A vonat

Emlékszem, egy Andris nevű srác akart adni nekem egyszer egy könyvet, aminek a lényege nagyjából annyiban foglalható össze, hogy egy magányos szerzetes hozzásegít minket soraival ahhoz, hogy felfedezzük magunkban a nőt.
Talán mindannyiunk szerencséjére ezt a könyvet sosem olvastam el, viszont a mára nézve annyi jelentőséggel mégis bír, hogy Andris és a barátja voltak az első bátor fecskék északon, az éjféli nap földjén, akikkel a Kungsleden útjait róttam 2012-ben.
Erről egyébként itt is megemlékezem.

Az ottani teljesítményük s viselkedésük alapján ők most sajnos nem tudnak velünk tartani - júliusban ugyanis visszatérünk a király ösvényére, immár kilencen (!) - aztán mindenki szabadon fölfedezheti magában a kalandort, a rénszarvaspásztort, a sztriptíztáncost stb.

Ez tehát a közeljövő, igyekszem feljebb tekerni a tempót, s talán utol is érem magam az elmúlt hónapokkal addig - ha mégsem így lenne, attól még megnézzük a Lappföld svéd részét szűk egy hónap múlva. :D

Legutóbb egyébiránt tavaly decemberben fejeztük be.
Kitört a nagy szabadság, letudtuk a koncertet Potter mesterrel, és lassan már az is körvonalazódott, hol fogok dolgozni a 2018-as évben.

Szenteste közeleg - Békásmegyeren.

Mr. Fishert ekkoriban igyekeztem meggyőzni, hogy csatlakozzon a The Countless Vans nevű jövendőmondókhoz - ennek jegyében tettem is egy kirándulást a Havanna-lakótelepen ekkoriban, de nem nagyon jutottunk túl a sör-égetett szesz kombón, meg a négy akkordos Balkan Girl megtanulásán, úgyhogy ez a történet elég hamar vakvágányra futott.
Közelgett azonban a Karácsony már ekkortájt, vele a szeretet ünnepe (más családokban), és a nagy családi balhék (a mienkben) korszaka.

Öcsém a szemközti sziklákon ámul épp.

Idén azonban valami hiba került a gépezetbe.
Kezdjük azzal, hogy karácsonyozni bringával indultam el CrossLord városából. Nem pontosan tudom, mi ütött belém azon a szentestét megelőző délután, de a rendszeres olvasók alighanem majd kalandvágyra fognak tippelni vice-házmestereik mellett nagy mosolygások közepette.
Elég az hozzá, hogy felkaptam régi kerómra és nekivágtam a Keresztúr-Békásmegyer távolságnak, ami nagyjából húsz kilométert tehet ki.
Olyan vidékeken  haladtam keresztül, amik létezéséről eddig nem igazán tudtam.

Itt meg lefele csúszik a barlang irányába.

Például kevesen tudják, de Budapest területén belül több tanya is van (a Sashalom és Észak-Kőbánya között elterülő mezőn) - ezek mellett kerekeztem vígan és alig fázva aznap.
Aztán Zugló (amelynek külső kerületeit általában a megtisztelő Niš névvel szoktam illetni) szebb arca következett, mielőtt átkeltem volna Angyalföldre egy ősrégi, rozsdás vasúti felüljárón, ami minden lépésnél megígérte, hogy összerogy alattam, amit nem kifejezetten támogattam gondolatban.

Késő délutánra, kevéssel naplemente után értem a Hímző utcába, ahol (ahogy fent is megemlítettem volt) kivételesen nem a megszokott családi balhé várt, hanem anyukám, a húgom, a nagyim meg öcsém - ettünk is hamarosan ugyancsak derekasan.
Valahogy így nézne ki egy normális családi összejövetel állítólag.

Nagyim és Blanka húgom a barlangban.

Ott is aludtam, másnapra pedig készen állt a haditerv - az előző bejegyzésben emlegetett Róka-hegy meghódítása, ezúttal családostul; öcsémhez csatlakozott akkori barátnője, Szimmer is.
El is héveztünk a Csillaghegyre (egy megálló Békásról), majd kapaszkodtunk fölfele, húgom szüntelen lelkesedésétől kísérve.
A hegyek ugyanis csurig voltak madarakkal, ő pedig azok nagy barátja. Pont mint az idősebbik bátyja. :D
Szimmer és öcsém is csodálkozott egyet a lezuhant srác emlékművénél - már a Róka-hegy természetvédelmi területén belül -; majd ketten felkaptunk pont azon a falon ahol szegény ipse leesett és körbe menvén találkoztunk a hölgyek koszorújával a barlang mellett.
Itt rájuk való tekintettel ezúttal egyikőnk sem eresztette el magát, majd rövid pihenő után lefelé indultunk a másik sziklafal alá, ahol ezúttal nem gyakorlatoztak mászók.

Kőbánya északi része, ismertebb nevén szántóföld.

Pokoli jó volt, megmondom őszintén.

Aznap délután aztán megindultam hazafele.
Angyalföld és Zugló iparibb részein keresztül hatoltam át az alkonyban, mielőtt elkavarodtam volna Budapest tanyái között és ősi, elhagyatott vasútvonalakat követve vissza nem jutottam Kőbánya-Kertváros határába; innentől már gyerekjáték volt hazajutni.

Innentől kicsit fölgyorsultak az események Szilveszterig. Főképp, hogy nagyon sokáig halvány fogalmam sem volt róla, hol fogom tölteni. A házibulikból ekkorra úgy éreztem, kicsit kiöregedtem (lapos kúszás a bokrok alatt és társai), az apámmal meg barátnőjével eltöltött egy-két szilveszter alatt pedig az égvilágon semmi nem történt.
Ekkor jelentkezett be Viktor mester, legutóbbi történetem egyik főhőse azzal, hogy "én (mármint hősünk) biztosan vagyok akkora állat, hogy belemenjek egy éjszakai túrába Szilveszterkor." :D
És igaza is lett.

Így a szilveszter alkonya egy buszon talált minket, s megvallom őszintén - volt abban valami ősi és hősies, ahogy durranó petárdák s tülkölő emberek társaságát hagytuk ott a nagyvárosban az erdő végett.
A Pilisbe igyekeztünk, a Pilis Szent Keresztje című túra lett a befutó.
Emlékezni még emlékeztem: biza!
Itt a környéken tapostuk a füvet Miss Punkkal, a vad oroszlánként küzdő Mr. Millerrel és barátnőjével, meg - magával Viktor mesterrel.
Most azonban erősen tél volt és csont sötét, úgyhogy némileg vacogva törtük a jeget és a havat, hogy egyre feljebb és feljebb jussunk a Pilis monumentális nyergén.
Annyi engedményt tett a (z egyébként erősen szélsőjobboldali) szervezőség, hogy a Pilis-tetőt ezúttal nem kellett megmászni, "csak" a nyerget.
Klastrompuszta környékén így tehát boldogan el is hagytam a nevezési lapomat ("minek az" - kommentálta Viktor :D ), aztán csendben és egyre erősebben szuszogva kaptattunk fel a nyeregbe - ahol az Újév is érte a társaságot.
Viktor mester hozott otthonról valami történelem előtti pezsgőt - ez a havon végezte, mert a történelem előtti pezsgők általában szintén még a történelem előtt szokták elveszteni szavatosságukat is. :D
Azért koccintottunk sörrel (én elfogadtam egy pohár nem annyira ó pezsgőt egy víg kedélyű fickótól), majd indultunk tovább.
A víg kedélyű fickó is jött utánunk egy darabon, aztán lehagytuk, mert az egyik útitársa nagyjából ötvenszer elismételte, hogy ő ezt nem hiszi el, ilyen még nem történt vele - történetesen hogy elb*szta az egyik lépést és derékig merült a sárba.
Hát én viszont nagyon is elhittem, úgyhogy magasabb fokozatra kapcsolván el is hagytunk gyakorlatilag mindenkit s felkapaszkodtunk Pilisszentlélek falucskája fölé.
Itt fönn már rendesen hideg volt, s tükörjég - lámpát azonban nem kellett használnunk a telehold miatt.
Gondoltam is Gattolinára, ahogy több-kevesebb sikerrel felelevenítettem az ő korileckéit az általa bárhol fellelhető jégfoltokon; aztán mire feleszméltem, átértünk a nehezén, kaptunk egy pecsétet és egy egész szép jelvényt is!
A menet maga Pilisszentkereszten ért vón' véget, Viktor mester azonban észnél volt, úgyhogy átkeltünk a kb. öt kilométerre délnyugatra levő 'Szántóra - innét majd' egy órával hamarább indult vissza a busz Pestre, mint amonnan. Meg egyébként is innét indultunk, a kör tehát bezárult.
Az új év nem is indulhatott volna jobban!

Így volt, igaz volt.

Legközelebb az új állásommal, és a portugál kalanddal folytatjuk - melyben Ati megismerkedik az óceánnal, eszünk eszetlen sok finomat és a Porto stadionja előtt kimondom az összes Arsenal-szurkoló szíve vágyát.