Poszeidón csókja

Váratlanul hamar futott be a vonat...
A várakozó utasközönség hüledezve nézett egymásra, amikor az erőtől duzzadó angolai fiatal férfiak leszálltak Füzesabony vasútállomásán és rövid tanakodás után heves udvarlásba kezdtek.
Senki nem menekült - tizenhét éves bakfisoktól a hetvenkilenc éves Márkus néniig mindenkinek jutott a bókokból és a magukkal hozott velvícsiákból.
Végre a legendás észember kérése is megvalósulhatott - azaz lett tánc a parkosított tereken, a házak között.
Legalább ennyire szürreális látványt festett a három, elég verzett állapotban leledző fiatal, amint leszálltak Porto repülőterén, a Francisco Sá Carneiro Airport-on.
De hogyan juthattunk idáig?
Az egész Viktor kezdeményezéséből indult, még decemberben.
Fölvetette ugyanis, hogy elmehetnénk valamilyen déli országba, mert olcsóak a repjegyek egyrészt, másrészt a klíma valamivel barátságosabb, mint kis hazánkban január tájékán (ebben egyébként igaza is lett végül).
Ekkoriban én egy ugandai utat tervezgettem minden mindegy alapon (épp még tartott a munkaviszonyom, de az IBM-hez nem vettek még fel), gondolván, de jó is lenne felmenni Afrika hegycsúcsainak egyikére, ahol van hó.
Időközben kiderült azonban, hogy Nyugat-Ugandában lázadás van már jó hónapok óta és az odalátogató turisták szeretnek eltűnni, aztán soha nem előkerülni - így végül rábólintottam Viktor ötletére.
Harmadiknak Lazlow unokatestvérem bátyja, Ati is csatlakozott - neki ez volt az első repülőútja.
Így érkeztünk meg hárman január 16-án Portugáliába, annak is második legnagyobb városába.
Már a reptéren elkezdődtek az izgalmak - ahogy a város felé tartó villamoson megszólalt a hangosbemondó, elfogott a szokásos izgalom, ami akkor jön el, amikor külföldön járok.
Annak idején mindez Lutonnal kezdődött, de a Francisco Sá Carneiro - Lapa megálló között sem csillapodott egyáltalán.
Teljesen be voltam zsongva még akkor is, amikor viszonylag könnyedén megleltük a szállásunkat - ez volt a Marfim Guest House.
Négy éjszakát töltöttünk ott, és megvallom őszintén, nagyjából annyit fizettünk, mintha elmentünk volna két napra egy vidéki kisvárosba itt - ahogy ez később egyre egyértelműbben látszani is fog, Portugália bizonyos tekintetben olcsóbb, mint kedvenc országunk, Orbánisztán.
Aznap este egy helyi CBA-ban (Pingo Doce névre hallgatnak) vettünk pár csokis kekszet meg gyümölcszselét, majd stabil oldalfekvésbe tettük magunkat és vígan aludtunk reggelig.

A Marfim Guest House előtt.

Másnap azzal kezdtem a napot, hogy kiballagtam az ajtóba és szemügyre vettem a környéket.
Porto elég dimbes-dombos felszínen épült (Diogo cimborám szerint hét dombra, de ezt az ötletet alighanem a rómaiaktól nyúlták xD ), úgyhogy érdeklődéssel szemléltem, ahogy a kb. 8 százalékos macskaköves emelkedőn egymással versenyezve tolják neki az Audisok.
Tiszta káosz. :D
Viktor s Ati is előbukkant lassan - megkezdődhetett a város meghódítása.
Ehhez először egy reggelire volt szükség, ami a Torre dos Clérigos nevű templomtorony alatt ért minket.

A Torre dos Clérigos.

Utóbbi egyébként egy fantasztikus templom eszméletlen magasra emelt tornya, a tetejéről egész páratlan kilátás nyílik Portugália egykori fővárosára.
A lenti reggeli is jó kedvre derítette a társaságot - a reggelizőhellyel szemközti árak már kevésbé.
Ide avégett tértünk be, hogy Ati egyik cimborája kaphasson egy eredeti, Ronaldo nevével ellátott Real-mezt, de ekkor még az árak eltántorították emberünket, hogy beruházzon - plusz a Ruí nevű eladó mindenféle más mezt próbált neki eladni és ebből hamar elég is lett.
Aztán áthatoltunk a Gustav Eiffel egyik tanítványa által tervezett I. Lajos hídon, melynek több érdekessége is van.
Egyrészt ez egyszerre két hidat is takar - fent főleg gyalogos és villamosforgalom zajlik, az autók lent közlekednek. Másrészt a kinti királyoknak mindig kijárt a Dom - azaz Úr - megszólítás, ami a híd nevében is benne volt egykoron; a király azonban csicska módon bánt a néppel, így ezt egyszerűen kivették a híd (és a történelemkönyvekben az ő) neve elől.
Összehasonlításképp: ez pont olyan, mintha kedves vezetőnk, Orbán Viktor úr neve után elhagynánk az urat és maradna simán Orbán Viktor.
Az már pont olyan, mint egy sima felcsúti cigány.

Kilátás az I. Lajos hídról nyugati irányba.

Egy példa a gaiai utcasarkokra.

Ilyen gondolatokon merengve értünk át a hídon Vila Nova de Gaiába, ami szigorú földrajzi értelemben már nem Porto, de tökéletesen össze van azzal nőve - itt találhatóak egyébként a leghíresebb portói pincészetek.
Nem is igen vesztegettük az időt - egy zárdához való felgyaloglás és egy utca közepén megejtett vizelés (ezt én magam biztosítottam a hű balkáni hagyományokat követvén) után be is vetettük magunkat Gaia sikátoros városába.
Eszméletlen dolgokra képes az ember, ha szűk helyen kényszerül városokat felhúzni - itt sincs ez másképp. Embert (és autót) próbáló dőlésszögű utcák mennek ide-oda?
Semmi baj, a kereszteződést használhatjuk parkolónak. :D
Vagy kiskertnek. Vagy narancsültetvénynek.
Mivel itt nincsen igazi kemény tél, mint odahaza, a fák roskadásig voltak gyümölcsökkel, a virágok is vígan nyíltak és illatoztak így január kellős közepén.
Portóit ezen a napon végül is nem vettünk (majd a repülőtéren szereztem be kettő palackkal, egyik öcsémé lett, a másikat Potteréknek adtam), viszont lassan megindultunk Gaia-i kalandunk folytatásaként a Duero (portugálul Douro) mentén - ki egészen az óceánig.
Ezen az úton láttam hogy az élet még itt sem fenékig tejfel - számos ház volt elhagyatva vagy épp az összedőlés határán egyensúlyozott, három léc és némi szigszalag segítségével ellenállva a gravitációnak. :D

Az I. Lajos híd.

Eredetileg a folyó északi partján terveztünk menni, útközben azonban kiderült, hogy az egyetlen híd, ami még a város és az óceán között található, az autópályát viszi át Gaiából Portóba - illetve fordítva.
Semmi gond, a kalandok a folyótól délre sem álltak meg egy pillanatra se.
Egyrészt elhaladtunk egy illatozó épület mellett, ahonnan régi diszkózene szólt.
Viktor mester szemügyre is vette közelebbről - ekkor derült ki, hogy ez nem más, mint egy kézi mosoda. Benn az asszonyok hatalmas kádakban mosták a lepedőket és ruhákat, majd mindezt az épület mögött, a folyóparton terítették ki, több, kb. huszonöt méter hosszú szárítókötélen!
Eszméletlen hogy még vannak ilyesmi helyek Európában, de nekem például baromira tetszett.
Már majdnem az óceánnál voltunk, amikor elhaladtunk egy kávézó/falatozda mellett, ahol konkrétan egy hordó volt megrakva szénnel, s fölötte egy rácson sültek a különféle halak és tengeri állatok.
Na mondom ezt később érdemes lenne közelebbről is megnézni. :D
Így is lett, előtte azonban még jött Ati nagy kalandja a hullámokkal.
Történt, hogy ahogy elértük a tengert, leültünk egy-egy sörrel hogy valahogy kibírjuk a huszonegy-két fokos meleget (januárban xD ); én pedig ezután ki is indultam a partra, hogy ha majd jön egy hullám, akkor begyalogolok és köszönök az isteneknek.
Egy darabig nem nagyon jött semmi, Ati ki is merészkedett utánam kíváncsian.
Aztán hirtelen minden megváltozott - annyit látott, hogy miközben kamerázza az eseményeket, futásnak indulok, s mögöttem jön ám valami egészen nagy.
Az utolsó pillanatban ő is futásnak eredt, de már nem volt menekvés - a kb. két méteres hullám végigverte hátulról, a hazafele vezető úton minden egyes padon nagy tócsákat hagyott. :D
Röviden megnéztük még Gaia keleti felét (Viktor bőszen fotózta a megtörő hullámokat), majd némi kevergés után visszatértünk a hordós sütödéhez és valami eszméletlent vacsoráztunk (sült lazac került a tányérokra fokhagymás krumplival kb. annyi pénzért, amennyiért Pesten kapok egy korsó Kőbányait).

Ati és Viktor falatozik - az asztalon lazac és krumpli - na
meg sör.

A lassan alkonyodó városban sétáltunk haza, és rengeteg meleg poén társaságában hajtottuk álomra a fejeinket.

Másnap reggel egy nagyon kedves asszony reggelizőjében indult a nap, akinél ún. diák-menüt ettünk, ami elég lett volna egy oroszlánnak is - nem utoljára voltunk nála.
Ezután leereszkedtünk a Douro északi partjára, majd ismét fel a Palácio de Cristalhoz - ez egyfajta botanikus kert központi épülete lehet, de éppen tatarozták.
A park maga nem okozott csalódást - a pálmafák alatt japán tyúkok-kakasok kergették egymást és kintebb, egy toronyban láttunk néhány nagyon csinos helyi tyúkot is. :D
A kilátás a folyóra itt is eszméletlen volt.

Kilátás a Palácio de Cristal parkjából keleti irányba.

A lefele út kalandosra sikerült - a parkból nehéz volt kijutni ugyanis, így megpróbáltam kimászni a kerítésen, ami valami ősi sikátorra nyílt - apróbb szépséghiba hogy kb. öt méterre alattam ment az utca.
Mediterráneum, így szeretlek.
Így tehát körbe kellett lejutnunk ismét a folyópartra, ahol egy bolt aljában magunkhoz vettünk némi sült kolbászt is.
Ezút' ismét az óceánhoz indultunk, de már az északi parton.
Elhaladtunk az autópálya hídja alatt - nyáridőben a pilléreken át lehet menni alatta (!), de tél lévén most zárva tartott az attrakció. Ati megnyugvó sóhajtását hallva azonban konstatáltam hogy könnyen lehet, én lettem volna az egyetlen, aki ezzel megpróbálkozik.

Az óceán felé.

Az óceán elérése előtt átvágtunk egy fantasztikus parkon, ami csurig volt pálmafákkal (és állt itt egy nyilvános illemhely is, sörtől megfáradt vándoraink részire) - aztán már ott is voltunk ismét.
Messziről, nagyon messziről már lehetett látni, hogy ezen a parton nem egészen babra megy a játék - a hullámok egy világítótorony magasságáig (!) csaptak fel időnként, de a legnagyobb, amit láttam kétszer olyan magasra, azaz nagyjából harminc méterre ment fel...
Miután megfogadtuk, hogy visszatérünk egy vino verde - azaz "zöld bor" - társaságában, bevettük magunkat a közeli erődbe, ahova tél lévén egyszerűen be lehetett sétálni.

Ati vígan pihen az erőd tetején, szemben a világítótorony.

A tornyába érve félő volt, hogy megzavartunk egy klasszikus zöld melegrandit - a srácok legalább is nagyon megilletődöttek voltak, pedig őszintén szólva engem főleg a fűszag zavart, nem a vad romantika.
Ismét leérve az erőd belső udvarára EDDA-t énekeltem a kápolna lépcsőjén (szégyen xD ), majd valóban szereztünk egy üveg bort és hajrá hajrá Salgótarján!
Kiültünk a part menti sziklákra.
Néhány óráig nézegettük a csajokat - Atinak különösen tetszett egy magányos leányzó - majd villamossal tértünk vissza a városba.
Itt ízelítőt kaptunk végül a déli vezetési kultúrából is - a villamosvezető kétszer is simán áthajtott a piroson s végig úgy nyomta mintha mindjárt kezdődne a Porto-Benfica mérkőzés. xD
Visszakapaszkodtunk Lapa negyedébe, majd megpróbálkoztunk a szállásunktól nem messze egy francesinhával - amit aznap délelőtt ajánlott volt a nagyon kedves asszony egy kifőzdében.
Mit mondjak: nem volt nagy szám. A srácok hamburgert ettek, ami szintén nem volt nagy eresztés, úgyhogy rövid ideig meginogni látszott a hitem a portói konyhaművészetben.

A híres francesinha - ez még nem a finom változat volt.

Nem úgy másnap.
Azzal kezdtük, hogy elmentünk az asszonyhoz, aki tegnap beharangozta volt a dolgot, egy táblára mutogatva, mondván hogy ez "tipik Portu". :D
Előző esti csalódásomat gondoltam feledtetni, így ismét azt kértem s ezúttal már nem voltak kételyek.
Rövid kitekintő: ez egy francia eredetű, portugál szakács által tovább fejlesztett étel - a történetek szerint ha igazi férfinak tartod magad, bizony le kell gyűrnöd egyszerre.
A tányérra egy sajttal beborított szendvics kerül, benne kétféle portugál kolbásszal, hátszínsülttel - már önmagában is elég lenne ez egy hatvan kilós legénynek, mint én, de ezt megfejelik egy ipari mennyiségű (és remek állagú) sült krumpli-körítéssel, majd leöntik egy sörön és csípős fűszereken alapuló mártással.
Hát mit mondjak - ha jól készítik el (mint ez az asszony például), akkor egyrészt döbbenetesen finom, másrészt döbbenetesen nehéz utána felállni az asztaltól. :D
A monumentális reggeli-ebéd után tettünk egy sétát egy platánfákkal kirakott kertben - itt láttam továbbá három egyforma szobrot, mely lelátón ücsörgő urakat ábrázol, akik azon kacagnak, hogy egyik társukat egykőjük hátba rúgja és az elrepül. xD

Ruí nagyon dolgozik, hogy kész legyen a mez.

Eztán ismét visszatérültünk a Torre dos Clérigos alá, konkrétabban Senhor Ruí boltjába, aki ezúttal már kevesebbet pöcsölt, és elkészítette Ati cimborájának a Real-mezt Ronaldo nevével a hátán.
A következő állomás a Sé, azaz a katedrális volt, ahol ismét ideje volt megpihenni egy sör társaságában. :D
Innentől aktivizálódott Viktor mesteri terve: elmegyünk Bragába, a Jó Jézus templomába.
Gondoltam: miért is ne?
Még a végén megtérek ennyi templom között. :D
Szóval beszereztük a vonatjegyeket és felszálltunk a HÉV-szerűségre, ami bő egy óra múlva meg is érkezett Bragába.
Itt a varázs már nem volt akkora (legalább is egyelőre), mint Portóban, de ez a város is rendelkezett egy méretes, régi történelmi városközponttal és reményeimhez hűen egy buszállomással is, ahonnan kimehettünk a Jó Jézus templomához.

Ati és Viktor pihen a Sé előtt - még Portóban.

Itt már kénytelen voltam bevetni erőteljesen minimális portugáltudásom, de meglepetésemre nem vallottam kudarcot: mind a járat számát, mind az indulás idejét megértettem az információs kioszk asszonyától, és csakhamar már valóban a híres keresztlépcsős templom aljában álltunk a két kalandorral.
A templomnak két buszmegállója van - egy a híres lépcsők tetején, egy pedig az alján, természetesen az utóbbit választottuk. :D
Régen hagyomány volt, hogy a vezeklő férfiak térden másztak fel a templom elé bűnbocsánatért esedezve - ugyanezt a vágyat én már az első stációnál éreztem, pedig gyalog mentem és még hol volt a vége. :D
A portugálok erőteljesen katolikus elődei a keresztlépcsők minden megállójánál kutakat emeltek, amelyek érdekessége, hogy minden megállóban

A Jó Jézus templomának híres lépcsői.

az adott személy valamely más testrészéből folyik a víz. Így került sorra a szemük, a fülük, és félő volt, hogy ha elég soká tart a lépcsősor, akkor a pikánsabb testrészek is sorra fognak kerülni - ez azonban elmaradt. :D
Fönt egy-egy sör társaságában gyönyörködtünk a lemenő Napban (meg a portugál szépségekben, akik ezúttal is nagy számban vonultak körülöttünk), majd visszafele indultunk a lépcsőkön, hogy elérjük az esti buszt, majd a vonatot.

Viktor mester kinéz a templom elől az alkonyba.

Az esti busszal még nem is volt gond - a vonaton visszafele azonban nem volt véce (ami idefele nem tűnt föl, itt viszont percről percre nyomósabban hiányoltam), úgyhogy félúton, egy Couto do Cambeses nevű település megállójában le is szálltam és bitang erővel megöntöztem az első utamba kerülő pálmafát.
Ezzel még sok gond nem volt, viszont ebben az országban a vonatjegyek egyszer használatosak (ahogy elvileg nálunk is), így miután sikerült feljutnom a következő Portoba tartó vonatra, a kalauz első kérdése ez volt:
- I can see that you were supposed to go to Porto but you got off at Couto. Why?
- There was no toilet on the train.
- (nevet) Okay then.

Azzal elsétált és a végéig már nem is volt egyéb történés.
Portóban már vártak a srácok, akikkel vígan vissza is mentünk a szállásunkra és ittunk egy-egy sört a megkerülésem alkalmából. :D

A Porto stadionja előtt.

Este sem volt gond az elalvással, de egy utolsó masszív meleg poénra azért még volt idő.
Geldar: ...hát igen, ha nem tudunk elaludni, félő hogy az angolai portásunk rendet akar és be fog jönni egy társával.
Viktor: ... de már vonatban.
Ez azóta természetesen szállóige lett. XD
Utolsó napunkra viszonylag kevés dolog fért bele - a Porto stadionja előtt azért megmutattam az Arsenal szurkolók mindenkori virtusát és üzentem Senhor José Mourinhonak (a képre való kattintás után az is kiderül, hogy pontosan mit).
Egy boltban sikerült venni némi eleséget (közte eszméletlen finom helyi sajttal), aztán végül is mégis csak haza kellett repülnünk.
Van egy sejtésem azért, hogy se Ati, se Viktor nem nagyon vágyott vissza a magyar valóságba - de egy olyan sejtésem is, hogy nem utoljára jártunk Portugália hegyes-dombos vidékein.