Szóval hiába a cross és hiába a lord, azért ez még nem a Vidám Vasárnap, annál inkább Keresztúr.
Mit tehet az ember, ha hónapok óta nem írt, és kb. fél éves elmaradásban van az írnivalókkal?
Semmi mást, mint hogy fejest ugrik a jóba és a hóba, hiszen decemberben fejeztük be a történetet (amely a hatás kedvéért február végén íródott).
Szóval mi történt decemberben?
Hideg volt, sötét és kb. a próbák tartották bennem a lelket Potter mesterrel.
A Countless Vans lipótvárosi boszorkánykonyhájában egyre-másra főztük ki az újabbnál újabb számokat, szinte megszámlálhatatlanul.
Azért meg lehet számolni mégis, mert akkoriban beállt nagyjából hatra, s hónapokon keresztül ezeket igyekeztünk csiszolgatni, mint a grafitceruza hegyit kopás után.
A cégnél még tartott a próbaidő, a nyomás óriási volt. Ezeken az időszakokon főleg Mr. Miller segített át, aki mindig ott volt, ha segítség kellett, meg Mrs. Mother, aki azóta már elment ugyan szülni, de akitől ettől függetlenül is rengeteget tanultam.
Plot twist: nem tőlem van a gyerek. :D
Aztán eljő a karácsonyi időszak, szűkebb családom sürög, Geldar leginkább forog, de azért jól érzi magát itt is-ott is, amire évek óta nem volt példa.
Most még édesanyámmal sem balhézok össze, ami jóformán tényleg példátlan.
Család aside, legutóbbi barátnőm, Timi is felbukkan egy cameo erejéig, egyenesen Finnországból, szenteste délutánján forralt borozunk a Deák téren, elég nagy az összhang, ő is sokat mosolyog, én meg elég nosztalgikus vagyok, ami nem olyan gyakori nálam (bár aki blogot vezet, azért csak nosztaligázik néha, szóval... Mhm.)
Elkísérem a HÉV-megállóba a Vágóhídra, és ahogy hosszas búcsúzkodás után elmegy a vonatja, látom, hogy sír.
Mondom b*szd meg, értem se sírtak még sokat leányok, persze nem kérdeztem végig mind a húszat, hogy hogy volt meg mint, de azért különös. Furcsán érzem magam.
A következő hetekben sokat beszélgetünk, de pont jókor fokozódnak a szorongásaim, szóval nemhogy nem találkozunk, de beszélni sem tudunk jóformán.
Időzítés.
A két ünnep közti időszakot lanyha munkával töltöm, aztán jön a házibuli Mr. Millerrel szilveszter estéjén (előtte egyik legjobban sikerült próbánkat tartottuk Potterrel), mindenféle orvoslátogatókkal, altatóorvosokkal és nagy mellű lányokkal, akik nagy bánatomra elég hamar megléptek.
Az este fénypontja pedig egy röntgenfelvételen szereplő borosüveg nehezen magyarázható szerepe volt, nem árulom el, honnét kellett kiműteni, és milyen előzményeknek köszönhetően, de egy régi Csonka Pici/Friderikusz Sanyi legendára emlékeztetett.
Aztán sikeresen alkottam egyet a gangon, majd másnap, mint aki jól végezte dolgát, elballagtam haza.
Megnyílt a január, próbaidőm letelte után a nagykárolyi Ramszesz áldását adta a cég és az én közös frigyére, én pedig próbáltam innentől kezdve egy darabig jól viselkedni, gondolom hamar sejthető, mekkora hatásfokkal.
Aztán elkezdődtek az egy az egybeni beszélgetések, és érdeklődve tapasztaltam, hogy ennél a fickónál mintha hiányozna a motiválni való képesség.
Minden egyes alkalommal ki lett emelve egy vagon hibám, a pozitívumok pedig valahogy elfelejtődtek, vagy normálisnak lettek véve, ekkor két dolgot mondtam:
- nem óvoda ez a hely, hogy lépten-nyomon beszámoljak, hol vagyok
- a svéd nyelv nagyon kelendő a munkaerőpiacon
A változás elég drámai volt, először az arcon, aztán minden másban, ennyi idősen nem akarok már tormát aratni, aztán lóf*sszal körítve elfogyasztani, arra mindig lesz úgyis elég jelentkező.
Szerencsére az eztán következő időszakban se maradok egyedül a mezőn, mert egyedül ostort csattogtatni mindig nagyon nevetséges valahol. De erről talán később.
Szóval jövel január, kib*szott hideg, hó.
Késő buszok, vonatok, szóval csak a szokásos.
Érdekes, mert Angliában volt, hogy egyszerűen eltűntek a buszok és nem jöttek, itt legalább egy óra késéssel megjönnek, majd az orrodra próbálják zárni az ajtót, ha hagyod.
 |
| A Fotós, a Macska és barátja - jobbról balra haladva. |
A Macskát és a barátját időközben bemutattam a Fotósnak, aki frissen tért meg Berlinből, hogy kiállítson Hidegkúton (elhunyt az édesapja).
Érthetően eléggé megtörtnek nézett ki - viszont azzal úgy tűnt, sikerült megvigasztalnom, hogy édesapját örökké megőrizte az emlékezetnek (a képek legjava az ő kettejük kapcsolatát dolgozta föl).
A tervem az volt, hogy valami úton-módon hátha a Macska meg őközte valamiféle barátkozás alakul ki (előbbi pontrajzokat készít), de így, hogy frissen gyászolt, nagyon nem erőltettem, és szerintem nem is lett volna ildomos.
Maga a tárlat egyébként remek volt. Pedig ki nem állhatom a felső kategóriás nyugdíjasokat, főleg a budaiakat, de most egy szavam se lehetett - mindenki értelmes volt.
S mielőtt eltelt volna a hónap, rövid egymásutánban fölbukkant nagynéném és a nagyim Pesten (!), majd mi vettük apámmal nyakunkba a várost, s vittük el a húgomat pizzázni (hónapos egyeztetés után, így megy ez).
Csalárd módon a családi dolgokkal zárom most, de legközelebb nem ez lesz.
Jön Wednesday, és a sötétítés.
Legyetek meggylegyek.
