ErdőbaLett

Jó estét népek!

Nincs mit tenni, ismét visszatér a karaván, újabb kalandon vagyok túl és erről bizony érdemes lesz beszámolni.
A legutóbbi bejegyzésben már említettem mi a tervezet, és mit ad Isten, sikerült is véghezvinni a dolgot, némi nehézségek árán.
Lesz itt tiszta víz, vörös szikla, ízetlen sör és tengerpart - érdemes lesz tehát vélem tartani.
De hogyan jutottunk idáig?
Illetve hogyan jutottunk Rigáig?
Az egyszerű válasz az, hogy repülővel, de a valóság mint mindig, most is jóval bonyolultabb. 

Kezdődött minden azzal, hogy elmúltak az erős reggeli köhögéseim, amik a máramarosi kaland óta kínoztak.
Viktor mester meg is jegyezte ott, hogy a "tüdővizenyőmet" érdemes lenne kivizsgáltatnom, ami szerencsére nem az volt, de pokoli érzés volt minden reggel arra kelni, hogy elképesztően erősen köhögök ill. időnként hányok.
Aztán ez elmúlt és a vizsgálatok sem mutattak semmit, szóval arra gyanakszom azóta, hogy egész egyszerűen átestem a Covidon és volt egy ilyen utóhatása (kolléganőm, Verity pl fél fülére süket, mióta átesett a kóron, szóval mondhatni, hogy én ennél azért jobban jártam).

A kaland szervezése ezúttal viszonylag egyszerűen ment. Azt tudtam, hogy szeretnék visszatérni a tajgára, de azt is, hogy nem lesz pénzem most még egyszer egy Svédországra.
4 éve 600 forint volt egy kiló kenyér, és 15000 forint egy kb két órás buszút - nem akartam belegondolni, hogy most, mikor Magyarországon is elszabadult a fos és a múltkor egy fél kilós kenyeret 450 forintért vettem meg a lenti kisboltban, ott kinn vajon mi mehet.
De hol van még tajga?
Hát például Észtországban, amit elsőként szemeltem ki magamnak, ill. magunknak.
Mikor feltérképezem a leendő áldozatot, elég kiterjedt utánaolvasást szoktam tartani, szóval nem csak annyi a dolog, hogy Józsikám, jövő héten megyünk Andorrába, aztán a társaságot megmarja az áspiskígyó, melyről senki sem tudott és mindenki kifingik, sztori vége. :D

Észtországról olvasgattam tehát jócskán, és fájóan hamar kiderült, hogy bőven kószálnak erdeiben a barnamedvék, melyekkel azonban különösebb kedvem nem volt találkozni, ráadásul úgy nézett ki, hogy már-már a Kungsleden második szakaszán összegyűlt népes társaságéhoz mérhető létszámú kompánia tart velem ezúttal.
Jelezte Krisz Bristolból, hogy érdekli, jelezte Baller mester Koppenhágából, hogy érdekli, jelezte DTR egyik hibátlan mellű ismerőse, hogy ó igen, és még apám Németországban élő keresztlányának férje is mondta, hogy jaj de jó lenne eljönni kicsit.
No hát közülük egy sem jött el természetesen, de hatan így is voltunk, ráadásul egy igazán remek csapat verődött össze, hogy közelebbről megnézze a lett ősvadont.
Végül is azért esett Lettországra a választás, mert az észteknél ugye rengeteg a maci, Litvániáról meg szintén sokat olvasgattam, de igazán nem fogott meg.
Rengeteg szántóföldet találtam, és arra gondoltam, jó lenne ehelyett valami vad, valami igazi.
Miután rákerestem a helyi éttermek és boltok áraira, már egyértelmű volt, hogy ez lesz a mi utunk ezúttal - kb magyar árak vannak, illetve ami a hoteleket illeti, a mienknél jóval olcsóbbak is a dógok.

DTR-t kérdeztem meg elsőként, ő az egyik legmegbízhatóbb elem, ha valami kaland fölmerül - ráadásul szokott segíteni a szervezésben, nem csupán az a terve, hogy valaki majd mindent megcsinál és akkor az biztos jó lesz. :D
Pötty volt a második, aki korábban egy keletnémet vonatos kört tervezgetett Prága érintésével még tavaly.
Ez azonban nem jött össze; mint kiderült elég drága lett volna a kör, mind a vonat, mind a szállások tekintetében.
Balázs és Tami csatlakoztak aztán, legvégül pedig maga Almássy gróf a kvízes ősellenségeinktől gondolta úgy, hogy szeretne világot látni - s ez végül is sikerült.

Hatosban indultunk tehát Rigába júni nyolcadikán - késő estére sikerült is megérkezni oda.
A reptérről egy kisbusz-taxival jutottunk a Hotel Viktorija nevű helyre, ahol aznapi szállásunk volt. 

Első találkozásom a lett nyelvvel 
élőben, Riga repterén.

Őszintén szólva elégedett voltam a hellyel, mert volt éjjel-nappali bárrészlegük, és ha véletlen kiment az ember cigizni, hamar megtanálta egy elől-hátul véres orosz, hogy elkérje a gyújtóját, mert füvezni akart a szobájában... :D
Mondjuk legalább lejött visszaadni, ezt értékeltem.
 Maga Riga éjjel kicsit olyannak tűnt, mint a belső részei Budapestnek.
Letűnő romantika, közepes állapotú polgári házak, csak jóval kisebb forgalom, ami kifejezetten tetszett. Később nappal is körbenéztünk, és jelentem: az analógia más tekintetben is megállja a helyét. :D Megvannak a tízes lakótelepek, a helyi Városliget (azaz egy konkrét erdő), viszont a keleti részén egy méretes tó van, amivel Pest nem dicsekedhet, hacsak a Naplást nem soroljuk ezek közé.
Ez volt tehát a 0. nap.

1. nap (június 9.)

Erre a napra leginkább az volt a tervem, hogy valahogyan jussunk el Cēsisbe, ahol a túraútvonal adott szakasza kezdődik, melyet kinéztem (pár hónapja ugyebár hihetetlenül körmönfont kutatást végeztem, azaz beírtam a

A Daugava folyó partján.

google-be, hogy baltic forest trails, mire kidobott egy Baltic Forest Trail nevű kétezerpárszáz kilométeres helyi Kéktúrát, onnantól tudtam, hogy sínen leszünk).

Ennek megfelelően egy délelőtti rövid városnézés után (mely lehetett volna rövidebb, ha Almássy gróf nem sz*rja el az időt, de szó szerint értve :D ) vonatra szálltunk és kelet fele indultunk.
Immáron egy Gauja Nemzeti Park-térkép birtokában, aminek hasznát is vettük a továbbiakban.
A városnézés tényleg rövid volt, a vasútállomáson először integettünk a távolodó szerelvénynek képletesen, majd lementünk a lett Duna-partra, azaz a Daugavához, ahol szintén megállapíthattuk, hogy komoly a hasonlatosság Pesttel.
Megvannak a hidak, a Margit-sziget, és talán a Pest-Buda ellentét is, csak helyi neveiken.
Utóbbit azonban nem tudtuk sokáig boncolgatni, legurítottunk egy-egy sört, majd Tami javaslatára visszatértünk a központi pályaudvarra és Sigulda felé vettük az irányt.

Eredetileg ebben a városban terveztem befejezni a túrát, de a következő Cēsis fele igyekvő szerelvényre 7 órát kellett volna várni, és azt mondtam: legyen akkor a táv fordítva!
Ártani nem árthat.
És milyen jól tettük, de erről később.
Úton Siguldába megfigyelhettük alaposan, mit kínál a lett táj.
Kicsike falvakat láttunk, vöröses talajt (ez később is erősen dominált), nyíres ligeteket, fenyőerdőket és lombhullató erdőtársulásokat. Kicsit olyan volt, mintha átmenet lenne az ország a mérsékelt és a hideg égöv között, és ha eszembe jutottak volna az anno földrajz szakon tanultak, akkor tudtam volna, hogy pontosan erről van szó valójában. :D

Sigulda, Új Kastély.

Így azonban kb. minden farönkre rácsodálkoztam, aztán egyszer csak megérkeztünk Siguldába és megkezdődhetett a város fölfedezése.
Először azonban betértem a helyi tourinformba, Tami javaslatára, aki beóvakodott és megkérdezte az irodás hölgyet, ott hagyhatnánk-e a csomagjainkat, míg felfedezzük a várost.
Én utóbb arról faggattam, hogy vannak-e jó térképei a távról, de amit adott, azt elsőre csak sima információs kiadványnak néztem, semmi többnek.
Később kiderült, hogy tévedtem - az ő térképlapjain be volt rajzolva a konkrét túraútvonal, amely sem az előzetesen kinyomtatott nemzeti parkos térképkivágataimon, sem a Rigában frissen vásárolt Gauja Nemzeti Parkos térképeemen nem volt feltüntetve sehol. :D
Úgyhogy köszönjük, ismeretlen szöszke hölgy utólag is.

Sigulda városa magyar szemmel nézve rendkívül különös elrendezésű.

Sigulda, Régi Kastély.

15 ezres település, de a városrészek között nagy terek vannak, ahol vagy erdő van, vagy hatalmas köztéri játszótér, illetve teniszpálya meg dühöngő.
Teljesen élhető és érdekes városnak tűnt, ami később, mikor megtaláltuk mindkét kastélyát, bizonyítást is nyert.
Az első az ún. Új Kastély, ami nekem angol/svéd keverék stílusúnak tűnt, Tami viszont kinevezte hercegnői várának, amelynek erkélyeiről bármikor bárkinek szívesen integetne.
Szép volt mindenesetre!
A második pedig a Régi Kastély, ami valami Német Lovagrend-tagszervezeté volt annak idején, ha jól rémlik, a Livóniai Kardtestvérek rendje partizott benne lelkesen jó sokáig.
A mai napig elég jó állapotban van, és tényleg érdemes megnézni, ha arra jár az ember.
A várakból a vasútállomásra visszaérve ismét pattantak a sörök, a társaság pedig enyhén morogva rászánta magát, hogy neki is induljunk sátorhelyet keresni a határba.

A város szélére kiérve aztán nagy hirtelen elkezdődött a vadon.

Sateseles szurdoka, Sigulda keleti határában.

Mély, vörös szurdokokat fedeztünk fel először, majd Pötty hintázott lelkesen egy fára rögzített alkalmatosságon (kisvártatva Tami követte őt, legalább ennyire lelkesen :D ), majd leértünk a Gauja folyó partjára, egy Vējupīte nevű táborhelyre, ahol nagyon elvarázsolódtam. 
Egyrészt egy pitypangos mező közepén volt az egész, nyíres ligetekkel körülölelve.
Másrészt valami esemény lehetett a városban, mert sorra láttuk elszállni fölöttünk a hőlégballonokat, melyeknek nagyon örült a kompánia.
Harmadrészt kurva sok volt a szúnyog, de a szúnyogriasztóra úgy reagáltak, ahogy kell (pánikszerű menekülés), úgyhogy esélyes volt, hogy aznap jól alszunk sátrainkban.
Így is lett.

2. nap (június 10.)

A nap sátraink elbontásával és reggelivel indult.

Sátram Vējupīte táborhelyén.

A pitypangmezőt hamarosan felváltotta a rengeteg erdő és mocsarak, ahol egy pillanatra meg is álltam rögtön az elején.
Két gombaszerű valamit fedeztem föl ugyanis egy mocsár közepén, s szóltam a többieknek, nézzük meg ezeket alaposabban.

Nem gombák voltak azonban, hanem két énekes hattyú feje bukkant elő a nádasból, ahogy vidáman úsztak át a dagonyán valami ehető után keresgélve.
Ilyeneket korábban csak könyvben láttam, úgyhogy állati boldog voltam - főleg, hogy továbbhaladva indigó színű szitakötők is csatlakoztak a társasághoz bizonyos szakaszokon.
A Gauja folyó végig bal oldalunkon hömpölygött, időnként egész komoly létszámú kajakos-kenus társaságokat hozva magával.
 Néhány folyóparti pihenő és egy elég szerény ebéd elköltése után azonban az időjárás-jelentés némileg belerondított az idilli hangulatba: hatalmas esőt ígértek, és még elég messzinek tűnt bárminemű civilizáció, vagy sátorhely.
A térképpel való rövid konzultálás után arra jutottam, hogy egy Gančauskas nevű keresztyén konferenciaközpont lesz a megoldás - ha enni nem is, de szállást talán kapunk aznap estére, s nem kell a sárban, esőben sátrakat állítani ki tudja hol.

Találtam végre egy széket!
Illetve fatörzset. 

Az eső röviddel ezután meg is jött, a következő kilométerek vidáman ázva teltek, ráadásul Balázst egy szakaszon elvesztettük, úgyhogy Pöttyel visszamentünk megkeresni.
Azonban ő valami térkapun átlépve megelőzött minket, és már a Gauja partján várta, hogy újra együtt haladhassunk.
A lett turistaösvények egyik különös, de logikus jellemzője egyébként, hogy ha pl. a sárga sávon halad az ember, akkor a legtöbb helyen, ahol az út elágazik, föl van festve egy áthúzott sávjel, jelezvén, hogy merre NEM kell haladni - ezzel is segítvén a tájékozódást.
Balázs szerencséjére ő egy balos kanyarban jobbra fordult (tiltójel ott pont nem volt, és sárga sáv sem), de az út visszavezette az utunkra, úgyhogy nagyon örült mindenki végül is.

Bőrig ázva értünk be egy Jaunsaimnieki nevű tanyára, ahol egy lány beeresztett minket az előszobába, majd miután mondtam neki, hogy a Gančauskas nevű helyre igyekszünk, meg is próbálta őket fölhívni, hátha...
Almássy gróf is bőszen telefonálgatott oda - neki ugyan nem vették fel - aztán utólag kifilóztuk, hogy ha valami ismeretlen előhívójú szám hívná az embert a semmi közepén, lehet mi se válaszolunk a hívásra amúgy...

A Gauján evező kajakos-kenus csapatok közül
egy. 

Ő, DTR és Pötty aztán az eső csendesedtével tovább is indultak, a tanyán lakó hölgy pedig végül is elérte telefonon a keresztyén központ vezetőjét, úgyhogy mire odaértek, már ot várta őket Vitalij, a tulaj.
Tami és Balázs társaságában tettük meg az utolsó fél kilométert, egyre bizakodóbban - és végül minket is beeresztettek. :D

Odabenn Vitalij közölte, hogy 10 euró fejében megszállhatunk aznap (ennyiért itthon egy panzió nem jön ki, de lehet még sátorhely sem), zuhanyozhatunk és teázhatunk vidáman.
Arra gondoltam, jó lenne valami normálisat vacsorázni, úgyhogy megkérdeztem tőle, vajon kiszállítanak-e már erre a helyre Cēsisből, de azt mondta, inkább Sigulda a valószínűbb, ahhoz voltunk közelebb.

Gančauskas előtt Almássy gróf, DTR, Pötty és
Tami tűnődik az élet nagy dolgain.

Így is lett, rendeltem egy mexikói étteremből ki amit kért, és kisvártatva már jóllakottan és egyre inkább bevodkázott állapotban játszotta a társaság az Aranyásók nevű kártyajátékot a központ áhítati termében (a többiek szerint ez játékterem volt, de nekem gyanús a dolog - Gartmoreban és Carberry Towerben is pontosan ilyen elrendezésű áhítati termeket porszívóztam annak idején fiatalon és bohón). Isteni szerencse volt, hogy rátaláltunk erre a helyre, talán bizony szó szerint. 

3. nap (június 11.)

A nagy menet napja.

Almássy gróf számításai szerint ezen a napon 21 kilométert tett meg a társaság, ami 17 kilós zsákkal felszerelkezve nem a legkönnyebb föladat, valljuk meg.
Tamira egyébként ezen a napon voltam a legbüszkébb, mert ő még sosem ment ilyen vándortábor jellegű eseményekre, nem hogy sok kilós csomagot cipeljen, de ezen a napon is derekasan helytállt.
Akárcsak a többiek - a nap végén senkit sem kellett erőszakkal ágyba zavarni, egy órakor vidáman horpasztott a társaság.

Gančauskasból indultunk el ezen a napon egy jó reggeli után. 
A tegnapi esőnek nyoma sem volt s bár Almássy gróf aggódott némileg, hogy sár lesz, ezt végül is általában véve sikerült megúszni hál' Istennek.

A Gauja folyó újabb kanyarulata.

Néhány kilométer, folyóparton eltöltött araszolást követve sok nap után először megcsapott a civilizáció szele - a túraszakasz feléhez, Līgatne falucskájához közeledve.
A település nyugati határában először két barátságos tanya fogadott minket, majd csakhamar ráértünk az aszfaltra, s ezen mentünk a falu közvetlen széléig, ahol a Līgatne Dabas Takas, azaz a ligatne-i tanösvények találhatóak.
Itt egy rendkívül modern látogatóközpont van, előtte kirakodóvásárral és ennivalót áruló lakókocsikkal.
Vettünk is egy hamburgert (DTR olyan gyorsan repült rá egy hotdogra, mint szúnyog Pötty lábaira esténként), meg egy-egy birsalmás almabort - utóbbi nem volt túl finom, de jóllakottan már nem izgattam magam túlzottan ezen.

A faluba érve aztán a javaslatomra elrejtettük a csomagjainkat egy bokorba (mely mint később kiderült, a helyi Pista bácsi, azaz itt Pistasz Bácsisz udvarának legvége volt amúgy), majd lementünk a strandig.

Balázs tekint szét birodalmára.

Itt helyi kamaszlányok és srácok feredőztek nagy vígan a Gaujában, akiket hamarosan a mi veteránjaink is követtek a vízbe - bár emlékeim szerint egyedül Balázs mert rendesen belemenni, a többiek a lábukat áztatták csak.
Ezután gyönyörködtünk még kicsit a folyóban, meg a folyamatosan érkező kajakosoknak örültünk, majd bevásároltunk, és málháinkat összeszedve bementünk a falu közepébe.
A helyesebb megfogalmazás azonban az, felmentünk a falu közepébe - hála a jó égnek egy domb legtetején található és frissen bevásárolva kb 20 kilót nyomott a táskám, azt hittem összesz*rom magamat.
Úgyhogy fönn meg is untam a dolgot, és az összes ennivalót átadtam Taminak, aki így kb 10-11 kilóval a hátán jött tovább innentől.
Az elején kicsit morcogott, de mikor megpróbálta megemelni a következő megállónál a táskámat és nem sikerült neki, akkor megértette, hogy csak szeretném elkerülni, hogy egyszer csak árokba boruljak ájultan s másnap reggelig ott szenvedjek, mint Kasza Tibor egy átlagos templomi kórusban a magas cé fölött.

Līgatne egyéb meglepetéseket is tartogatott a strandon kívül, rögtön itt volt például egy konkrét étterem (Zeit Café), amelynek udvarán egy helyi banda hangolt, és távozásunk után elvileg koncertet is adott.
DTR, Tami és a többiek fölfedezték a gyerekeknek odarakott ugrálóháló örömeit, míg lenn Balázzsal tanakodtunk azon, mit is kéne ebédelni. 

Balázs és Pötty épp az amber lager sör előnyeit
vitatják meg vidáman a Zeit Café udvarán.

Ez után aztán vettük a csomagjainkat és észak fele indulva kimentünk a faluból, Skaļupes felé.

Aznap estére konkrét tervem egyébként nem volt, de a térképre pillantva találtam egy egykori szovjet bunkert s arra gondoltam, annak a környékén biztos lesz valami.
Hát első körben egy SzOT-üdülő szerű valamire bukkantunk a bunkertől keletre, ahol pocsék sok szúnyog volt és nekem valahogy nem tetszett a dolog (bár a srácok felültek egy retardált hintára játszani), úgyhogy amíg a társaság pihent, bementem a bunker irányába.

Erről kiderült, hogy mostanság rehabként és szanatóriumként működik, úgyhogy besétáltam s megkérdeztem a portásasszonyt, hogy mit szólna

Pötty vezetésével indul a bulivonat
a szanatórium mellett.

hozzá, ha ott aludnánk aznap.
Mondta, hogy ha nincsen betegségünk, akkor ez nem az igazi, viszont ha leóvakodunk a hátsó kertbe, s leverjük sátrainkat, ő nem fog szólni senkinek.
Nekem tetszett ez a forgatókönyv, úgyhogy szóltam a többieknek és lementünk a hátsó kertbe - amely a Gauja folyóban ért véget egyébként. :D
Balázs itthon egyébként kiszámolta: a līgatnei strandtól az aznap esti táborhelyünk légvonalban 400 méterre volt... :D
Mikor megtudtam, dobtam egy hátast mindenesetre, de hát kanyargó turistautak, stb.
A skaļupesi szanatórium hátsó kertjében aludtunk tehát aznap este, az eső elkerült bennünket...
... egészen másnapig.

4. nap (június 12.)

Remek napra virradtunk a Gauja partján. 
A délelőttöt a lassú, de tényleg csigalassú készülődés jellemezte, azaz pattantak a sörök, fürödtek a srácok, Tami pedig barnulni igyekezett a folyóparton, melyből azonban csupán egy erős pirulás lett kerek keblei fölött.
Nagyjából ebédidő után kevéssel indultunk el fölfele, s ki a szanatóriumból, aznapra a Ķūķu-sziklák voltak betervezve - onnan meg jutunk, ameddig jutunk.

Spriņģu szikláinál állok, a szanatórium mögött.

Elég erős tempót diktálva jutottunk el a sziklákhoz vezető bejárati úthoz, egy erdei úton, amiről a Colin McRae Rally nevű játék ugrott be folyamatosan :D (abban a finn pályák teljesen úgy néznek ki, mint ez az út).
Az egyetlen különbség az volt, hogy itt végig vörös volt a talaj, és a sziklák közelében találtunk egy szántóföldet is, amely szintén vöröses színben pompázott - nagyon érdekes volt!
A sziklák maguk, melyet a korábban beszerzett kiadványaim az út fénypontjának tüntettek föl, egyébként valóban nagyon szépek voltak. Mellettük egy helyi orosz társaság főzőcskézett, és meg is kínáltak minket a levesükből, ami elég jóra sikerült.

A Ķūķu-sziklákat (ejtsd: Tyútyu-)
csodálja a társaság.

A kálváriám nagyjából ettől a pillanattól kezdve datálható majdnem a kalandunk végéig, ugyanis beütött valami bitang erős napszúrás, úgyhogy az utolsó falatokat konkrétan ki is hánytam ott az asztal mellett.
Ezután némi pihenő, és víz megivása után összeszedtük holmijainkat, s továbbmentünk Amata táborhelyéig, ahol viszont ki kellett feküdjek, mert tényleg kivoltam, mint a kutya.
Balázst is megsüthette a Nap, mert ő sem nézett ki valami bíztatóan.
Aztán olyan fél-háromnegyed óra múlva továbbindultunk, egy elég meredek emelkedőn...
...értünk el egy Krustiņi nevű tanyához, ahol először kértünk az egyik helyben dolgozó lánytól egy üveg vizet, majd néhány korty után a szervezetem feladta a küzdelmet, s vígan kihánytam mindent, amit csak ettem aznap (legalább is ezt hittem, a java még hátra volt).

Itt el kellett dönteni, mi legyen, mert én nem voltam képes tovább menni, a többiek viszont szerették volna befejezni a teljes távot, úgyhogy abban maradtunk, ők folytatják Cēsisig, Tami és én pedig maradunk és megpróbálunk valahogy kocsival bejutni a városba.
Először taxival próbálkoztunk, de ez nem jött össze, úgyhogy ismét a tanyán dolgozó lánytól (akit Ingának hívtak) kértünk segítséget, aki rövid gondolkodás után fölajánlotta, hogy bevisz minket egy cēsisi hotelba.
Nagyon megköszöntük a kedvességét, ezután pedig meg is kezdődött a valódi Colin McRae Rally. :D
Iszonyat mód küzdöttem az újabb hányinger ellen, sikerrel: csakhamar megérkeztünk a hotelhez, a lánynak még egyszer megköszöntük, hogy bevitt minket, majd becsekkoltunk a hotelbe, felmásztunk a szobánkba - és ismét hánytam egy óriásit.
Ez volt szerencsére az utolsó az út során, mert ezt felváltotta a hasmenés, igaz abból nem három volt, hanem tucatnál is több. xD
Kurva jó.
A megpróbáltatások közepette Tami ápolt kedvesen, hozta a vizet és vizes ruhákat, nagyon hálás voltam neki mert valóban a poklok poklát éltem meg.
A többiek aznap este a Rakši állatkert mellett aludtak, hidegben, de vörös sziklák mellett.

5. nap (június 13.)

Dögrováson.

Ezen a napon igazság szerint nem sok minden történt, háromszor merészkedtem le a hotelszobánkból,  kétszer cigizni, egyszer ebédelni - a többiek azonban hősiesen beértek Cēsisbe és vettek is ki szobát ugyanabban a hotelben, ahol mi is voltunk, úgyhogy sikeresen újraegyesült a csapat.
Megnézték még aznap a helyi várat Tamival, én pedig fönn haldokoltam, bár már kevésbé lendületesen, mint egy nappal korábban.

6. nap (június 14.)

Javuló tendenciák.

Ezen a napon ismét esett. 
Elköszöntünk Cēsis városától, és Riga fele vettük az irányt vonattal.
A táj ismét nagyon szép volt, az út pedig nem túl vészesen hosszú - egyedül amiatt aggódtam, megy-e majd a hasam, de végül ezt sikerült megúszni.
Rigába érve először is lepakoltuk csomagjainkat a Hotel Viktorijában - a név ismerős lehet, itt szálltunk meg a 0. nap estéjén is - , majd buszra szálltunk s kimentünk a keleti külvárosba.

Balázs a múzeum előtt.

Előzetesen mikor nézegettem milyen érdekességei vannak a lett fővárosnak, akkor bukkantam a Rīgas Motormuzejs nevű létesítményre (magyarul kábé Rigai Autó-Motor Múzeum), és arra gondoltam, kedvezek Balázsnak, aki nagy szaki és időnként el is szoktunk menni vele motorozni (azaz ő vezet, én meg hátul markolom a majrévasat és minden általam ismert nyelven imádkozom bőszen).
Végül azonban nem csak neki, hanem a többieknek is tetszett a hely!
Előtte ki kellett jutnunk egy nagyjából Kőbánya szépségű városrészbe, melyet itt legalább erdő és nem Józsefváros határol, szóval a lettek ennyivel beljebb vannak... :D
A múzemban az automobilok története van bemutatva, számos kiállított kocsival - van itt minden a Ford T-modelltől kezdve a fekete Volgán át gyerekkorom nagy kedvencéig, azaz a Horch limuzinig.

Íme a Horch!

Tényleg nagyon izgalmas hely volt ez, az alagsorban pedig egy buszba beülve az ember virtuális utazást is tehetett - Balázs figyelmét pedig egy tökéletesnek tűnő módon restaurált századeleji garázs kötötte le, melyről azonban azt nyilatkozta, hogy a kiállított szerszámok vélhetően több mint fele nem működik ránézésre... :D
Tami pedig természetesen a régi, kis méretű kocsik után rajongott, melyből akadt azért jó pár itt.
A múzeum után visszatértünk a városba, és a hotelbe. 
Én magam aznap már nem mozdultam, a többiek még bementek szétnézni az Óvárosba.
Aztán tízet ütött az óra és elaludtam! :D
Szerintem kb. tíz éve aludhattam el ilyen korán, Tami meg is lepődött - de csakhamar már ő is húzta a lóbőrt mellettem lelkesen.

7. nap (június 15.)

Endgame.

Erre a napra már nem sok minden maradt hátra - viszont megígértem a csapatnak, hogy kimegyünk a tengerpartra.
Busszal indultunk neki a hotelt elhagyván, ami Taminak nem annyira tetszett - nem szereti a hosszas buszutakat - de túlélte végül is, és a tengernél már remek kedve volt.

A Balti-tenger.

Akárcsak a többieknek, mikor kiderült, hogy a Google Térképen zárva tartónak mutatott bár amúgy nyitva van, ebédelni és sörözni is lehet, úgyhogy ezeket meg is tettük nagy örömmel.
Azután pedig irány a tenger!
Ismét csak Balázs volt az egyetlen bátor, aki bele is vetette magát, én ezt is kihagytam, a tenger széléről azonban csináltam pár jobb képet.
Voltak népek jócskán, azonban az elég vad hullámokat figyelve kifejezetten kevesen mentek bele a vízbe, a legtöbben napoztak, vagy mint a szomszédunkban babzsákon heverő meleg fiú esetében: engem bámultak.
Csodás.
Egy sárkányszörfös nőci azonban marha izgalmas dolgokat művelt eközben a hullámokon, eszembe is jutott róla öcsém, aki az Omszki-tavon szokott wakeboardozni, ha éppen úgy tartja a kedve.

A tenger előtt ácsorgok, remélvén, hogy fog látszani
valami belőlem.

Sok időnk sajnos nem volt, de megállapítottam magamban: a Balti-tenger, közelebbről a Rigai-öböl egy fantasztikus hely, érdemes lesz egyszer ide visszatérni!


A buszutak összesen majdnem két órán át tartottak, de kiértünk a reptérre, ahol már várt is minket a járatunk.
A hazafele vezető út rövid volt, nagyon világos - én különböző földnyelveket szúrtam ki a magasból, Balázs Litvánia folyóit leste vígan, Tami pedig természetesen a felhőcsodákban gyönyörködött...
Így értünk vissza ismét magyar földre június idusán este, tele emlékekkel és estére már sörrel is, megünnepelvén, hogy egy hét félhomály után végre - igazi sötétben aludhatott mindenki. :D
Szerintem nem ez volt az utolsó baltikumi kalandunk, de mindenképpen ez volt az eddigi legjobb baltikumi kalandunk!

Massage in a bottle

A dobokat megverik...
A lányok vetkőznek...
A Greuther Fürthöt mindig megverik...
És a lányok, ha mondják nekik, tényleg vetkőznek.

Ideje végre megírni a legutóbbi erdélyi kaland igaz történetét.
Hogyan került öt lelkes fiatal a halál f*szára Máramarosba, és veszett el a másfél méteres hóban?
Alant kiderül.

A legutóbbi bejegyzésemben emlegettem, hogy a Detunátás kaland után komoly igény lépett fel arra, hogy legyen még egy erdélyi menet - töprengtem tehát, mi legyen.
Amikor a Fehér megyei menetelt tervezgettem, akkor szóba jött Nagybánya környéke, de nem igazán tudtam, hogy mi van ott egyáltalán.
Hogy őszinte legyek, úgy képzeltem, hogy ilyen szebb természeti környezetben fekvő Tatabánya és Kazincbarcika vár majd ránk, ezért elsőre ezt elvetettem.
Másodikra viszont utánajártam és akkor már nem. :D
Kiderült, hogy Nagybányától keletre magasodik a Gutin-hegység, annak fővonulatán pedig van egy sziklataraj, a Kakastaréj.
Arra gondoltam, ezt érdemes lenne megnézni akkor.
Aztán valahogy eszembe ötlött, hogy Nagybányán festőiskola is működött egykoron - arra mondjuk nem számítottam, hogy egy kb. Győr méretű városban konkrét szépművészeti múzeum is van, de erről majd később.

Ekkor már éreztem, hogy nem lesz menekvés, megyünk!
Mivel Nagybánya és környéke jóval északabbra fekszik, mint a legutóbb célba vett Fehér megye, ezért most nem Balázsék szüleinél szálltunk meg, hanem a nagyimnál Szoboszlón.
Március tizennyolcadikán este, munka után indultunk is kelet felé - Balázs erre kanyarodott, DTR-t és Glow-t a Keleti pályaudvarnál vettük fel.
Glow egyébként Viktor mester ismerőse, aki maga is nagy túrázó, s úgy döntött, hogy négy férfivel szeretne eltölteni egy hosszú hétvégét... :D
Bátor, nagyon bátor.

Viktor mestert Rákoscsabán vettük föl, s onnantól nem volt megállás, jöhetett az egyik kedvenc tevékenységem, ami kis hazánkat illeti - keresztülautózni az alkonyodó, sötétedő, majd éjsötét Alföldön.
Ennél kevesebb fantasztikusabb dolog van a világon, komolyan mondom.
Ahogy a kisebb városok felé közeledve a pusztai virágok illatát felváltják a város szagai, az égbolt pedig minden település után végtelenre kitárul újra...
Hát tényleg csodálatos.
A pusztai virágok illatát amúgy március közepe lévén egyáltalán nem éreztük, de ez nem szegte a társaság kedvét...
Balázs hamarosan beüzemelte a Tankcsapdát, s onnantól garantált volt a jó hangulat.
Pattantak a sörök, s remek tempóban haladva valamikor este tíz után meg is érkeztünk a tetthelyre.
Nagyim fantasztikus palóclevessel ÉS slambuccal várt minket, amik még a Jobbik támogatottságánál is gyorsabban fogytak - ez után ideje volt nyugovóra térni.
Balázs a kisházban szállt meg, a többiek a nagyszobában aludtak - illetve próbáltak aludni, mert tőlem szokatlan módon horkolni kezdtem.
Glow pedig tiszta erőből DTR oldalába könyökölt, azt hívén a sötétségben, hogy ő a tettes... :D
Vidáman és DTR-rel ellentétben ép bordákkal ültem le a reggelihez, majd összeszedtük magunkat és utunkra indultunk.

A nyírábrányi határátkelő.

Debrecenen áthaladva egy darabig még ismertem az utat (el is meséltem a többieknek, milyen volt a Beregszásziban töltött egy évem), aztán kiértünk a Kálvinista Rómából, és már nekem is ismeretlen volt a terep.
Többé-kevésbé.
Annak idején Gattolinával, Lilyvel és Gattolina jövendőbeli férjével, Georgieval már jártunk a méltán híres Erdőspuszták vidékén a Hajdú 50 teljesítménytúrán (melyet végül Lily lesérülése miatt végül Georgie és én tettünk csak meg, az érkezésünk Hajdúhadház városába, és főleg az onnét Debrecenbe való visszatérésünk azóta is legendák alapját képezi), és ismét meg kellett állapítsam - az a része Debrecennek tényleg csodaszép.
Homoki fenyőerdők sokasága nyújtózik végig egészen Vámospércsig, ahonnan már csak egy szöcskeugrás a határ.
A nyírábrányi határátkelőn aztán olyat láttam, mint még soha.
0, azaz nulla darab autós akart átkelni a magyar oldalról Romániába. :D
Odaértünk, megnézték mi a helyzet, s mehettünk is, kb 2 perc volt az egész.

DTR, Balázs és jómagam Szatmárnémeti
belvárosában.

A Partiumba érve egyébként mindig ugyanaz a fajta kilencvenes évekbeli nosztalgia szokott megszállni s ez most sem volt másképp.
Emlékszünk, hogy nézett ki Békés megye és a Hajdúság a rendszerváltás után?
No pont így néz ki a Partium ma.
Azzal a különbséggel, hogy minőségiek az utak, talán a Szatmárnémetibe bevezetőt leszámítva, ahol valamiért fölmart beton fogadott minket, s ezen zötyörögtünk be enni valamit.

Ez végül némi keresgélés után a Buen nevű helyen következett be, amit minden odalátogatónak ajánlok: sajtburgereket kért és kapott a társaság, a hely főbb szakácsa pedig tudott magyarul, úgyhogy nem kellett megcsillogtatnom alapfokon sem lévő romántudásom.
Később egyébként erre is sor került, de ne szaladjunk előre!

A remek ebéd után nem volt megállás, továbbindultunk.
Ismét pattantak a sörök, feltűntek a hegyek és Szatmár megyét lassacskán elhagyván már Máramarosban haladtunk aznapi célunk és szálláshelyünk, Kapnikbánya felé.
Előtte azonban jöhetett egy megálló Nagybányán.

Egyik lesifotóm a nagybányai Szépművészeti Múzeumban.
Elképesztő, szinte fotószerű festménye ez egy
kinti magyarnak.

Ahogy fentebb is megénekeltem, Nagybányát valamiféle csodás hegyek között megbúvó Tatabányának képzeltem előzetesen, de szerencsére hatalmasat kellett csalatkoznom.
Egy nagyon szép nagyvárost találtunk helyette!
Én mondjuk nem jártam be a többiekkel, mert DTR-rel bevettük magunkat a Szépművészeti Múzeumba, ahol számos magyar és román festő remekeit csodáltuk meg, majd a kb tíz perces földszinti kóricálás után a biztiőr elárulta (románul), hogy az emeleten folytatódik a tárlat.





Na ott aztán tényleg minden volt: térplasztikák, szobrok, és természetesen egy rahedli jobbnál jobb festmény.
Ahhoz hogy az ember fotózhasson, drágább jegyet ajánlott a portán a kisasszony, de természetesen engem nem lehetett visszatartani, úgyhogy azokon a helyeken, ahol úgy éreztem, nem vesz a kamera, néhány fényképet mégis csináltam.

Abszolút megérte bemenni, a portán kifele jövetben néhány, a festményeket ábrázoló képeslapra is szert tettem (más kérdés, hogy ezeket végül a szálláson felejtettem Kapnikbányán, de több is veszett Mohácsnál).

Nagybánya főtere a Szent
István-toronnyal.

A városnézésre indult többiekkel végül a Szent István-torony alatt egyesültünk újra, amely mellett egy egészen érdekes, sokharangos szabadtéri installáció is található (az arra járó gyerekek nagy örömére, akik veszettül lelkesen kongatták ezeket).
Nagybányát elhagyva először is észak felé fordultunk, s megkerestük a DTR által kinézett Kék-tavat (Lacul Albastru).
Ez állítása szerint nagyon be lett itt-ott harangozva, hogy milyen szép meg évszakonként váltja a színeit... Hát igen, ha az az évszak nem a tél, gondoltam magamban a tavat megpillantva, mert a víztükör felét bizony jég födte... :D
A tavat megkerülve azonban láthatóvá vált az, amiről a leírások szóltak - egy nagyon különleges, kék-zöld átmeneti színben pompázott a víz.
Nagybányára visszatérve, majd azt elhagyva újabb sörök pattantak s csakhamar az igazán vad hegyek is előbukkantak a horizonton (még mindig nem a  Kárpátokról beszélünk, csak jelzem).
Máramaros ezen része egyszerűen ámulatba ejtő - méretes dimbeken-dombokon fekvő falucskák közt kanyarog a 184-es jelzésű út, míg a háttérben mogorvábbnál mogorvább vonulatok figyelik a hozzájuk képest aprócska, de

DTR egy fán állva, háttérben a Kék-tó.

annál lelkesebb utazókat a tájon áthaladtukban.
Időzíteni is jól sikerült, mert a Nap is nekiállt nyugovóra térni.
Úgyhogy Dióshalmon megállva pont úgy sikerült szemügyre vételezni a helység híres fatemplomát, hogy a háttérben az eget aranyra, a hegyeket meg rózsásra festették a lenyugvó Nap sugarai, bitang szép volt.
A temető mögötti kis úton osontunk vissza Balázs igazi harcos Puntójához, majd nem volt megállás - most már Kapnikbánya következett.
A Pensiunea Bryanna lett a szálláshelyünk, de megérkeztünk után kiderült, hogy erről ők maguk sem igazán tudtak, s jöhetett a pánik.
Ajtók zárva, sehol senki.
A megadott telefonszámot tárcsázva egy férfihangnak próbáltam előadni hogy öt vendég érkezett Magyarországról (angolul), majd miután közölte, hogy nem tud ezen a nyelven, folytathattam románul (!), immáron tele pelenkával.

Azokra az időkre emlékeztem vissza pokoli gyorsan, amikor Corbyban éltem, kurvára nem tudtam angolul, és minden reggel fél hétkor csörgött a telefon, amelyben a munkaközvetítő ügynökség közölte, kell-e mennem aznap bordobozokat hajtogatni a határba, vagy sem.

Glow Dióshalom fatemploma előtt.

Na hát most is lelkesen teleszaladt a gatyám, de annyit el tudtam magyarázni az ipsének, hogy öt ember érkezett a panzióhoz, itt vagyunk, jöjjön.
Csakhamar szezám tárulj: bejutottunk.
A csóka neje aszonta, tud egy kicsit magyarul (a valóságban folyékonyan), onnantól egy fokkal könnyebben mentek a dolgok. :D
De azért némileg ma is büszke vagyok, hogy ha kicsit is, de meg tudtam szólalni a telefonban (ami kurva nagy hendikep, mert a másik arcát se látod közben) valami általam lelkesen tanult, de alig beszélt nyelven... XD
Két szobát kaptunk, és Viktor mester, DTR meg Balázs rövid tanakodás után elhatározták, hogy én márpedig ne ott aludjak (az előző napi horkolás alighanem befolyásolhatta a döntésüket), úgyhogy Glow-val kerültem egy szobába.
Ráadásul egy ágyba.
Ez nyilván fölvetett bennem bizonyos problémákat, mert egyrészt várt engem itthon egy vörös démon, másrészt az egész napos nyársparaszt viselkedésem ellenére úgy tűnt, Glow elég élénk érdeklődést mutat az iránt a jelenség iránt, amit Geldar neve fémjelez.
Valamint fogyott a sör is, és késő este már elég okos opciónak tűnt felrúgni a szabályzatot és berontani mindenhova, ahova csak lehet, nagy erőkkel.
Aztán végül maradt a masszázs a fájós vállakon, majd alvás, de igyekeztem észben tartani, hogy engem biza várnak itthon, és hogy őszinte legyek, utólag talán büszke lehetek magamra, hogy nem mentem át ősemberbe.

A következő nap reggelén, vasárnap indult a nagy menet - felautóztunk a Neteda-hágóba, letettük a kocsit egy látszólag lakatlan házikó mellé (itt még lesznek bonyodalmak), majd a piros jelzést követve megindultunk a Kakastaréj felé.

DTR a lakatlan házikó mellett, háttérben már a
Kárpátok íve tűnik fel.

Na most ez vélhetőleg nyáron sem egy könnyű feladat, de itt még konkrétan tél volt.
Emellé járt ajándékba 1.5, de helyenként 1.8 méteres hó is, amely szerencsére olyan állapotban volt, hogy lehetett rajta közlekedni - a helyenként felbukkanó, alapból 2 méter magas jelzőtáblák azonban bizony jelezték, hogy magasan a föld felszíne fölött, nagyon nagy hóban haladunk fölfele.
Az út első szakasza nem volt annyira megerőltető, azonban feljebb haladva egyre nehezebb részek jöttek, egyre porhanyósabb hóval, amely állandóan elnyelte a lábaim valamelyikét.
A Három Apostol alatt jöttem rá, hogy ez nekem nem fog menni.
Enni nem sokat ettem, és a folyamatos csata a hóval egyszerűen annyira megviselt, hogy elhatároztam, visszafordulok a Neteda-hágó irányába, és a kocsinál megvárom a többieket.
Amazok elég könnyedén vették tudomásul, hogy vezetőjük egyszerűen meghátrál, s mentek is tovább - Viktor mesterben azért bízhattam, ő sok éves magashegységi tapasztalattal rendelkezik és tud tájékozódni.

A Lápos a Nagy-Gutin aljából nézve. A hóból
épphogy kilógó turistajelzés amúgy egy két méter
magas oszlop.

Jöhetett egy viszonylag rémálomszerű 6-7 kilométeres ereszkedés a lassacskán felolvadó óriási hóban, aminek egy mai napig is látható heget is köszönhetek.
Egyszer ugyanis olyan mélyen beleszaladt a lábam a hóba, hogy elérte a sípcsontom a hó mélyén rejtőző konkrét fát (!), amely végigszántotta azt.
Isteni volt.
A hóból kibotorkáló Geldar pontosan úgy érezte magát, mint a civilizációba hosszú idő után visszatérő Számkivetett, azzal a különbséggel, hogy engem legalább egy Punto várt odalenn.
Balázs rám bízta a kulcsot, amelyet bennhagytam a műszerfalon, míg sétáltam egyet, próbára téve, mennyire sérült a sípcsontomon a bőr - nagyon.
Ekkor jött egy meglehetősen agresszív kutya azonban a fentebb emlegetett, látszólag lakatlan ház felől és - egyszerűen nem engedett vissza az autóba.
Mi a fészkes f*szt csináljak?

A Három Apostol, már visszafele úton fotózva.

Kulcs a kocsiban, kutya az orromban, kaján sehol, délután három van, és folyik a vér a lábamból.
Na de - Geldar nem adja fel egykönnyen.
Visszaballagtam a Neteda-hágóba s nekiálltam stoppolni.
Kb. 10 perc szenvedés után (a kutyát, mely egész odáig követett, végül egy bottal űztem el) felvett egy román csóka, akivel visszavitettem magam a "lakatlan" házikó elé, Balázs kulcsát kivettem a kocsiból, biztonságba helyeztem, majd a Kapnikbánya határában fekvő sícentrumig autóztam az egyébként jó fej fickóval.
Ő elmondta, hogy a két kölke lelkesen síel éppen, úgyhogy ő csak addig jön, de ezt már csak félig hallottam, mert láttam hogy van ott egy étterem, úgyhogy megköszönve segítségét, be is rontottam oda és életem egyik legjobb ebédjét költöttem el nemsokára az étkezde-részlegen.
Kapnikbánya határa ugyan, de azért a város maga 6 km-re volt onnét, úgyhogy ismét stoppolni kezdtem a síközpont parkolójában.
Sokáig nem történt semmi (Viktor mestert hívogattam, ők végül a Nagy-Gutin csúcsát elérték, de a Kakastaréj 2-3 méteres porhóval várta őket, ezt már nem volt érdemes kockáztatni), majd egyszer csak odalépett hozzám egy őszülő fazon, románul érdeklődve hogy mi a stájsz.
Nem igazán értettem, hogy mit mond, de annyit elmondtam neki, Kapnikbányára tartok, és igazából angolul, németül, és magyarul beszélek.

A Kakastaréj Aknasugatag felől fotózva, hétfő reggel (a taréj a hegyvonulat jobb szélén látható,
hóval födve).

Ez volt a nyerő lépés, mert onnantól nyelvünkön folytatta - egy szatmári magyart sikerült kifognom.
Az út során sok mindenről beszélgettünk, pl. leteremtett mikor azt mondtam neki, hogy "átjöttünk megnézni az itteni hegyeket" - "Magyarország EGY ország. Egy nemzet!! Nincs ideát és odaát!!".
Melyre bölcsen nem reagáltam, hisz egyrészt 72 éves volt, másrészt az ő autójában ültem, lassan közeledve célom, a panzió felé.
Barátsággal váltunk el egymástól, én pedig felsántikáltam a szobánkba, majd kifeküdtem - holtra lefárasztott a hó, a hegyek meg a küzdelem a kutyával.
A többiek késő délután futottak bé - szintén holtfáradtan és éhesen.
Egy darabig úgy volt, hogy majd ott megoldjuk a vacsorát, de úgy voltam vele, hogy egy ilyen irdatlan nehéz napot leginkább egy étteremben kéne lezárni - így is lett.
Ez a Mina nevű helyen sikerült is, itt Balázzsal ettünk egy-egy nagyo(n nagyo)t. míg a többiek ellátmányt vettek másnapra.

Szaplonca, Vidám temető.

Egy-két sör még lecsúszott az este, majd ezúttal már viszonylagos nyugalomban tértem nyugovóra.
Őszinte leszek: csalódottan, és eszméletlenül köhögve ébredtem (mely hálistennek a héten múlt el végleg, így majdnem két hónap után).
Nem szoktam megfutni.
Nem szoktam meghátrálni.
De egyszerűen muszáj volt.
Néha tényleg nem árt, ha az ember felméri, mit bír - de az szintén nem árt, ha az ember nem 10 szem pogácsával indul neki egy 1400 méternél magasabb hegy meghódításának, 1.5 méteres hóban. :D
Tehát aznap reggel többé-kevésbé kivert kutyaként, kedvetlenül utaztam a többiekkel észak fele, az ukrán határ irányába.
Induláskor Balázs vígan rátolatott valamire, ami reccsent (R.I.P cicatál!), majd illa-berek!

Európa NEM legmagasabb fatemploma, Szaplonca.

Némileg vigaszt jelentett Szaplonca felbukkanása - itt van Európa legmagasabb fatemploma. Ezt azonban nem láttuk... :D
Valahol a település határában keresendő egyébként, én a falu belsejében levőt néztem annak, mely  ugyan szintén elképesztően magas volt, de nem az, amit kerestünk.
Kárpótolt azonban az ún. Vidám temető (Cimitirul Vesel).
A helyiek kicsivel kevesebb mint száz évvel ezelőtt elhatározták, hogy nem fognak kőkeményen gyászolni, úgyhogy a sírköveket szépen kidíszítik, és vicces versekkel látják el, mely a halottra emlékezik.
Így is lett, az odalátogatót kékre pingált fejfák fogadják, és (ha forrásaim helyesek) kissé archaizáló román versikék.
Érdemes megnézni, ilyesmit tényleg nem minden nap lát az embör.

Utunk innentől a Tisza partján vezetett, mely egyben az ukrán határt is jelenti errefele, úgyhogy Técsővel szemben meg is álltunk a Tiszaparton, hogy egy pillantást vessünk Ukrajnára.

A Tisza mellett, a háttérben már Ukrajna, és a
técsői romhíd.

Lepusztult, összeomlott, rozsdás híd fogadott, mely tövében Kalasnyikovos határőrök ültek kis kerti széken, majd mikor Balázs megindult a víz fele, felálltak és ők is emerre indultak.
Ilyen, amikor hadiállapot van egy országban, mert Putyin egy f*szkalap.

A határon állva fotózkodtunk, majd Avasfelsőfaluban ebédeltünk.
A mics azonban olyan zsíros volt, hogy a határig konkrétan a halálomon voltam - majd egy sör elfogyasztása után mágikusan megszűntek a gyomorpanaszok, érdekes hogy a kezelőorvosok sosem a
Timișoreana-t ajánlják az ilyesmire... :D
A magyar határon már szerencsére irdatlan sor állt és az angol nyelvű feliratot sem tudtuk helyesen leírni a határjelző táblán, de annyi baj legyen...

A nyírábrányi határátkelő, border
crosssing 3 s-sel - ismét
bizonyítunk.

Egy életre szóló élménnyel gazdagodott tehát a társaság, és azzal a tudással, hogy ha 2 méteres hóban indulsz neki hegyet mászni, lehet hogy nem fogod elérni a célod.

Ám annyi baj legyen - így is-úgy is remek volt ez.
Nagy hegyek, még nagyobb hó, remek ételek, jó emberek.
A nyárra a Géna-hegyi leányvásár megtekintését terveztem egyébként, mely a mócok nagy eseménye, de egyelőre viszonylag gyér az érdeklődés - meglátjuk tehát, mi lesz és hogy lesz (régen itt választottak párt maguknak a pásztorfiúk és pásztorlányok, mert annyira elszigetelt helyeken laktak, hogy esélyes volt, hogy hónapokon keresztül az apjukon-anyjukon kívül nem nagyon látnak mást, úgyhogy évente egyszer a fiatalok felvonultak a hegyre egy kicsit nézelődni... :D). 

A nagy kalandok folytatása azonban így is-úgy is következik, júniusra ugyanis nem mást szemeltem ki, mint Lettországot, közelebbről a Cēsis és Sigulda közt vezető turistaútvonalat...
Érdemes tehát a továbbiakban is velünk tartani.
Geldar el, villany Leó (érted!!!).

Elsüllyedt falvakról, csorbáról és gyanakvó tekintetekről

Hölgyeim és Uraim!

A felkerekedés évét éljük úgy tűnik - Vlagyi bá csapatai összeszedték a krumplit és a hajdinát, bedobálták a tankokba és megindultak délnyugatra, északkeleti szomszédunkhoz.
Betettek még egy szovjet korabeli gránátot, egy flintát, és a Call of Dutyn szocializálódott muszka fiatalságot előre ültették, mondván: gyerünk srácok, egy hét és otthon ünneplünk a húszas panel tizenkilencedik emeletén található penthouseban a zsákmányolt ukrán vodkával, miközben kék Prilukit szívunk s ez a szám szól a hangszórókból.

Hát, nem így lett.
És remélem haza is takarodnak hamarosan a tajgára, mert ez így nem oké.

Erről azonban mit sem sejtve kezdtem vad tervezgetésbe valamikor tavaly decemberben.
A célom az volt, hogy a tavalyi sikeres Erdély-látogatások után ismét valami maradandót alkossunk és ezúttal valami olyan területet járjunk be, ahol még sosem járt a csapat.
A Királyerdőt tehát elvetettem - ott már háromszor voltam, és ugyan még bőven akad ott majd fölfedezni való, de az a tájék igazából akkor szép, amikor már zöldell minden, s valamelyik hegytetőről bólogatnak az ember felé a névtelen fenyőerdők, a pópa a déli imára hív az ortodox templomba, illetve még reggel a már hatkor mocsárrészeg gulyás dűt-borít s átesik mindenen, miközben igyekszik terelni a teheneit valamilyen irányba.
Na szóval most nem ez volt a cél, úgyhogy két területet szemeltem ki megfontolásra:
- az első ötletem az volt, menjünk el Máramarosba.
Gőzöm nem volt mi van ott és igazság szerint nem is annyira jártam utána, csak annyiban voltam biztos, hogy a Lápost vagy a Ciblest meg lehetne nézni, de egyikről sem tanáltam térképet és mint tudjuk, nagyon nem szeretek nekiindulni vad kalandoknak anélkül, hogy lenne egy papír alapú valami a kezemben.
DTR ilyenkor szokott kajánul vigyorogni, hogy a múlt században élek, s nem ő az egyetlen a baráti társaságból. Az igazság viszont az, hogy számtalan alkalommal volt már olyan, hogy a GPS megvezette azt, aki vakon bízott benne, besz*patta és végül egy erdő mélyén találta magát... XD
Na többek közt nekem ez nem hiányzik, meg a múlt században létezés egyik folyományaként én sokakkal ellentétben megtanultam térképet olvasni (ezen a ponton Gattolina szárazon felnevet), szóval dzsa.
- a második ötletem pedig az volt, hogy nézzük meg Fehér megyét.
Itt annyit tudtam, hogy a románok régóta aranyat, rezet és egyéb nemesfémeket bányásznak (azt nem, hogy már a rómaiak (!) korában is voltak itt bányák, sőt a Magyar Királyság is innen nyerte konkrétan a pénzveréshez szükséges aranyat-ezüstöt), valamint olvastam egy helyen egy Detunáta nevű bazaltorgonás sziklatetőről, ami természetesen egyből megragadta a képzeletem.
Úgy kell elképzelni azt a helyet, mint idehaza a Nógrád megyei Bér mellett található képződményt a Nagy-hegy alján (bár amaz andezit, nem bazalt). A lényeg, hogy volt egy vulkán, kifolyt a láva, megkövült oszt jó napot.
Az külön megtetszett, hogy a Detunáta románul azt jelenti, Mennydörgő - és nevét onnét kapta, hogy ezek a bazaltoszlopok időről időre leválnak a hegyről és pokoli zajjal a mélybe hullanak.
A hegy csúcsát pont ezen okból nem is akartam megmászni - bár biztos szórakoztató lett volna nézni, ahogy hatalmas robajjal a mélybe hull egy óriási orgona, de onnantól már kevésbé vidám a helyzet, hogyha valamelyikünk áll épp rajta... :D
Szóval ez meg is tetszett, de Gattolina barátjának igaza volt - nem szerveztem túl a dolgot.
Ez azt jelenti, hogy bizony az útiterv egyes részeit már konkrétan akkor találtam ki, amikor már Köröstarcsa fele száguldottunk egy hűvös februári napon, de erről természetesen bölcsen hallgattam.
Addig azonban még volt teendő.
Ezúttal nyolcan vágtunk bele a kalandba, ez a külföldi menetek közül a második legnagyobb létszámú volt (a svédországi kilencek kalandja volt az, ahol a legnépesebb társaság gyűlt össze, erről itt lehet bővebben olvasni, és sármomban gyönyörködni a táj mellett).

Ha már a svédországi kaland - szerintem ott tanultam a legtöbbet arról, hogy is kéne ezt igazából csinálni, mármint ami a csoportos dolgokat illeti.
Sőt: bizony láttam olyat is, amire sose gondoltam volna korábban (gondolok ezalatt Felire és Józsira, akik gyakorlatilag tökéletes munka- és tehermegosztást csináltak és szerintem ők bírták a legjobban).
És volt olyan is, amit legközelebb már nem akarok meglátni, gondolok ezalatt Andrewra és Pedróra, akik versenyt linkeltek, és talán nem nagy meglepetésre azóta sem hívtam őket sehova... :D

Most Erdélybe tehát igyekeztem olyanokat összeválogatni, akik élelmesek és valamiben erősek.
- Gattolina pl nagyon szívós, és sosem adja fel. Egyetlen lányként az elszántsága mindig példa lehet, ha a csávók lerobbannának a hegyen.
A párja, Georgie visszafogottan humoros ember, ami szintén jól jöhet (és mint kiderült, kibaszott jó fotós ő is).
- DTR-nek kifogyhatatlanok a f*s szóviccei és poénjai, amik reggel alkalmasak lehetnek arra, hogy beindítsák a morált és könnyebben átlendüljön a gárda a nehézségeken.
- Balázs remekül vezet, ami nélkül nyilván össze sem jön semmi. Vele egyébként tavaly nyáron motorozni is voltunk pár alkalommal, de erről majd máskor írok.
- Viktor mester talán engem leszámítva a leginkább alkalmas arra, hogy túrákat és kalandokat vezessen; tud tájékozódni és mindig van nála GPS (némi bánatomra, de most ez kellett).
És a többi, és a többi.
Mindenesetre a tapasztalataim azt mutatják, azokból a kalandokból lesznek igazán jó emlékek, ahol nem csak a táj, de a brigád is ütőképes - és így lett.
Első fecskeként csatlakozott hozzánk Almássy gróf a kvízestbéli ellenfeleink közül - bízom benne, hogy ő is jól érezte magát s nem feledi egyhamar, hogy s mint is voltak azok a Fehér megyei kalandok.

Február ötödikén indult neki a csapat.
Balázs fölvette DTR-t, Pöttyöt és Viktor mestert, a rákoskeresztúri ipszilon-elágazásnál találkozunk velük - engem Almássy gróf szállított oda munka után, boldogan.

Hamar elvesztettük egymást - Balázsék az M0-ról lekanyarodtak valahol (ahol amúgy kellett volna nekünk is), mi pedig továbbszáguldottunk. A visszafordulás után pedig a személyimet nem találtam, ami szintén okozott némi fejtörést. Azaz mi a f*sz legyen, menjek-e haza érte, de szerencsére ekkor megleltem a pénztárcám legmélyén - innentől egyenes volt az utunk Keletre.
Aznapra Köröstarcsa lett szállásnak betervezve - Balázs szülei ott lakoznak és van egy elég méretes házuk, amiről DTR meg is jegyezte, hogy ez konkrétan panzió is lehetne akár... :D
Mi azonban Almássy gróffal Törökszentmiklósig jutottunk első körben, ahol jött a közúti ellenőrzés.
A rend éber őrei először gyanakodva méregettek minket, főleg hogy én már akkor aktívan söröztem.
Végül azt mondtuk nekik, Köröstarcsára megyünk házibuliba, ekkor jó utat kívántak és látszott rajtuk, hogy legszívesebben ők is becsatlakoznának ahelyett, hogy ott posztolnak a város közepén, boldogtalan ittas vezetőkre vadászva este tízkor... :D

A nehéz reggelek - feat. Pötty és Almássy gróf.

Késő este érkeztünk a faluba, ahol már akkor mindenki elég jó hangulatban volt - DTR elhozta a szilveszteri viszkim, ami remekül fogyott, Viktor mester pedig valami atom erős szilvapárlattal és Tátra teával keserítette az életünket emlékeim szerint (amik szintén elfogytak, de csak Erdélyben).
Balázs édesapja megtudakolta, hogy s mint is lesz ez, és kiderült, hogy ő már járt a Detunátán - igaz, tavasszal, amikor az összes leomlott kő ott figyel az úton és azokat kell kerülgetni lelkesen.
Nem tudtam lesz-e hó, de ezek után már reméltem, a törött bokákat jobb elkerülni azért.
Másnap, szombat délelőtt vágtunk neki végül Erdélynek.
A határon viszonylag könnyen jutottunk át - Gyulavarsándon hatoltunk által. Leellenőrizték az adatainkat, meg az oltási könyvecskéinket, ezután megvettük a rovinietát és hadd szóljon!
Az első állomás Világos vára volt, ami kis kitérőt jelentett a Fehér megyébe vezető utunkról - de b*szottul megérte!

Világos vára alulról.

Világos nem csak azért érdekes, mert ott tették le a fegyvert a szabadságharc bukása után erőink (1849 augusztus 29.-én, ha jól rémlik), hanem azért is, mert vára bizony elég jó állapotban fennmaradt.
A terv az volt, hogy jól szétnézünk mi van ott fenn.
Némileg bajosan találtuk meg a fölvezető utat, de amikor már meglett, akkor azon egészen a vár előtti parkolóig sikerült eljutni.
A románok a parkoló után közvetlenül egy egész fasza játszóteret építettek (ilyet sem nagyon láttam még), valamint egy szabadtéri színpadot. Ott készült rólunk egy olyan kép, ahol úgy festünk mint valami pusztavámi munkás-dalkör első előadásainak valamelyikén, szóval már csak ezért megérte volna felmenni - de a vár további izgalmakat tartogatott.
Aki járt már a várgesztesi, vagy csókakövi várban - az tudja, hogy az ilyen félromos egykori erődökben marha jó mászkálni. Pontosan el tudja képzelni az ember az erősség egykori nagyságát, a várbéli életet, és természetesen a konyha melletti sufniban zajló egykori vad erotikát - szereplői Juliska, a konyhalány és Istéfán, a lovász.
Mindig a lovász az!
A vár egy ormon található, amiről páratlan kilátás nyílik az Alföld romániai részire, és Világosra, valamint az a melletti falvakra is.

Georgie, Gattolina, DTR, Pötty, Viktor mester és Balázs a várban.

Kigyönyörködtük tehát magunkat, majd bementünk a faluba enni egy rendeset.
A Terasa Tam-Tam nevű étterembe ültünk be, ami ugyan nem volt olcsó annyira, de legalább jó volt a kaja és a recepciós-vendégfogadó kislány annyira szívélyes volt velünk, hogy félő volt, hogy a végén az onlyfans-accountjához is ad prémium hozzáférést.
Erre nagy bánatomra nem került sor, viszont tényleg remekül érezte magát a társaság - jóllakottan indultunk tovább keletre, Fehér megyébe.



Világos után visszatértünk a főútra, és csakhamar emelkedni kezdett az út. Először jobbról, majd balról tűntek fel valami ormótlanul hatalmas hegyek, amelyek csúcsain már havat csillantott a lefele igyekvő Nap sugára.
Ettől tartottam egyébként, meg kell mondjam.

Bucsony lenyűgözően szép fekvésű faluja.

Este alapból nehezebb dolguk van a sofőröknek, hát még ha Romániában kell a helyi kamionsofőrökkel versenyezniük lejtőn felfele (ilyenre is volt már nem egy példa a korábbi évekből), miközben hajtűkanyarokban igyekezzük megtippelni, hogy ha lepotyogunk, fél vagy egy perc után érünk le a szakadék legaljára. :D
Végül szerencsére nem lett gond - Arad megyéből átértünk Hunyad megyébe, majd onnan Fehérbe.
Viktor mester mikor foglalta a szállást, délután négyre ígért minket - hát ebből este kilenc lett, de a lényeg, hogy megérkeztünk a Pensiunea Moțilorba, Bucsony falujába.

A szállásadó néne először gyanakodva méregetett minket (a többiek szerint azért, mert magyarok voltunk, szerintem nem ez volt az ok elsősorban, hanem hogy majdnem mindannyian be voltunk töltikézve :D ), de ahogy teltek a napok, teljesen a bizalmába fogadott bennünket.
Miután mindenki kipakolt és megvacsorázott, a panzió étkezőjében gyűltünk össze Aranyásókat játszani - és folyamatosan inni. :D
A társaság szépen lassan aludni tért, a végén DTR-rel, Pöttyel és Gattolinával maradtunk, és egészen váratlan módon magyar népdalokat énekeltünk, amit Gattolina citerán kísért.

Bucsony temploma.

Tudja mindenki, hogy nem vagyok egy nagymagyar ősbunkó árpádsávos csicska gyász, de megmondom őszintén, megmozgatta a lelkem, mikor Erdély közepén a Vidróczki híres nyáját énekeltem citerakísérettel, ami a kedvenc magyar dalom (és amelyet Gattolina nem sokra taksál, de hát ízlések és pofonok).
Ezek után én is nyugovóra tértem, illetve csak próbáltam, mert rossz szobába nyitottam bé, ahol a szállásadó fia, vagy faszija tévézett vígan és meglepődve tapasztalta hogy ott áll egy részeg magyar a szőnyege közepén azt mormolva, hogy pardon, pardon. :D
Ezt még kétszer eljátszottam, mert valamiért nagyon kézre esett az az ajtó, de szerencsére nem tette szóvá egyszer sem, én meg mindig megtanáltam az utat a saját szobámba végül is.

Másnap a reggeli után indultunk neki a Detunátának.
A terv az volt, hogy letudjuk hamar, s ebédidőre visszatérünk - de amint kiértünk Bucsonyról, már látszott, hogy ez nem fog összejönni.
Hatalmas, összefüggő hótakaró állta utunkat, és mindent megtett, hogy ne legyen már annyira egyszerű dolgunk a feljutással.

Balról jobbra: DTR, Balázs, Almássy gróf,
Viktor mester és Pötty, útban a Detunátára.

Nem is lett.
A faluból a hegy aljáig makadámút vezet, ami mellé a fentebbi részen a helyi potentát egy villát is felépített, a kapuja fölött pedig farkas és sas őrködik - apró szépséghiba, hogy látszólag ezek ugyan kőből vannak, de mikor a botommal megkocogtattam őket, kiderült, hogy papírmasé mind a kettő... :D
Az emelkedés viszonylag komoly volt, de végül mindenki vitézül feljutott a Detunáta alá, ahol már fél méteres hó volt.
Itt kellett eldönteni, mi legyen.
Én ugye előzetesen körbe akartam járni a hegyet, de mivel minden turistaút be volt havazva, úgy határoztam, hogy Viktor mesterre hallgatok és megmásszuk a csúcsot.
Így is lett.

Kilátás a Detunáta csúcsáról.

Na itt volt szükség a GPS-ére, én amúgy nem biztos hogy nekivágtam volna annak a konkrét akadálypályának, ami ezután jött.
A magas hó szintén nem könnyítette meg a társaság dolgát, bár annyi haszna volt, hogy a bokatörő részeken, ahol ott virított a bazalttörmelék, így könnyebb volt áthatolni - de csak könnyebb, nem könnyű. :D
A végén mindannyian felértünk és valami páratlan kilátás tárult a csapat elé.
Szemben látszottak Verespatak külszíni fejtései, alattunk és körös-körül pedig a végtelen fenyvesek, amiket tavasztól őszig alighanem madárdal ver fel - most azonban némán hallgattak.
Lenyűgöző volt!

Botom Gattolinára hagyományoztam és csakhamar meg is kezdtem az ereszkedést lefele - lelkére kötöttem azért mindenkinek,hogy igyekezzen nem leszaltózni valamelyik bazaltorgonán állva - és csakhamar sikerült is leérni a hegy alá.
Miután összeverődött a brigád, visszamentünk a faluba, ahol egy ősrégi Roman típusú tűzoltóautó örvendeztetett meg.

A velünk pusztuló történelem.

Na meg a házinéni csorbája a panzióban!
Az ételt mindig előre kellett kérni és mindig is kíváncsi voltam, milyen is lehet ez a gazdag húslevesre emlékeztető román fogás.
Röviden: mennyei, főleg tejfellel.

Délután még egy kaland várt reánk - Szászavinc elárasztott faluja, északra Bucsonytól.
Előzetesen azt terveztem, átkelünk egy rövidebb hegyi úton, de a panziós néni erről sikeresen lebeszélt, mondván hogy az az út pocsék állapotban van, inkább kerüljünk Abrudbánya és Topánfalva felé.
Így is lett, ebéd után felcihelődtünk és hamarosan máris lelkesen robogtunk a 74-es jelzésű úton.
Topánfalva keleti határa után aztán valami valószerűtlenül óriási, falszerű hegyek tűntek fel, amiket egyszer amúgy jó lenne megnézni közelebbről - de ezúttal nem álltunk meg, Nagylupsánál betörtünk a vadonba.
A betörést úgy kell elképzelni, hogy egy jeges-havas erdészeti minőségű úton robogtunk fel, egyre fel a hegyekbe kb. 30 km/h-val, jobbra pedig hol volt szalagkorlát, hol nem.
Azon túl pedig a sűrű semmi.

Balról jobbra: Balázs, DTR, Almássy gróf,
Georgie, Gattolina, Pötty és Viktor mester
az egykori falu - jelenleg tó - partján;
háttérben a templom tornya.

Aggódni kezdtem, hogy lesz-e elég világosságunk, hogy megnézzük a tavat az elárasztott faluval, és végül is igazam lett - világosban odaértünk (más kérdés, hogy csutt sötétben, jeges úton mentünk vissza a kocsikhoz, többen jókorákat tanyáltak xD ).
Utunk mellett egy egészségtelen, szürke színű erdőt is találtunk - ott folyik bele a nemesfémbányák mocska a zagytározóba, mint később kiderítettem.
S mikor végre elértük a falut - a tó mélyén - valami elképesztő érzés kerített hatalmába.
Hogy valami nem stimmel.
Hogy valahol a víz alatt egykor élet volt, de már nincsen, és az egyetlen emléke az egykor virágzó falunak már csak egy templomtorony, ami mementóként emelkedik elő a tóból - illetve így február elején konkrétan a jégből.

A visszaút ezután kalandosra és elég sötétre sikeredett, de Topánfalva határában azért szereztünk ellátmányt (értsd: sört :D ), majd ettünk egy jót a La Pociu étteremben és jócskán este visszaérkeztünk szerencsésen Bucsonyba, a panzióba.

Misztikus táj Riska falu mellett, már a hazaúton.

Aznap este már nem volt túl nagy aktivitás (Georgie érkezésünk után 10 perccel ágyba zuhant és másnap reggelig föl sem kelt onnét xD ) - játszottunk egy kör Aranyásókat, iszogattunk, ismét benyitottam a rossz szobába, majd a sajátomra lelve vígan aludtam másnap reggelig.

Hétfőn már csak a holmijaink összeszedése maradt hátra, és a keserű búcsú Erdélytől...
Valamint a román panziós nénitől, aki a napok teltével kedvelt meg minket, és egészen elérzékenyült, mikor végül eltávoztunk a messze Nyugat irányába.



Azonban aggodalomra semmi ok - alighanem nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Fehér megyébe látogattunk!