Szoboszlói kalandok, és eltáv

Ha mindenki összegyűlt, bele is kezdenék az elmúlt néhány nap taglalásába.
Elsőként arról, ami nem jött össze: Peti K és csapata megrohanta a magyar Rónát és Visegrádon kötött ki.
A tanítványaim nem nagyon jöttek akkortájt, úgyhogy nem tudtam vele tartani.
Ősszel azonban nem menekül, már be van neki készítve a reszelt torma kis üvegben.
A Pimasz Pincért szintén nem tudtam megnézni, mindjárt az is kiderül, miért. Állítólag pálinkával várt volna, és őt ismerve aligha marad meg őszre - de ne bánkódjunk, akkor én sem üres kézzel fogok érkezni.
Ötödikén pénteken tehát ismét startolt a vándorcirkusz (ahogy K Laci bátyám beharangozta volt, mikor elköltöztetett minket Nagykamarásról Szoboszlóra), és ismét felismertem, miért ne bízzak anyámra soha út szervezését.
A kaotika váltakozik a kakofóniával, egy szó, mint száz: a családi utak jók, de igen megerőltetőek.
Kezdve azzal, hogy a kocsiján a fék megadta magát, majd egy ideig úgy volt, hogy nem tudok velük menni, pedig a rokonságot még meg akartam lesni egyszer, mielőtt Amerikába távoznék újfent.
Ebből lett az, hogy a gyapjú szerepe felértékelődött az életemben, de ne szaladjunk ennyire előre.
Ötödikén levizsgáztam óészaki irodalomból (döbbenetemre négyest kaptam), majd keróra pattanva föltekertem Budára, ahol laktak, és irgalmatlanul kifáradtam.
Indulás előtt fél órával értem oda.
Anyám új faszija autószerelő, de k*rva jó fej, néhány poén után letettem a bringám és irány Horány.
A húgom hátul hülyül, anyám elől vált sávot irányjelzés nélkül - just like old times.
A régi hangulatot az is erősítette, hogy az M3-ason sikerült defektet kapni valahol Heves megyében, úgyhogy bevontam magammal a hugicám az autópálya hídja alá, legalább ketten megmaradjunk az utókornak, ha beléjük száguld egy kamion kerékcsere közben.
Szerencsére erre nem került sor, így Poroszlóig nem volt megállás. 
Érdekes, hogy az emberben van valami biológiai határjelző szerkezet, ami az Alföld megkezdődtével aktivizálódik, és sárgán villog (ez már majdnem az). 

Hortobágyon

És ahogy átér az ember Hortobágyra, s megkezdődik a Hajdúság, a lámpa zöldre vált és azt mondja magának az ember, hogy na igen: ez az. Számtalan alkalommal volt már így, és most sem volt másképp (arról nem beszélve, hogy a Hajdúság elkezdődtével feltűnnek napjaink hétköznapi hősei, a nosztalgiabájkokon krosszozó nők és férfiak, nem ritkán hulla részegen délután kettő magasságában).
Nagyim házában nem sok időt töltöttem, megérkezett ugyanis Lily, akivel a reptér fele vettük az irányt, igazi birodalmam felé.
Emlékezhetünk, hogy itt kezdődött első igazi vándorutam, mikor anyám világgá zavart valamikor 1998 táján, és Nagyhegyesről hoztak haza a rendőrök.
Szép idők voltak.
Akkor tudtam meg egyébként, mekkora is a valós kiterjedése a szoboszlói reptérnek - istentelenül óriási.
Ide ültünk ki Lilyvel egy, illetve kettő üveg borral, bele a cserebogarak kellős közepébe.
Visszavonulót kellett fújni, mert a lányokat mégsem ültethetem bele bogárfészkekbe (meg megvallom őszintén, engem is kib*szottul zavartak a dögök).
Jött is nemsokára a hívás, hogy mennie kell a Lélekbúvár következő számába válogatásra, én meg leültem az egyik üveg borral a fürdővel szemben, az emlékmű alá.
S következett a show.

Ülök a fürdővel szemben az emlékmű alatt, nagy várakozásban, mellettem egy üveg bor.
Ahogy leülök, két perc se telik bele, mán ott áll három rendőr a semmiből.
S megkezdődik a stand up.
Előlép az egyik, belevilágít a saját arcába zseblámpával oszt mondja:
- XY rendőrszázados vagyok, szép jó estét.
- (bemutatkozok én is) Jó estét. Éppen várok valakire, épp csak hogy leültem.
- Ez nagyszerű dolog, de a városi tanács hozott egy rendeletet hogy ezt az emlékművet csak térden csúszva lehet megközelíteni hogy az ember lerója a kegyeletét.
- (mutatok egy padra) Akkor oda, ha átülök, az jó?
- Jó. Viszon'látás.

Második fejezet.
A természet hívása erősödik, a bor fogy, teszek egy kört a fák között.
Jön megint szemben ugyanaz a három forma.
A százados ezúttal az én arcomba világít bele:
- Meglett hát a várakozásra ilyenformán alkalmas személy?
- (már nehezen bírom ki röhögés nélkül) még nem, de jön mán nemsokára.
- Hát szurkolunk akkor, csak a fák közé ne boruljon be.
Felvonás vége.

Tepelypuszta határában, jobbra mobil vécé, balra szigorúan nem levendulák.

Lily megkésve ugyan, de törve nem megérkezik, s teszünk még néhány kört, majd végül nem lesz belőle orosz vendégmunkás, nagy bánatomra.
A kedvem elég jó, úgyhogy hajnali homályban elindulok vissza.
Anyámékat nem akarom fölkelteni, így bemászok a kapun, majd elsötétedik minden.
A következő kép: reggel van, lábaimat széjjelvetve alszok a gyapjúban - öreganyám padlásán.
Ahogy jövök elő, megcsap a reggeli hőség, és úgy érzem, hogy még mindig abszolút be vagyok csűrve... Létra sehol, fogalmam sincs, hogy másztam föl oda - ahogy arról sem, miért tanáltam alkalmasnak a padlást az ott alvásra.
Aznap van anyám osztálytalálkozója, úgyhogy elhúznak, én meg maradok ház körüli munkára.
Végre.
A következő órákban létrafokon, szakpálcával illesztgetem vissza a tető lecsúszott cserepeit, majd megnyírom a névtelen bokrot, ami egyre inkább kezd fára emlékeztetni.
A húgomat beteszem a kukába, tapossa csak a lombot - ezt nagy boldogan meg is teszi.
Este BL-döntő, de a Nap megsütötte a fejemet, így kábé úgy alszok el, mint akit fejbe vágtak egy alkoholmentes sörrel.
Hetedikén hazaindul a karaván, megszólal Bob Marley és Mezőtárkány-Tepelypuszta határában nem levendulák nyílnak.
Öcsém megkapja a születésnapi könyvét, majd hazaérkezek, vizsgák lesznek, kérem.

Aztán vizsga, búcsú Gattolinától, Zsolti cimborámtól és Timitől (utóbbitól talán örökre).
Holnap pedig indulás.
May the booze be with you!