Apa Pirra Soka Tir

Nos, ki tudja, hogy ő kicsoda?
Annyit segítek, hogy olyan műben tűnik fel, ahol a főhős az örökké termő fák földjét keresi.
Arra mondjuk nem emlékszek, megtalálja-e végül, vagy hogy milyen szerepet játszik az egészben Apa Pirra Soka Tirr, de emlékszem, kb. hét évesen marha büszke voltam, mikor a jóságos bölcs nevéről egyből rájöttem, hogy legalább írástudó.
Hiszen a papírra sokat ír. :D

Ahogy haladunk előre az időben, és ami engem illet, időnként a térben is, néha vannak amolyan flashbackjeim. Eszembe jutnak régi cimborák, illetve régi csajok.
Vajon mi lehet velük?
Vajon tudják-e, belőlünk mi lett?
Ezért is hajtott a kíváncsiság, amikor egy nappal a False-koncert-után - amely egyrészt epikusan f*s volt, másrészt nemrég írtam is róla Medveczky Ilona szépségeinek titkai c. négyrészes ómagyar musicalemben - egyszer csak gondoltam egyet s ellátogattam a Hegyaljába.
Még emlékezhettek, hogy itt történt, hogy egy Zsóti nevű gyerek titkosrendőrnek nézett, és a rendőrség előtt könyörgőre fogta a dolgot, hogy vigyem be.
Avagy mit tesz egy oroszlányival, ha olyannal találkozik, aki a hétvége ellenére össze tud tenni négy értelmes mondatot egymás után, és rövides poharak helyett egy Ukrajna-térképpel mászkál ugyebár.
Szóval mi lehet a régiekkel?

Nagyon-nagyon régen, nagyjából tizenegy-tizenkét évvel ezelőtt gondolkoztam el rajta, hogy de jó lenne végre zenekart alapítani. Frissen hazaérkezve Skóciából, vettem is hát nyári keresetemből egy basszusgitárt, melynek akkor mind a négy húrja működött. Célszerűnek tűnt, hogy az osztályban nézzek szét, így került a képbe Pityesz.
Neki elég jó ízlése volt, ha a Six Feet Undert leszámítjuk, de a legtöbb zenét, amit akkoriban hallgattam, az ő révén ismertem meg.
Ráadásul gitározott.
Így alakult meg a P.É.P., azaz a Pityu és a Problémái nevű zenekar, melynek legismertebb jellemzője az volt, hogy írtam egy rakás dalszöveget, nem próbáltunk és nem tudtam semmit a basszusgitáron. :D
Pityu pedig akkor érkezett nihilista korszakába, így ennek - azaz kb. a gondolatnak hamar vége lett.
Ez két szempontból is érdekes.
Egyrészt aznap este ott ült mellettem a Hegyalja kocsmában hirtelen és olyan volt, mintha időt utaztam volna. Kiszel Tündével ellentétben mondjuk nem fér rám, hogy tíz (vagy az ő esetében negyven) évet utazzak vissza és próbáljak rendet rakni végre, de nagyon érdekes volt meghallgatni, mivé lett ő - vagy hogy mivé lettem én.
Ő volt az egyébként a régi körből, akiről sose hittem volna, hogy az élet egyszer megtöri, de pontosan ez történt.
Egy hegyek mögé dugott hotelben töltötte az elmúlt hat-hét évet és őszintén elmondva nem sok minden történt vele.
Persze azért fasza dolog volt időt utazni - látni hogy mit tesz az élet időnként, az már kevésbé.
A másik szempont, ami érdekes ebből, az a zenei.
Illetve egyelőre inkább a "zenei". Potter mesterrel ugyanis futószalagon gyártjuk a zenéket, mióta megalakult a Countless Vans. Kár, hogy még nem tartunk ott időrendben, de ettől én még bármikor csalhatok.

Szóval végül ide tartott a zenei ívem.
A P.É.P után voltam egy ideig Bandy pajty zenei társa (akiből azóta képzett zenész lett), majd Faffyval és öcsémmel megalakítottuk a Nerumát, amely emlékezetem szerint két teljes próbát ért meg. Öcsém királyul dobolt, mi pedig semmit nem tudtunk. XD
Nem baj, a tinilányok legalább szerették.
Aztán hosszú csendek, dalszövegek tucatjai jöttek, majd egy újabb feledhetetlen korszak: a közös zene Leslievel.
Ő ugye a horgolótűk királynőjének barátja azon tulajdonságán kívül, hogy az unokatestvérem.
Amíg el nem került a szülővárosomba, eszméletlen sok mindent hoztunk össze együtt. Főleg töredékeket és ötleteket, de azokból tényleg százszámra.
Az egyetem alatt természetesen teljes kiégés és no zene.
Aztán a B&B rövid, de annál lelkesebb ragyogása a koromfekete, izzó szénporos balkáni éjszakában.
Majd előbukkant az amerikai Dél mocsaras barbecue-asztalai mellől a Countless Vans és teherautóin elhozta a megváltást.
Vagy valami olyasmi.

Erről még lesz szó később, előbb azonban buli Mr. Konggal, aki szintén felbukkant már emlékeim lapjain.
Ő az az alternatív tanár jellem, akivel szívesen megihatsz egy (jó, négy) sört, de ettől a nap végén még ki fog csapni a legelőre, ha nem klappol minden.
Ennek örömére budapesti látogatásán jó pár kollégámmal meg vele bevettük magunkat egy nívósabb helyre (mely azt jelenti, hogy ha nem a cég fizeti a cechet, akkor én messziről elkerülöm az árak okán :D ), ki-ki megkereste a garatját és felöntött rá.
Ennek folyományaképp ébredtem föl Pécel és Maglód határában, szemüveg nélkül, és kibaszott részegen.
Ha nem láttad még Geldart ismeretlen irányokba botorkálni félig vakon, árkokon által, akkor a modern burleszk legjava maradt ki.
Ha jól emlékszem, három körül érhettem Pest határának környékére és találtam egy buszt, mely a semmiből jött, viszont befele tartott, így el is helyezkedtem rajta.
A szemüvegem hiányán kívül egyébként az döbbentett meg, hogy minden egyes felszálló utas "Jó reggelt"-tel köszöntötte a buszsofőrt, ami nemhogy vidéken nem gyakori, de Pesten meg különösen hiányzó jelenség, az udvariassági formákkal és a személyes szférákkal egyetemben.
Ekkor már lebonyolódott Rákoskeresztúrra való költözésem első fejezete egyébként.
Bizonyára emlékeztek még a vizes macskára, aki kb. két hétig volt a csajom.
Nyilván ebből az következik, hogy olyan hatalmas lángolás nyilván nem volt, viszont azóta is tartottuk a kapcsolatot, s mikor fölajánlotta, hogy vegyek ki náluk egy szobát, mert sok a hely, egyáltalán nem tiltakoztam.
Így kerültem az XVII. kerületbe, egy kontyos ház kontyába nagy vígan és nevetve.
A Macska olyan maradt, mint volt. Jó szándékú, tehetséges rajzoló, és mondhatni, macskás személyiségű. Ezt az angolban a fickle melléknév írja le legjobban.
A mostani barátja, aki szintén ott lakik, az elején eléggé idegesített, mert megpróbálta bebizonyítani, hogy ő az alfa. Aztán letett róla, mert már rég nem itt tartok - azóta bírjuk egymás arcát.
Megnéztük többek közt a Harcosok klubját, mutattam neki a zenéimből, meg időnként meghallgatom a munkahelyi történeteit, ahol tényleg elképesztő idióták dolgozhatnak, talán még Mr. Wheatet is alulmúló képességekkel. *
Neki két húga van, akik szintén velük laknak.
Az egyik nagyon értelmes, és nővérnek tanul.
A másik szemre nagyon tetszetős, de még kb. a tinikorszakának éli a bosszantóbbik felét, úgyhogy elég ritkán beszélek vele.
Ezt leszámítva - Keresztúron jól érzem magam (az időnként fellépő szorongásról meg nem ők tehetnek - de ezek egyre ritkábbak).

Ahogy tartott előre a december, egyre kevesebbet bukkantam fel Orkfalván.
A gépemet meg egy váltás ruhát azért felvittem egy tucatnyi könyv kíséretében - azóta kb. megvagyok.
Kevésbé stresszes időszakaimban (hála Medveczky művésznő szépsége titkainak, ezek egyre ritkábbak) gyakran gondolok arra, hogy ez nem sokban különbözik angliai kalandjaimtól.
Kevés holmival élek együtt több, többé-kevésbé barátságos emberrel, és lassacskán gyarapodok.
Nem egy rossz érzés, sőt, mindenképp jobb, mint arra ébredni, hogy Schobert Norbi vagyok, Karácsony reggele van és a fa alatt egy periódusos rendszer várja, hogy kibontsam.

Egyébként a december egyik fő vívmánya volt az is, hogy megalakult a Countless Vans. Akkor még név nélkül voltunk, de hosszú-hosszú idő után megkerestem Pottert egyszerűen csak azzal, hogy zenéljünk.
Ő pont túl volt már a sokadik kudarcos zenekarosdin (nincsenek próbák, átírják a számait, begyorsul minden és megy a takatuka), és megérzésem szerint pont ezzel nem kívánt foglalkozni hosszabb ideig ismét.
Viszont azt hamar megérezte, hogy nekem viszont segítettek főleg a kezdeti próbák (kibaszott sokat szorongtam akkortájt), és ugyan a mostanra kinövő hangfák messze magoncok voltak, de csak el lettek vetve.
Így bújtak elő, nem egészen sorban.

- There Is Nothing
- Balkan Girl (ezt a B&B-ből hoztam át)
- Prayer
- To Begin Again
- With Wing Folded
- In The Desert

Visszakanyarodva a mostani iromány elején említettekre - Potterrel kiszabott jó együtt zenélni.
Talán a Leslies korszakkal vetekszik az az érzés, hogy írok valamit, és valaki esetleg továbbgondolja (és ebben különbözik a Faffys korszaktól, aki utálta, ha egy hangot is átírtam a jellemzően kvintekre épülő nihilista balladáiban).
Van hogy ő énekel, van hogy Geldar, a törp személyesen, és ez, ha ivott, nem mindig válik előnyére a dolognak. xD
Szerencsére a következő bejegyzésben már (a fenti csalásom mellett) fogok is több dolgot mutatni ebből az egészből. Nem lettünk hirtelen Cseh Té és Ber Gé, de hipszterek se, akik a kedvesükről énekelnek f*szverős zongoraballadák kíséretében. A lényeg szerintem, hogy eszméletlen élvezzük a dolgot.
Az aligátorokat pedig valakinek úgyis meg kell forgatni a grillen, mert leégnek szerencsétlenek.

Legközelebb az ünnepekkel érkezek - és talán újabb keleti történetekkel.




* ő a jelenlegi munkahelyem kakasa a szemétdombon. Egyelőre még nem szóltunk neki, hogy a gyémánt félkrajcár, melyet keres, igazából alumíniumból készült és egy másik munkahelyen van elrejtve egy italautomata áram alól kivont részén.