Orgona ága

Eljött május első vasárnapja, édesanyák ünnepe.
Persze a bejegyzés nem ebből az alkalomból íródik, ők most Virányoson vannak öcsémmel és a húgommal.
Geldar maga máshogyan került közvetlen kapcsolatba az orgonával, a munka ünnepén persze.
Mikor máskor.
Csütörtök este van, Ég alatti gurash ír egy üzenetet hogy mehetek roadozni.
Zuglóban van egy rejtett raktárhelyiség, ahol egy Matyi nevű srác hangszerei vannak (főleg szintetizátor, basszusláda meg egyéb kellékek), most lehet a harmadik alkalom hogy megmentem a világot a pusztulástól és a free jazztől.
Legyen hát.
Pénteken első dolgom kimenni a vasútállomásra és esőtáncba fogni a vonaton. Bud Spencer és Bill Kaulitz technikáját ötvözve végül is sikerül az eredmény, szakad, mire megérkezek. Viszont nem ez az érdekes - hanem hogy harmadik napja nem gyújtottam rá és masszívan érzem az esőszagot.
K*rva jó.
Hosszas küzdelmem a dohányzással végre a végéhez közeledik, és megvallom őszintén olyan mint egy lassú újjászületés.
Többek között jobban bírom a futást - egészen a Tisza István tértől az Angol utcáig, ahol a titkos pince áll.
Ég alatti gulyás és veterán road főnöke már rakodnak persze, épp egy hangládát cipelnek fölfele, mikor megérkezek és becsatlakozok a guantanamera éneklésébe.
Az akusztika remek, a helyiség dohos. Az orgona pedig istenverte nehéz, olyan nyolcvan kilóra tippelem, de lehet több. Hárman végül berakjuk a furgonba és indulhat a Tour de Közép-Balkán.
Nem tudom, mennyien emlékeztek, hogy nézett ki Zugló a kilencvenes évek elején. A lényeg az, hogy most is pontosan ugyanúgy néz ki. Trombitás cimborám ott lakik és jókat vigyorog mikor azt mondom hogy ez tökéletesen Niš és vajdát is választhatnak hamarosan.
Avagy Közép-Balkán.
De komolyan, döbbenetes arcokat látok így péntek délután kettőkor.
Olyan csajokat elsősorban, akiket gimiben megbámultam, csak a szakadtabb verzióban.
Olyan öregasszonyokat, akik régen a lengyel piacon tevékenykedtek és a Diesel pulóvertől a káfris pisztolyig minden kapható volt náluk.
Ősi, lepusztult arcokat is látok, negyvenes éveikben hetvennek néznek ki és totál részegek kora délután.
Egyszóval kifejezetten otthonos a hely.
A zenekar felvétele után irány Budafok, jobban mondva Nagytétény, Ildi B szűkebb pátriája; bár neki volt akkora szerencséje hogy a Camponától távolabb élnek.
Mi pontosan oda tartunk. Négyszáz biztonsági ellenőrzés után elkezdhetünk dolgozni. Na jó, nem. Felhajtunk a járdára, és mehet a négerezés.
A színpadon az Anima Sound System k*rja el az egyetlen számukat, amit valaha régen szerettem, ez a Priger lány elég távol áll egy igazi énekesnőtől, pedig a hangja nem rossz és a színpad hátsó feléből nézve látványnak sem utolsó.
Maga a zenei vezér, Zsolt a színpaddal szemben keveri a hangokat - ez úgy derül ki, hogy sör keresésére indulunk, a munka ünnepén nem lesz egyszerű.
Az ég alatti gulyás egy jazztrombitás életrajzi könyvére alkuszik, én a dubzenére hintázó fiatalokat nézem és egész jó kedvem van.
Aztán kerül sör meg mogyoró.
Mire eljön az idő hogy fel kéne pakolni a színpadra, persze hogy el vagyok ázva.
A színpadtechnikusnak tehát jókedvűen igent mondok, amikor azt kérdezi, hogy a dobosunknak kell-e pódium majd amikor elkezdik nyomozni a tettest, elvegyülök a tömegben.
Mire eloszlanak a fellegek, a színpad beállítva, Geldar pedig ugyancsak beállítva ül a nagytétényi vasútállomáson. Aztán csak sikerül felkászálódni.
Matyiék koncertje rohadt jó, amerikai énekessel nyomatják, az est végéig nem sikerül rájönnöm, hogy minek jött Magyarországra és még ma sem tudom arra a választ, hogy miért maradt itt.
Énekelni viszont tud.
Erősödő sötétségben indulunk a végén Kelenföldre, ahol zúzapörköltet kapunk fogalmam sincs hogy kitől, de egyáltalán nem lennék meglepve, ha a Máltai Szeretetszolgálat keze lenne a dologban.
A pincébe rakodunk, majd valahol Zuglóban alszok.
Dr. Pepper Blues, aand cut.