We are living in Amerika - part sixteen

Július második hete, ideje feljebb tekerni a klímát és ott hagyni a portát: hosszú utakra indulunk.
Az apropót hozzá ezúttal a Dán fogja szolgáltatni - és az örök klasszikus, az útlevél.
Igen, pont ugyanaz, amit Scrantonban hagyott megőrzésre egy padon, rögtön a legelején.
A táborban ez idő tájt már nagyon érik egy felügyelőségi vizsgálat, úgyhogy kérései végre nem süket fülekre találnak (Scottie fiúnál főleg), hanem beizzítják az autókat és tán kétszer is átviszik Hancockba, hogy aztán leküzdhesse a három órás buszutat New York Citybe, majd kib*sszanak vele a Konzulátuson.
Illetve először nincs nyitva.
Emlékezhettek még 2007 áldott és békés telére, sőt: őszére, amikor ugyanezzel a gonddal küszködtem (Oxfordban elhagytam a személyimet, és az ősz hátralévő részében nem tudtam dolgozni, Attila vitte a boltot, míg Karácsonyra megérkezett egy üdvözlőkártyával a Christ Church College-ből). A követségre háromszor mentem el Londonba, ebből egyszer zárva volt, egyszer nem fogadtak, harmadjára Attilát is elrángatták, hogy igazolja a személyazonosságomat, aztán végül senki sem értette, hogy mit keres ott...
A Dánnak nem volt ekkora mákja, először zárva találta a Konzulátust, másodszor pedig egy teljesen értelmetlen és fölösleges papírt kértek arról, hogy bejelentette az eltűnést.
A magyar színvonal külföldön is magyar színvonal marad. De hogy jövök én a képbe?

Carbondale, Lackawanna megye. A bal oldalon kivehető csóka az emlegetett
őserdő hőse, aki hamarosan a padlóra kerül.

Kiderült, hogy Kim, a mosoda és a szobalányok remek humorú (Aubrey Plaza negyvenöt évesen kb.) főnökasszonya Carbondale-be készült és ezt valahogy megneszelve elhatároztam, hogy vele tartok. A Dán mellé bekéredzkedtem a kocsiba, hátha el tudunk valamit intézni - én ekkor még úgy voltam vele, egy nyolcezer fős városban csak működik a rendőrség vagy mifene.
Erre fel odaértünk, és természetesen zárva volt (bár utólag azt állították, hogy valaki valahol ügyelt, de ebből nem sok derült ki).
Az utcán viszont volt pár közrendőr, a mi emberünk oda is sétált egyhez, segítséget kérni.
Amaz épp egy totál betépett, félmeztelen rednecket lesett, fél füllel skandináv barátunkra hallgatva.
Aztán ahogy az végzett, annyit mondott: "Hold on a second" ÉS MÁR vetette is magát a jóemberre, aki megdöbbenve tapasztalta, hogy Szenesvölgyben nem támogatják azt, amit ő szórakozásnak vél (nekem amúgy tetszett a műbalhé).
És nem csak nekem, jött a gagyi amerikai film vége: a rendőrnek gratuláltak a járókelők, majd tapsoltak.
Azt hittem, elásom magam, de se ásó nem volt nálam, se légkalapács a betonhoz.
Első kísérletünk tehát kudarcot vallott, fájdalomdíj gyanánt viszont besétáltam a sör nagykeráruházba, és magamhoz vettem egy huszonnégy dobozt tartalmazó kartont, aminek láttán az általában egykedvű Kim is nevetésben tört ki.  Főleg, hogy az ő kocsijában utazott hazáig.
A képeslapokat, amiket darabjáért 33 centért veszek, a táborban egy dollárért adom el, röpke hatvanhat százalékos haszonnal, bár később Kuba borával erre is rálicitálok pofátlanságban.
Másnap aztán nem volt mese - a következő követségi időpont vészesen közelgett, így Honesdale felé vettük az irányt, ami a megyénk központja (Wayne-é).

Honesdale csillaga már nem ragyog annyira - bezárt fafeldolgozó a határban.

Gondoltuk, az ötezer emberre biztos jut egy-két értelmes rendőr, csak elintézzük valahogy.
Természetesen a dolgok nem alakultak terv szerint.
Az odafele út viszont kifejezetten izgalmasra sikeredett.
Először is megtudtam, mit gondol Kim az amerikai álomról (mint amerikai).
Mondtam neki, hogy idehaza a legtöbben úgy tekintenek az USA-ra, mint az ígéret földjére, ahol minden van, az emberek szabadok, a gazdaság dübörög.
A reakciója erre egészen frappáns volt.
"Tudom, hogy az országom szeretné ezt veletek elhitetni, de ideát már egyre kevesebben dőlnek be a meséknek. Főleg ha körbenéznek pl. ezen a vidéken és meg is értik, amit látnak..."
Érdemes tudni, hogy Wayne megye és szomszédai (Susquehanna és főleg Lackawanna) bányászatuk miatt voltak fontosak több, mint egy évszázadon át (érdemes elolvasni, amit tavaly írtam az antracitbányászatról - Európában a legközelebb a lengyeleknél van ilyen). A telepesek korában eszméletlen lendület volt ezen a területen. Vettem egy képeslapokat tartalmazó könyvet Jerrytől a Poyntelle General Store-ban, és döbbenten mutogattam mindenkinek: ezen a vidéken valaha vasút dübörgött.

A templomokkal szerencsére nem állnak rosszul.
A környéken legalább hat darab van, mind egy utcában.

Biza. Még a fénykorában is csak kb. száz fős Poyntelle-ben is volt megálló, igaz, tán csak szenet rakodtak le az akkori szalon elé, de akkor is.
Persze ez nem a vadnyugat, de a poyntelle-i szalon (cigifüst, olcsó whiskey és remélhetőleg lenge nők) azért így is megállta a helyét és három szinten (!) ment az élet, ami tényleg döbbenetes, ha megnézzük, itthon mi van egy száz fős faluban.
Aztán valóban leáldozott mindennek - a bányászokra a szén elfogyásával nem volt szükség, így vagy elvándoroltak, vagy nyugdíjba mentek és nem sokára meg is haltak.
Rengeteg erre felé az üres telek, s ugyan a lakott portákon többnyire rendben van tartva minden, de a Polish Armyval és Lilyvel közös starruccai kalandomon pl. láttunk olyan udvart, amit felvert a gaz és hangok jöttek belülről.
A szürrealista festők igazán kiélhetnék magukat a dekadenciában, de egyrészt:
- kurva messze van mindentől
- a helyiek csak egy határig barátságosak és
-  a szürrealizmusnak már nagyon régen leáldozott.
Szóval Kim lerántotta a leplet, én meg megdöbbentem hogy őszintén elmondja amit amúgy mindenki lát.

Immár Carbondale főterén járunk ismét, ahol maga Kolumbusz Kristóf
ügyel a rendre.

Azt is elmondta, hogy a házukat annak idején 220.000 dollárba (!) került felépíteni, ami ha megnézzük, hogy könnyű szerkezetű (magyarul kb. falapok vannak egymáshoz illesztve, hurrikán esetén percek alatt összedől), kicsit irreálisnak tűnik.Aztán hozzátette, hogy a férjével nyolc év alatt kifizették a jelzálogot, és röviden a hazai ismerőseimre gondoltam, akik nem nyolc, hanem nyolcvan évig fognak még fizetni ennél kisebb összegeket.
Anarchiát! :D
Akkoriban tervezgettem, hogy eltekerek Honesdale-be, de ezen az úton rögtön le is tettem róla.
Olyan dombok voltak, amiket otthon egy feles pálinka után mászok meg gyalog, keróval még úgy se (bár, talán három után nekiugranék, csak lehet, elájulnék félúton).
A táj mindenesetre gyönyörű arrafele, Ildivel nemsokára kocsiba is pattanunk és egyenesen egy erotikus szektához vesszük az irányt, de erről később.
Szóval Honesdale és rendőrség.
Bemegyünk, végre van egy nyitva, mondja is a Dán hogy milyen papír kell, miért és hogy baromira sürgős lenne.
Az ügyeletes kérdi: - hol veszett el?
- Scrantonban.
- Az nem a mi hatáskörünk alá tartozik.
Ökölbe szorul a kezem így hát nem is hagyom szó nélkül.
- És mi lenne, ha azt mondanánk, hogy itt veszett el a városban?
- De hát most mondtátok, hogy két megyével arrább veszett el. Szóval tudom, hogy nem igaz.
Erre már tényleg nevetnem kell, úgyhogy dolgunk végezetlenül kiballagunk.
Egészen a Walmart-ig, ahol Kim tisztítószereket vesz, a Dán pedig Powerade-be fojtja bánatát.
Követség elhalaszt, enter Carbondale, ahova a következő héten ismét elmegyünk Kimmel (aki kezdi valahogy unni a dolgot, de bőven megértem), én képeslapot veszek, jó cimboránk pedig végre kap egy elvesztésről szóló bejelentőlapot, hozzáteszem, hogy a nevét elírják rajta és az ügyeletes tiszt az iPhone-ján kérdezi meg a haverját, hogy hogyan is kéne ennek nekifogni...

Egyéb téren is áttörés születik (a Dánnak amúgy végül sikerül útlevélre szert tennie).
Végre nekifogok a környék alaposabb felderítésének, már ami a helyiek szórakozását illeti (a Poyntelle Innben idén már nem találkozunk helyiekkel ((az idült alkoholista benyomását keltő Alan kivételével)), az ajtóra is kiírják, hogy csak táborozóknak).
A többi hely kibaszottul messze van (pl. az Old Times Lake Comóban, a Lakewood Lodge Lakewoodban, vagy az Arlo's, ahol egy szombat este mellesleg hallok egy egész jó Beatles-átdolgozást egy élőzenekartól), mivel a helyieknek kocsijuk van, ez persze nekik nem jelent gondot.
Július 18-at írunk, Annual Lakewood Carnival közeleg.
Enter tehát Kim, aki először Csengettyűt és Esztit szállítja át, akik megjegyzem, a mai nap alkalmából irgalmatlanul jól néznek ki.
Odaföntről ezért megnyitják a csapokat, úgyhogy hamarosan irgalmatlanul nedvesek lesznek, de semmi perverzre nem kell ezúttal gondolni, szimplán porrá veri őket az eső.
Ők lesznek végül azok, akiknek nem tetszik az a nap - a Polish Army jó része is tiszteletét teszi, sőt - a Hungarian Army is elszabadul egy kis időre a terepasztaltól, ahol az ügynökségünkkel kapcsolatban dolgoznak ki sötétebbnél sötétebb forgatókönyveket.
A sör olcsó, pénzem viszont épp nincs, úgyhogy addig-addig potyázok, amíg sikerül tisztességgel berúgnom, a hazafele úton ezért az ölembe veszem Diát és hát megfogom ott, ahol meg kell.
Kim felszólít tehát, hogy ne bántsam a szobalányait, mire valami olyasmit mondok, hogy ártatlan vagyok, mint a frissen esett szűzhó.
A lányok és az ő reakcióját hadd ne részletezzem.
A tűzijáték maga elég frenetikusan alakul (nagyobb szabású pl. mint az oroszlányi, pedig Lakewoodban kb. 400 ember él csak), a zenét egy mellkasig érő ősz szakállú csóka keveri, a táncparketten pedig maga Duane ropja, akinek később a legfiatalabb korosztályt is sikerül sokkolnia egy remekül időzített rúdtánccal (ekkor a röhögéstől kb. tíz percig nem kapok levegőt, a többiek egyenesen könnyeznek).

A mai történet eddig tartott, ideje lefeküdni, vagy a sörös korsók után nyúlni. Mivel az itthon levő egyetlen korsó üres, kénytelen vagyok az előbbit választani, és fejest ugrani.
Hamarosan jön a következő rész.