Azért ennek vannak hátrányai is, például nem tudok úgy cselezni, mint a motolla, vagy nem élek az őserdőben, aminek mindenképp megvannak a maga előnyei.
A tizennegyedik amerikás bejegyzés azonban ennek a blognak a huszonötödik posztja is egyben, erre érdemes lenne legurítani egy Arany Hordót, már ha lenne idehaza.
Ennek hiányában inkább előre fele maséroznék a múltba, nagyjából június végéig-július fordulójáig.
Megjöttek tehát a gyerekek, amiben idén már én is szerepet játszottam.
Nem kell azért nagyra gondolni, nem öltöztem be Ronald a bohócnak hamburgereket osztogatva.
A menedzsment alighanem rájött, hogy ez nemcsak az én, hanem a gyerekek együttes pszichiátriai kezelését is maga után vonná, és időben elállhattak a tervtől, bár tudjuk, hogy a Queen Mother mindig tartogat meglepetéseket a kínzókamrájában.
Ekkor tájt általában a könyvemmel üldögéltem napközben a kapu előtt, fogadtam a kamionosokat, villanyszerelőket és az ex-sztriptíztáncos szakácsnő furcsábbnál is furcsább vendégjeit.
Scottie fiúék már ekkor rebesgették, hogy délutáni műszak is lesz (igaz, csak négy órás) és üdvös lenne, ha valaki önként és dalolva tizenkét órázna időnként.
A Dán, Aqua, Marcin és én közöttem pörgött tehát hetekig a sörösüveg, de egyikőnknek sem volt kedve lestoppolni.
Aqua ekkor már kantinozott is, azaz ételt adott ki a gyerekeknek esténként Jules felügyeletével és sokan mások társaságában - ő tehát nem akart részt venni a komédiában.
Végül úgy állapodtunk meg Marcinnal és a Dánnal, hogy a szombat szőke vikingünké, a kedd az enyém, az összes többi napon pedig lengyel mc-nk keveri a zenét a portán, hisz ő úgyis éjjeli öt órákat tol a golfkocsiban (a Dánnal kiegészülve, aki ki tudja, miért, még a délutáni karbantartást is bevállalta).
Emlékezetes volt, mikor ők ketten útjelző bójából erősítőt építettek, hogy igazi diszkóvá váljon a munkahelyem.
Szőke vikingünk egyébként igen szelíd srácnak nézett ki az elején, ezért is ért meglepetésként, amikor elmesélte, milyen elánnal üldözik a legidősebbeket esténként és hogy azok milyen trükköket próbálnak bevetni az egérúthoz.
Mielőtt egy hosszú padon merengve elkezdenénk sajnálni a szegény táborozókat, olvassuk el, mit írtam róluk tavaly és arról, hogy New York államban (ahonnét a tömeg kilencvenöt százaléka jön) mióta nincs diszciplína az iskolákban, ezek keverékeként megalakult a Bolygó Kapitánya és lesújt miránk.
Illetve dehogy miránk, idehaza nem rúgnak ki, ha a szemtelen gyereket megfegyelmezed.
Ott elveszted az állásod, és életed hátralévő részében már nem lehetsz tanár.
Mindezek után már könnyedebben megérthetjük, miért voltam ideges, amikor reggelink végét sem várva huszonöt gyerek egyszerre taposta a lábam és javasolta hogy takarodjak el a helyéről, egész addig, amíg egyszer vissza nem tapostam, akkor abba maradt.
Létezésünkről kizárólag akkor értesültek, ha egyenesen megálltunk előttük és nem mozdultunk - akkor megkerültek. Egyébként mintha külön fajba tartoztunk volna.
Mulatságosnak hangozhat, de ezen csemetéknek otthon saját szakácsuk van, dadus terelgeti és gyámolítja őket, ha kívánságuk van, saját sofőr repíti őket a leglehetetlenebb helyekre - mondanám, hogy ez éles kontrasztban áll azzal, ahogy a legtöbbünk itt felnőtt, de ezt úgyis tudja mindenki.
Az anyák a családok nagy részében egyáltalán nem végeznek munkát, otthon ülnek és tévéznek.
Ez onnantól válik érdekessé, amikor visszaemlékszünk, hogy milyen munkakört töltöttem be idén nyáron.
A gyerekek megérkezte utáni hetekben ugyanis megkezdődtek a tourok, azaz az előzetesen megbeszélt időpontokban a családok megpróbáltak áttörni a hegyeken, hogy jól körbevezessék őket a táborban, és bemutassák nekik, mi hogyan és miért tökéletes.
Kim, akiről vétek lenne nem írnom (tavaly szobaasszony, idén a szobalányok és a mosodások főnökasszonya), rengeteget küzdött azzal, hogy azt az egy házat, amit a szülőknek rendszerint bemutatnak (véletlenszerűen kiválasztva) mindig időre kitakarítsák, a megérkező hölgyek-urak ugyanis gyakran órákkal a megbeszélt idő előtt érkeztek és érdeklődve figyelték, milyen az, amikor munka zajlik.
S ha már hölgyek.
Idehaza a legtöbb olyan hölgy, akit ismerek és aki otthon van a gyerekkel (tehát nem dolgozik), normális és kedves.
Nem türelmetlen, nem kiállhatatlan.
Elég ha csak Zsuzsára gondolunk, Balázs unokabátyám feleségére, aki kb. az ideális asszony azok közül, akiket ismerek.
Emlékezhettek még, amikor a férjével csontra berúgtam a garázsban (egy üveg Jäger volt a terítéken), és kijött a házból fél kettőkor - egy tálca szendviccsel.
No van tehát ez, meg vannak a látogatóim, akik általában zavartan érdeklődnek arról, ki vagyok, és mit csinálok ott, majd köszönés nélkül bemennek és keresgélnek.
Egy darabig.
Aztán rájövök hogy nekem kell megtennem az első lépést.
Nekem kell fogadnom őket, érdeklődnöm az utazásukról, megjegyezni hogy szép nap a mai, majd beszólni az irodába, hogy megjött Mr. és Mrs. Kuglóf, tessék igyekezni.
Nem tudom, ezeket a dolgokat miért felejtem el időről időre (pedig már Skóciában is tudtam); asszem ezt hívják úgy, hogy majd belerázódsz.
 |
| Mackótestvér. |
Olyannyira nem, hogy szépen kijött az erdőből és beállt elénk, hogy örvendezzünk.
Magdának van egy szenzációs képe rólam, ahogy mögém bújik, míg én elől intem őket csendre, kezemben egy nyitott vadászkéssel.
A kinti medvék egyébként nincsenek akkorák, mint amik itt a Kárpátokban lézengenek (bár mostanában már Nógrád megyéből is hallani észlelésekről), de egy-egy megtermett példány azért simán megtölti az ember pelenkáját. Akár kettőt is.
No nem az enyém persze, de tesztelni az erőviszonyokat nem volt sok kedvem.
A nap végén bevettem magam a zeneszobába, és csakhamar kiderült, Magdának hangja is van az alakja mellé.
A Killing Me Softly című számot pl. kiválóan el tudta énekelni, bár váltig állította, hogy az egy vidám (!) szám.
Az első biciklis kalandra is sor került nem sokára, előbb még hadd jegyezzem meg, hogy idén is le voltam tiltva róluk.
Scott adta meg a magyarázatot a miért nem-re.
"Hámer' tavaly is ötven mérföldekre vitted őket..."
"De visszahoztam."
"Nem baj."
No de ennél keményebb fából faragták hősünket.
Először ismét nála próbálkoztam, majd összehaverkodtam Sean-nal, aki Aberdeenből jött és idén ő felelt a bringákért.
A vezetés szerencsére neki elfelejtett szólni a tilalomról, így magam mellé gyűjtöttem Lillababát és a Polish Army nagyobbik részét, majd belevágtunk a vízbe.
 |
| Lily száguld át a tájon. |
Viszont mivel ez van hozzánk a legközelebb, tavaly már meghódítottuk a legendás Felivel, szintén keróval.
Ott akartak lelőni minket a határában, azóta mindig kellemesen gondolok vissza az enyhe amerikai fegyvertartási törvényekre és a magántulajdon kifejezetten egyéni értelmezésére.
A lengyel sereget tehát figyelmeztettem a várható veszélyekre, majd szürke bringákra pattantunk és usgyi.
Az odavezető út egyszerűen vadregényes. Először elvezet a Spruce Lake mellett (ha a tábor hátsó kapuján lóg ki az ember, mint pl. én), majd egy hippifarm mellett oldalaz el, végül önfeledt száguldás következik, bármelyik utat választja is az ember.
Idén az út első felén némileg döcögősebben szólt a nóta, Feli erőnlétével nem volt vetekedő útitársam, Domó bácsi pl. 130 kiló testvérek között is.
 |
| A Polish Army és Lily a vízesés alatt. |
 |
| Lily Starruccában, a posta előtt. |
A visszaúton hiába beszélek, hogy Lily hazatelefonálna, nem hallgatnak, úgyhogy megkapják a térképemet és ott hagyom őket Starruccában.
Ahol az előzetes várakozásaimmal ellentétben nincsen se bolt, se bár, a sörözés elmarad, Lilyt azért lefotózom egy ősi posta épülete előtt.
Majd végtelen hosszan gyaloglunk a dohányföldek mentén, és megvallom őszintén, még én is belefáradok kissé.
A kalandok véget érnek mára, de maradjanak velünk: a reklám után folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése