We are living in Amerika - part seventeen

Üdv mindenkinek!

A vonat ott állt le, hogy a Dán végre rátette a kezét egy hivatalos iratra (ideiglenes útlevél), a kompánia pedig kifújta magát és felkészült a legnagyobb kalandokra evör (később is érdemes velem tartani, mert a következőben jönnek a legnagyobbak :D ).
A Lakewood Fesztivál utózöngéit még napok múltán is lehetett érezni, különösen a lengyel kommandó két tagját viselték meg az események (elkerülték Kimet, úgyhogy hazafele gyalogoltak a tökéletes sötétségben Lakewoodtól egészen a táborig).
Paola és Pamela.
Paoláról már írtam, hogy esténként Kuba ágyát tartotta melegen, majd szexuális felvilágosító hanganyagokat rögzítettek, amikor azt hitték, hogy már mindenki alszik (nem mindenki aludt).
Pameláról viszont sokat nem írtam.
Érdekes egy lány volt.
Volt benne valami japán először is. Abból a fajtából, ami Lilyt is jellemezte annak idején, mikor rengeteg mangát olvasott, s animékat nézett esténként (aztán neki ez az időszak elmúlt).
Ki is derült aztán, hogy az eredeti, első szakja a japán volt, csak utána ment át - már nem tudom pontosan mire.
Eléggé bejött a stílusa.
Úgyhogy egy szép napon (bár már este volt) meg is próbáltam elkapni a bárban, nagyjából három vödör sör után, amikor már úgy érezte az ember, hogy bátor és mindenféleképpen erőteljesen tudja reprezentálni a dzsungelharcost (nem jártam sikerrel).
Azért nem adtam fel ilyen hamar.
Baromira bejött neki, hogy ha boroztam, akkor simán hoztam az angol úri stílust (szerinte Hugh Grantet, ami valljuk meg, dicséret).
Pontosan nem tudom, mikor adtam föl a dolgot, de nagyjából addigra az időszakra esett, mikor már lett volna kedve a közös sakkhoz és erőteljes eszmecserékhez.

Ez idő tájt jött meg a kedvem egy teljesen más kísérlethez.
Andy, Ganxsta Zolee kései utánzója ekkor még nem adta a főnököt teljes erővel, úgyhogy elhatároztam, hogy elviszem magammal tekerni egyet.
Valahogy úgy voltam vele, hogy napközben a hangerő a maximálisnál is nagyobb, szóval lássuk, vajon a huszadik hegy után is zúg-e még a motormouth.
Előre lelövöm a poént: nem zúgott.
Kezdte azzal, hogy a kerón, amit kiválasztott, rossz volt a nyereg.
Egyébként szerinte a pedál, a lánc, a hajtás rendszere (?) és a váltók is rosszak voltak, hozzátenném, hogy két héttel azelőtt lett véve a bringa és én használtam egyedül - elsőnek.
A megindulás nem volt túl egyszerű, Scottie fiú egész délután járőrözött és természetesen lebuktam, ahogy a nagyfőnök bringájával csapatom az ebédlő mellett.
Andy épp visszafele jött a hálóból, a keróját tolva - s jött szembe vele Scott meg a tábor igazgatója (akinek a rózsaszín csengős biciklijét vittem el éppen).
Pofátlan mode on, és mehet:

Igazgató: - Srácok, mi ez már megint?
Andy: - ... (nem érti)
Én: - Most mi az, csak Poyntelle-be megyünk.
Scott: - Poyntelle-be.
Igazgató: - Csak oda?
Andy: - ...
Én: - Hát hogyne.
Scott: - Ez egy új bringa, nem vihetitek el.
Én: - Seantól már elkértem és azt mondta, hogy jó (első kamu).
Scott: - De ez nagyon új...
Én: - ...azt mondtátok, hogy a legújabbakat nem vihetjük - ez nem a legújabbakból való (második kamu).
Igazgató: - Na jól van srácok, de sötétedésre itt legyenek.
Andy: - ...
Én: - Köszönjük, jövünk nem sokára.

Így hamarosan már Orson felé száguldottunk - volna, de Andrew jajszava felverte még a halottakat is.
Sz*r a váz, az ülés, a váltó, a pedál és pontosan nem emlékszem mi minden, de talán csak a csengővel nem volt problémája (nem volt a bringán). Én mindeközben tempóztam előre fele, az Arlo's-ig csak a dombtetőn álltam meg.

A Tour de Orson hátsó mezőnye, a minden
rossz bringa nyergében.

Kilátás a Svecz Road
kereszteződése előtt.

A kilátás most is eszményi volt - a Mount Ararat kékben és zöldben úszott, a gabonatáblák még félig érett állapotban sárgállottak.
Az erdő életvilágát is érdekes lett volna megfigyelni, de ősi emberünk szitkozódása nyomán maximum a nagy testű állatok maradtak meg a közelben, ők pedig alighanem mélyen megvetették a magasan szárnyaló ösztrogénszintet.
Az Arlo's után délnek fordultunk és betértünk egy pecás boltba (Andy Matthiassal és Alexszel horgászott időnként), jobban mondva csak tértünk volna - zárva volt.
A műút Herrick Center felé egyébként eszméletlen.
Nagyjából magyarországi vidéki úttestet kell elképzelni, csak a kátyúk és az út mellett ácsorgó árusok nélkül.
Azt bírom valahol az USA-ban, hogy nagyon bátorítják és ösztönzik a vállalkozni kívánókat, így a 100 forintos dinnyét árulók bódéja helyett (régi százas Bicske és Herceghalom között) panziók és éttermek sorakoznak, szó szerint a világ végén.

Herrick Center után a 371-esen.

Ja, és általában telt ház van.
Az út maga fölfele ívelt, egészen a Svecz Roadig, amit egy sokgenerációs ügyvédcsaládról neveztek el, és aminek a kezdetétől a vidék egyik legszebb kilátása nyílik nyugatra és délre.
A táj lengyel hagyományainak megszemlélése után (minden második agrárhirdetőn lengyel eredetű nevet szúrtam ki) rövid ereszkedés következett egészen elképesztő házak között, majd a feketeleves.
Láttam előzetesen a térképemen, hogy a Herrick Center és Pleasant Mount közti nem túl hosszú szakasz egyáltalán nem lesz Pleasant.
Sőt, kínszenvedés lesz.
Andy természetesen a kerója hiányosságaival volt elfoglalva egész végig fölfele, én inkább pedáloztam fogakat összeszorítva; nagyjából negyed óra-húsz perc alatt véget ért a horror és egy kiégett pajta mellett le is táboroztam.
Csakhamar hősies barátunk is megkerült, itt volt az ideje felfedezni a pajtát.
Arra jutott (és igazat kellett neki adnom), hogy valószínűleg a házat villám sújtotta valamikor nem is olyan régen, mert minden benne volt hagyva, és csak a felső szint egy kis része égett ki.
A minden ott volt hagyva között találtunk:
- két amerikai zászlót (az egyik azóta a falamat díszíti)
- ősi, század eleji acél evőeszközöket
- gagyi műanyag vázákat
- egy fél pirotechnikai gyárnak megfelelő mennyiségű tűzijátékot
- egy nagyon ó bakelitgyűjteményt, amiből az egyik lemezt (kanadai indián dalok gyűjteménye) le is nyúltam - kis szerencsével az már Kolumbiában van, Willy cimborámnál.
Andrisból előjött a vér, és a legtöbb mozdíthatót vitte volna, de annyira nem voltam vevő a dologra, úgyhogy végül néhány aprósággal felszerelkezve tekertünk tovább, immár a Mount Ararat nyergén oldalazva.

A kereszteződés Pleasant Mount előtt.

A táj innentől ismerős volt, Kimmel erre fele mentünk jó dán barátunk viszontagságos honesdale-i útján, csak dél fele (most északnak pedáloztunk).
Aztán a Belmont-víztározó gátja felé vettük az irányt, mert a térképről úgy láttam, hogy jól nézne ki.
Mondanom sem kell, a közepénél ereszkedtünk le végül, ahol két agg túrázó épp egymásnak segített kihúzni a kajakot a vízből, egy idős hölgy pedig a csónakját csőrlette ki a vízből a férjével.
Andy terve, hogy joyboatingolni megy a nő csónakjával, nyelvi nehézségek miatt meghiúsult, mindeközben igyekeztem előhozni a táj szépségét egy mobiltelefon képernyőjén keresztül - az eredmény talán annyira nem lett vészes.
A tó után Andrew még megpróbált elgázolni egy pockot (miután rárivalltam, elkerülte végül, de egészen meg voltam kövülve), valamint beosont egy elhagyatottnak tűnő udvarra kocsikat bámulni, majd a kiérkező gazda kérdésére hogy mit művel, azt válaszolta, hogy "csak válogatok".
Jaj, Andy.
Egy szótárat, öregem...

Itt épp Gollam módjára mászok elő a Belmont partjáról.

Ekkor tekertünk utoljára.
Később sátorozásokról és vásárlásokról távoli városokban kezdett el fantáziálni, de valahogy ezek után annyira nem volt erős késztetésem arra, hogy bárhova is magammal vigyem.

Az időnkénti tábortüzekről is írjunk akkor pár sort.
Valami olyan indíttatással vágtam beléjük (szó szerint, hehe), hogy ha már tavaly nem sikerült igazi közösséget kovácsolni, akkor idén már sikerüljön és legyen valami pengés megoldás.
Kellett ehhez persze két állandó elem, a lengyel nemzetbiztonság rappere és különösképpen a Gazella, akikre mindig lehetett számítani (tavaly a legtöbben a vállukat vonogatták a fahordás puszta említésére is).
A legemlékezetesebb fahordás egyébként mégis Aqua nevéhez kötődik, akivel már augusztusban hordtam a körletünk mögé jó pár öl száraz(nak tűnő) fát, közben Úszómester Angus kalandjait elevenítettük fel, aki
- menthetetlenül meleg, ha kettesben találja magát egy lánnyal a zuhanyzóban, félelmében nemet változtat
- a legtöbb periférikus arcot kisiskolában, esetleg gimnáziumban ütlegelik - őt egyetemen
- facebookon a bejegyzéseit magának kedveli, mert így kevésbé érzi magát egyedül
Hozzá kell tennem, hogy Angus valóban a férfiakat kedvelte, de ez önmagában nem lett volna probléma.
A tábori kocsit viszont egy idő után kérés nélkül vitte el, és mikor lebukott, csak a vállát vonogatta.
Eszméletlenül nagyképű volt és mindenkivel durva.
Aqua pedig egyszer véletlenül eltalálta egy röplabdával, amire hisztirohamot kapott.
Szóval lányok: ha véletlenül kedvet kaptatok táborozni jönni, tőle nem kell tartanotok.

Hősünk a Gazella, Dia, Ildi és Juanita társaságában.
Az üvegekben természetesen forrásvíz volt.

Visszatérve a fahordásra: a kedvenc fám alatt (a tábori fenyő) rengeteg életre képtelen lombhullató fa próbált kisarjadni, de amaz elnyomta őket, így elszáradtak.
Siratók éneklése helyett helyett azonban kézbe vettem vadászkésemet, és hamarosan irgalmatlan sok rőzsével indultunk az épp aktuális tűzrakóhely fele (ha a Gazella velem volt, akkor a sör sem volt messze, nem mellékesen - a golfkocsikról nem is beszélve).
Az első igazán hangulatos estén Juanita, Dia, Ildi is tiszteletét tette, közülük Ildi lett még visszatérő vendég (Dia Janicsekkel való kapcsolata miatt maradt el, Juanita pedig azért, mert képtelen volt elfogadni a férfi módra viselkedő férfiakat).
Ildivel viszont jól jártunk.
A kétségbe vonhatatlan esztétikai élmény mellett remekül tudott nyársat faragni, és ha feloldódott, állatira élveztem a társaságát. Róla mondjuk már írtam korábban, szóval... Hát elég jó csaj, no.

Következő kerós kalandom érdekes módon mégsem hozzá, hanem a Fesztiválcsajhoz kötődik.
Egy szép napon (az idő esőre állt, de az északnyugati szél a földutak összes porát az ember képébe csapta) Hancock felé indultunk, képeslapok ürügyén, de már néhány kilométer után éreztem, hogy ebből több lesz, mint képeslap.
Őt egyébként utólag meg kell dicsérnem, mert annak ellenére, hogy Andy mellett igyekezett belépni a felnőttek világába és alighanem hamarosan kiderült számára, mi micsoda, kiválóan bírta és egyszer sem nyafogott (Lily és Ildi mesélhetnének a mosodában nyújtott teljesítményéről).
Mi több: állati jó volt az egész.
A tábortól és a Hungarian Armytól kellő távolságra elmesélte a legutóbbi néhány évét, hogy mi minden érdekli és őszintén szólva egy pillanatig elcsodálkoztam, mit is keres akkor közöttük.

Kijutottunk!

Hancock felé végig lejtős a földút.
Hancock felé azonban végig nem egyértelmű a földút, tehát a nagy ereszkedésben állandóan ügyelni kell, hogy a jó vágásra száguldjon be az ember, s ez már tavaly sem ment.
Miért lett volna idén másképp?
Ráadásul a Fesztiválcsajra is ügyelnem kellett, főleg a meredek, sziklákkal borított szakaszokon, ahol végül is szégyenszemre én magam is toltam a verdát.
Hancockban az első utam a borboltba vezetett, az ottani csokis likőr leginkább a Baileys-hez hasonlítható, csak:
- nem drága és
- iható (nem kifejezetten édes).
Gondolhatjátok, mi lett a sorsa hamarosan.
Már a bornak.
Visszafele kevésbé volt jó kedvem (végig emelkedik, és egyáltalán nem gyengén). Kárpótolt viszont az, hogy a Felivel közös tavalyi kaland után idén is sikerült megtalálni a Starlight tábor hátulját, sőt: egyenesen egy vízesést (a fények miatt lefényképezni nem igazán sikerült, de élőben eszméletlen volt).
A poyntelle-i kocsma fele mentünk haza, ahol elköszöntünk egymástól (neki mennie kellett, én pedig sörszagot éreztem).
Miska és Hanna, az idei csaposok Jancsi bohóc társaságában üldögéltek a kocsma előtt, jégbe hűtött sörrel, amiből általános örömömre maga Hanna kínált meg.

Vízesés a Camp Starlight mögött-

Aki egyébként modellkedik, és nagyon nőies alakja van.
Miska pedig a neve ellenére nő, és igen csak modellkedhetne. Személy szerint én a CKM-re szavaznék.
Jancsi pedig a neve ellenére nem magyar, ellenben szlovák. De nem ezért patkány, csak úgy.
Itt épp a főszakács uszkárját sétáltatta és igyekezett Trisztán herceg köntösébe bújni.
Higgyétek el, borzasztó volt.
Szóval nemsokára elköszönök tőlük, megköszönöm a sört, és hazamegyek csendesen haldokolni.
Meg azért vigyorgok is kicsit, remek volt már megint.

A következő történetben lassan belépünk az augusztusba, kocsiba pattanunk és meglátogatjuk a cipőboltot.
Peti B: ide kellett volna mennünk Forest City helyett (ahova szintén visszatérek, Ildivel kettesben).
A kalandok folytatódnak!

We are living in Amerika - part sixteen

Július második hete, ideje feljebb tekerni a klímát és ott hagyni a portát: hosszú utakra indulunk.
Az apropót hozzá ezúttal a Dán fogja szolgáltatni - és az örök klasszikus, az útlevél.
Igen, pont ugyanaz, amit Scrantonban hagyott megőrzésre egy padon, rögtön a legelején.
A táborban ez idő tájt már nagyon érik egy felügyelőségi vizsgálat, úgyhogy kérései végre nem süket fülekre találnak (Scottie fiúnál főleg), hanem beizzítják az autókat és tán kétszer is átviszik Hancockba, hogy aztán leküzdhesse a három órás buszutat New York Citybe, majd kib*sszanak vele a Konzulátuson.
Illetve először nincs nyitva.
Emlékezhettek még 2007 áldott és békés telére, sőt: őszére, amikor ugyanezzel a gonddal küszködtem (Oxfordban elhagytam a személyimet, és az ősz hátralévő részében nem tudtam dolgozni, Attila vitte a boltot, míg Karácsonyra megérkezett egy üdvözlőkártyával a Christ Church College-ből). A követségre háromszor mentem el Londonba, ebből egyszer zárva volt, egyszer nem fogadtak, harmadjára Attilát is elrángatták, hogy igazolja a személyazonosságomat, aztán végül senki sem értette, hogy mit keres ott...
A Dánnak nem volt ekkora mákja, először zárva találta a Konzulátust, másodszor pedig egy teljesen értelmetlen és fölösleges papírt kértek arról, hogy bejelentette az eltűnést.
A magyar színvonal külföldön is magyar színvonal marad. De hogy jövök én a képbe?

Carbondale, Lackawanna megye. A bal oldalon kivehető csóka az emlegetett
őserdő hőse, aki hamarosan a padlóra kerül.

Kiderült, hogy Kim, a mosoda és a szobalányok remek humorú (Aubrey Plaza negyvenöt évesen kb.) főnökasszonya Carbondale-be készült és ezt valahogy megneszelve elhatároztam, hogy vele tartok. A Dán mellé bekéredzkedtem a kocsiba, hátha el tudunk valamit intézni - én ekkor még úgy voltam vele, egy nyolcezer fős városban csak működik a rendőrség vagy mifene.
Erre fel odaértünk, és természetesen zárva volt (bár utólag azt állították, hogy valaki valahol ügyelt, de ebből nem sok derült ki).
Az utcán viszont volt pár közrendőr, a mi emberünk oda is sétált egyhez, segítséget kérni.
Amaz épp egy totál betépett, félmeztelen rednecket lesett, fél füllel skandináv barátunkra hallgatva.
Aztán ahogy az végzett, annyit mondott: "Hold on a second" ÉS MÁR vetette is magát a jóemberre, aki megdöbbenve tapasztalta, hogy Szenesvölgyben nem támogatják azt, amit ő szórakozásnak vél (nekem amúgy tetszett a műbalhé).
És nem csak nekem, jött a gagyi amerikai film vége: a rendőrnek gratuláltak a járókelők, majd tapsoltak.
Azt hittem, elásom magam, de se ásó nem volt nálam, se légkalapács a betonhoz.
Első kísérletünk tehát kudarcot vallott, fájdalomdíj gyanánt viszont besétáltam a sör nagykeráruházba, és magamhoz vettem egy huszonnégy dobozt tartalmazó kartont, aminek láttán az általában egykedvű Kim is nevetésben tört ki.  Főleg, hogy az ő kocsijában utazott hazáig.
A képeslapokat, amiket darabjáért 33 centért veszek, a táborban egy dollárért adom el, röpke hatvanhat százalékos haszonnal, bár később Kuba borával erre is rálicitálok pofátlanságban.
Másnap aztán nem volt mese - a következő követségi időpont vészesen közelgett, így Honesdale felé vettük az irányt, ami a megyénk központja (Wayne-é).

Honesdale csillaga már nem ragyog annyira - bezárt fafeldolgozó a határban.

Gondoltuk, az ötezer emberre biztos jut egy-két értelmes rendőr, csak elintézzük valahogy.
Természetesen a dolgok nem alakultak terv szerint.
Az odafele út viszont kifejezetten izgalmasra sikeredett.
Először is megtudtam, mit gondol Kim az amerikai álomról (mint amerikai).
Mondtam neki, hogy idehaza a legtöbben úgy tekintenek az USA-ra, mint az ígéret földjére, ahol minden van, az emberek szabadok, a gazdaság dübörög.
A reakciója erre egészen frappáns volt.
"Tudom, hogy az országom szeretné ezt veletek elhitetni, de ideát már egyre kevesebben dőlnek be a meséknek. Főleg ha körbenéznek pl. ezen a vidéken és meg is értik, amit látnak..."
Érdemes tudni, hogy Wayne megye és szomszédai (Susquehanna és főleg Lackawanna) bányászatuk miatt voltak fontosak több, mint egy évszázadon át (érdemes elolvasni, amit tavaly írtam az antracitbányászatról - Európában a legközelebb a lengyeleknél van ilyen). A telepesek korában eszméletlen lendület volt ezen a területen. Vettem egy képeslapokat tartalmazó könyvet Jerrytől a Poyntelle General Store-ban, és döbbenten mutogattam mindenkinek: ezen a vidéken valaha vasút dübörgött.

A templomokkal szerencsére nem állnak rosszul.
A környéken legalább hat darab van, mind egy utcában.

Biza. Még a fénykorában is csak kb. száz fős Poyntelle-ben is volt megálló, igaz, tán csak szenet rakodtak le az akkori szalon elé, de akkor is.
Persze ez nem a vadnyugat, de a poyntelle-i szalon (cigifüst, olcsó whiskey és remélhetőleg lenge nők) azért így is megállta a helyét és három szinten (!) ment az élet, ami tényleg döbbenetes, ha megnézzük, itthon mi van egy száz fős faluban.
Aztán valóban leáldozott mindennek - a bányászokra a szén elfogyásával nem volt szükség, így vagy elvándoroltak, vagy nyugdíjba mentek és nem sokára meg is haltak.
Rengeteg erre felé az üres telek, s ugyan a lakott portákon többnyire rendben van tartva minden, de a Polish Armyval és Lilyvel közös starruccai kalandomon pl. láttunk olyan udvart, amit felvert a gaz és hangok jöttek belülről.
A szürrealista festők igazán kiélhetnék magukat a dekadenciában, de egyrészt:
- kurva messze van mindentől
- a helyiek csak egy határig barátságosak és
-  a szürrealizmusnak már nagyon régen leáldozott.
Szóval Kim lerántotta a leplet, én meg megdöbbentem hogy őszintén elmondja amit amúgy mindenki lát.

Immár Carbondale főterén járunk ismét, ahol maga Kolumbusz Kristóf
ügyel a rendre.

Azt is elmondta, hogy a házukat annak idején 220.000 dollárba (!) került felépíteni, ami ha megnézzük, hogy könnyű szerkezetű (magyarul kb. falapok vannak egymáshoz illesztve, hurrikán esetén percek alatt összedől), kicsit irreálisnak tűnik.Aztán hozzátette, hogy a férjével nyolc év alatt kifizették a jelzálogot, és röviden a hazai ismerőseimre gondoltam, akik nem nyolc, hanem nyolcvan évig fognak még fizetni ennél kisebb összegeket.
Anarchiát! :D
Akkoriban tervezgettem, hogy eltekerek Honesdale-be, de ezen az úton rögtön le is tettem róla.
Olyan dombok voltak, amiket otthon egy feles pálinka után mászok meg gyalog, keróval még úgy se (bár, talán három után nekiugranék, csak lehet, elájulnék félúton).
A táj mindenesetre gyönyörű arrafele, Ildivel nemsokára kocsiba is pattanunk és egyenesen egy erotikus szektához vesszük az irányt, de erről később.
Szóval Honesdale és rendőrség.
Bemegyünk, végre van egy nyitva, mondja is a Dán hogy milyen papír kell, miért és hogy baromira sürgős lenne.
Az ügyeletes kérdi: - hol veszett el?
- Scrantonban.
- Az nem a mi hatáskörünk alá tartozik.
Ökölbe szorul a kezem így hát nem is hagyom szó nélkül.
- És mi lenne, ha azt mondanánk, hogy itt veszett el a városban?
- De hát most mondtátok, hogy két megyével arrább veszett el. Szóval tudom, hogy nem igaz.
Erre már tényleg nevetnem kell, úgyhogy dolgunk végezetlenül kiballagunk.
Egészen a Walmart-ig, ahol Kim tisztítószereket vesz, a Dán pedig Powerade-be fojtja bánatát.
Követség elhalaszt, enter Carbondale, ahova a következő héten ismét elmegyünk Kimmel (aki kezdi valahogy unni a dolgot, de bőven megértem), én képeslapot veszek, jó cimboránk pedig végre kap egy elvesztésről szóló bejelentőlapot, hozzáteszem, hogy a nevét elírják rajta és az ügyeletes tiszt az iPhone-ján kérdezi meg a haverját, hogy hogyan is kéne ennek nekifogni...

Egyéb téren is áttörés születik (a Dánnak amúgy végül sikerül útlevélre szert tennie).
Végre nekifogok a környék alaposabb felderítésének, már ami a helyiek szórakozását illeti (a Poyntelle Innben idén már nem találkozunk helyiekkel ((az idült alkoholista benyomását keltő Alan kivételével)), az ajtóra is kiírják, hogy csak táborozóknak).
A többi hely kibaszottul messze van (pl. az Old Times Lake Comóban, a Lakewood Lodge Lakewoodban, vagy az Arlo's, ahol egy szombat este mellesleg hallok egy egész jó Beatles-átdolgozást egy élőzenekartól), mivel a helyieknek kocsijuk van, ez persze nekik nem jelent gondot.
Július 18-at írunk, Annual Lakewood Carnival közeleg.
Enter tehát Kim, aki először Csengettyűt és Esztit szállítja át, akik megjegyzem, a mai nap alkalmából irgalmatlanul jól néznek ki.
Odaföntről ezért megnyitják a csapokat, úgyhogy hamarosan irgalmatlanul nedvesek lesznek, de semmi perverzre nem kell ezúttal gondolni, szimplán porrá veri őket az eső.
Ők lesznek végül azok, akiknek nem tetszik az a nap - a Polish Army jó része is tiszteletét teszi, sőt - a Hungarian Army is elszabadul egy kis időre a terepasztaltól, ahol az ügynökségünkkel kapcsolatban dolgoznak ki sötétebbnél sötétebb forgatókönyveket.
A sör olcsó, pénzem viszont épp nincs, úgyhogy addig-addig potyázok, amíg sikerül tisztességgel berúgnom, a hazafele úton ezért az ölembe veszem Diát és hát megfogom ott, ahol meg kell.
Kim felszólít tehát, hogy ne bántsam a szobalányait, mire valami olyasmit mondok, hogy ártatlan vagyok, mint a frissen esett szűzhó.
A lányok és az ő reakcióját hadd ne részletezzem.
A tűzijáték maga elég frenetikusan alakul (nagyobb szabású pl. mint az oroszlányi, pedig Lakewoodban kb. 400 ember él csak), a zenét egy mellkasig érő ősz szakállú csóka keveri, a táncparketten pedig maga Duane ropja, akinek később a legfiatalabb korosztályt is sikerül sokkolnia egy remekül időzített rúdtánccal (ekkor a röhögéstől kb. tíz percig nem kapok levegőt, a többiek egyenesen könnyeznek).

A mai történet eddig tartott, ideje lefeküdni, vagy a sörös korsók után nyúlni. Mivel az itthon levő egyetlen korsó üres, kénytelen vagyok az előbbit választani, és fejest ugrani.
Hamarosan jön a következő rész.

We are living in Amerika - part fifteen

A reklámnak vége, folytatjuk!
Valahol ott maradt abba a folyam, hogy a Polish Armyt és Lilyt bringatúrára vittem a vízeséshez.
Se shotgunos őrült, se forgalom, szóval a lemenő Nap fényében szépen fölgyalogoltunk Lilyvel a Jákob Lajtorjája nevű földúton és maga Szent Péter hívott meg fröccsözni Humbák Ferihez, illetve asszem aznap pont szabadnapos voltam.
Vagy ő volt az.
Néhány nap múlva viszont tényleg elindult az ereszd el a hajam a bárban.
Sous chefünk belevetette magát az éjszakába, s vele tartottunk jó páran a jól bevált Poyntelle Innben (gyalog a tábortól kb. tizenöt perc).
Tót barátunk (János vitéz, a harmadik számú szakács) minden férfiasságát latba vetve ekkor már erősen fúrta őt a konyhában, úgyhogy a retorzióktól (irgalmatlan verés) tartva ez idő tájt már inkább magányosan feküdt az ágyában szlovák rapet hallgatva, vagy ha szerencsés napja volt, Dia fenekét fogdosta.
Lényeg ami lényeg: Duane barátunkkal irgalmatlanul beb*sztunk. A Polish Army egyik prominensével, Damiannal el is kezdték faggatni Csengettyűt az esti szokásairól a hálóban, de nem sok derült ki - illetve konkrétan a semmi derült ki. Erre mindenki jót derült, egyedül Hősünk nem (erről Csengettyű nyár végére teljesen elfeledkezett amúgy, de ez legyen az ő baja).
Ők ketten Esztivel egyébként elég verhetetlen párost alkottak. Esztiről már megemlékeztem, de hozzá kell tennünk, a maga módján cinkostársnőjének is megvolt a magához való esze (meg a humorérzéke).
De ha választani kell, nem kérdés, ki bújhat az ágyamba.
Egyértelműen a Head Chef, Cathy.
Hatvan év tapasztalata valószínűleg kárpótolná az embert azért, hogy a hátralévő életét az ágyában, álmatlanul vergődve tölti, miközben vadul sikoltozik és a párnájába zokog felváltva.
Az ágy mellett üres levél Xanaxok, nem-e.
A főnökséggel időközben egyre jobb lett a viszonyom.
A menedzsmentből főleg tavaly egy csomóan lenéztek (fogalmam nincs miért, zsidózni meg csak azért sem fogok), idénre ez megváltozott.
Amikor ügyeltem a kapunál keddenként hat és tíz között, többször is hagytak ott nálam megmaradt kaját (a Gazella és a Dán nagy örömére, akik időnként lejöttek megnézni, felvágtam-e már az ereimet egy műanyag késsel és megették a kajám felét).
Apropó műanyag kés.
Afrikai, csavart szarvakkal rendelkező kollégám ekkoriban találta ki, hogy a golfkocsikat műanyag késekkel kiválóan be lehet üzemelni.
A vizes csöbrök kiszállítása az ő feladata volt ez idő tájt, elég az hozzá, hogy sportosan vezette őket (vadul kapaszkodtam és rikoltoztam általában, ha egyáltalán beültem mellé).
Az egyik első alkalommal a leghosszabb, limuzin becenevűt kötötte el (az én "talált" kulcsommal, de ez mellékes).
A száguldás a go-kartpályán nem is maradt el, ahogy Scottie fiú elképedt tekintete sem, amikor elhagytuk a pályát és teljes erővel átszáguldottunk a cirkuszi trapéz alatt.
Isteni szerencse, hogy nem ismert fel, szerintem aznap épp nem az a póló volt rajtam, ami őszerinte engem ábrázolt.
Vagy nem volt rajtam baseball-sapka, ki tudja.
Gazella barátunk itt nem állt meg azonban.
Aquatics Directorunknak (magyar földön: úszómester) ugyanis volt egy elég gyors verdája.
Ő és csatlósai elég gyakran használták arra, hogy átmenjenek egyik épülettől a másikig, óránkénti 35 km/h-s sebességgel küzdve a tíz-tizenöt méteres távok ellen és ekkor előlépett cimboránk az árnyékból.
A következő napon egy eszméletlen ideges angol döcögött a kapum felé míg én próbáltam leplezni a vigyorom valahogy (asszem bebújtam a portára, amíg elmúlt).
Aztán megesküdött, hogy kinyújtóztatja azt, aki a felségjelzését (Robbie's Cart + folyamatábra, mi a teendő abban az esetben, ha beülnél a kocsiba és nem te vagy a makákó) a létező leglassabb, hátul defektes buggie-ra ragasztotta át.
A viharfellegek tehát gyülekeztek.
Illetve dehogy gyülekeztek.
A Gazella ténykedésére sosem jöttek rá, max arra, hogy úgy vezet, mint Colin McRae bespeedezve, szóval elvették tőle a limuzint.
Maguk a viharfelhők végre eltakarodtak (kb. két hetes folyamatos tevékenység után) és Aqua-val végre megnyitottuk a US Open Wayne Countyba kihelyezett előszobáját, maradjunk annyiban, hogy az előselejtező bírái gyakran tartottak volna sörszünetet a válogató alatt, bár előfordulhat, hogy valami erősebb, teltebb szeszes italra lett volna szükség az élmény kibírásához.
Azok a szervák.
A returnök a girls side-on.
Az ellenfél tisztelete.
Az ütők tisztelete.
A pályán átgyaloglók tisztelete.
Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy vízben született cimborám jobban ismerte a tenisz szabályait nálam, bár állítása szerint nem tudott rendesen játszani (a tie-break szabályait pl. ő magyarázta el).
Ehhez képest, ha épp nem volt semmi kínja, egész tűrhetően szervált (kivéve persze, amikor négy kettős hibát ütve egyenlítettem ki egy állást ((úgy, hogy abban a gémben nem értem labdához)), de az később volt)...
A returnök a girls side-on technikáját egyébként szabadalmaztatni kéne. Mivel az ütők gagyik voltak (az enyémnek a markolatán lifegett valami szigetelőszalag, az övé pedig eleinte gyermekütő volt), elég nehéz volt belerázódni a kezdetekkor.
Aqua a kezdeti zavart úgy próbálta tehát feloldani, hogy szettenként egyszer utánozhatatlan balettmozdulattal, körben megfordulva a feje fölött/háta mögött returnözte ki a labdákat, amik nem egyszer a lányszárnyon kötöttek ki és amely szokását később én is elsajátítottam, kifejezett bánatomra.

Az ellenfél tisztelete szintén a míves angol szalonokat idézte, de főleg az északnyugati régió legfüstösebb kocsmáit érdemes ez alatt érteni.

Értelmező kéziszótár a 2015-ös US Open Wayne County selejtezőiből

Nem sikerült szerva: - Ó hogy b*sznád magad telibe.
Kettős hiba: - B*szd szájba anyádat.
Kettős hiba rögtön utána: - B*szd szájba a k*rva anyád.
Out: - Ez benn volt, b*szd meg.
In: - Azt én k*rvára kinn láttam.
Szettet elbukni advance-ról: - Jól van b*szd meg még egy ilyen és befejeztem.

Szóval a sportszerűség jegye végig a teniszpálya fölött ragyogott - mit ragyogott, valósággal lángolt!

Az egyetlen sport, amit ennél is jobban élveztem, természetesen a foci volt.
Ezt legtöbbször a teremhoki-pályán játszottuk közvetlen a hálókörletünk mellett-mögött (pont ott, ahova fölvertem a Gazellának a sátram, hogy tudjon aludni műszakok közt és ne arra ébredjen hogy a szájában érzi a s*ggszagot - mint jóformán mindig odabent, amikor a kollégáink egy hétre kimenőt adtak a zuhanyrózsának).
A fociban a legtöbbször a Dánnal ketten rúgtunk kapura (a kéziszótár odaföntről nálam ismét visszaköszönt), néha sikerült befűzni Mattet is. A végén azonban igazi, harminc gólig tartó ütközetet is játszottunk, az valami eszméletlen volt (és nem mellékesen két és fél óráig tartott) - de ne szaladjunk ennyire előre.

A fákat szintén nem hanyagoltam el (a legtöbbször Ildit vittem be az erdőbe), így történhetett, hogy láttam vándorrigó-fészket ágvillában, vagy kékszajkó próbált elűzni a fenyőfa csúcsáról, amely tevékenységben az sem zavarta, hogy pontosan huszonhétszer voltam nála magasabb.

Kilátás a fenyőóriás tetejéről.

Nem volt mit tenni, lemásztam hát.
A tábor legmagasabb fenyője valamiféle hemlock lehet, de semmiképp nem emlékeztet itthoni fákra.
A kérge sima, nem durva (mint a feketefenyőknek általában), sem nem foszlik (mint az erdeifenyő szinte mindig). Magáról a törzsről nem csináltam képet, viszont a kékszajkós kaland előtt igen, nagyjából huszonöt méter magasban lehetek éppen és a sous chefnek üvöltök hogy itt a Family Frost.

Marcin, a nemzetbiztonsági rapper egyenesen Wrocławból és a Gazella kísért el a következő kerós kalandra, egyenesen az Arlo's-ba. Ekkor már nagyon mehetnékem volt, úgyhogy az sem zavart, hogy a többieknek ótvar sz*r paripák jutottak és hogy Seant legutóbb is leb*szták, mert későn hozták vissza a lengyelek a vízeséstől.
Az Arlo'st Herrick Center mellett kell keresni a térképen, már odaát van, Susquehanna megyében, ami ha nem egy indián eredetű név, akkor következő nyáron önként és dalolva töltök egy vágatlan, rendezői változatos éjszakát a tábor anyakirálynőjével.
Úgyhogy kezdjünk imádkozni.
Akárhogy is, az út odafele nagyon könnyű. Tavaly már eljutottam a 171-es út kereszteződéséig, de tovább nem mertem menni, térképem ugye nem volt már arra a területre (Georg hómobilosoknak szólója nem fedte le), ha meg google-ba beírom, akkor semmi izgalmas nincs benne.
Utólag igazán sajnálhatom, hogy nem voltam elég bátor, mert az Arlo's-ban egyrészt van Pringles (!!!), másrészt van cigaretta (surprise, supplies), harmadrészt van sör elvitelre, bár erre már csak a nyár legvégén jövök majd rá.

A Gazella góprózik, a nemzetbiztonsági rapper pedig száguld a 171-es út
felé, ami szerencsére miránk merőlegesen van és nem jó a fékje.

Marcinnal és a Gazellával mindenesetre  leszáguldottunk a tábor hegyéről be a benzingőzös völgybe - majd ők hazafele térültek, én meg elmentem megnézni Oscarito-t a Tioga nevű táborba. Róla annyit érdemes tudni, hogy a legendás Peti K - Peti B párossal dolgozott együtt tavaly a konyhában, és mindketten hónapokig tartó gyógyszeres kezelésre szorultak utána.
Tegyük hozzá, hogy ott még tényleg nem jártam életemben (a 171-es út kereszteződésétől nyugatra egyáltalán nem ismerem a vidéket), úgyhogy megvolt a szokásos "száguldunk a végtelenbe lobogó hajjal"-érzés, leszámítva, hogy dombokon felfele tekertem, és szitált az eső.

Burnwood - a legmesszebbi pont nyugaton, ahova eltekertem.

Valljuk meg, kib*szottul gáz volt az a szakasz.
Úgyhogy a végén eluntam és azt mondtam magamban, hogy Oscarito bizonyára kibír még egy nyarat a mosogató mellett anélkül, hogy megtanulna angolul, különben is világbéke és Miksa herceget is agyonlőttétek, ti szemetek.
Így nem mentem el a Tiogába.
Isteni szerencse, hogy az elkövetkezendő napokban visszatért az esős idő, mert újra érezni és megélni akartam az áporodott zokniszagot és a vele mindig párban járó tömény testszagot, amit főleg Domó bácsinak és a karibi szigetvilágnak köszönhettünk, rögtön az ágyamtól három méternyi távolságban.
Ekkoriban igen gyakran menekültem ki a természetbe mindenféle ürüggyel, s nem utolsó sorban kivégeztem Harper Lee remekét, a Ne bántsátok a feketerigót! is.
Aztán egyszer csak letéptem magamról az inget és legendásan beégtem.
De mi vezetett idáig?
Elsősorban a Lake Independent, és a csajok a túloldalon, mert az igazság (és a p*nci) mindig odaát van.
Ennek reményében kajakoztam egy szép napon, valamikor június legvégén a másik tábor irányában, mögöttem Aqua és a Dán tempózott rendületlenül.
Aztán egyszer csak megláttam két szőke csajt a Lake Independent Camp mólóján és valamiért felülkerekedett bennem a VV Cristofel, szóval odaeveztem és megpróbáltam előadni a Tarzant.
Fogalmam nincs miért, de működött, úgyhogy megbeszéltünk egy későbbi találkozót velük (britek voltak ÉS szépek) és igyekeztem magabiztosan a naplemente felé evezni, amiben csak két dolog gátolt (sz*r volt az evezőm és a hátam mögött volt a Nap).
A bátorságom a megbeszélt nap közeledtével egyre inkább csökkent, úgyhogy próbáltam a Dánt feltüzelni, hátha előugrik belőle a Kurt Russell.
Erre végül nem került sor, ugyanis a megbeszélt napon a lányok egyszerűen nem tették tiszteletüket a mólón, mondhatni faképnél hagytak.
Kevésbé kurt russeles módon igyekeztem benyújtani igényemet a párzásra (írtam facebookon, hogy mi a f*sz van), de semmi.
Szóval így nem jöttem össze az értelmes stílusú ÉS csinos angol lánnyal (a Dán pedig alighanem még napokig a párnájába zokogott, mert az északír csaj sem volt piskóta). :D
Legendary.
Mára viszont alighanem ennyi volt, mert hajnalig írtam és kib*szott fáradt vagyok.
Ideje vizualizálni a jövőt és egyszerűen aludni menni.
Hamarosan folytatjuk!

We are living in Amerika - part fourteen

Túl a tizenharmadik amerikás bejegyzésemen megállapítható, hogy isteni szerencse, hogy nem születtem brazilnak például.
Azért ennek vannak hátrányai is, például nem tudok úgy cselezni, mint a motolla, vagy nem élek az őserdőben, aminek mindenképp megvannak a maga előnyei.
A tizennegyedik amerikás bejegyzés azonban ennek a blognak a huszonötödik posztja is egyben, erre érdemes lenne legurítani egy Arany Hordót, már ha lenne idehaza.
Ennek hiányában inkább előre fele maséroznék a múltba, nagyjából június végéig-július fordulójáig.
Megjöttek tehát a gyerekek, amiben idén már én is szerepet játszottam.
Nem kell azért nagyra gondolni, nem öltöztem be Ronald a bohócnak hamburgereket osztogatva.
A menedzsment alighanem rájött, hogy ez nemcsak az én, hanem a gyerekek együttes pszichiátriai kezelését is maga után vonná, és időben elállhattak a tervtől, bár tudjuk, hogy a Queen Mother mindig tartogat meglepetéseket a kínzókamrájában.
Ekkor tájt általában a könyvemmel üldögéltem napközben a kapu előtt, fogadtam a kamionosokat, villanyszerelőket és az ex-sztriptíztáncos szakácsnő furcsábbnál is furcsább vendégjeit.
Scottie fiúék már ekkor rebesgették, hogy délutáni műszak is lesz (igaz, csak négy órás) és üdvös lenne, ha valaki önként és dalolva tizenkét órázna időnként.
A Dán, Aqua, Marcin és én közöttem pörgött tehát hetekig a sörösüveg, de egyikőnknek sem volt kedve lestoppolni.
Aqua ekkor már kantinozott is, azaz ételt adott ki a gyerekeknek esténként Jules felügyeletével és sokan mások társaságában - ő tehát nem akart részt venni a komédiában.
Végül úgy állapodtunk meg Marcinnal és a Dánnal, hogy a szombat szőke vikingünké, a kedd az enyém, az összes többi napon pedig lengyel mc-nk keveri a zenét a portán, hisz ő úgyis éjjeli öt órákat tol a golfkocsiban (a Dánnal kiegészülve, aki ki tudja, miért, még a délutáni karbantartást is bevállalta).
Emlékezetes volt, mikor ők ketten útjelző bójából erősítőt építettek, hogy igazi diszkóvá váljon a munkahelyem.
Szőke vikingünk egyébként igen szelíd srácnak nézett ki az elején, ezért is ért meglepetésként, amikor elmesélte, milyen elánnal üldözik a legidősebbeket esténként és hogy azok milyen trükköket próbálnak bevetni az egérúthoz.
Mielőtt egy hosszú padon merengve elkezdenénk sajnálni a szegény táborozókat, olvassuk el, mit írtam róluk tavaly és arról, hogy New York államban (ahonnét a tömeg kilencvenöt százaléka jön) mióta nincs diszciplína az iskolákban, ezek keverékeként megalakult a Bolygó Kapitánya és lesújt miránk.
Illetve dehogy miránk, idehaza nem rúgnak ki, ha a szemtelen gyereket megfegyelmezed.
Ott elveszted az állásod, és életed hátralévő részében már nem lehetsz tanár.
Mindezek után már könnyedebben megérthetjük, miért voltam ideges, amikor reggelink végét sem várva huszonöt gyerek egyszerre taposta a lábam és javasolta hogy takarodjak el a helyéről, egész addig, amíg egyszer vissza nem tapostam, akkor abba maradt.
Létezésünkről kizárólag akkor értesültek, ha egyenesen megálltunk előttük és nem mozdultunk - akkor megkerültek. Egyébként mintha külön fajba tartoztunk volna.
Mulatságosnak hangozhat, de ezen csemetéknek otthon saját szakácsuk van, dadus terelgeti és gyámolítja őket, ha kívánságuk van, saját sofőr repíti őket a leglehetetlenebb helyekre - mondanám, hogy ez éles kontrasztban áll azzal, ahogy a legtöbbünk itt felnőtt, de ezt úgyis tudja mindenki.
Az anyák a családok nagy részében egyáltalán nem végeznek munkát, otthon ülnek és tévéznek.
Ez onnantól válik érdekessé, amikor visszaemlékszünk, hogy milyen munkakört töltöttem be idén nyáron.
A gyerekek megérkezte utáni hetekben ugyanis megkezdődtek a tourok, azaz az előzetesen megbeszélt időpontokban a családok megpróbáltak áttörni a hegyeken, hogy jól körbevezessék őket a táborban, és bemutassák nekik, mi hogyan és miért tökéletes.
Kim, akiről vétek lenne nem írnom (tavaly szobaasszony, idén a szobalányok és a mosodások főnökasszonya), rengeteget küzdött azzal, hogy azt az egy házat, amit a szülőknek rendszerint bemutatnak (véletlenszerűen kiválasztva) mindig időre kitakarítsák, a megérkező hölgyek-urak ugyanis gyakran órákkal a megbeszélt idő előtt érkeztek és érdeklődve figyelték, milyen az, amikor munka zajlik.
S ha már hölgyek.
Idehaza a legtöbb olyan hölgy, akit ismerek és aki otthon van a gyerekkel (tehát nem dolgozik), normális és kedves.
Nem türelmetlen, nem kiállhatatlan.
Elég ha csak Zsuzsára gondolunk, Balázs unokabátyám feleségére, aki kb. az ideális asszony azok közül, akiket ismerek.
Emlékezhettek még, amikor a férjével csontra berúgtam a garázsban (egy üveg Jäger volt a terítéken), és kijött a házból fél kettőkor - egy tálca szendviccsel.
No van tehát ez, meg vannak a látogatóim, akik általában zavartan érdeklődnek arról, ki vagyok, és mit csinálok ott, majd köszönés nélkül bemennek és keresgélnek.
Egy darabig.
Aztán rájövök hogy nekem kell megtennem az első lépést.
Nekem kell fogadnom őket, érdeklődnöm az utazásukról, megjegyezni hogy szép nap a mai, majd beszólni az irodába, hogy megjött Mr. és Mrs. Kuglóf, tessék igyekezni.
Nem tudom, ezeket a dolgokat miért felejtem el időről időre (pedig már Skóciában is tudtam); asszem ezt hívják úgy, hogy majd belerázódsz.

Mackótestvér.

Ez idő tájt sokat vagyok Lilyvel, Ildivel és a lengyel rádióssal, Magdával. Akinek nem is annyira a személyisége, mint inkább a keblei nyűgöznek le, de kb. ennyi. Mindenesetre kirándulni indulunk, egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt.
Olyannyira nem, hogy szépen kijött az erdőből és beállt elénk, hogy örvendezzünk.
Magdának van egy szenzációs képe rólam, ahogy mögém bújik, míg én elől intem őket csendre, kezemben egy nyitott vadászkéssel.
A kinti medvék egyébként nincsenek akkorák, mint amik itt a Kárpátokban lézengenek (bár mostanában már Nógrád megyéből is hallani észlelésekről), de egy-egy megtermett példány azért simán megtölti az ember pelenkáját. Akár kettőt is.
No nem az enyém persze, de tesztelni az erőviszonyokat nem volt sok kedvem.
A nap végén bevettem magam a zeneszobába, és csakhamar kiderült, Magdának hangja is van az alakja mellé.
A Killing Me Softly című számot pl. kiválóan el tudta énekelni, bár váltig állította, hogy az egy vidám (!) szám.
Az első biciklis kalandra is sor került nem sokára, előbb még hadd jegyezzem meg, hogy idén is le voltam tiltva róluk.
Scott adta meg a magyarázatot a miért nem-re.
"Hámer' tavaly is ötven mérföldekre vitted őket..."
"De visszahoztam."
"Nem baj."
No de ennél keményebb fából faragták hősünket.
Először ismét nála próbálkoztam, majd összehaverkodtam Sean-nal, aki Aberdeenből jött és idén ő felelt a bringákért.
A vezetés szerencsére neki elfelejtett szólni a tilalomról, így magam mellé gyűjtöttem Lillababát és a Polish Army nagyobbik részét, majd belevágtunk a vízbe.

Lily száguld át a tájon.

A Bucks Fallsról érdemes tudni, hogy az egyik vízesés a sok közül a megyénkben (Wayne).
Viszont mivel ez van hozzánk a legközelebb, tavaly már meghódítottuk a legendás Felivel, szintén keróval.
Ott akartak lelőni minket a határában, azóta mindig kellemesen gondolok vissza az enyhe amerikai fegyvertartási törvényekre és a magántulajdon kifejezetten egyéni értelmezésére.
A lengyel sereget tehát figyelmeztettem a várható veszélyekre, majd szürke bringákra pattantunk és usgyi.
Az odavezető út egyszerűen vadregényes. Először elvezet a Spruce Lake mellett (ha a tábor hátsó kapuján lóg ki az ember, mint pl. én), majd egy hippifarm mellett oldalaz el, végül önfeledt száguldás következik, bármelyik utat választja is az ember.
Idén az út első felén némileg döcögősebben szólt a nóta, Feli erőnlétével nem volt vetekedő útitársam, Domó bácsi pl. 130 kiló testvérek között is.

A Polish Army és Lily a vízesés alatt.

Lily Starruccában, a posta előtt.

Kuba és Pamela egész jól bírta, Paola ellenben minden domb tetején megállt, gyaníthatóan nem azért, hogy a helyi farmok szépségében gyönyörködjön. Szerencsére Kuba őt az elkövetkezendő hetekben masszívan kárpótolni fogja, ez enyhe kifejezés lesz arra, hogy az esti dürgést a kora hajnali erőszakos párzás fogja követni három-négy naponta, amit szomszéd ágyon lévén időnként én is őszinte elragadtatással hallgatok, bár megvallom, aludni mindig sokkal jobban szeretnék.
A visszaúton hiába beszélek, hogy Lily hazatelefonálna, nem hallgatnak, úgyhogy megkapják a térképemet és ott hagyom őket Starruccában.
Ahol az előzetes várakozásaimmal ellentétben nincsen se bolt, se bár, a sörözés elmarad, Lilyt azért lefotózom egy ősi posta épülete előtt.
Majd végtelen hosszan gyaloglunk a dohányföldek mentén, és megvallom őszintén, még én is belefáradok kissé.
A kalandok véget érnek mára, de maradjanak velünk: a reklám után folytatjuk.

We are living in Amerika - part thirteen

Nem gondolnám, hogy felrobbantom az internetet, de büszkén közölném, visszatértem.
Vissza a Nagy Almából, a Konföderáció fővárosából, és a mostani egyesült részek fővárosából is.
Szeretek utazással foglalkozó blogokat olvasgatni, az egyiket itt oldalt is ajánlani szoktam, egy elég jó csaj szerkeszti, aki amúgy félig-meddig a főnökasszonyom is.
A kérdés mindig az, mennyire akarunk elmélyülni abban, ami éppen körülvesz minket.
Akarunk-e szelfizni minden egyes látványossággal, enni a leghíresebb helyeken, esetleg lebarnulni a legfelkapottabb strandokon.
Én nem akarok, és mivel még mindig elég szép számmal vannak olvasóim, a jelek szerint vagyunk ezzel még egy páran.
Szóval Mircsi blogját és másokét is nagyon ajánlom irányzéknak - de ha a végére akartok járni a dolgoknak, ne habozzatok alámerülni.
A gáz az, hogy mégis a lineáris sorrenden maradnék. Szívesen írnék most arról, hogy kevesebb mint egy hete négerek társaságában piknikeztem a James folyó partján, ami sosem fagy be.
Legalább annyira szívesen arról, hogy miféle szomszédságokon vezetett végtelen utam a Greyhound jegyirodájáig, majd a monumentális emlékművek utcáján a viktoriánus villák világába.
Csak aznap két esküvőt láttam az úton - egy fehéret, egy feketét.
Ahelyett, hogy Müller Péter használhatatlan életbölcsességeit, vagy Oravecz Nóri reggel, sminkelés közben kiötölt egysorosait próbálnám idézgetni, inkább azt mondom: érdemes alámerülni.
Nekem még sosem lett belőle bajom.
Na de akkor in medias res.
A reptéren a szokásos balkáni káosz fogad. Melegem van, és a velem utazókat előzetesen vizsgálgatva arra jutottam, inkább nem vegyülök.
Andrew: echt paraszt.
Aqua: elkényeztetett ficsúr.
Csengettyű: semmi különös.
Matty: egykori dobos lehetett, majd alkoholista.
Alex: átlag magyar.
Később kiderül, hogy kivel kapcsolatban miben tévedtem, de nem mindenhol jártam messze a valóságtól.
Párizs fele semmi extra nincs, olvasni próbálok, helyem az nincs sok.
Az átszállás során végre találkozunk, még mindig nem vagyok elragadtatva.
Andrewt valami failed Ganxsta Zoleeként tudom elhelyezni a palettán, a többiek nem tesznek rám semmilyen benyomást. A repülőnél épp zár a check out, ez őket a legkevésbé sem zavarja, én inkább sietek, a stewardessek enyhén idegesnek látszanak.

Azért csak megérkeztem végre.

Az út hamar eltelik, New Yorkban felhő, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
A kompániának Matty kivételével búcsút mondok, megkíséreljük a lehetetlent: beállítani a földön-vízen-levegőben megtett konstans utazás világcsúcsát, a víz nélkül.
Végül sikerrel járunk, ha összeadjuk a repülést, a várakozást és a metrózást meg a New Yorkból Hancockba megtett három órás buszutat, majdnem egy nap jön ki.
Matty értelmes gyereknek tűnik, ahogy fárad, egyre érdekesebb történetekkel jön elő a gyerekkoráról, amiből hamar megállapítom, hogy egyrészt nehezen bízik meg az emberekben, másrészt erősen sorstársak vagyunk, ami a gyerekkori bunyókat illeti.
A táborba Caveman és Robbie kalauzol el (úszómesterek, bár utóbbi később a fejébe veszi, hogy ő a Terminátor, miután a Gazelle megszivatja és elcseréli a golfkocsiját), akik később azt is hozzáfűzik a dologhoz, hogy úgy beszélek, mint egy brit, aki elfelejtette, hogyan kell beszélni.

New Yorkban zajlik az élet.

No nem baj, alakul ez még.
Első napon tehát ketten vagyunk Mattyval, a többiek New Yorkban vannak valahol.
Scottie fiú körbemutatja a tábort, az étkezőcsarnokot felújították, a kantin is jobban néz ki, mint négy éve. A főnököm örül, hogy visszatértem, már a fő-főnök.
A karbantartók feje, Bobby biccent a fejével, ez nála azt jelenti, oké.
Scott meg is jegyzi, mennyire boldog ez a Bobby srác, hogy viszontlát. Erre csak annyit válaszolok, talán holnap.
Az első napokban megérkezik az első turnus.
Juanitának átadom a pálinkáját, amit a tavalyi lányok, Viv és Dorka küldtek neki - igen elégedett. Ekkor még lehet vele beszélni anélkül, hogy az ember a Holdba akarná segíteni egy katapulttal, később ez is alakulni fog. Biztos a pálinka teszi.
A magyar kompánia másnap jön meg, Andrew és Aqua karbantartónak áll, velem egyetemben.
Dán is megjön hamarosan, az útlevelét Scrantonban helyezte el, a biztonságot szem előtt tartva egy buszmegálló padján, minden poggyászával együtt - később ezért még sokat fog szívni.
Egyelőre boldogan ásunk röplabdapályákat és nem gondolunk a gyerekek eljövetelével érkező dolgokra.
Ami engem illet, egyáltalán nem bánom a karbantartást.
Egy átlagos napon felkapálunk egy közepes méretű strandröpi-pályát, a srácok dolgoznak, én is néha besegítek.

Jó munkához szól a nóta, itt épp az
Ilyenek voltunkkal próbálom
emelni elvtársaim munkakedvét.

Aquának meg is jegyzem egy fa alatt fekve, úgy hiányzik már a testmozgás - az arckifejezése erre leírhatatlan.
Pár nap múlva beavatom a titkos helyekbe, amik a tábort környezik, és ahol frankón el lehet rejtőzni, ha a sövényvágóval gazolni küldik az embert. A mi emberünk ekkor még erősen parázik, ezért kénytelen vagyok szó szerint idézni a válaszát.
"De ez is milyen már, hogy eljövök Amerikába, napról napra azon f*sok, hogy miért fognak kib*szni, téged meg semmi nem érdekel. De ez is milyen szánalmas már, hogy kijön Amerikába, és már most azokat a helyeket lesi, ahova be lehet bújni."
Ettől függetlenül remek egy hét telik el. Andy ugyan próbálja ficegtetni a muszklijait, de ez oly kevés embert érdekel, hogy végül is belenyugszik a fennálló rendbe.
Marcin is megjön hamarosan, vele már ötösfogattá bővülve aprítjuk a gyomot, és építjük a szocializmust.
A hölgyek kedvéért közlöm, hogy obszcén tartalom következik.
Valamikor az ötödik nap környékén járhatunk, és Marcin a kulturális kapcsolatok jegyében épp lengyel mondatokat tanít arra az esetre, ha b*szni akarunk és nincs nálunk egy szótár.
A srácok beavatják az ártatlanabb dolgokba (csókolj meg, szép a szemed), én nem habozok és kijelentem, hogy ha látja, hogy tetszik a' illetőnek, mondja azt, hogy meg akarlak húzni.
Nyilván nem érti, hogy miért fulladozik a gárda, Dán konkrétan a kuka mögé próbál süllyedni szégyenében, hogy végre megjelentek az ultraparasztok.
Pedig a java még csak most jön.
Lengyel atyafink kérdi: hát mit jelent.
Mondom erre, hogy I want to pull you on my cock, és ha ez nem lenne elég a talajszint eléréséhez, egy elég hatásos mozdulattal illusztrálom is, hogy miről szól a történet.
Később, mikor a lányok érdeklődnek vacsoránál, hogy Aqua miért fulladozik a röhögéstől, csak annyit mondok, hogy munka során elértük a lehető legalacsonyabb szintet, és ha elmondom, többé aligha álltok velem szóba.
Risitas méltó örököse a napon még megtoldja, hiszen ő már a lényegre térve úgy adja elő a történetet, hogy hop on my cock. Szerencsére nem a lányoknak, mert alighanem ő is szeretné elkerülni, hogy a tábor hátralévő részében ne beszéljenek hozzánk.
A gyöngyéletnek végül is Tom, a karbantartók legfölső vezetője vet véget, amikor kiteszi a szűrömet, mert nem viszek el reggeli előtt egy perccel négy kukás zsákot a kantin elől.
Annyira nem érdekel, hogy szó nélkül fogom az első könyvet, ami a kezembe akad (Ne bántsátok a feketerigót! Harper Lee tollából) meg a tavalyi walkie-talkiemat és kiülök a portára.
A pucér illetők végnapjaikon igazán kitesznek magukért.
Tudjátok, őróluk írtam tavaly, hogy egész jó arcok és attól eltekintve, hogy egyesek belelógatják a f*szukat az evőeszközökbe, nincs velük különösebb baj.
Idén kevésbé ápolunk szoros barátságot, és erre az sem segít rá nagyon, hogy az utolsó előtti napjukon Esztit keresve berontok a kantinba, ahol egy hetvenéves nagyfater a Végtelen történet zenéjére hullahopp-karikázik, anyaszült meztelenül.
A háttérben mennek a fények, még pont azelőtt lépek ki, hogy feltolulna az egyébként kifejezetten siralmas vacsorám.

A napok során lassan kialakul a tábor végső személyzete, már ami a támogató személyzetet illeti.
A konyhában megjelenik a Polish Army, akiket én keresztelek el, és nevük nagyon beszédes.
Melléjük Alex, Luisa, Veronica, a Gazelle és Matty áll be nem lengyelként, képzelhetjük a mennyei összhangot.
Az összhang kialakításáért idén már a true protector felel, aki nem más, mint az utolérhetetlen Jancsi.
Tudjátok, róla írtam meg tavaly, hogy két napig értelmes volt, aztán egyszer csak elkezdett seggfej lenni, és úgy is maradt.
Ez évben még erre is rá tudott pakolni, de haladjunk sorjában.
Idén új sous chefet köszönthettünk a sorainkban - ő volt Duane.
Igazi nagy szájú feka srác, nagy önbizalommal és fasza dumákkal. Rohadtul bírtam.
Mikor a Lake Lorain felé gyalogoltunk a bárt keresve, egyszer csak ordítást hallottam a hátam mögött:
"BEN!!! Come here motherfucker!!!"
Na mondom ideje felgyűrni az ingujjamat és egyben hívni a koporsókészítőket, kihúztam a gyufát alighanem.
Ehelyett csak meg akart kínálni valamivel.
A tábor első harmadában gyakran meglátogatott minket a körletünk előtt-mögött, egész értelmes ember benyomását keltette amellett, hogy úgy láttam rajta, irányítani is képes a konyhában.
A tavalyi országos és címeres faszkópé után tehát végre egy értelmes ember kezében volt az irányítás.
A pucér kompánia távozta után néhány napig csend lett.
A csendben azonban már sötét erők kezdtek fortyogni.
Megalakult a Hungarian Army.
E jeles szövetség célja nem volt egyéb, mint hogy a lehető legkevesebb angol elsajátítása érdekében csak is egymással beszélgessenek, és természetesen kizárólag magyarul.
Külön-külön egyikkel sem volt komoly baj.
Andy néha egész komolyan vehetően tolta a gettósrácot. Alex röhögött a poénjain és néha saját véleménye is volt. Eny Alex barátnője volt, egyéb dolog nem derült ki róla. Fesztiválcsaj Andy barátnője lett, azelőtt kiderült róla pár dolog, például a fentebb említett magában értelmes dolog is.
Vicával, az ötösfogat végső tagjával nem sokat beszéltem, az elején teniszeztünk egyet, onnantól inkább viberezett, szóval aligha tettem rá erőteljes benyomást.
Katit, aki nem volt az Army tagja, hamarosan kirúgták - vele egyetlen egyszer beszéltem, és másnapra elfelejtettem, hogy ott volt.
A hadseregek nem véletlenül kapják a hadsereg jelzőt, jó magyar hadtestünk is igyekezett élni és már az első hetekben komoly terveket forgattak a fejükben.
Nem kevesebb dolgot ötöltek ki, mint hogy beperlik a közvetítő ügynökségünket.
Két dolog hiányzott a sikerhez: ész és ráció.
Ráció azért, mert az ötlet eleve rothadt alapokon nyugvott. A cégünk valóban átverte őket, mikor nem szóltak a meztelenkedő emberek forgatagáról.
De.
Ha bármelyikük is dolgozott volna valahol a szolgáltató szektor környékén (mint pl. Eszti), tudhatta volna, hogy időnként felmerülhetnek váratlan problémák. Ezeket pedig mosolyogva kell megoldani, mert ez a feladatod.
Az sem árt, hogy ha beszélsz angolul egy ilyen terv kiagyalásánál, vagy mondjuk nem az ügyvédhez rohangálsz először, mert veszélybe sodrod azok munkáját, akik tudják, mi az a szolgáltató szektor.
Vagy az ott végzendő munka.
Jó csapatunk nem végzett alaposabb gondolkodást, így derült égből érkezett az újságcikk, majd jó Alexünk hamarosan az igazgatói irodában csücsült, velem a fordítói székben és csodálkozott, a tábor igazgatója miért töri el a második tollát az asztalon.
Hisz ő nem csinált semmit.
Ő csak a jussát akarta. Egy millió dollárt.
A következő napokban paprikás volt a hangulat.
Az általa összehívott meetingen ő és Andy megpróbáltak meggyőzni arról, hogy a sz*rból igenis lehet várat építeni, és hogy a morális kérdésekkel ne foglalkozzunk, a lényeg a gazdagság.
Az igazság bajnoka szerepében ezúttal Aqua tündökölt, aki elég Való Világos stílusban, de többé-kevésbé konkrétan elmondta, hol a probléma.
Az elkövetkezendő napokban nagyon lassan elültek a hullámok, az említett tolltördelős estén meg még hálából a kavarásért megmentettem Alex seggét a kirúgástól (félrefordítottam amit arra a kérdésre mondott, hogy akarja-e hogy kib*sszák - hozzátettem egy mélységesen sajnálom ami történtet és hogy nem fog többé előfordulni-t. Enélkül másnap csomagolhatott volna).
Egy nap múlva a főnök békejobbot kínált neki és bocsánatot kért a félreértésért.
Üzleti etikán szocializálódott barátunk ugyanezt nem tette meg.
Azt hittem a föld alá süllyedek és kézi fúróval egészen odáig ások, ahol már magához ölel az ötezer fokos magma.
Tanulságos napok voltak ezek.
Ildi és Lily is megtanálta lassan a helyét a mosodában. Ahogy a gyerekek megjöttek, igen sok dolguk lett hirtelen - én meg igyekeztem felvidítani őket, a magam módján.
Ildivel fára másztunk, és egymást osztottuk a maradék időben - Lily az elején még szintén jó kedvű volt.
Aztán rájöttem, hogy Ildi tetszik.
Két olyan lány volt egyébként a táborban, akivel hadd szóljon bármikor, bárhol.
Tudom, hogy ismerkedni nem így kell, de ez mégis a blogom, szóval hol legyek őszinte, ha itt nem.
Szóval írjunk először Esztiről.
Az elején egy teljesen szétesett csinos lány benyomását keltette.
Aztán megtudtam, mennyi dolog nyomasztja és visszavettem a védjegyemmé vált tahóságból. Értékelte.
Róla érdemes tudni, hogy volt Svédországban, gyönyörű és ami ezeknél is fontosabb: képes összefüggéseiben látni a dolgokat. Komolyan mondom, feleségnek való.
Ildi a másik.
Ő az, akinél félre tudom hagyni az összefüggéseket és lófülét, mert olyan lány, akit ha egyszer megszerzett az ember, hetekig nem engedi ki az ágyából.
És még akkor sem biztos semmi.
Ezt még tudta azzal fokozni, hogy egyedül akkor jött oda ő beszélgetni, mikor lezúztam a könyököm és csurom vér volt minden - valamit mondott a családjáról (asszem mióta ismerem, először). Akárki mást elhajtottam volna a f*szba, de ott egyszerűen csak hülyén vigyorogtam és azt akartam, hogy maradjon.
A gyerekek érkezte előtt elvittek minket a legendás Scrantonba, ami a térképen valamiért Dickson Cityként szerepel, erős a gyanúm, hogy azért, mert igazából nem Scranton.

Lily és Ildi Dickson Cityben.

Egy plázakomplexum tanálható ott, őszintén szólva már tavaly sem ájultam el attól, hogy a tábornak ezt jelenti a szórakozás, de idén már tökösebb voltam és hamarosan kézbe vettem a dolgokat.
Itt még főleg érdekesebb dolgokat próbáltunk venni, és nem feltétlen a Pringles-re gondolok, ellenben borra például.
A második Dickson Citybe irányuló út hasonlóan telt, akkor viszont már itt volt a Gazelle.
Ő volt még olyan, aki felborította a facebook-profilképes sztereotípiáim.
Ránéztem először: na ez a srác meg fogja sz*pni.
És nem. Határozottan nem, illetve a végén még is, de akkor már mindegy volt.
Róla meg Aqua-ról mondhatom, hogy barátok lettünk (akivel kapcsolatban szintén tévedtem - ő dolgozott a karbantartók közül a legtöbbet). A Dán szintén atom jó fej ember, ahogy kiderült később.
Rajta kívül pedig még Esztiről mondhatom, hogy hiba volt lecsekkolni előzetesen, mert tökéletesen nem hülye picsa. :D
Ezt részegen bevallottam neki a bárban nyár közepén és mit ad Isten, egyáltalán nem loptam be vele magam a szívébe.
Ma viszont eddig tartott a történet - a kalandok még csak most kezdődnek el!