szakadékokat (minden villainnek van kriptonitja, az övé a magasság).

Elbow és Gattolina a kocsma előtt.

Az azonban így is elég hamar kiderül számára, hogy a Lesi-tó megszűnt létezni.
Elméletem szerint egyszerűen megitták a vizét, vagy gazdálkodáshoz használták fel - az interneten elég változatos legendákat találhat az érdeklődő - mindenesetre az egykori, jó mély víztározó helyén most egy rét van új fákkal szegélyezve.

Az első (és egyetlen) nagyobb települést elérve, mely a Jádremete névre hallgat, ideje megkísérelni román tudásom kamatoztatását, azaz venni néhány sört. :D
Az eladóhölgy végtelenül kedves, a kölcsönös activitys megpróbáltatások (melynek során kézjelekkel jelzem, hogy két bontott és egy nem bontott temesvári sört vinnék, nagy derültségre)

A barkochba és az Activity különös elegye sikerre vezet.

után megnézzük a falucska két kiállított

Sátrak állítása a Jád partján.

tüzérségi lövegét is, amellyel egyébként gyanúm szerint épp a magyarokat űzhették el az első világháború során.
No de a múlt az elmúlt.

A Melinda panziónál hajtunk le a füredi útról, és megpróbálunk valamiféle táborhelyet találni; mivel a térképemen a tó igenis létezik, előzetesen a partjára gondoltam volt leverni a sátrainkat.
Ennek teljes hiányában végül is Elbow találja meg a legjobb megoldást: közvetlenül a Jád partja mellett egy négyszögletű tisztást, ahova bőven elfér az autó is - meg a sátrak is valamennyien.
Közel a víz, szabadon nő a kakukkfű - így még az is belefér, hogy tehénlepények garmadája is tarkítja a mezőcskét.
Hamarosan ezek gyártói is megjelennek egyébként a mezőn, gazdájukkal egyetemben.
Utóbbi irdatlan kurjantásokkal kíséri tehenei útját és ahogy lépdel, az embernek az a benyomása, hogy valószínűleg enyhén fogyi a csávó.
Csakhamar kiderül a valóság - egész egyszerűen részeg, de nem gyengén. :D
A teheneket tehát északról délre tereli, majd délről vissza északra, s utóbbi művelet annyira megerőltetőnek bizonyul, hogy hatalmasat vágódik, majd az árokban rövid időre meg is pihen. :D

Tehenek és gulyás uram, itt már talpon.

Hősünk Oroszlány zászlajával.

Időközben már épülnek is sátraink vidáman - az alkony közeleg, s jó lenne tábortüzet rittyenteni, mielőtt leszáll az est.
A sátrak után tehát nekiállunk a tűznek és hamarosan vidáman lobog is őkelme - rajta meg nekiállnak sülni nyárson az Élesden vásárolt virslik, amik kifejezetten finomnak bizonyulnak.

Este (mivel megkérdőjelezhető elmeállapotban gitárt is bepasszíroztam volt az amúgy is csurig tele Puntoba) azon gondolkozom (illetve főleg Elbow és Gattolina), hogy ideje hogy megszólaljon a Countless Vans-blues, de fáradtnak érzem magam, így befészkelem magam a sátor aljára.
Egy darabig legalább is.
Aztán (itt Elbow veszi át a szót) arra lettem figyelmes, hogy mozgolódás támad a sátorban, majd egy eget rengető böfögés után kiemelkedik Bence és gitárral a kezében megindul felénk.
Szóval a parázsló tűz mellett játszom néhány számot mindenki nagy örömére, bár kb. mindenkit bosszant, hogy a hibáimat rendszerint kommentálom, és ha elfelejtem a dalszöveget (ami megesik) akkor mindenféle ökörséggel pótolom ki a sorokat. :D

Másnap reggel aztán ideje felcihelődni - várnak a hegyek.
Elsőnek is bepakolunk a kocsiba és elhajtunk a falu legdélebbi házaihoz, ahol a kék háromszög jelzésen kell(ene) megindulnunk.
Előtte azonban szerzünk egy doboz cigit egy csajtól, aki egyrészt csinos, másrészt mikor nekiállok valahogy mondatokat fabrikálni, szól, hogy mondhatod ám magyarul is.
Side note: a cigi ideát rohadt drága.
Szóval nemsokára már egy erdei úton emelkedünk fel és fel.
Gattolina vidáman fotózza a szebbnél szebb vadvirágokat, Elbow figyelmét pedig a hátunk mögötti eszméletlen hegytömbök kötik le - az enyémet főleg az, hogy gyanúm szerint rossz irányba megyünk.
Már jóval föntebb határozom el, hogy nem az igazi ez így, úgyhogy viharfelhők árnyékában vissza is ereszkedünk sikeresen a Jád hídjához, ahol megpillantom a jelzést.
Egy ősi híd betonkorlátján.
Térd magasságában.
Yeah.
Innentől kicsit szaporábbra fogom a tempót, mert a fellegek folyamatosan tódulnak bé a völgybe és félő, hogy f*ssá fogunk ázni.

Jön a vihar.

Egy fémkereszt előtt tartunk pihenőt elsőnek, ahol feltárul a völgy előttünk és a látvány legyünk őszinték: lenyűgöző.

Elbow az oroszlányi zászlóval.

Amíg a többiek fotóznak, azt találgatom, vajon megéri-e kockáztatni és továbbhaladni a most már valóban kék háromszöggel jelzett úton előre.
Úgy döntök, igen, úgyhogy megyünk is amíg a domborulat tart (már egyébként ismét nem a turistaúton), majd megkezdődik az ereszkedés kidőlt fák törzsén-tetején-aljnövényzetén keresztül.

Balázs büszkén áll a letarolt fenyvesben - a hölgyek
még küzdenek.

Egy darabig legalább is, aztán elkezd csepegni az eső és ideje visszavonulót fújni.
A fémkereszt szomszédságáig jutunk, majd leszakad az ég irgalmatlanul.
Egy kőfülkében csücsül tehát a társaság, míg a völgy tetejit a felhők, alját pedig az eszméletlen mennyiségű csapadék ostromolja.
Mellettünk villámok csapnak bé (a legközelebbi tán jó száz méterre vág be mellénk), elég vad élmény.
Két túrázóval is találkozunk - már visszafele jönnek a Bulz-kő irányából, amit első állomásnak szántam volna, egyikük félmeztelenül, halászsapkában és gyermektáskával amolyan békebeli horgász benyomását kelti.
Ő mondja, hogy nem érdemes a kőfülkében sokat ücsörögni, mert oda nagyobb eséllyel vág be a villám, mintha az ember elindul és megy valamilyen biztosabb helyre.
Meg is fogadjuk a tanácsát és rövidesen visszafele galoppozik a társaság a kocsi felé.

Annyi eszünk szerencsére van, hogy a sátrakat előzetesen elbontottuk volt, úgyhogy ázottan vagyunk ugyan, de a táborunkat nem tépázza meg az ítéletidő.
Az út hazafele ugyanolyan vonalon zajlik, mint idefele jövet - gördülő hegyek, legelők a dombtetőkön és a völgy kijáratánál fantasztikus fehér sziklák intenek búcsút, a végén pedig Balázs tiszteletbeli román sofőrré avattatik.
Mivel azonban a Holdringatót nem sikerült megostromolni, ide bizony nemsokára visszatérünk.

A túrát követő hetek aztán lázas készülődéssel telnek.
Hol a Gólyában futok össze egy csinos szőke csajjal (aki budainak néz mert van stílusom és egész kedves, mielőtt megsértem az orvostársadalmat kollektíven - amihez ő is tartozik nemsokára XD), hol Andrissal nézzük a svéd-német vébé-meccset körbeölelve kizárólag a németeknek szurkolókkal.
A terv azonban készen van - rénszarvasok, jövünk!

Legközelebb megindulunk tehát Északra a szokásos felkiáltással:
Te is fiam, Larsson?

The difference between...

medicine and poison is in the dose.

Mindenki nyert, és nem csak az aki erre tippelt.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy befejeztem egy remek túrát a srácok koszorújával, és 'Szoboszló felé száguldok egy vonattal (igen, néha a MÁV is képes ilyesmire).
A cél: fát vágni öreganyám kertjében, meglátogatni unokabátyámékat, Balázsékat és szétnézni eredeti városomban.
Mind teljesül a kevés számú nap alatt amit itt töltök, egy csavarral.
A csavar szó szerinti lesz, de ne siessünk előre.

És ez fogad - a nemzeth idiótája plakáton.

Szóval megérkezésem 'Szoboszlóra zökkenőmentes - este van, még a túráról megmaradt ágakkal és levelekkel a hajamban érkezem meg öreganyám kertjébe, aki úgy örül nékem, mint a rég nem látott vendégnek.
Mondjuk rég nem látott vagyok és vendég. :D
Szóval este lévén máris érkezik a vacsora, majd alszok, mert holnap úgy sejtem, a kertben lesz dolgom.

Természetesen így is lesz.
Öreganyám a tipikus keleti ember.
Az ember rákérdez, mit kell segíteni, hát minden rendben megyen, nincs gond most épp.
Aztán ahogy noszogatja az ember, csak kiderül, hogy a fenyőfát nyírni, a virágokat gyomlálni kék, a levágott fákat takaró ponyva repedezett és cserélendő lenne - mire észbe kap az ember, már a nyakában egy komplett kertészbrigád napja és még csak délelőtt tizenegy van. :D
De nem bánom.
Odahaza érzem igazán, hogy milyen életre vágyakozok később, mikor már úgymond megteheti az ember.
Kertre meg a benne végezhető végtelen mennyiségű munkára, és eme kert aligha Budapesten leszen.

Öreganyám természetesen a konyhában serénykedik.

Nem láttam még olyan vidéki embert, aki belefáradt volna abba, hogy napja végén kimegyen a kertjébe, lefekszik a hintaágyába, fölpattint egy sört, és nézi a naplementét, miközben benn az asszony a kicsiket igazgatja.
Olyan belvárosi nyugdíjas asszonyt viszont láttam, aki ötven négyzetméterén járőrözik, a fiatal szomszédokat lesi és hallgatja, sejthetően azért mert kurvára nem tud mit kezdeni az életével (Marcell the Gazelle, Tibi D, Elbow egykori szomszédjai és még sorolhatnám a gangra zárt boszorkányok izgalmas életútját, napi tevékenységeinek sokszerű sorát).

Persze itt is vannak megkeseredett és alkoholba menekülő emberek jócskán. De legalább az illető a saját udvarján ájul el, nem más folyosóján, erkélyén.
Vagy éppen az árokban tölti a mámoros estéjét - Pesten nem nagyon vannak ilyenek (már árokból, részeg faszból millió). xD

Szóval eme vasárnapi napon fűrészelem tehát a fenyőfát, majd a levágottját aprítom lelkesen - jót tesz a munka, érzem.

Íme a kert és a már megnyírt fenyő bal oldalt.

Délutánra már az egyéb kerti tevékenységekben megfáradva iszom a kávémat (!), mielőtt átmennék Balázsékhoz.
A gyerkőceik örvendezve fogadnak - a kicsi Én egyből mászna a nyakamba, a nagyobbik meg frizbizne - inkább kimegyünk tehát az utcára, aztán dobáljuk amíg huszadjára is be nem dobom a szomszéd liliomjaiba és már én érzem hogy ez így égő. xD
Közben Balázs és apósa a kerítésüket gyártják éppen.
A régi lécek egykor fehérben pompáztak, de ezekre már csak az itt-ott fellelhető foltok emlékeztetnek.
Az új lakók pedig aligha vevők a rusztikusra (azóta eladták), úgyhogy ideje frissre cserélni a kerítést.
Amíg frizbiről focira váltunk az idősebbik lurkóval, haladnak is - de Balázs apósa az utolsó lécnél sikeresen csontig fúr unokabátyám kezébe, ekkor a munka megszakad.
Ideje hogy a nagy riadalomban a gyerkőcöket a hátulsó ugrálóvárba tereljem (nemigen nekik való a látvány, megmondom őszintén nekem se egyszerű), majd a láthatóan sokkot kapott áldozatot be is kötözöm, emlékeim szerint egy felest is megitatok vele.
Nagyjából fél óra és jobban is lesz; én ekkor hazatekerek, mert átvérzett a kötésem, így irány a debreceni kórház.

Másnap aztán a vonatomhoz még kijön Balázs mester, jót beszélgetünk. Mindenki túlélte, a gyerekek már szinte el is feledték - én meg úgy jártam mint Kerényi Imre és megírtam.

Hazafele a vonaton aztán már megint emlék a puszta.
Mint ahogy mindig az, és mindig az is lesz.
Legfrissebben most hétvége után, amikor is Viktor mesterrel megkezdjük hosszú menetelésünket az Alföldi Kék vonalán!

Íme a szoboszlói reptér - és végtelensége.

Egyelőre azonban májust írunk és a következő nagy kihívást a legendás Budai 50 jelenti.
Valahogy ahogy közeleg az időpont, mindenki kihátrál (érthető okokból, meleg időben embertelen nehéz tud lenni a táv), egy azaz egy leány marad talpon a vidéken: Marcell the Gazelle barátnője, aki velem tart a hosszú úton, Szépjuhásznétól Szépjuhásznéig.

Ő egy rendkívül szívós leányzó egyébként - a júliusi svéd kalandon is ő lesz az egyik zászlótartója a társaságnak.
Így nem is különösebben tartok tőle hogy bármi gond lesz, akár az erőnléttel, akár az eltévedéssel; utóbbi azért felüti majd a fejét, de nem leküzdhetetlenül.
Jó időben indulunk a fentebb említett Szépjuhásznétól, a Hárs-hegyig nem is történik semmi különös - leszámítva azt, hogy rögtön egy baszott nagy emelkedővel kezdünk.
Eszembe is idéződik a legeslegelső teljesítménytúrám 2003 májusában, apámmal és csapatával; ma már jobban bírom egy fokkal , mint tizenöt évesen.

És nem csak én - Gazelláné szabja meg a tempót az elején, nem tévedés.
Hegy hegyet követ, mi pedig haladunk a gyönyörű, zöldellő erdőben Budapest nyugati határszélein. a Szépvölgyi úthoz való felmászás ma is pontosan olyan halálos, mint annak idején, amikor Sandybell megjegyezte a lejtő tetején (15 éves fejjel) az erdőből előbukkanó, legendás János bácsira (édesapja), hogy "hát így engedjem el..." :D

A Kék Csávó itt épp nem téved el - de ami késik, nem múlik.

Íme hősünk egy kidőlt bükkfa törzsén.

A Kerek-hegy környékén kezdődik az első kevergés, s bukkan fel egyúttal a Kék Csávó.
Ő lesz majd az, aki a túra folyamán rendre megelőz minket, majd magabiztosan elindul a rossz irányba - az elején még követjük ezen irányokba, aztán később már tanul az ember. :D
Itt még nem így van, így csakhamar arra eszmélek, hogy Pesthidegkút felé tartunk, ami amúgy nem képezi a túra részit, szóval valami kurvára nincsen rendben. xD
Visszafordulunk, majd fel is emelkedünk arra a hegyre, amelyikre kell - tovább haladva pedig hamarosan megérkezik a Paprikás-patak völgye.
A vízesésre sajna most nincs idő, fentebb azonban készül rólam egy egész jó kép, melyen hiába próbálok meg nem negédes fejet vágni.
Hiába, körülbelül hat méter magasan állok egy törzsön az aljnövényzet felett...

A zöld jelzés mellett alaposat ebédelünk (még a Paprikás-patak megjelente előtt), majd jöhet az első keményebb holtpont: Solymár határától föl a Zsíros-hegyre.
Kilométereken keresztül emelkedünk (akárcsak a hőmérséklet), igazán embert próbáló, monoton, elkeserítő szakaszon - de nincsen megállás.
A legendás Muflon itatóban betolunk egy sört korsó szódát, majd felemelkedünk a Nagy-Szénásra (előző túrám helyszínére).
A szívem kalapál mint az atom, de utána fent jól esik leülni és megnézni ismét a Pilis árkát.

Gazelláné szódázik.

Meg a zöldellő erdőket, a fehérlő ormokat - s nem utolsó sorban a köröttünk körben viháncoló nyugdíjasokat, akikben valamelyik pilisi falu lakóira ismerek.
A következő szakasz az, ahol 2003-ban sokat kavarogtunk jelzések híján - ezúttal megtaláljuk a helyes utat és valahogy felküzdjük magunkat a Nagy-Szénásnál nem sokkal alacsonyabb Kutya-hegyre.



Pont akkor érünk fel, amikor már azt érzem hogy elhagy minden erőm - következhet hát a végtelenül hosszú (vagy legalább is annak tetsző) szakasz Telkibe, amelynek során ismét felbukkan a Kék Csávó és ismét a rossz irányba távozik vígan.

Telkiben egy kútból vételezünk friss vizet - áldás.
Majd jöhet a kivezető szakasz, (melynek során a Kék Csávó balról tér be az útra messze előttünk, majd két hölggyel tovább megy jobbra, a rossz irányba ismét), majd az embert próbáló út fel a Fekete-hegyekbe, ami ezúttal sem könnyebb, mint a híres első túrámon.
Az erdő közepén természetesen vannak emberek mindig, ezúttal két újgazdag figura teker elektromos hajtású bringákon (alsó hangon fél milla) a rossz irányból a rossz irányba.
Miközben az útról kérdeznek Remeteszőlősre, végig tolják a flegma stílust, úgyhogy én is csak így tessék-lássék irányítom el őket valamerre - nem lepne meg, ha még mindig valahol az erdőben kódorognának hosszú szakállal és végre hajtást segítő elektronika nélkül.

Az út nem ér véget - Gazelláné azonban eddigre alaposan elfárad (túl vagyunk 35 kilométeren már), úgyhogy régi gáz sztorikat mesélek magamról, hogy valamennyire visszaadjam az életkedvét - ez sikerül is természetesen.
Geldarnak rengeteg olyan története van, amelyben beég - természetesen ezeket a különleges alkalmakra tartogatja... xD
A Petneházy-rétig rendben talpalunk, aztán még a borzasztó Fekete-fejet sem kerüljük meg sokakkal ellentétben.
Lehet pedig kéne, mert utána elvétem az irányt és egy általam teljesen ismeretlen műúton érünk be a célba - de beérünk!!
Óriási a büszkeség és a különböző izomfájdalom mindkettőnkben.
Abban állapodunk meg, hogy ha ez sikerült, a svéd kaland már meg sem fog kottyanni - júliusban ez kiderül majd, hogy mekkora kincstári optimizmus volt. :D
A túra azonban done, a jelvény megvan, az emlék nem kevésbé.

Ezzel zárom is mára a kalandok sorát - legközelebb erdélyi visszatéréssel érkezek és a svéd kaland utolsó előkészületeivel.