The importance of being the guy in the grey rag

Üdvözlet!

Ismét jön a Keresztúri Hírmondó, a mai szám kínálatából:
- Görög Zita igazából Kertész Imre eltitkolt lánya, a Sorstalanságot együtt írták!
- Illés Béla illegális csirkemenhelyet nyitott Torony mellett, ami felkeltette a NAV érdeklődését!
- Medveczky Ilonának nem vált be a pisikúra, most huszonnégy évessé műtteti magát a Bahamákon!
- Magyarország örökös dalszövegírója, Rakonczai Viktor ezúttal Anti Fitness Tomival dolgozik egy vadonatúj nótán!
Címe: Hogyan lettünk gazdagok ennyi sz*rral a hátünk mögött?
- Berki Krisztián ezúttal a heréje helyett a hátsó fertályát vasaltatta ki! Az autentikus, faszén tüzelésű vasalót választotta a Stupid Idiots nevű szépségszalonban, azóta nem tud ülni és akárhova megy, grillezett hús szaga veszi körbe!

Szóval elkezdődött az újabb megmondás, ezúttal is Crosslord városából jelentkezem.
Legutóbb annyiban maradtunk, hogy végre leszámoltam néhány démonnal Móriában, és nekiveselkedtem az erdők újbóli bejárásának.
Első áldozataim a Gazella és kedves barátnője volt, akikkel együtt barnultunk le a Tápió-mentén, mielőtt kiálltam a MÁV-pénztár gátjára.

De mi történhetett azóta?
Elmentem végre a Lazlow által belengetett dodomai melegbárba táncosnak?
Sétáltam az Örs vezér terén, és rám esett egy Suzuki Samurai - a fedélzeten Kozsóval?
Megtanultam gitározni?
Egyik sem a helyes válasz, bár utóbbin erőteljesen dolgoztam a május végi hetekben.
Azért nem kell megijedni, most sem tudok sokkal jobban, csak egy dologban lettem mérhetően jobb:
a gitározással párhuzamos éneklésben.
Aki próbálta, az tudhatja, mennyire nem egyszerű Matt Bellamy élete, aki más szólamban (és időnként ritmusban ((!)) ) játszik, mialatt tökéletesen énekel.
Idáig persze nem jutottam el, de lassan ki mernék ülni a Blaha Lujza aluljárójába, hogy a nép önfeledten dobálhasson tojással, paradicsomokkal  - és remélhetőleg aprópénzzel.
Szóval sörkorsóink domborulnak, unokáink leborulnak, Petőfi Sándor pedig ismét gatyában táncol.
A húsevő növények virágba borulnak, és szirmokat hánynak.

Mr. Miller és a hölgyek.

Mr. Miller ránéz a térképre és azt mondja: Zugliget.
Szóval mire észbe kapna az ember, már vígan utazik Miss Punkkal, Miss Israellel, meg az ügyeletes jócsajjal valahova föl a hegyekbe, a belépés díjtalan, a lejutás bizonytalan.
Május huszonnyolcadikát írjuk, az idő remek, a Normafán baromi drága a lángos.
Miss Punk azonban ismeri régi ismerősömet, S Dávidot az isteni Tatabányáról, úgyhogy majdnem elmondom neki, hogyan lett egy évre skizó, de megyünk tovább, az út vár.
A lányok jó hangulatban illatoznak, a Tündér-szikla nem is lehetne közelebb.
Mr. Miller gyanúsan púpozott táskájából kikerül a teher, és fölhatolok a sziklacsúcsra, dobog a szívem, mintha megnyertem volna a londoni maratont, pedig csak egy kb. húsz méter magas sziklaszálat tudtam le kötél nélkül.
Jól eltelik az idő, az Erzsébet-kilátóhoz a fenének sincs kedve fölkutyagolni, de a Libegőhöz igen - a makói szépség libegni szeretne, természetesen az orrunkra zárják azt, így nincs más hátra, mint előre.
Miss Punk hosszú combjai segítségével remekül tartja a lépést velem az úttalan utakon Zugliget felé, míg Mr. Miller csodával határosan elvágja a tenyerét valami üvegcseréppel, és visszatér a Normafához a lányok nagyobbik részivel.

Miss Punk in full regalia.

Szép nekik a naplemente, mi ketten Zugligetben örvendezünk a lelkes leány borának, ő maga pedig a helyi mellékhelyiségek egzotikus mivoltának.
Állati jól végződik a május.

Június másodikán aztán megindul a gázrobbanás.
Előtte való nap nem bírom a nyomást, lefekszek fél éjfélkor (addig általában egy fele sikerült álomba merülni).
Alszok vígan.
Reggel kilenckor szól a telefon, hogy sms. Na mondom mi ez.
Illetve ki: a főnököm.
Merre járok?
Kitörlöm a szememből a csipát, mondom mér hol kéne lennem.
Innentől kezdve már pontosan tudom, hol kéne lennem - a munkahelyemen. Sprintelek a buszho', 97E elkap, ész nélkül megyen befele, miközben Mr. Liszt sms-ben hisztizik, hogy ne.
Persze nem állok meg.
Elkapom, mondom akkor most mondok valamit meg kérdezek.
Elmondom a történetet, megkérdezem, tényleg ezt a hisztit érdemlem-e az elvégzett munkám után.
Vörös fejjel egyébként pontosan ugyanúgy néz ki, mint egy túlsült cipó, úgyhogy mielőtt odaégne, inkább lemegyek a buszhoz - kezdődik a céges buli, amire egyébként nem mehetnék, mivel elkéstem (és amiért utóbb szóbeli intés érkezik).
Persze ez nem tart vissza, hamarosan már valami buszon utazok Törökbálint irányába, ahol dög meleg lesz, sok víz és kaja meg sör szigorúan délután három után. :D
Mr. Muscle pálinkájának szagától majdnem elmegy a kedvem az iszogatástól, aztán Geldar mégis leküld egy sört és beáll valamiféle élő csocsóra hasonlító szerkezetbe, egyenesen a kapuba.
Mire kitámolygok belőle, egyszer vesztettünk, egyszer nyertünk és határozottan részegnek érzem magam, és még hol az este vége.
Azút' egy padnál Mr. Big bejelenti, hogy felmond, Miss Bike csak szimplán jól néz ki, életemben először hosszabban is elbeszélgetek Mr. Gardennel - miről másról, mint a pálinkafőzés tudományáról (kertészmérnök végzettségű emlékeim szerint).
Mr. Green is megmutatja kevésbé corporate arcát, amit nem igazán bánok.
A java még persze hátra van, egy szakadt, szürke atlétában nyomom, aminek a közepén hatalmas lyuk tátong.
A lányoknak, mikor kérdik mi az, azt mondom, hogy egy különösen tüzes lány kiharapta régen, valamiért állati sokat nevetnek rajta, állati hangosan (a leghangosabban az, akinek amúgy férje van). :D
De hogy igaz-e a történet, azt bizony nem árulom el.

Miss Bike, Mr. Big, Mr. Green és jómagam az ominózus, talán kiharapott
közepű atlétában.

Estefelé Mr. Young is kölcsön kapja a gitáromat, hogy játsszon rajta, én közben igyekszem megbújni az aljnövényzetben, mert sokkal jobban játszik, mint én... Mielőtt elkezdődne azonban a közösen éneklős Guantanamera, besötétedik és elindulok céges busz után, majd annak hiányában valami egyéb megoldás után nézek.
Ez már Törökbálint belterületén történik, egy éjszakai busz formájában - amely aznap az utolsó; majd elérem Kelenföldön a négyes metrót - amely aznap az utolsó; majd elérem a Keleti pályaudvar alatt a kettes metrót - amely, mindenki jól tippelt - aznap az utolsó. :D
Utolsókból lesznek az elsők, illetve azok, akiket elsőként dobnak ki a másodikról fejjel előre a vizes medencébe.
Amíg azonban erre sor kerül, addig jöhet a kiabálás az esőben, hétvégén pedig eső nélkül-ben.
A Pilissel szemezek és végre visszakacsintott.

Önindító

Visszagondolva nyilván hihetetlennek tűnik, hogy majdnem fél évig egyáltalán nem túráztam rendszeresen.
Főleg azok után, hogy egy (nagyon hosszú) időszakban két-három hetente ment a banzáj, kiváltképp teljesítménytúrák, de időnként tettem engedményeket (kiváltképp a szebbik nem képviselőinek) és szabadabb dolgokba is belevágtam a különféle társaságokkal.
Aztán tavaly ősszel lejtmenet ismét, és képszakadás-földindulás. Szélmalmok helyett harc a lisztes zsákokkal és a finn nyelvű üzleti hírekkel.
Megszámlálhatatlan mennyiségű rooibos tea ivása.
Antioxidáció.
A trükk az egészben az, hogy laposan, indulatosan mindvégig húzódozott a gondolat, hogy előre kék törni végre a végtelenbe, de az akarat gyengének találtatott, és térdre hulltam, mint Zimány Linda a kopaszodó milliomosok előtt.
Így lesz kövér, ötvenes férfiakból "kedves mackó".
Térdről azonban könnyebb fölemelkedni, mint a padlón fekvésből, és ez mind eltörpül amellett, hogy Mitch Lucker headbangelését sem nagyon lehet már hova fejleszteni.

Egyébként zene ide vagy oda, május tájékában kezdtem el odafigyelni arra, klipekben mit csinálnak, hogyan viselkednek énekesek.
Hogyan intonálnak, hogyan húzzák meg - eresztik ki a hangjukat, nyilván persze nem Uhrin Benedekre kell gondolni, hiszen ő gyakorlatilag a tökéletes posztmodern művész.
Layne Staley és Brian Molko zenekarainak videóit néztem ekkor tájt sűrűbben, és pont azt csináltam, mint amikor angolul tanultam Corbyban - csak most nem angolul, hanem kvázi énekelni, szájról olvasva.
A The Countless Vans ekkoriban pont gőzerővel üzemelt, és erősen kíváncsi voltam, hogyan lehetne úgy előadni a dalainkat, hogy azok a legjobbak legyenek.
A megoldás a Pilóta személyében kopogtatott be - de erről majd kicsit később.

Szóval Mitch Lucker már a mennyekben headbangel, Lazlow leszámol a debreceni virágkarnevállal, Friderikusz pezsgőt durrant a hátsójával, apa pedig kocsit hajt.
Lényeg ami lényeg: május 21-én végre elszántam magam egy nagyobb dobásra, és elindultam Gazellával, valamint Gazellánéval a Tápió-mentére.

Tápiószecső, vasútállomás.

Az eredeti tervezet szerint Tápióbicskére mentünk volna nagyjából öten-hatan megnézni a honvéd-emlékművet, majd visszakanyarodva Szentmártonkátára megszálltuk volna a helyi sörfőzdét, hogy fellendítsük Pest megye keleti felének GDP-jét.
Alaposan, okosan.
Ebből lett az, hogy az egyik, ilyen tekintetben jelentősebb GDP-termelőnek számító Mr. Miller nem tudott eljönni, úgyhogy vígan és lelkesen kavartam 20-án este a gombás májat a tűzhelyen itt Crosslordon, gondolván, hogy másnap milyen jó lesz az - Miller ide, Dreher oda.
Így is lett, de előtte még össze kellett, hogy találkozzak a nem régóta kéktúrázással is foglalkozó párossal Tápiószecső koronázási mezején, ahol annyira megörültünk a másiknak, hogy be is tévedtünk az állomás mellett egy ivóba, és cselekedtünk.
Lazlow olvasás közben elvigyorodik, és tovább kortyolja a bakonyi borokat.
Egy a lényeg, hogy miután megállapítottam, hogy a katonai térképemen rajta nem levő sárga jelzésen kéne elindulnunk (egyébként azokon egyetlen turistajelzés sincs feltüntetve, de ettől még bátran ajánlom minden kalandornak), meg is indítottuk a menetet.

Itt kivételesen egy felnőtt férfi magasságában látható
valami sárgás.

A két Gazella érdekes ember.
Időnként vissza lehet utazni az időbe velük (főleg egy sör után - úgy, hogy mellé harminc fok van), de máskor egész komoly témákba lehet belemenni anélkül, hogy azt érezné az ember, hogy egy romkocsmában hányja balettozva a rizsát bölcsészekkel.
Bölcsészek are the worst.
Said the half-bölcsész. :D
Szóval nagyon szép, egyelőre árnyékos utakon értünk ki Tápiószecsőről.
Itt még voltak sárga jelek időnként, de könnyű volt megállapítani, hogy akik egykoron felfestették, azok nagyjából a város határában kifogytak az unicumból, mert innentől teljesen rendszertelenül jöttek a sárgás csíkok.
Kettő jelzés száz méteren belül, majd nyolcszáz méteren át semmi, csak a mindent vajvastagsággal beborító nyárfatermés.

Vajvastag nyárfatermés.

A külön érdekesség az volt, hogy nagyjából két és fél méteres magasságban voltak megtalálhatóak a törzseken, nem ritkán szerteszét szakadozva, ebből arra következtettem, hogy durván tíz-tizenöt évvel ezelőtt járhatott arrafele utoljára lelkes jelfestő/zugivó.
Pontosan már nem tudom, milyen indíttatásból, de megindultunk egy nyárfás után délnek, ahol tipikus alföldi horgásztó mellett hirdette a tábla, hogy
"Horgászni!
Fürödni tilos."
Gazella itt azon sajnálkozott, hogy nincs nálunk pecabot, hiszen a jelek szerint mindenkit arról akarnak meggyőzni, hogy csak azt csinálja, a vízbe viszont ne menjen bé. :D
Aztán sok lett a csalán, a pókháló és eltűnt az út, úgyhogy visszavonultunk oda, ahol még volt halvány remény.

Épp a térképet értelmezzük Gazellánéval, oldalt
csalán és csigák.

No itt lettem először rosszul - pont úgy, mint a Naplás-tó melletti keringés alatt.
Ettem eleget, ittam eleget, móriai meleg se volt itt még, aztán azon kaptam magam, hogy le kell ülnöm, mert nincs levegőm és elájulok.
Mutatni persze nem mutattam, de elég f*s volt - menni eztán nem esett jól egészen az első tanyákig, amik már Szentmártonkáta határát jelezték.
Itt már aztán szűnt a dolog.

Egy épp összeborulni készülő porta előtt figyelem
Voldemorték jeleit.

Odamentem tehát egy atyafihoz, aki épp a Ladája alját vizsgálta, és megkérdeztem, merre a járás a faluig.
Aszongya a következő tanyánál balra, és nyílegyenesen.
Jól van.
Megyünk a csapattal, a szomszéd után még egyenesen megyünk.
Egyre lepusztultabb a környezet, a házak düledeznek, Voldemort csatlósai pedig egyre több jelet írnak az égre, miszerint k*rvára nem erre kell jönni, úgyhogy visszafordulunk. :D
A leírásban következő tanya - az ipse szomszédja volt, a Ladás háztól kb. harminc méterre.
Thanks mate, you've aced it.
Innentől lassan kitárult az emberi civilizáció kapuja és fenemód megszaporodtak a kecskék, valamint a fehér színű Ladák gyermekbiciklikkel a tetejükön.

Lada & Kid Bike Blues.

Kezdtem magam a Hajdúságban érezni, de mielőtt ez kiteljesedhetett volna, beértünk a faluba és a tájszólás lebuktatott mindenkit.
Mi lehet jobb, mint amikor jól elkészített gombás májat fal az ember rizzsel egy-egy korsó ászok mellett?
Amikor ezt helyi főzet mellett teszi, erre azonban nem került sör - Szentmártonkátán utoljára három éve röffentek be a kádak és kemencék.
Kifaggattam a csapost, hogy mégis miért - azt mondta, nem volt igény.
Egy alföldi faluban.
Nem volt igény sörre.
Na hagyj. :D
Megebédeltünk tehát derekasan, Geldar lehajtott még egy-egy kupával. A többiek se fukarkodtak:
Aztán mivel nem lettem jobban fejben, kitaláltam, hogy mi lenne, ha maradnánk és befejeznénk a dolgot.
Meleg van, ebédeltünk, stb.
Gazellánénak kicsivel tovább tartott ezzel megbékélni, de az úrfi nem nagyon ágált (főleg, hogy előző nap emlékeim szerint éjfélig high-tech truckot rendezett be, úgyhogy meg is lepődtem, hogy milyen jól bírja a gyűrődést).
Én annyira nem bírtam, úgyhogy a vasút fele vettük az irányt. Ők ketten valami okos módszerrel vettek jegyet internetről, én a kevésbé bölcs telefonommal nem tudtam ilyet, így betoppantam a szentmártonkátai állomásra azzal, hogy majd én ott jól jegyet veszek.
Sehol senki, pár lefőtt arc ül a padokon.
Na jól van, közelebb megyek, hátha Mancika hátul kavar a falu Pistájával.
Harcsabajusz, a halászlé maradványaival és cicanadrágból kificcenő kőműves-dekoltázs versus húsos karok, klipszek a fülekben és gyanúsan vécéillatosítóra emlékeztető parfüm.
No ilyenből egy sem volt, viszont jegypénztárosból sem, így egyszerűen bezörgettem az ablakon, némileg erősebben, mint ahogy egyébként érdemes.
Csoda történt persze - megjelenik Mancika, klipszek és vaníliaillat nélkül, viszont nem kevésbé paprikapirosan az állomás ajtajában.
Elrikkantja magát:

- Nem zavarja, hogy itt vagyok?
- Nem.
- ...
- De most, hogy megjött, máris sokkal jobban érzem magam.

No innentől kezdve olyan kedves volt, hogy egyedül kávét nem kaptam a jegyem mellé, gyanítom, hogy egyedül azért, mert nem kértem.
Gazella kint jót vigyorgott azon, hogy szereltem le két mondattal Mrs. Dragont, de nem volt időm belefeledkezni önnön nagyságomba, mert megjött a vonat és az ekkor már tisztes hőségben megütötte a fejem a ser, alig győztem fölkászálódni a szerelvényre.
Kevésbé dicső, ismerjük el.
Utána a Keletiben elváltunk egymástól, ők hazatértek, Peti K pedig remek időzítéssel pont elkerülte őket, hogy a Derbyben vehessünk Guinesst SE.
Azért meg lettem híva egy értelmes sörre, szavam nincs, mondta Geldar és befordult az asztal alá.
Persze előtte megbeszéltük az ő kalandjait is (egykori közvetítőirodánkhoz került, akik kivittek minket Amerikába), majd kapott kölcsön egy, a jóga és az idegrendszer kapcsolatáról szóló könyvet.
Ha lehet hinni a híreknek, mostanság gyakorta belelapoz, ha nehezen megyen az alvás. :D

Szóval a következő karcolaton Potter mesterrel megyünk szakadó esőben, május huszonharmadikán a Vágóhíd irányába egy keddi estén.
A villamos bűzlik és víz csorog mindenhonnan - a f*szom kivan, de a lényeg még csak eztán jön.
Egyrészt megérkezünk egy vérbeli művésztanyára, ami egykor egy valódi vágóhíd volt, csak időközben végletekig lepusztult lakásokká és próbatermekké alakult.
A Pilóta is megjelenik, egy kutyával és eszméletlen mennyiségű mondanivalóval - ekkor még ez nem zavar nagyon.
Aminek viszont örülök, hogy nemsokára már a zenékkel - sőt, a zenéinkkel foglalkozunk stúdiós környezetben. Állati jó a hangulat, Potter vidám, Pilóta ide-oda teszi a mikrofont, hogy jobban szóljunk gitáron és hangilag.
A végeredményt aztán nem látjuk sokáig, de aznap este majdnem teljes az öröm, csupán elfogyott a söröm.
A végére jön a pláne - megmutatja egy elektronikus alapra építkező, szabad asszociációs gitártémával felhajtott zenéjét, a villamoson visszafelé már hangosan éneklek a fejemben egy erre íródott friss szöveget.
Állati.

Arról, hogy a Pilóta miért (s mikor) lett Pilóta, valamint arról, mi lett a zenékkel - legközelebb írok.
A kirándulásokról szintén, mert innentől kezdve már tényleg nem volt megállás.
Csak csúszás, mászás és esődobolás.

Erőt, merészséget!

The Promise of Air

Ahogy sikerül végre utolérnem magam térben és időben, valahogy egyre távolabb kerülnek a tavasz nyomottabb időszakai.
A nyugtalan pillanatok, a gyakori látogatásaim az orvosoknál, és az eszméletlen rossz állapotban levő gyomrom (és persze az idegrendszerem) elég sok napot csesztek el királyi módon.

Itt, Crosslord városában azonban alakulóban voltak a dolgok.
Többek között elkezdtem végre kijönni a helyi népességgel (ti. lakótársaim), akikkel kapcsolatban elég sok dolog zavart elég sokáig.
Volt, hogy egy héten átlagban négyszer volt ivászat, s bár mindenki tudja, hogy Geldar, a törp nem ritkán találja magát árkok alján csaprészegen, de ez kb. egy hónapban egyszer van, vagy egyszer sem.
Szóval amíg ment itthon a karnevál, gyakran fölvonultam csendes magányomba a tetőtéri szobámba (jelenleg a privát szaunám mínusz levélcsapkodó és jeges víz), és öntöttem át a dühömet zenébe.
Isteni szerencse, hogy a basszusgitárom évek óta használhatatlan, az erősítőm pedig Orkfalván pihen a szobámban, így maximum a nekem külön idehozott gitáron tudtam alkotni, amíg föl nem hoztam a sajátomat néhány héttel ezelőtt.
Ha nagy ritkán azonban mégis lementem, belefutottam érdekes alakokba. Itt van például Másik Én, aki ugyanazon a polgári néven osztozik, amelyiken én magam (és akit a változatosság kedvéért szintén nehezen viseltem nagyjából egy hónappal ezelőttig - tehát júliusig, amikor is találkoztunk véletlenül az Örs vezér terén s kiderült, hogy amúgy totál értelmes). Miután a Pilóta kirepült a Countless Vansból, ő érkezett elméletben a kiegészítő gitáros szerepkörére immár raszta hajjal, hogy a Blaha Lujza téri aluljáróba is belepasszoljunk. :D
Hamarosan ez a gyakorlatban is így lesz, nem titkoltan vele akarom életben tartani a lendületet, amíg Potter mester (a fő énekesünk és másik gitárosunk) német földön igyekszik boldogulni.
Persze ez a jelen, meg a közeljövő.
Lássuk, merre haladt tovább Geldar története tavasz derekán!

Egyrészt folytatódtak a céges bulik benn a munkahelyen, a gőz egyre nőtt, és ugyan
Miss Bike jelenlétében még mindig egy idiótának éreztem magam, de aggodalomra nem volt sok ok.

Mr. Pool és Mr. Yugo heverik ki a
grillezés fáradalmait.

A kis képen egy grillezés utóélete látható, hőseink némileg ványadtan festenek, de én magam nem véletlen nem kerültem fel a fotóra, maradjunk ennyiben. :D
Minden alkalommal edzettnek hittem magam, aztán utólag mindig megdöbbentem, hogy mennyire nem bírom az ivászatot (különféle okokból már jó egy éve nem iszok szinte semennyit).
Szerencsére sorainkat olyanok is erősítik, akiknek nem okoznak gondot az erősebb szeszes italok, lassacskán elérkezünk ahhoz, amikor kiviszem majd őket egy magyar bajnoki focimeccsre, aminek a túléléséhez ez elengedhetetlen. :D
Amit anno Lazlow mondott a brazil bajnokságra, részben itt is igaz és legendáktól csak pontosan idézhetünk:
"A legjobb bajnokságok közé sorolják, amit nem értek. Mindenki megy előre, nincs védelem, nincs középpálya - összességében sz*r az egész". :D :D
No ehhez kell majd a szeszes ital, csak itthon nem megy mindenki előre, a többi viszont szentigaz.
Annak idején én is hasonló okokból kerültem a kapuba, de a céges focizásokon már többször kiderült, hogy nem vagyok teljesen elveszve.
Szerdánként járunk - jártunk akkoriban is, és meg kell valljam szerényen, a védéseknél jobban már csak azt élvezem, mikor valaki többedszerre belerúg a lábamba, így szégyenérzet nélkül kenhetem föl a falra. :D
Két tag azóta se jár, pedig ahogy ismeretes, hatvan kiló vagyok mindössze.

Gattolina is képben maradt, kilencedikén például egy fantasztikus koncertre mentünk el a Ferenciek terétől nem olyan messze eső katolikus templomba, ahova egy híres svédországi kórus érkezett.
Előzetesen gondoltam, hogy na végre most megmutatom, elvégre a cégnél egyetlen egyszer sikerült svédül kommunikálnom egy Joel nevű ürgével, igaz, ott nem vallottam kudarcot.

No hát most sem égtem be.
Este van, este van, ki-ki ordibálna két utcára, de a Váci utcán turisták tömege hömpölygött, míg a templom előtt cigarettáztam és eszembe idéztem a napokat, mikor a Likör nevű egyetemista kórus előadásait látogattam.
Persze nem Isten kezdett el megszólítani, sokkal inkább egy elég jó testű lány, akivel ilyenkor lehetett szót váltani és szokásomhoz híven sármosan bosszantani.
Eme kórus (Hvitfeldtska Gimnasiets kör) főleg gimnazista lányokból és srácokból állt, úgyhogy ide inkább azért érkeztem, hogy svéd nyelvet hallhassak végre - és ez is történt.
Ahogy beléptünk a templomba, rájöttem, hogy izomból el kéne látogatnom egy templombelsőben kevéssé honos bokor mellé vagy fatörzshöz, így megkérdeztem egy abszolút viking-kinézetű ipsét (mínusz sörhabbal dúsított szakáll) svédül, hol is a mosdó.
Felettébb meg is örült, miután válaszolt, s tudakolta, hogy svéd vagyok-e, s ha igen, mikor költöztem ide Budapestre. :D
A miért-ig már nem jutott el, mert bevallottam, hogy csak úgy teszek, mintha az lennék, de magyar vagyok, turista bárhol.
Gattolina azért bátorítóan vigyorgott, majd beültünk a padokba és kikapcsoltam az agyam durván egy óra erejéig.
Hazafele direkt Kőbánya-alsó fele mentünk, szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy vannak olyan városrészek, amiket a leány a továbbiakban önszántából elkerül - ez azóta is így van. :D

Öt nap se telt bele, és ismét szabadságon voltam, nagy lendülettel igyekeztem tehát ismét Szoboszlaj fele, előtte még Kőbányára persze, hogy vonatra szállhassak, ahol a jó hagyományok szerint sosincsen ülőhely.
Annyira azért nem törtem meg, mert sokszor mentem már hazulra úgy, hogy végig álltam, és most is erre készültem, amikor is belebotlottam egy fülkébe, ahol volt még egy darab hely.
Alighogy leültem, már rá is jöttem, miért volt ez így.
A srácok-férfiak munkások voltak, és elég régen nem fürödhettek már, de a szaghoz viszonylag hamar hozzá lehetett szokni Oroszlányban eltöltött éveim után, s hamarost azon kaptam magam, hogy inkább velük akarok dumálni egy totál depressziós Koestler-könyv olvasása helyett (Sötétség délben).
A beszédjükön hallottam, hogy valami külterületünkről jöhetnek, és ugyan elébb Szatmár meg a Partium között hezitáltam, aztán kiderült, hogy kárpátaljaiak.
Velük kapcsolatban annyit tudok, hogy vannak ott rokonaim, hamar ki is tudódott, hogy egyazon faluba valósiak, és hál' istennek a rokonaimat többé-kevésbé normális embernek ismerik (ilyen véletlen találkozások alkalmával általában reménykedem, hogy nem nyírségi az illető, mert szép hányada az ottani rokonaimnak masszív alkesz, esetleg bűnöző volt sokáig és már a föld alatt pihen).
Szóval beszélgettünk a srácokkal.
Totál időutazás volt az egész.
Egyrészt a fiatalabbak úgy hívtak, "báttya", ami emlékeim szerint ott kinn valamiféle tiszteletteljes megszólítás, másrészt az idősebbek nagyon szívesen meséltek az ukrán állapotokról, amikre kíváncsi voltam.
A beszédjükben keverték az ukránt és a magyart (elmentem a poliklinikára fogat húzatni, stb.), ha nem érdekelnének a nyelvek, akkor is érdeklődve bámultam volna, főleg, hogy egy sört is lehúztam a történeteik mellé.
Így érkeztem meg Szoboszlóra.
Első alkalom volt hosszú-hosszú ideje, hogy rosszkor érkeztem.
Egyrészt itthon volt ugyan Krisz cimborám Angliából, de a beteg édesapját vitte kezelésekre, másrészt Oláhék, akik közeli rokonaim és elég gyakran írok róluk, felmentek a hegyi üdülőjükbe, így gyakorlatilag pár mondatot váltottam csak velük.

Szoboszló főtere hátulról fotózva - jobbra a Bocskai söröző.

A nagybátyám azért maradt, úgyhogy néhány óra múltán azon kaptam magam, hogy tormás disznóhúst (!) eszek és baromi finom, valamint az is feltűnt, hogy a hagyományokhoz híven folyamatban van lerészegedésem is.
Mielőtt erre sor került vón', visszameneteltem ahonnét jöttem, és kialudtam az elmúlt hetek idegi őrleményeit.
A következő napokban főleg két dolog kötött le, egyrészt Kriszbe próbáltam lelket verni, aki nem nagyon találta itthon a helyét plusz a beteg édesapját gondozta - így hamarosan végigjártuk a gyerekkorom gyakrabban látogatott játszótereit, a repteret,

Szoboszló víztornya.

és a fürdő kijjebb eső részeit (miközben söröztünk egyébként, így nagymamám nosztalgia biciklijével a Gólya zug előtt egy fának csapódtam :D ).
Annyi baj legyen.
Nagymamám sövényét ezúttal nem kellett megnyírni (ahogy az általam cseresznyepirosra festett kapuja is tartotta a színét, nagy bánatára :D ), így fenyőt és bodzát fűrészeltem, meg egy másikat, amit elleptek a tetvek és szerintem leánykorában eperfa lehetett.
Edzésben vagyunk?
Azt csak hisszük.
Lilyvel ezúttal sem sikerült találkozni, négy nap nem volt elegendő hozzá.
Most ugyan Szibériában van, de bízok benne, hogy ha hazatér, akkor lesznek történetei...
Lány ugyan, de időnként nekik is lehetnek jó történeteik. :D

Lecsengett a húsvét, de a családi dolgok nem értek véget.
Megtörtént az áttörés - közös asztalhoz ültünk öten - a három gyerek meg a szüleink.
Megemlékeznék róla, utoljára 2012-ben volt ilyen, mikor hazatértem Svédországból, és az pocsékul zárult, így talán némi okkal reméltem, hogy most senki sem fogja eltoszni a hangulatot (anyámra azért kisebb összegben fogadtam volna).
Ehhez képest öcsém remek szervezőnek bizonyult.

Apám s húgom a Ráday utcában.

Egyrészt életemben először hajóztam a Dunán velük, majd ettünk egy vendéglőben a Pozsonyi utcában, ahol nagyon jól főztek, és ami még ennél is fontosabb - nem különböztünk össze.
Azóta ugyan nem volt ennek ismétlése, de nem is a Duna TV-n vagyunk - no meg a ritkább dolgokra alighanem jobban emlékszik az ember.
Áldás, békesség - visszafogott részegség.

És akkor a nagy visszatérésről.
Viszonylag köztudott, hogy amíg komolyan nem voltam rendben, nem mertem egyszerűen belevágni túrázni.
Nem ment.
Azon agyaltam, hogy ha rám jön valami, akkor az totál gáz lesz és valahogy ez visszatartott attól, hogy kimerészkedjek a terepre végre.
Mindennek már májusban szakadt vége, amikor Gazella és Gazelláné föltűnt a színen, hogy együtt barnuljunk le a Tápió mentén és kérhessünk Arany Ászokat egy egykori sörfőzdében.
Minderről azonban majd legközelebb fog szó esni - addig is itt lehet húsevő növényekkel álmodni.
Legközelebb is jövök.

We speak in different voices

Ahogy a Balkán legészakibb előörsének hangmestere mondaná:
"Heló nép!"
Miután katapultba segítettük a gitárjával és egy üres pezsgősüveggel, amire fekete filctollal egy szívecske van rajzolva, benne a "Tibi"-felirattal, el is kezdődhet mai szószórásunk.
Kiszabott meleg van, de ez talán nem meglepő, hiszen augusztust írunk, az év egyik legmelegebb szakát bárhol, kivéve talán a déli féltekét, ahol javában tart a tél és San Franciscot, ahol különféle természeti adottságok miatt szeptember (!) a legmelegebb hónap.
Baromi jó lehet a kisiskolásoknak fölfele gyalogolni a legendás dombokon, ahol annak idején Steve McQueen száguldott eszméletlen fekete autójával egy filmben, vagy még inkább a tömött villamoson lazacosat játszani. :D
Szerencsére a meleg ott 33 fok környékét jelenti, itt a szobámban nagyjából most van annyi, úgyhogy visszafogott finn férfierotikát ígérhetek - szauna van konkrétan.

Ilyenkor kifejezetten hálás feladat a tavaszról írni (hiszen ott fejeztük be legutóbb, hogy lecsengett a február), hisz értelmes idő volt, csicseregtek a madarak és nem akartam fejest ugrani az ötödikről egy sajnos nem létező tóba itt alattunk.
Ahogy ránk köszöntött a márczius, jött is valami olyan, amire eddig nem vállalkoztam sose - elmentem egy osztálytalálkozóra.
Gimnáziumi volt és tíz éves, szóval elméletben sok dolog történt mindenkivel - persze azt is érdemes figyelembe venni, hogy eleve nagyon kevés emberre voltam kíváncsi.
A történetek előtt meg kellett azonban találni a helyet - erre egy szombati napon került sor, negyedikén.
Szerencsére lemerült a telefonom, és nem tudtam tölteni őkelmét Oroszlány dicső városában, így két órával korábban mentem oda a helyre (stílusosan a Balkán Grillben volt), s az kongott az ürességtől.
Na mondom ez égő lesz.
Két óra múlva aztán megjött a had.
Ismét az osztályteremben éreztem magam. Átrepülnek felettem a mondatok, a semmiről van szó javarészt, igazából senkit se nagyon érdekel a legtöbb jelen lévő.
De mégsem volt teljesen így.
Emlékezhetünk, annak idején én nagyon nem tartoztam oda. Sosem tudtam pontosan, mit is akarok az élettől, de azt biztosan tudtam, hogy nem akarom úgy végezni, mint ahogy a durván háromnegyedünkről sejtettem, hogy fogja.
Nagy jóstehetségem nincsen, de nem is kellett - minden nagyjából úgy történt, ahogy azt lehetett sejteni.
- a lányok jókora része már túl van házasságon, babán
- a srácok közül kb. négyen végzünk bármiféle értelmiséginek nevezhető munkát
- a lányok egy része gyakorlatilag kitartott, de kevesebben, mint ahogy azt régen tippeltem volt.

Hősünk valahol középtájon vigyorog, a kopasz csávótól jobbra apám kereszt-
lánya, a kopasz csávó értelemszerűen a régi osztályfőnökünk.

Yule épp békára les a Szilas-patak partján.

Cinkota legszélső házai.

Hazafelé, valahol Cinkota és Keresztúr határán.

A Nap lassan lemegy, a Visegrádi-hegység a távolban helyesel.

Ennek ellenére egész jól elbeszélgettem a többséggel, este a maradék ételt elvittük egy hajléktalanszállóra, majd söröztem még Pipivel, Mariannal meg egy Hagyma nevű sráccal, aki talán a legmélyebbre süllyedt mindenki közül (lopásokkal büszkélkedett és azzal, hogyan tékozolt el egy kb. másfélmillió forint összegű balesetbiztosítást).
Az egyetlen ember, akivel nem nagyon tudtam dűlőre jutni, az egykori osztályfőnököm volt.
Valahogy úgy tűnt, mintha benne ragadt volna az, hogy egykor kik voltunk és hova voltunk skatulyázva. Én értelmesnek számítottam, meg ami érdekelt, azt csináltam - viszont amikor megkérdezte, eddig hogy telt az életem, nem nagyon várta meg, hogy befejezzem a történetet.
Kár pedig, mert annak idején egyfajta példakép volt, de semmi sem tart örökké, I guess.

Miután valahogy kihevertem az estét (sikerült kissé betintázni), máris jött a következő hétvége, ahol a most már házas Marky és Yule társaságában ment a Naplás.
Ekkoriban még bőven voltak rosszulléteim, s a túrán is rám jött egy, de kinn lenni a természetben mégis sokkal jobb volt, mint otthon kilátástalanni.
Előtte nap meghallgatuk a Cosa Polska nevű formációt az Aurórában, majd megdolgoztuk Ákos művész úr Ikon című slágerét egy számítógépes programmal.
Itt a dadaista művészet ötvöződött a tiszta és ősi káosszal azon a hangfelvételen, és megmondom őszintén, ez valóban érdemelt volna egy Kossuth-díjat. :D

Szóval kihéveztünk valahova Mátyásföldre, majd megkezdtük a kifele vándorlást a Szilas-patak mentén. A fák vidoran virágoztak, Trombitär vígan nem trombitált, Yule pedig yuléskodott, ahogy szokott. :D
Ők tényleg egy tökéletes páros.
Azzal hívtam őket a Naplás-tóhoz, hogy lesz halsütő-stand, de persze nyoma sem volt, meg egyébként is bőven emlékezhettem rosszul, szóval belógattuk a lábunk a vízbé, és befejezettnek nyilvánítottuk a küldetést.
Az égen ekkor David Hasselhoff jelent meg egy Pontiac Firebird volánja mögött, majd ahogy egyre közelebb ért, felhangzott a True Survivor című slágere, a víz kettévált, egy kutya pedig maga alá vizelt a lassan szárazuló meder alján.
Mikor felocsúdtunk első meglepetésünkből, úgy döntöttünk, hogy a fenyőerdős út lesz a megoldás visszafele.
Egy főútnak látszó tárgyon elváltak az útjaink, innentől magamban bandukoltam vissza Crosslord irányába, a lassan lefele szálló Nap társaságában.
Tüskebokrok ide, normális idő oda, megszállt az a fajta hangulat, amit főleg az angliai időkben éreztem - valami olyasmi, hogy "megérte".
Tényleg megérte.


Közös zenei utunk is folytatódott márciusban, Potter mesterrel.
Ekkoriban még mindig elég schoolboy-színvonalon énekeltem, és nem tudtam eljátszani a számainkat úgy, hogy közben értelmezhető legyen a vokál, de alakultunk.
Minden próbánkon fölvettünk temérdek anyagot, főleg okulásnak a későbbiekre ( :D ), de a legjobban sikerültek végül is a youtube-on kötöttek ki.
A Countless Vans-t tényleg semmi nem állíthatja meg, csak egy árok tele grillezett aligátorral, az viszont nagyon.
Sejthető persze, hogy mivel a jelenben már augusztusban járunk, alakulhattunk azóta is - és de még mennyire.
Legközelebbre alighanem készülök is valamivel, de még egyelőre nem lövöm le a poént.
A legközelebbi bejegyzésre pedig a tervek szerint alig kevesebb, mint egy hetet kell várni - az események egyre inkább pörögnek föl.
Túra Gazelláékkal, céges cukkinipucolás és újabb keleti út vár majd azokra, akik elítélik az alkoholmentes söröket.
Tegyünk mindannyian így.