A nyugtalan pillanatok, a gyakori látogatásaim az orvosoknál, és az eszméletlen rossz állapotban levő gyomrom (és persze az idegrendszerem) elég sok napot csesztek el királyi módon.
Itt, Crosslord városában azonban alakulóban voltak a dolgok.
Többek között elkezdtem végre kijönni a helyi népességgel (ti. lakótársaim), akikkel kapcsolatban elég sok dolog zavart elég sokáig.
Volt, hogy egy héten átlagban négyszer volt ivászat, s bár mindenki tudja, hogy Geldar, a törp nem ritkán találja magát árkok alján csaprészegen, de ez kb. egy hónapban egyszer van, vagy egyszer sem.
Szóval amíg ment itthon a karnevál, gyakran fölvonultam csendes magányomba a tetőtéri szobámba (jelenleg a privát szaunám mínusz levélcsapkodó és jeges víz), és öntöttem át a dühömet zenébe.
Isteni szerencse, hogy a basszusgitárom évek óta használhatatlan, az erősítőm pedig Orkfalván pihen a szobámban, így maximum a nekem külön idehozott gitáron tudtam alkotni, amíg föl nem hoztam a sajátomat néhány héttel ezelőtt.
Ha nagy ritkán azonban mégis lementem, belefutottam érdekes alakokba. Itt van például Másik Én, aki ugyanazon a polgári néven osztozik, amelyiken én magam (és akit a változatosság kedvéért szintén nehezen viseltem nagyjából egy hónappal ezelőttig - tehát júliusig, amikor is találkoztunk véletlenül az Örs vezér terén s kiderült, hogy amúgy totál értelmes). Miután a Pilóta kirepült a Countless Vansból, ő érkezett elméletben a kiegészítő gitáros szerepkörére immár raszta hajjal, hogy a Blaha Lujza téri aluljáróba is belepasszoljunk. :D
Hamarosan ez a gyakorlatban is így lesz, nem titkoltan vele akarom életben tartani a lendületet, amíg Potter mester (a fő énekesünk és másik gitárosunk) német földön igyekszik boldogulni.
Persze ez a jelen, meg a közeljövő.
Lássuk, merre haladt tovább Geldar története tavasz derekán!
Egyrészt folytatódtak a céges bulik benn a munkahelyen, a gőz egyre nőtt, és ugyan
Miss Bike jelenlétében még mindig egy idiótának éreztem magam, de aggodalomra nem volt sok ok.
 |
| Mr. Pool és Mr. Yugo heverik ki a grillezés fáradalmait. |
Minden alkalommal edzettnek hittem magam, aztán utólag mindig megdöbbentem, hogy mennyire nem bírom az ivászatot (különféle okokból már jó egy éve nem iszok szinte semennyit).
Szerencsére sorainkat olyanok is erősítik, akiknek nem okoznak gondot az erősebb szeszes italok, lassacskán elérkezünk ahhoz, amikor kiviszem majd őket egy magyar bajnoki focimeccsre, aminek a túléléséhez ez elengedhetetlen. :D
Amit anno Lazlow mondott a brazil bajnokságra, részben itt is igaz és legendáktól csak pontosan idézhetünk:
"A legjobb bajnokságok közé sorolják, amit nem értek. Mindenki megy előre, nincs védelem, nincs középpálya - összességében sz*r az egész". :D :D
No ehhez kell majd a szeszes ital, csak itthon nem megy mindenki előre, a többi viszont szentigaz.
Annak idején én is hasonló okokból kerültem a kapuba, de a céges focizásokon már többször kiderült, hogy nem vagyok teljesen elveszve.
Szerdánként járunk - jártunk akkoriban is, és meg kell valljam szerényen, a védéseknél jobban már csak azt élvezem, mikor valaki többedszerre belerúg a lábamba, így szégyenérzet nélkül kenhetem föl a falra. :D
Két tag azóta se jár, pedig ahogy ismeretes, hatvan kiló vagyok mindössze.
Gattolina is képben maradt, kilencedikén például egy fantasztikus koncertre mentünk el a Ferenciek terétől nem olyan messze eső katolikus templomba, ahova egy híres svédországi kórus érkezett.
Előzetesen gondoltam, hogy na végre most megmutatom, elvégre a cégnél egyetlen egyszer sikerült svédül kommunikálnom egy Joel nevű ürgével, igaz, ott nem vallottam kudarcot.
No hát most sem égtem be.
Este van, este van, ki-ki ordibálna két utcára, de a Váci utcán turisták tömege hömpölygött, míg a templom előtt cigarettáztam és eszembe idéztem a napokat, mikor a Likör nevű egyetemista kórus előadásait látogattam.
Persze nem Isten kezdett el megszólítani, sokkal inkább egy elég jó testű lány, akivel ilyenkor lehetett szót váltani és szokásomhoz híven sármosan bosszantani.
Eme kórus (Hvitfeldtska Gimnasiets kör) főleg gimnazista lányokból és srácokból állt, úgyhogy ide inkább azért érkeztem, hogy svéd nyelvet hallhassak végre - és ez is történt.
Ahogy beléptünk a templomba, rájöttem, hogy izomból el kéne látogatnom egy templombelsőben kevéssé honos bokor mellé vagy fatörzshöz, így megkérdeztem egy abszolút viking-kinézetű ipsét (mínusz sörhabbal dúsított szakáll) svédül, hol is a mosdó.
Felettébb meg is örült, miután válaszolt, s tudakolta, hogy svéd vagyok-e, s ha igen, mikor költöztem ide Budapestre. :D
A miért-ig már nem jutott el, mert bevallottam, hogy csak úgy teszek, mintha az lennék, de magyar vagyok, turista bárhol.
Gattolina azért bátorítóan vigyorgott, majd beültünk a padokba és kikapcsoltam az agyam durván egy óra erejéig.
Hazafele direkt Kőbánya-alsó fele mentünk, szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy vannak olyan városrészek, amiket a leány a továbbiakban önszántából elkerül - ez azóta is így van. :D
Öt nap se telt bele, és ismét szabadságon voltam, nagy lendülettel igyekeztem tehát ismét Szoboszlaj fele, előtte még Kőbányára persze, hogy vonatra szállhassak, ahol a jó hagyományok szerint sosincsen ülőhely.
Annyira azért nem törtem meg, mert sokszor mentem már hazulra úgy, hogy végig álltam, és most is erre készültem, amikor is belebotlottam egy fülkébe, ahol volt még egy darab hely.
Alighogy leültem, már rá is jöttem, miért volt ez így.
A srácok-férfiak munkások voltak, és elég régen nem fürödhettek már, de a szaghoz viszonylag hamar hozzá lehetett szokni Oroszlányban eltöltött éveim után, s hamarost azon kaptam magam, hogy inkább velük akarok dumálni egy totál depressziós Koestler-könyv olvasása helyett (Sötétség délben).
A beszédjükön hallottam, hogy valami külterületünkről jöhetnek, és ugyan elébb Szatmár meg a Partium között hezitáltam, aztán kiderült, hogy kárpátaljaiak.
Velük kapcsolatban annyit tudok, hogy vannak ott rokonaim, hamar ki is tudódott, hogy egyazon faluba valósiak, és hál' istennek a rokonaimat többé-kevésbé normális embernek ismerik (ilyen véletlen találkozások alkalmával általában reménykedem, hogy nem nyírségi az illető, mert szép hányada az ottani rokonaimnak masszív alkesz, esetleg bűnöző volt sokáig és már a föld alatt pihen).
Szóval beszélgettünk a srácokkal.
Totál időutazás volt az egész.
Egyrészt a fiatalabbak úgy hívtak, "báttya", ami emlékeim szerint ott kinn valamiféle tiszteletteljes megszólítás, másrészt az idősebbek nagyon szívesen meséltek az ukrán állapotokról, amikre kíváncsi voltam.
A beszédjükben keverték az ukránt és a magyart (elmentem a poliklinikára fogat húzatni, stb.), ha nem érdekelnének a nyelvek, akkor is érdeklődve bámultam volna, főleg, hogy egy sört is lehúztam a történeteik mellé.
Így érkeztem meg Szoboszlóra.
Első alkalom volt hosszú-hosszú ideje, hogy rosszkor érkeztem.
Egyrészt itthon volt ugyan Krisz cimborám Angliából, de a beteg édesapját vitte kezelésekre, másrészt Oláhék, akik közeli rokonaim és elég gyakran írok róluk, felmentek a hegyi üdülőjükbe, így gyakorlatilag pár mondatot váltottam csak velük.
 |
| Szoboszló főtere hátulról fotózva - jobbra a Bocskai söröző. |
Mielőtt erre sor került vón', visszameneteltem ahonnét jöttem, és kialudtam az elmúlt hetek idegi őrleményeit.
A következő napokban főleg két dolog kötött le, egyrészt Kriszbe próbáltam lelket verni, aki nem nagyon találta itthon a helyét plusz a beteg édesapját gondozta - így hamarosan végigjártuk a gyerekkorom gyakrabban látogatott játszótereit, a repteret,
 |
| Szoboszló víztornya. |
Annyi baj legyen.
Nagymamám sövényét ezúttal nem kellett megnyírni (ahogy az általam cseresznyepirosra festett kapuja is tartotta a színét, nagy bánatára :D ), így fenyőt és bodzát fűrészeltem, meg egy másikat, amit elleptek a tetvek és szerintem leánykorában eperfa lehetett.
Edzésben vagyunk?
Azt csak hisszük.
Lilyvel ezúttal sem sikerült találkozni, négy nap nem volt elegendő hozzá.
Most ugyan Szibériában van, de bízok benne, hogy ha hazatér, akkor lesznek történetei...
Lány ugyan, de időnként nekik is lehetnek jó történeteik. :D
Lecsengett a húsvét, de a családi dolgok nem értek véget.
Megtörtént az áttörés - közös asztalhoz ültünk öten - a három gyerek meg a szüleink.
Megemlékeznék róla, utoljára 2012-ben volt ilyen, mikor hazatértem Svédországból, és az pocsékul zárult, így talán némi okkal reméltem, hogy most senki sem fogja eltoszni a hangulatot (anyámra azért kisebb összegben fogadtam volna).
Ehhez képest öcsém remek szervezőnek bizonyult.
 |
| Apám s húgom a Ráday utcában. |
Egyrészt életemben először hajóztam a Dunán velük, majd ettünk egy vendéglőben a Pozsonyi utcában, ahol nagyon jól főztek, és ami még ennél is fontosabb - nem különböztünk össze.
Azóta ugyan nem volt ennek ismétlése, de nem is a Duna TV-n vagyunk - no meg a ritkább dolgokra alighanem jobban emlékszik az ember.
Áldás, békesség - visszafogott részegség.
És akkor a nagy visszatérésről.
Viszonylag köztudott, hogy amíg komolyan nem voltam rendben, nem mertem egyszerűen belevágni túrázni.
Nem ment.
Azon agyaltam, hogy ha rám jön valami, akkor az totál gáz lesz és valahogy ez visszatartott attól, hogy kimerészkedjek a terepre végre.
Mindennek már májusban szakadt vége, amikor Gazella és Gazelláné föltűnt a színen, hogy együtt barnuljunk le a Tápió mentén és kérhessünk Arany Ászokat egy egykori sörfőzdében.
Minderről azonban majd legközelebb fog szó esni - addig is itt lehet húsevő növényekkel álmodni.
Legközelebb is jövök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése