Ismét a Jád völgyében

Üdvözlet!

Most hogy így két héttel szilveszter után talán már mindenkinél elmúlt az atom másnaposság, ideje folytatnunk a történetet - és ismét ellátogatni Erdélybe.
Illetve Erdély és a Partium határvidékére, a fantasztikus Királyerdőbe.

Július hava jórészt a Nagy Északi túráról szólt - először magáról a menetelről, majd a tényleg hősies hangulatban zajló serezésekről, ahol jó szívvel meséltem a megpróbáltatásokról, és a sok kalandról.
Aztán beköszöntött az augusztus, és végre bekövetkezett az, amire tán több mint két hónapja vártam:
visszatért a Countless Vans.
Potter mester kiküldetései vidékre megfogyatkoztak, amihez alighanem az is hozzájárult, hogy már a töke tele volt a nyíregyházi/győri utazásokkal, távol a barátnőjétől, és a zenekarától.

Az első pár próbán bizony ránk fért a WD 40, mert be voltunk rozsdálva tisztességgel.
Potter éneke nem volt tiszta, a vokáljaim borzalmasak voltak, és nem volt ritka, hogy mellépengettem olyan számokban amiket már kb. betéve tudtam (With Wings Folded, The Promise of Air).
Megszűntek egyébként a lakásukban való próbálkozások is.
Egy fent lakó asszony néhány alkalommal feldúltan érkezett meg az ajtó elé elégedetlenségét tolmácsolandó, s belengette (köszönés nélkül) hogy ettől a "borzalmas zenétől" az egész család hamarosan stroke-ot kap - hát ahogy mondtam volt, nem voltunk formában, de hogy ha az én lakásomba állított volna ezzel a szöveggel, úgy kipenderítem, hogy a lába nem éri a földet.
Potter türelmesebb volt, és belátta, hogy keresnünk kell egy helyet, ahol nem zavarjuk se a kiégett negyvenes nőket, se senki mást - így bukkantunk fel hamarosan a tőlük pár sarokkal arrébb lévő Artist Factoryban.
Itt több terem is bérelhető, síppal-dobbal-nádi hegedűvel, de nem voltunk túl elégedettek.
Az oda járó zenészek java része nagypofájúnak tűnt, a személyzetet tökéletes mértékben hidegen hagyta a jelenlétünk, így mikor egyszer festés miatt meghiúsult a próbánk, drasztikus megoldásra szántam el magam s felhívtam a hatodik-hetedik kerületek összes létező próbatermét - remélvén, hogy tanálok legalább egy értelmes zenészembert, akihez szívesen eljárhatunk.
És megtaláltuk.
Az Oposszum próbateremről van szó, és a legközelebbi történetben bővebben fogok írni az ottan tapasztalt (mind zenei, mind emberi) dolgokról - érdemes lesz visszatérni.

Most azonban, hogy megvetettük a jelenet alapját, ideje rátérni a lényegre, azaz ágyba bújni Kiszel Tündével ellátogatni Erdély nyugati határvidékére!

Emlékezhetünk még a nem is olyan régen íródott megemlékezésre az első jád-völgyi útról.
A mohapárnás sátoralj, a körben meredeken magasodó hegycsúcsok, és a nagyon sokáig fenn levő Nap (Romániában egy órával többet mutat a karóra, viszont mivel az időzóna egyik legnyugatabbi szegletében van az ember, úgy fogja érzékelni, hogy nyáron kb. este tízig világos van - a májusi utunk során is nagyon sokáig fönn volt) mind gondoskodtak arról, hogy hősünk gyakorlatilag hazatérése után máris elkezdjen azon gondolkozni, hogyan, s miként tehetné ismét tiszteletét a helyszínen.
Sokat gondolkoztam, hogyan lenne lehetséges minél több emberrel megismertetni a Jád katlanszerű völgyét - vonattal bajos, vezetni sokunk nem tud, kocsija pedig akkor még nem volt senkinek sem (Gattolina azóta rátette a kezét egy hasznos darabra, ami a jövőbeli terveket nagyban meg fogja könnyíteni).
Végül is arra jutottam, hogy megfogjuk oszt' bérelünk egy autót, végül is mi baj lehet.
Nagy bánatomra Gattolina végül is nem tudott velünk tartani - pedig Balázs után őt is nagy örömmel tiszteletbeli román sofőrré avattam volna. :D
Így Viktor mester kényszerült sofőri szerepbe - ő ugyan szintén jól vezet, viszont a térde (vagy a bokája) nem szeret hosszú ideig ugyanabban a pozícióban lenni (javasoltam is neki Bíró Ica egykori videokazettáit :D ), szóval előfordul, hogy hosszabb utakon megfájdul.
Rajta kívül azonban egyedül tán DTR rendelkezett jogsival, de - teljesen érthető módon - nem annyira óhajtott az erdélyi szerpentineken százhetvennel teperni, miközben négy kamion előzi minden irányból - így Viktor lett a mi vezérlő csillagunk.
Az autót a reptéren szereztük be, egy fekete Renault volt.

A román-magyar határon, Bors mellett.

Gondoltuk, mivel a Dacia jórészt a Renault koppintásának indult, ha esetleg szétb*szódik az alja, majd valahol kikalapálják, és összetoldozzák szomszédaink - de szerencsére erre nem került sor.
Társaságunkhoz a nyolcadik kerület (most már XI.) villainje, Elbow is csatlakozott, az utolsó pillanatban pedig Mónival lett teljes a gárda, aki a mostani lakótársam egykori csaja.
Az autókölcsönzőben természetesen megpróbáltak átb*szni minket, de az autópálya-matrica kivételével az összes pluszban felszámítandó költségüket visszautasítottuk - utóbbit sem kértük s háborogtam is miatta, de a visszaúton például határozottan jól esett Viktor mellett vigyorogni, ahogy 160-nal száguld a magyar pusztán (a négyes út helyett, amit amúgy nagyon nagyon szeretek).
Móninak volt annyi lélekjelenléte, hogy mielőtt elindultunk, a kocsit körbefotózta.
Ez azért volt fontos, mert mikor visszatértünk, természetesen egyből keresték a különöző meghúzásokat, csorbulásokat, de magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy nem került rá újabb.
Pedig hát... :D


Viktor mester teljesen szenvtelenül levezeti a magáét egészen Élesdig - ezzel kezdődik a mostani menet.
Remekül, teszem hozzá.
Egyáltalán nem hozza zavarba a románok vezetési stílusa és simán tolja neki ő is lakott területen belül kilencvennel, vagy a Királyhágóban helyenként száztízzel.

Romániának megvan még az a bája, amit Miss Váradnak is megemlítettem, mikor legutóbb találkoztunk: tényleg olyan, mint egy utazás a múltba.
Valahogy a román vidék a magyarral ellentétben nem próbál úgy kinézni, mintha bármi is történt volna a rendszerváltás óta.
Mindannyiunk fejében élhet a kép a Pest körüli falvakról, vagy az egyenre térkövezett kisvárosainkról, és ugyanezek külső utcáiról, ahol a térkövek helyett földutak tartanak a semmibe.
És pontosan ez a lényeg.
Én ezért szeretek részben átjárni keleti szomszédainkhoz - mert látszólag megállt az idő, és nem feltétlenül próbálnak úgy tenni (velünk ellentétben), mintha ez nem így lenne.

A Jád völgye ezúttal is egy igazi tündérkert képét mutatja.
A mélyben csobogó patakot két oldalról szinte függőleges hegyláncok ölelik, melyek tetejéről letekintve szinte az lehetne az ember benyomása, hogy Ausztriában jár - viszont a lentről felszűrődő juhbégetés, és a román diszkózene rögtön eszünkbe juttatja, hol is vagyunk valójában. :D
Legutóbb egyébként a viharos idő meghiúsította, hogy teljesüljön az eredeti célom - megmászni a Holdringatót.
Na de most aztán!

A sátrainkat a völgyben ezúttal is Elbow táborhelyén állítjuk fel.

A Jád völgye.
Ha az ember alaposan megnézi, a mélyben, az elhagyott gyermektábortól jobbra látszanak sátraink.

Az idő egyszerűen csodálatos - nagyon meleg van, ami ahhoz képest, hogy legalább ötszáz méteres magasságban tanyázunk, felettébb meglep.
Táborhelyünket ezúttal azonban nem övezi néptelen mező - mellettünk már ott áll egy kész karavántábor.
Mint az utolsó napon kiderül, biharszentjánosiak tanyáznak benne, két nagyszülő (Árpi bácsi és Kati néni), meg unokájuk, a kb. négy éves Zoé.
A kislánynak tényleg megvan mindene.
Iphone-t ugyan szerencsére nem raktak oda neki az útra a szülei, de egy kisebb csúszdát és medencét felszerelt neki a nagyapja, úgyhogy egyáltalán nem telnek eseménytelenül a napjai (megjegyzem, nekünk öcsémmel kb. ilyen gyerekkorunk volt kezdetben).
Első este azonban még nem merünk csak úgy odaállítani hívatlanul a kb. hetedik pokol máglyáinak nagyságával vetekedő tábortüzükhöz, úgyhogy a magunk szerényebb lángjainál sütjük Élesden vásárolt (és isteni finom) sajtos virslijeinket.
Tábortüzünk megrakása egyébként elsőre meglepő módon kudarcot vall (egy órát baszakodok vele, mielőtt Viktor begyújtja végre), de végeredményben nem vallunk szégyent.

Másnap aztán nincs mese - elérkezett a nagy nap, hogy végre fölmenjünk a szép nevű Holdringatóra.
Móni nem egy nagyon tapasztalt túrázó, úgyhogy útban a Bulz-kő felé hamarosan megtapasztalja, hogy itt azért egészen másként emelkedik a terep, mint odahaza. :D
DTR és Elbow azért vitézül helytállnak a valóban durva emelkedőkön is - Viktor mestert pedig természetesen egyáltalán nem viseli meg ez az egész. :D
Legutóbb - ahogy fentebb is említettem - a vihar elvert minket a Bulz-kő alól, ezúttal azonban megússzuk a zuhét s nem kell kő alatt kibekkelni az egészet, miközben köröttünk baszkod befele a ménkű. :D
Így tehát nemsokára már a kőről élvezzük a kilátást, ami tényleg páratlan.
Az egész Jád-völgy középső része látszik - esőfelhő egy szál se.

A Bulz-kő csúcsán annyira nem is leplezem, hogy be vagyok tojva - a háttérben DTR már bátrabbnak bizonyult.

A Holdringató csúcsán.

Móni azonban ekkor elszabadul DTR egyik poénjára, úgyhogy a hangulat némileg leromlik a lefele történő ereszkedésre (ekkor döntök úgy egyébként, hogy legközelebb nem fog velünk tartani).
A kedélyek azonban hamarosan ismét emelkedőbe mennek át, a tájjal együtt.
A társaságnak ravasz módon azt mondom, hogy a Holdringató alá vezet turistaút - mást semmit.
Így némileg meglepi őket, amikor hamarosan a legsűrűbb bozót közepében tanálják magukat velem valahon elöl, s miután felcsörtetünk a csúcsra - kilátás sehol. :D
Mondjuk én tudtam, hogy ez így lesz.
Végül valahogy mégsem mérgesek rám - a lefele tartó úton a fák között azért bőven látszik, hogy nagyon magasan van az a csúcs (1027 méteren).

Elbow-val itt épp lefele tartunk a Holdringatóról - ekkor már
kicsit lepusztult állapotban.

A visszaúton aztán nekiállunk fát gyűjteni - s ha ugyan nem is akkora hatásfokkal, mint Gazelláné (emlékezhetünk a svéd tajgán nyújtott gyűjtögető tevékenységére), de mégiscsak korrekt öl fákkal érkezünk - a Jád folyó partjára. :D
Ami a térképemen híd - a valóságban gázló.
Úgyhogy cipőket le (a Tiszáim nagy kurjantások közepette összekötözött cipőfűzőkkel repülnek által - illetve csak az egyik, a másik vígan becsobban a vízbe), gatyák feltűrnek és nyomás keresztül.
A túlpartról aztán elismerően látom, hogy a stratégia viszonylag eltérő volt Elbow és Móni számára, akik konkrétan hidat építenek a folyón át kövekből, hogy száraz lábbal kelhessenek át. :D
És sikerül nekik!

Móni és Jáde cica barátsága.

Este aztán a tábortűz mellékére áttelepítjük az elhagyott gyermektábor még elhagyottabb bútorait (megfordul a fejemben, hogy egyiket-másikat vígan bedobhatnánk a lángokba, de végül hiánytalanul a helyükre kerülnek másnap), és ismét megcsináljuk a finomabbnál finomabb virslijeinket a nyárson (Móni kivételével, aki tofut grillez).
Másnap aztán már a hazaindulás következik - előtte azonban megismerjük végre a biharszentjánosiakat, akik először kávéval invitálnak át a karavánjukhoz, majd helyben szerzett friss sajttal kínálnak, ami valami eszméletlen finom...
Ráadásul mivel ugyanúgy beszélnek, mint a hajdúságiak, kicsit otthon is érzem magam.
Marasztanának még igencsak, de végül csak el kell köszönjünk tőlük - vár minket egy-egy tál mics a helyi bárban.
Móni itt nagy dilemmába kerül - egy helyi kóbor macsek olyannyira megtetszik neki, hogy még nevet is kap (zseniális módon a Jáde nevet adja neki a folyó után), és egészen az utolsó pillanatokig úgy van, hogy talán mégis hazacsempésszük valahogy a határon.

Végül mégsem így történik.
Amikor azonban legközelebb visszatérünk, alighanem már nem csak a völgy fog várni minket.