Jó ideje, hogy nem írtam már, szóval ideje feltárni Mória emésztőgödreit és kihantolni az idejekorán elhullott orkokat mind egy szálig.
Szóval hol is hagytam abba?
A koncert utózöngéi is lecsengtek lassacskán.
Szeptembert írtunk, és az időjárást már csak a munkakedvem múlta alul. De erről majd kicsit később.
Először is várt egy új kihívás - segíteni atyámnak Németországba költözni.
Bizony.
Apám 55 évesen a fejébe vette, hogy nem áll meg itthon, hanem tovább halad nyugat és a magasabb kereseti lehetőségek fele, úgyhogy szeptember 23.-án meg is indultunk hosszú utunkon Hessen tartomány fele, ahol már várta vígan egy forgácsolóüzem. Meg egy ház tele magyarokkal, köztük egy oroszlányi sráccal, aki mindkettőnket (!) ismert.
Addig azonban nagyjából 1200 kilométert kellett még leküzdeni, úgyhogy azon a szombat hajnalon meg is indultunk vidáman és ami engem illet, holtfáradtan Germániába.
Tankolás valahol a Népfürdő utcában, veszek egy Ausztria-térképet és off we go, a következő megálló Mosonmagyaróvár.
Pénzváltás a városban, újra érzem az utak izgalmát, amit többek közt akkor is tapasztaltam, amikor átszeltem kamionnal Európát s végül Wales északkeleti részén kötöttem ki.
Ahogy átérünk a sógorok földjére, javulnak az utak, exponenciálisan szaporodnak a napelemekkel fedett házak és - érkeznek lassacskán a Bécsi-erdő hegyei, amelyek alatt alagúton bújunk át. A Duna völgye hosszas és izgalmasabb, mint amire emlékeztem - legutóbb, mikor Passau felé igyekeztem egy fehér Ford Transit belsejében jeles öcsémmel, inkább átaludtam az utat, annyira unalmasnak tanáltam.
Hiba volt.
Látjuk így a Rózsa neve Melki Adso-jának egykori szálláshelyét, kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) falvakat és takaros városokat, majd Passau előtt már alig várom, hogy elővegyem az ADAC részletes térképét és elkezdődhessen az igazi navigáció (természetesen GPS-t nem használunk).
Suben után megemelkedik a tempó - atyámat igyekszem időnként a legbelső sáv használatára ösztökélni.
Germán földön elvileg akármennyivel mehetsz ott, viszont ha balesetet okozol, a büntetés arányosan nagyobb is, szóval végül maradunk a 120-130-as tempó környékén.
Tankolni behajtunk egy bajor faluba, ahol minden igyekezetünk ellenére sem sikerül eltévedni, majd száguldunk tovább a kb. fél Magyarországnyi államon által.
Megjegyzek egy csomó hegységet, amit a jövőben nagyon szívesen meg fogok hódítani, majd egy Aschaffenburg nevű város után már észak fele repesztve közeledünk Hessen hegyi falvacskái felé.
Apámat dicséret illeti - egyetlen hibáját itt követi el.
Egy lehajtónál elnézi a távokat, s majdnem nekiszáguld a szalagkorlátnak - a jogsija ellenben alig két hónapos, szóval ez igazán elnézhető.
Giessen egyik külvárosában újra tankolunk, itt már atyám küldöm be beszélni a tankstelle eladójával (az előzőket én oldottam meg fel-feltámadó némettudásom segítségével :D ) - végül nagy vonakodva bemegy és nagy boldogan jön ki azzal, hogy mégis csak tud németül.
 |
| Valahol Giessen külvárosában, atyám épp benzint vételezik. |
A szállásra már sötétben érkezünk meg, egy többé kevésbé barátságos magyar kommunában fog lakni apám, a szobája egy átalakított társalgó, közvetlen szomszédja pedig egy idős, meleg csávó, aki úgy stíröli, hogy kis híján beszólok neki.
Annáékhoz indulunk eztán, akik apám keresztlánya, férje és kislányuk; még sosem láttuk a helyet, ahol laknak (Limburg egyik külvárosa), ideje megnézni.
Szati, Anna férje jól vezet, és általam nem értett okokból egyikőjük sem mérges nagyon, mikor félúton feléjük visszafordulunk, mert hősünk egy autó tetején hagyta az összes fontos iratot. :D
Kis falu lévén egy gemkapocs sem tűnik el a mappából, mind meglesz - eztán már zavartalanul robogunk Hessen délnyugati határára.
 |
| Kilátás Dehrn várára Annáék erkélyéről. |
Geldar ezek után neki is lát a vacsorának, majd hamar lehanyatlik egy matracra és képszakadás.
Másnap jön a visszaút - Szati kivisz Frankfurtba és kezdődhet a végtelen vonatozás.
Érzem a kaland szelét, mert egy ICE fedélzetén robogok München felé s annyira gyors, hogy a tájból nem mindig látok mindent.
Münchenben kis híján lekésem a csatlakozást, mert rossz vágány felé igyekszek nagy rössel, aztán még idejében megnézem a jegyem, és visszakocogok, úgyhogy pont fél perc van hátra az indulásig, mikor bőszen fölkapaszkodok a railjetre és hajrá világ.
Mindenképp megfogadom, hogy valahogy ébren maradok, hogy lássam az Alpok német nyúlványait, de már majdnem Ausztriában járunk, mikor felébredek.
A Salzburg környéki látvány azonban tökéletesen kárpótol.
 |
| Frankfurt belvárosában. |
Ausztriában aztán ismét elalszom, úgyhogy viszonylag gyorsnak tűnik az átkelés rajta - azon kapom magam hogy Bécs van mindjárt és szomjasabb vagyok egy timbuktui tevénél.
Ki is ballagok a büfébe, de a vonaton a bankkártyám nem érvényes, így meglehetősen száraz állapotban érkezem vissza kis hazánkba, alig várom, hogy leszálljak végre és nem utolsósorban pihenjen végre ülepem a cirka háromezer kilométernyi koptatás után.
Este így is lesz, jobban alszom, mint bármikor.
Így ért tehát véget a "költöztetem atyámat" címmel ellátott kaland, majd lassan a szeptembernek is búcsút mondtunk - legközelebb októberrel folytatom.
