Miért éppen Románia?

Suzy az indulás napján, Vârtop közelében, 2012 júliusában.

Emlékszem 2012 januárjára-februárjára. A svéd napjaim kezdete, livemocha mindenek felett.
Brienne Maple, you crazy bitch.
A livemochán akkoriban könnyebb volt ismeretséget kötni olyan országból valókkal, aminek a nyelvét tanulod/ahova menni akarsz. A mostani rendszerben a segítség helyett öt fokozatú skálán értékelik a teljesítményedet a ráérők: hadd ne mondjam el, a román nyelvleckéimre milyen értékelések érkeztek.
Pedig László és Zsófi mesélhetnének.
Vagy meséljek most én?
Úgy szoktam pedig.
Engedek a nyomásnak.
Az is a livemochával indult, meg a szokásos dolog miatt, ti. nem akarok megülni a seggemen.
Túl voltunk addigra egy elég nagy dobáson - Faffy, Zsófi, Marci K és Blanka társaságában megjártuk Mócfölde rejtett zugait, Suzukival olyan helyeken, ahova terepjáró nem menne fel. Viszont az nem ide tartozik, úgyhogy később mesélek róla - egy képet azér' beszúrok, hadd örüljetek.

Ezt a képet jogászhallgatóként letagadnám.
Igaz akkor is, ha teremőr lennék egy neves debreceni
hotelben.

Hajnalodik az aradi vasútállomáson.

Ez így együtt nagyon ott van.

No de a román tudásról.
Ezen a júliusi túrán olyannyira fölbuzdultam (egyébként a Nagy-Bihart, vagy román nevén Nagy-Sütőtököt másztuk meg és fölülről betekintettünk a Rozsdás-szakadékba is), hogy Zsófival és László testvérrel, azaz a pimasz pincérrel visszatértem nagyjából egy hónap múlva.
Akkoriban dolgoztam segédkönyvtárosként a helyi könyvtárban, napi négy órában.
Egy hónapra harmincezer forintot kaptam, noha a kilencvenes éveknek vége van, és a számlákat be kell vizezni.
Ezt észben tartva néztem szét a román busztársaságok honlapjain, ahol rögvest meg is csapott a Balkán szele.
Kib*szottul szeretem azt a fajta rendetlenséget, ami ott még megvan valahogy a levegőben.
Délre, keletre, délkeletre indulva ugyanazt tapasztaljuk, hogy igen.
Ez az a világ, ami minálunk is megvolt.
Hétvégi piac, spontán összeverődő emberek, népes rokonságok, nagymama receptje, nagybácsi külföldi söre.
Sufni tuning, össznemzeti kókány - digi tévé a jurta tetején.
A kaland része volt tehát, hogy használjuk a helyi buszokat, vonatokat, ha tudjuk. A livemochán megcsináltam háromleckényi románt, oszt' hajrá.
A jópofa káoszból minálunk megmaradt, hogy valamiért jó ötletnek tartjuk az utolsó pillanatban megvenni az akciós vonatjegyet (tíz perccel az indulás előtt a jegypénztárban álltam sorba Lászlóval, Zsófi az édesanyját igyekezett nyugtatni - igen anya, van jegy).
Aztán irány Horány!
Illetve Arad.
Máig nem tudom, miért Aradot vettük célba - Nagyvárad közelebb van Vârtop környékéhez, ahova készültünk.
No nem, mégis tudom. A román busztársaságok honlapjain olyan megállók voltak megadva a távolsági járatok menetrendjénél (Nagyvárad külterületén pl.), amit nem csak a google mapson nem leltem meg, de a valóságban sem mindig léteztek. Így böktem rá Aradra a térképen - amit egyébként a Fókusz könyvesboltban vettem a Fürst Sándor sarkán - és a következő három napban le sem lehetett szedni róla (azért jelentős, hogy hol vettem, mert ezen a helyen sosincs semmi abból, amit kérek/rendelek - időről időre mégis visszatérek, hátha történik egyszer valami).
Lőkösházán, hajnali egykor megcsapott az otthon érzete egy hangyányit (két falura voltunk Nagykamarástól, ahol öcsémmel és húgommal cseperedtünk egy darabig a kilencvenes évek közepén), aztán átállítottuk az óráinkat és vártunk még egy órát.
És itt jön Mucsi Zoltán, a csapos. Vagy ez nem ő?
És tényleg nem.
Román határőrök. Annyit bírok a régi világ embereiben, hogy nincs cicó meg f*szom magyarázkodás. Durva, kényelmetlen az egész, de mindig is azt gondoltam hogy egy határátkelés nem sweet sixteen party.
Emlékszem azokra az arcokra, akiket két és fél évesen láttam a határon, mikor Erdélybe vitt Gattolina édesapja egy kék Trabantban.
A nyolcvanas évek szovjet hősfilmjei és közöttük abszolút semmi különbség nem volt. Mondjuk oroszul asszem nem beszéltek. Szerencsére én még magyarul sem.
A vonatunkra felszálló ürgék tehát olyan messze voltak fejben az EU-tól, mint Bíró Ica a metálkarriertől - az útlevelek ellenőrzése után tehát le is szállítottak valakit, aki aztán már nem is került elő. A múltkor viszont mintha láttam volna egy macedón tejcég sajtreklámjában kavargatni valamit...
Jó tanács, hogy nincs jó tanács. Aradon hajnali két órát vártunk, Zsófi meglepően jól bírta, Lászlót k*rvára idegesítették a főtéren és mindenhol máshol grasszáló kóbor kutyák.
Mondjuk ami azt illeti, engem is.
Az igazi izgalmak a buszvégállomás beazonosításával kezdődtek - a netről kinyomtatott térkép állomása helyén először ugyanis postahivatalt sejtettem, vagy valami olyasmit, ahogy a DHL raktárai kinéznek.
Az aradi pláza a Balkán és a modern éra tökéletes korcs kutyája.
És nem azért, mert le van roggyanva, olyasmi mint a Debrecen Plaza vagy egy kisebb Lurdy Ház.
Szemben ellenben egy Keleti pu. - Déli pu. méreteiből kombinált egykori vonatállomás rothad.
Külön-külön a plázán kívül mindkettő tetszene, így elég bodor ádámi.
Mindent latba vetve próbálom meglelni az állomást; a reggel ötkor a talponállóban talpon álló, máris csutt részeg emberek azonban nem beszélnek angolul, és ahogy tapasztalom, románul sem igen megy most az artikulálás- tovább kutakodok.
A DHL raktárról csakhamar kiderül, hogy az a buszvégállomás, egy ötvenöt év körüli munkásember árulja el egy távolabbi buszváróban, olyan angollal, hogy a volt angoltanárjaim megirigyelnék.
Megjön a busz ki tudja honnan, jegyet veszek és mosolygok, a társaság kedves, noha mindenki hallja hogy magyarok vagyunk.
Mi magunk is tudjuk ezt. És ez nem elhanyagolható.
Vannak jobbikos ismerőseim (Marci K is oda tartozott egyébként, aztán egy fél év lengyel földön, törökök társaságában ráébresztette arra, mennyire kicsi az a világ), akik mindig úgy emlegetik, megyünk a Gyepűre, a Végekre, meg kiskutya f*szára.
Erdély Erdély, rendben. Vagyunk magyarok is ott. A nyomaink mindenütt ott vannak.
De ami most ott van, s ahogy azok a részek, miket láttam, kinéznek - az román.
Azok az utak, amikhez csak a borsodi, nyírségi és dél-baranyai utak foghatóak minőségben (egyik-másik kátyúba simán leereszthetnénk gyakorló könnyűbúvárokat eső idején), és amiken jó sofőrünk végig hetvennel halad, míg szól a román rap - erősen románok.
A házak, amik mellett elszáguldunk ugyancsak hetvennel (a lakott területeket jelző táblák nem tántorítják az atyafit) - jó részben románok.
A nénik, akiknek megállunk a világ végén, hogy csomagot tegyenek fel a gyerekeiknek, od'adják a csomagszállításért járó tízlejest a Kárpátok Mäkinenjének, szintén románok.
A leírhatatlan, össze-vissza csévélt távolsági villanyvezetékek (három méter magas póznákon, felük kidőlve) ugyancsak azok. Akárcsak a semmibe vezető vasútvonalak, amiken döbbenetünkre mindig látunk a régmúltból itt ragadt masinákat dübörögni.
Rény mellett például.
Románia tehát a legtöbb tekintetben Balkán.
És alighanem ugyanazért szeretjük, mint a jugó államokat: utazás a múltba.
Nézd már, ez annak idején nálunk is volt!
Aztán megváltoztatták.
Itt még mindig tartják ezt a szokást?
Erről könyvben olvastam valamikor, vagy talán láttam is - de csak mintha gyerekkoromban. Ha ugyan volt valami (lásd mócföldi leányvásár. Vagy legényvásár, ebben nem vagyok bizonyos).
Ha az időnként kicsi grofói magasságokba emelkedő rapet nem számítom, szinte éreztem, ahogy a múltba, majd később a múltban száguldunk.
Ugyanazok a lepusztult, kézzel festett cégérjű talponállók, amik itt is voltak.
Házi mézárus (a méz nevét románul azóta elfeledtem).
Mosolygós, legalább hetven éves virágárus asszony a buszállomáson.
Tekintélyes, kalapos öregurak újságot olvasnak az egykor vörösre festett padokon.

Vârtop első házai.

A belényesi Penny Marketben kézzel-lábbal segíteni igyekvő eladólány, pedig ismét világos, hogy magyarok vagyunk (hadd ne tegyem hozzá, az itthoni boltokban milyen szívélyesek a sajátjaink, vagy hogy mi az általános véleményünk amúgy a románokról).
Néha azt érzem, hogy a rendszerváltáskor mindent elfelejtettünk és újjászülettünk.
Aztán elkezdtük magunkat osztrákoknak és németeknek képzelni. Aztán isteneknek.
Aztán felpörgettük magunkat, és megpróbáltuk elhitetni a körülöttünk lévőkkel hogy mi még aztán ugyanazok a fasza gyerekek vagyunk, mint száz éve ilyenkor. Érdemes megnézni tíz évvel ezelőtti véleményeket pártunktól és kormányunktól, vagy meghallgatni mai véleményeket a szomszéd országokról egy Jobbikos fórumon. Az ám az igazi utazás a múltba - csak nem biztos, hogy a jobbik irányba.
Szóval az utunk a múltba nem állt meg Belényesnél.
Ellenben felfele tekeregve indult meg, s mivel hűen a hagyományokhoz a busz nem volt légkondicionált, én magam is éreztem, hogy egyre hidegebb van.
A hágóban raus, kezdődik a karnevál.

Ez már döfi!
A Rozsdás-szakadék kevésbé rozsdás fele.

Az, hogy Lászlóval úgy derítek fel, hogy a háttérben ott
figyel a reklámszatyor, már sejteti, hogy ez nem lesz
egyszerű történet.

És újra azt érzem, hogy igen!
Megérte eljönni!
Óriási ez a szabadság.
Daciák hajtanak el mellettünk, tetejükön bálányi szénával.
Német rendszámú régi Audik zúznak a pizzériákba az Aranyosi-patak völgyébe.
A természet kirobbanó formában van, zöldell minden, a fák között medvék és modern prózaírók párzanak.
Az, hogy a szakadékot vegyük célba, tíz kilós táskával (plusz egy lelógó hálózsák) a hátunkon, mai szemmel nézve talán nem volt a legnagyobb húzásaim között (bár nem nagyon tanulok, lásd Ördög ösvénye a Catskills-hegységben). Az, hogy Zsófi anyukája sose volt ilyen helyeken, ezért kierőszakolta, hogy leánya laptoptáskával az oldalán jöjjön szakadékot mászni, úgyszintén nem kerül be a zseniális szabadalmak közé.
De a legnagyobb hülye mégis én vagyok, hogy simán átvert a google maps hát én nem is értem, hát azt mutatta, hogy könnyű lesz a' út lefele.
Lóf*szt.
Ha megmozdul benned valami egy ilyen szakadék tetejéről lenézve, akkor akkor is le akarsz mászni, ha a fene fenét eszik is.
Márpedig ez alkalommal a fene pontosan fenét evett, reszelt tormával ráadásul.
A Vârtop fölötti hegyen még minden rendben volt.
A szakadék peremén is, még akkor is, amikor megpróbáltam leereszkedni, és rájöttem, hogy ez rossz ötlet.
A dolgok valahol ott indultak el a régi, kalandos regények irányába (amelyikben mindenki meghal, csak a kalapos ürge és a jó mellű nő nem), hogy a térkép enyhén meredek jelzése a valóságban függőleges sziklafalra emlékeztetett egészen megszólalásig.

A pimasz pincér ereszkedése a mélybe.

Minthogy végül is nem szólalt meg, ezért hittem inkább a saját szememnek és elfogadtam hogy vagy mindent, vagy mindent.
Szóval egy fatörzsön, szatyrokkal és hálózsákokkal leereszkedve érkeztünk meg a szakadék legaljára.
Azt, hogy odalent mi fogadott, emberi szavakkal pontosan nem tudom leírni.
Méghozzá azért nem, mert egyrészt ilyennel még sosem találkoztam (esetleg a Rám-szakadék, de ezzel azt nem lehet összevetni), másrészt ez nem emberi léptékű terep.
Utóbbit mi sem bizonyítja fényesebben, hogy hazaérkezésem után tanáltam a Google Earthön újabb képeket, amiken sziklamászó-felszerelésben ereszkednek a mi fiaink, pontosan azokon a részeken, ahol mi is mentünk a Vartás szatyrokkal.
Ha mégis le kéne írni, akkor azt mondom, olyan, mint egy játszótér, amit nem emberi használatra terveztek.
Hanem valami nagyobb lény használatára. Azaz ha betéved az ember, kipróbálhatja, de érzi, hogy nem neki készült, és ha mégis nekilódul, akkor be fogja sz*pni.
De pontosan ettől érdekes.
Szóval a következő órák folyamán az óriások országából hátrahagyott kővályúkon csúszdázunk lefele, klausztrofób, verem-hangulatú kőpincéken mászunk át.
Nem merek belegondolni, hogy milyen ez a hely, amikor van benne víz (időszakos vízfolyás ágya ugyanis), de ima helyett inkább előre fele megyek.
Magyarul megmondva amíg lehet.
László rossz kedvű, Zsófi majdnem sírásnak ered, nyakunkon a szürkület, és egy olyan helyen vagyunk, ahol nem csak hogy egyik irányban sem látszik a horizont (az ilyen helyek elég nyomasztóak tudnak lenni), de a következő bukkanó alja sem teljesen. Előre török tehát, mint Timur és csapata.
Timuréknak annyi eszük azonban volt, hogy zseblámpát használjanak, én a jó öreg Nokia C nemtom hányammal igyekszem bevilágítani a feketéllő mélységek alját, majd amikor a türelmem elfogy, egyszerűen beugrok azokba.
Felettébb szerencsésnek nevezhető, hogy egy darabban megérkezek a helyre, ahonnét tényleg nem lehet továbbmenni.
A majdnem teljes sötétségben csak annyit látok, hogy két, függőleges sziklafal között vagyok, egy öt méterszer tíz méteres katlanban. Mögöttem épp látszik a perem, ahonnan beugrottam. Előttem pont nem ér le a telefonom fénye a következő lik aljába.

A mai napig kiver a  jeges víz, ha ezt a képet
meglátom.

No hát akkor...
Még néhányszor el is bődülök, hogy Ajutor, a Galbena-szirtek alja azonban messze van, senki sem hallhat minket.
Aztán beletörődve a sorsomba, egy szál ingben befekszek egy oldalsó kőfülkébe.
Végül elnyel az egyre sűrűbb sötétség és kevéssé bizalomgerjesztő álmokat látok arról, ahogy szomjan halunk, vagy hogy megjön az eső és Zsófiék sátrát mindennel együtt elmossa.
Aztán meg kell magyaráznom Marika nénémnek, hogy hova lett a legkisebb fia.
Az álmokban az a jó, hogy nem nagyon van logika. Szóval ne menjünk bele abba hogy én mitől maradnék életben, ha egy felhőszakadás feltöltené vízzel ezt a pokolbéli árkot.
No de reggel van már, és úgy ébredek, hogy valami történni fog.
Aztán arra is rájövök, hogy azt a valamit én fogom csinálni.
Végül sikerül összeraknom, hogy kijutunk élve!
Tervemnek is látok.
Van egy szekérút nem messze a hasadék peremétől (a nem messze azért az nem annyira közel), oda fogunk menni.
Tervemről azonban a többieket is értesíteni kéne, így visszaindulok értük.
A tegnap esti lázas ereszkedésemről egyre világosabban látszik a hajnali fény erősödésével, mekkora baromság volt.

A szekérút végén.

A legnagyobb verem pereméhez konkrétan sziklát kell másznom, hogy feljussak, s ezen tegnap ugyebár önfeledten beugrottam.
A srácok jól vannak, csak féltek és hívták a román hegyimentőket. No hát akkor helyben vagyunk, csak közben szedjük össze magunkat és menjünk inkább valami lakott terület felé.
László benne van, Zsófi pedig reménykedve tekint a távolba.
Aztán vált a snitt és már a sziklás, eszméletlenül csúszós falon toljuk föl a csomagokat, majd Zsófit és jó fél órányi küszködés után: szekérút.
Lehetetlen nem létezik pedig, így egy cseh rendszámú ősi Volkswagen kombi jön, belül jó kedélyű, bohém középkorúak füstölnek.
Nemsokára már látunk valami fényt az alagút (illetve erdei ösvény) végén.

Spring nicht von mir!

A livemochás tudásom előtör, mint púpos gyerek a prés alól, és megkérdem egy éppen arra járó hegyi pásztortól, ugyan merre van itten víz. A válaszából pontosan annyit értek meg, amennyi a legfontosabb: apă bună - avagy jó víz. Mutatja is, merre jó a víz.
Aztán nem lesz meg, viszont a táj fantasztikusan lenyűgöző, az életkedvem visszatér, és egyelőre az sem zökkent ki, hogy a többieké egyelőre nem nagyon van jelen. László konkrétan megígéri, hogy soha az életben nem jön velem többet kirándulni, Zsófi pedig a szokottnál is többet hallgat. Aztán Vasaskőfalva határában már jobb a kedvük, ütöm a tenyereim.
A falu határában soha fel nem épült és még le nem rongyolódott házak fogadnak, valamint egy lelkes mobil pásztor, aki kerója nyergéből felügyeli a helyi kecskenyáj biztonságát. Megmondom őszintén, ebben a pillanatban cserélnék vele, egész addig, amíg meg nem érkezik László egy másfél literes sörrel, és bele nem gondolok, hogy ő egész életében ezt csinálja majd alighanem.
De tán még úgy is cserélnék vele. A fene tudja.

Mobil kecskepásztor.

A sör hamar elfogy, ezen felbuzdulva tanyát verünk egy helyi gazda tengeriföldjén, amiről a jó atyafit nem értesítem végül.
Hajnalban aztán van némi motozás a sátrak körül, de végül békében sikerül elérni a belényesi járatot, jobban mondva minibuszt (a "Miért tanulj meg pár szót más nyelveken?" újabb részéből megtudhatjuk, hogy a mellékutcákban parkoló kisbuszt az alapján találom meg, hogy megértem, hogy a reggel ötkor a kapuját támasztó ipse azt mondja nekem a saját nyelvén, hogy "kövesd a fényeket" (és valószínűleg valami jókívánságokat is, mert biccent a végén és nem mondja, hogy fucking Hungarian).

"...vége a nyolcvanas éveknek és / nem jön újra el..." rikkantja Lovasi,
majd jót húz a borból.

Belényesig alszunk, aztán a tűzoltóktól kérdezem meg, hol a buszállomás, aminek a menetrendjéről vétek lenne kihagyni a képet.
Odafele menet kérés nélkül (!) megáll egy ipse, telepakolt Daciával és kérdi hogy Ștei (magyarul Vaskohsziklás) felé megyünk-e.
Komolyan mondom, ha nyugati turista lennék, és szabadon be akarnám járni az adott országot, a sajátunk helyett néha sokkal inkább átküldeném a keleti határon, nem fogja megbánni.
Főleg, hogy mostanában olvasom egy zágrábi kalandor útinaplóját Föld körüli stoppos útjáról, és folyamatosan arra gondolok, hogy minálunk vajon elvinnék-e a határtól Mohácsig.
Később, már Aradra mentünkben újra felbukkannak a csomagküldő nénikék, a sofőr ráadásul ugyanaz, mint ideutunkon és barátságosan adja a három jegyet a visszaútra.
És mi ennek az egész kalandnak a tanulsága?
Az, hogy hiába akarok én arról bejegyzést írni, hogy ki is volt az a Brienne Maple, az már csak legközelebbre marad. Azért az se lesz piskóta.
További nyugodalmas jó éjszakát,

Geldy

Orgona ága

Eljött május első vasárnapja, édesanyák ünnepe.
Persze a bejegyzés nem ebből az alkalomból íródik, ők most Virányoson vannak öcsémmel és a húgommal.
Geldar maga máshogyan került közvetlen kapcsolatba az orgonával, a munka ünnepén persze.
Mikor máskor.
Csütörtök este van, Ég alatti gurash ír egy üzenetet hogy mehetek roadozni.
Zuglóban van egy rejtett raktárhelyiség, ahol egy Matyi nevű srác hangszerei vannak (főleg szintetizátor, basszusláda meg egyéb kellékek), most lehet a harmadik alkalom hogy megmentem a világot a pusztulástól és a free jazztől.
Legyen hát.
Pénteken első dolgom kimenni a vasútállomásra és esőtáncba fogni a vonaton. Bud Spencer és Bill Kaulitz technikáját ötvözve végül is sikerül az eredmény, szakad, mire megérkezek. Viszont nem ez az érdekes - hanem hogy harmadik napja nem gyújtottam rá és masszívan érzem az esőszagot.
K*rva jó.
Hosszas küzdelmem a dohányzással végre a végéhez közeledik, és megvallom őszintén olyan mint egy lassú újjászületés.
Többek között jobban bírom a futást - egészen a Tisza István tértől az Angol utcáig, ahol a titkos pince áll.
Ég alatti gulyás és veterán road főnöke már rakodnak persze, épp egy hangládát cipelnek fölfele, mikor megérkezek és becsatlakozok a guantanamera éneklésébe.
Az akusztika remek, a helyiség dohos. Az orgona pedig istenverte nehéz, olyan nyolcvan kilóra tippelem, de lehet több. Hárman végül berakjuk a furgonba és indulhat a Tour de Közép-Balkán.
Nem tudom, mennyien emlékeztek, hogy nézett ki Zugló a kilencvenes évek elején. A lényeg az, hogy most is pontosan ugyanúgy néz ki. Trombitás cimborám ott lakik és jókat vigyorog mikor azt mondom hogy ez tökéletesen Niš és vajdát is választhatnak hamarosan.
Avagy Közép-Balkán.
De komolyan, döbbenetes arcokat látok így péntek délután kettőkor.
Olyan csajokat elsősorban, akiket gimiben megbámultam, csak a szakadtabb verzióban.
Olyan öregasszonyokat, akik régen a lengyel piacon tevékenykedtek és a Diesel pulóvertől a káfris pisztolyig minden kapható volt náluk.
Ősi, lepusztult arcokat is látok, negyvenes éveikben hetvennek néznek ki és totál részegek kora délután.
Egyszóval kifejezetten otthonos a hely.
A zenekar felvétele után irány Budafok, jobban mondva Nagytétény, Ildi B szűkebb pátriája; bár neki volt akkora szerencséje hogy a Camponától távolabb élnek.
Mi pontosan oda tartunk. Négyszáz biztonsági ellenőrzés után elkezdhetünk dolgozni. Na jó, nem. Felhajtunk a járdára, és mehet a négerezés.
A színpadon az Anima Sound System k*rja el az egyetlen számukat, amit valaha régen szerettem, ez a Priger lány elég távol áll egy igazi énekesnőtől, pedig a hangja nem rossz és a színpad hátsó feléből nézve látványnak sem utolsó.
Maga a zenei vezér, Zsolt a színpaddal szemben keveri a hangokat - ez úgy derül ki, hogy sör keresésére indulunk, a munka ünnepén nem lesz egyszerű.
Az ég alatti gulyás egy jazztrombitás életrajzi könyvére alkuszik, én a dubzenére hintázó fiatalokat nézem és egész jó kedvem van.
Aztán kerül sör meg mogyoró.
Mire eljön az idő hogy fel kéne pakolni a színpadra, persze hogy el vagyok ázva.
A színpadtechnikusnak tehát jókedvűen igent mondok, amikor azt kérdezi, hogy a dobosunknak kell-e pódium majd amikor elkezdik nyomozni a tettest, elvegyülök a tömegben.
Mire eloszlanak a fellegek, a színpad beállítva, Geldar pedig ugyancsak beállítva ül a nagytétényi vasútállomáson. Aztán csak sikerül felkászálódni.
Matyiék koncertje rohadt jó, amerikai énekessel nyomatják, az est végéig nem sikerül rájönnöm, hogy minek jött Magyarországra és még ma sem tudom arra a választ, hogy miért maradt itt.
Énekelni viszont tud.
Erősödő sötétségben indulunk a végén Kelenföldre, ahol zúzapörköltet kapunk fogalmam sincs hogy kitől, de egyáltalán nem lennék meglepve, ha a Máltai Szeretetszolgálat keze lenne a dologban.
A pincébe rakodunk, majd valahol Zuglóban alszok.
Dr. Pepper Blues, aand cut.