Elsüllyedt falvakról, csorbáról és gyanakvó tekintetekről

Hölgyeim és Uraim!

A felkerekedés évét éljük úgy tűnik - Vlagyi bá csapatai összeszedték a krumplit és a hajdinát, bedobálták a tankokba és megindultak délnyugatra, északkeleti szomszédunkhoz.
Betettek még egy szovjet korabeli gránátot, egy flintát, és a Call of Dutyn szocializálódott muszka fiatalságot előre ültették, mondván: gyerünk srácok, egy hét és otthon ünneplünk a húszas panel tizenkilencedik emeletén található penthouseban a zsákmányolt ukrán vodkával, miközben kék Prilukit szívunk s ez a szám szól a hangszórókból.

Hát, nem így lett.
És remélem haza is takarodnak hamarosan a tajgára, mert ez így nem oké.

Erről azonban mit sem sejtve kezdtem vad tervezgetésbe valamikor tavaly decemberben.
A célom az volt, hogy a tavalyi sikeres Erdély-látogatások után ismét valami maradandót alkossunk és ezúttal valami olyan területet járjunk be, ahol még sosem járt a csapat.
A Királyerdőt tehát elvetettem - ott már háromszor voltam, és ugyan még bőven akad ott majd fölfedezni való, de az a tájék igazából akkor szép, amikor már zöldell minden, s valamelyik hegytetőről bólogatnak az ember felé a névtelen fenyőerdők, a pópa a déli imára hív az ortodox templomba, illetve még reggel a már hatkor mocsárrészeg gulyás dűt-borít s átesik mindenen, miközben igyekszik terelni a teheneit valamilyen irányba.
Na szóval most nem ez volt a cél, úgyhogy két területet szemeltem ki megfontolásra:
- az első ötletem az volt, menjünk el Máramarosba.
Gőzöm nem volt mi van ott és igazság szerint nem is annyira jártam utána, csak annyiban voltam biztos, hogy a Lápost vagy a Ciblest meg lehetne nézni, de egyikről sem tanáltam térképet és mint tudjuk, nagyon nem szeretek nekiindulni vad kalandoknak anélkül, hogy lenne egy papír alapú valami a kezemben.
DTR ilyenkor szokott kajánul vigyorogni, hogy a múlt században élek, s nem ő az egyetlen a baráti társaságból. Az igazság viszont az, hogy számtalan alkalommal volt már olyan, hogy a GPS megvezette azt, aki vakon bízott benne, besz*patta és végül egy erdő mélyén találta magát... XD
Na többek közt nekem ez nem hiányzik, meg a múlt században létezés egyik folyományaként én sokakkal ellentétben megtanultam térképet olvasni (ezen a ponton Gattolina szárazon felnevet), szóval dzsa.
- a második ötletem pedig az volt, hogy nézzük meg Fehér megyét.
Itt annyit tudtam, hogy a románok régóta aranyat, rezet és egyéb nemesfémeket bányásznak (azt nem, hogy már a rómaiak (!) korában is voltak itt bányák, sőt a Magyar Királyság is innen nyerte konkrétan a pénzveréshez szükséges aranyat-ezüstöt), valamint olvastam egy helyen egy Detunáta nevű bazaltorgonás sziklatetőről, ami természetesen egyből megragadta a képzeletem.
Úgy kell elképzelni azt a helyet, mint idehaza a Nógrád megyei Bér mellett található képződményt a Nagy-hegy alján (bár amaz andezit, nem bazalt). A lényeg, hogy volt egy vulkán, kifolyt a láva, megkövült oszt jó napot.
Az külön megtetszett, hogy a Detunáta románul azt jelenti, Mennydörgő - és nevét onnét kapta, hogy ezek a bazaltoszlopok időről időre leválnak a hegyről és pokoli zajjal a mélybe hullanak.
A hegy csúcsát pont ezen okból nem is akartam megmászni - bár biztos szórakoztató lett volna nézni, ahogy hatalmas robajjal a mélybe hull egy óriási orgona, de onnantól már kevésbé vidám a helyzet, hogyha valamelyikünk áll épp rajta... :D
Szóval ez meg is tetszett, de Gattolina barátjának igaza volt - nem szerveztem túl a dolgot.
Ez azt jelenti, hogy bizony az útiterv egyes részeit már konkrétan akkor találtam ki, amikor már Köröstarcsa fele száguldottunk egy hűvös februári napon, de erről természetesen bölcsen hallgattam.
Addig azonban még volt teendő.
Ezúttal nyolcan vágtunk bele a kalandba, ez a külföldi menetek közül a második legnagyobb létszámú volt (a svédországi kilencek kalandja volt az, ahol a legnépesebb társaság gyűlt össze, erről itt lehet bővebben olvasni, és sármomban gyönyörködni a táj mellett).

Ha már a svédországi kaland - szerintem ott tanultam a legtöbbet arról, hogy is kéne ezt igazából csinálni, mármint ami a csoportos dolgokat illeti.
Sőt: bizony láttam olyat is, amire sose gondoltam volna korábban (gondolok ezalatt Felire és Józsira, akik gyakorlatilag tökéletes munka- és tehermegosztást csináltak és szerintem ők bírták a legjobban).
És volt olyan is, amit legközelebb már nem akarok meglátni, gondolok ezalatt Andrewra és Pedróra, akik versenyt linkeltek, és talán nem nagy meglepetésre azóta sem hívtam őket sehova... :D

Most Erdélybe tehát igyekeztem olyanokat összeválogatni, akik élelmesek és valamiben erősek.
- Gattolina pl nagyon szívós, és sosem adja fel. Egyetlen lányként az elszántsága mindig példa lehet, ha a csávók lerobbannának a hegyen.
A párja, Georgie visszafogottan humoros ember, ami szintén jól jöhet (és mint kiderült, kibaszott jó fotós ő is).
- DTR-nek kifogyhatatlanok a f*s szóviccei és poénjai, amik reggel alkalmasak lehetnek arra, hogy beindítsák a morált és könnyebben átlendüljön a gárda a nehézségeken.
- Balázs remekül vezet, ami nélkül nyilván össze sem jön semmi. Vele egyébként tavaly nyáron motorozni is voltunk pár alkalommal, de erről majd máskor írok.
- Viktor mester talán engem leszámítva a leginkább alkalmas arra, hogy túrákat és kalandokat vezessen; tud tájékozódni és mindig van nála GPS (némi bánatomra, de most ez kellett).
És a többi, és a többi.
Mindenesetre a tapasztalataim azt mutatják, azokból a kalandokból lesznek igazán jó emlékek, ahol nem csak a táj, de a brigád is ütőképes - és így lett.
Első fecskeként csatlakozott hozzánk Almássy gróf a kvízestbéli ellenfeleink közül - bízom benne, hogy ő is jól érezte magát s nem feledi egyhamar, hogy s mint is voltak azok a Fehér megyei kalandok.

Február ötödikén indult neki a csapat.
Balázs fölvette DTR-t, Pöttyöt és Viktor mestert, a rákoskeresztúri ipszilon-elágazásnál találkozunk velük - engem Almássy gróf szállított oda munka után, boldogan.

Hamar elvesztettük egymást - Balázsék az M0-ról lekanyarodtak valahol (ahol amúgy kellett volna nekünk is), mi pedig továbbszáguldottunk. A visszafordulás után pedig a személyimet nem találtam, ami szintén okozott némi fejtörést. Azaz mi a f*sz legyen, menjek-e haza érte, de szerencsére ekkor megleltem a pénztárcám legmélyén - innentől egyenes volt az utunk Keletre.
Aznapra Köröstarcsa lett szállásnak betervezve - Balázs szülei ott lakoznak és van egy elég méretes házuk, amiről DTR meg is jegyezte, hogy ez konkrétan panzió is lehetne akár... :D
Mi azonban Almássy gróffal Törökszentmiklósig jutottunk első körben, ahol jött a közúti ellenőrzés.
A rend éber őrei először gyanakodva méregettek minket, főleg hogy én már akkor aktívan söröztem.
Végül azt mondtuk nekik, Köröstarcsára megyünk házibuliba, ekkor jó utat kívántak és látszott rajtuk, hogy legszívesebben ők is becsatlakoznának ahelyett, hogy ott posztolnak a város közepén, boldogtalan ittas vezetőkre vadászva este tízkor... :D

A nehéz reggelek - feat. Pötty és Almássy gróf.

Késő este érkeztünk a faluba, ahol már akkor mindenki elég jó hangulatban volt - DTR elhozta a szilveszteri viszkim, ami remekül fogyott, Viktor mester pedig valami atom erős szilvapárlattal és Tátra teával keserítette az életünket emlékeim szerint (amik szintén elfogytak, de csak Erdélyben).
Balázs édesapja megtudakolta, hogy s mint is lesz ez, és kiderült, hogy ő már járt a Detunátán - igaz, tavasszal, amikor az összes leomlott kő ott figyel az úton és azokat kell kerülgetni lelkesen.
Nem tudtam lesz-e hó, de ezek után már reméltem, a törött bokákat jobb elkerülni azért.
Másnap, szombat délelőtt vágtunk neki végül Erdélynek.
A határon viszonylag könnyen jutottunk át - Gyulavarsándon hatoltunk által. Leellenőrizték az adatainkat, meg az oltási könyvecskéinket, ezután megvettük a rovinietát és hadd szóljon!
Az első állomás Világos vára volt, ami kis kitérőt jelentett a Fehér megyébe vezető utunkról - de b*szottul megérte!

Világos vára alulról.

Világos nem csak azért érdekes, mert ott tették le a fegyvert a szabadságharc bukása után erőink (1849 augusztus 29.-én, ha jól rémlik), hanem azért is, mert vára bizony elég jó állapotban fennmaradt.
A terv az volt, hogy jól szétnézünk mi van ott fenn.
Némileg bajosan találtuk meg a fölvezető utat, de amikor már meglett, akkor azon egészen a vár előtti parkolóig sikerült eljutni.
A románok a parkoló után közvetlenül egy egész fasza játszóteret építettek (ilyet sem nagyon láttam még), valamint egy szabadtéri színpadot. Ott készült rólunk egy olyan kép, ahol úgy festünk mint valami pusztavámi munkás-dalkör első előadásainak valamelyikén, szóval már csak ezért megérte volna felmenni - de a vár további izgalmakat tartogatott.
Aki járt már a várgesztesi, vagy csókakövi várban - az tudja, hogy az ilyen félromos egykori erődökben marha jó mászkálni. Pontosan el tudja képzelni az ember az erősség egykori nagyságát, a várbéli életet, és természetesen a konyha melletti sufniban zajló egykori vad erotikát - szereplői Juliska, a konyhalány és Istéfán, a lovász.
Mindig a lovász az!
A vár egy ormon található, amiről páratlan kilátás nyílik az Alföld romániai részire, és Világosra, valamint az a melletti falvakra is.

Georgie, Gattolina, DTR, Pötty, Viktor mester és Balázs a várban.

Kigyönyörködtük tehát magunkat, majd bementünk a faluba enni egy rendeset.
A Terasa Tam-Tam nevű étterembe ültünk be, ami ugyan nem volt olcsó annyira, de legalább jó volt a kaja és a recepciós-vendégfogadó kislány annyira szívélyes volt velünk, hogy félő volt, hogy a végén az onlyfans-accountjához is ad prémium hozzáférést.
Erre nagy bánatomra nem került sor, viszont tényleg remekül érezte magát a társaság - jóllakottan indultunk tovább keletre, Fehér megyébe.



Világos után visszatértünk a főútra, és csakhamar emelkedni kezdett az út. Először jobbról, majd balról tűntek fel valami ormótlanul hatalmas hegyek, amelyek csúcsain már havat csillantott a lefele igyekvő Nap sugára.
Ettől tartottam egyébként, meg kell mondjam.

Bucsony lenyűgözően szép fekvésű faluja.

Este alapból nehezebb dolguk van a sofőröknek, hát még ha Romániában kell a helyi kamionsofőrökkel versenyezniük lejtőn felfele (ilyenre is volt már nem egy példa a korábbi évekből), miközben hajtűkanyarokban igyekezzük megtippelni, hogy ha lepotyogunk, fél vagy egy perc után érünk le a szakadék legaljára. :D
Végül szerencsére nem lett gond - Arad megyéből átértünk Hunyad megyébe, majd onnan Fehérbe.
Viktor mester mikor foglalta a szállást, délután négyre ígért minket - hát ebből este kilenc lett, de a lényeg, hogy megérkeztünk a Pensiunea Moțilorba, Bucsony falujába.

A szállásadó néne először gyanakodva méregetett minket (a többiek szerint azért, mert magyarok voltunk, szerintem nem ez volt az ok elsősorban, hanem hogy majdnem mindannyian be voltunk töltikézve :D ), de ahogy teltek a napok, teljesen a bizalmába fogadott bennünket.
Miután mindenki kipakolt és megvacsorázott, a panzió étkezőjében gyűltünk össze Aranyásókat játszani - és folyamatosan inni. :D
A társaság szépen lassan aludni tért, a végén DTR-rel, Pöttyel és Gattolinával maradtunk, és egészen váratlan módon magyar népdalokat énekeltünk, amit Gattolina citerán kísért.

Bucsony temploma.

Tudja mindenki, hogy nem vagyok egy nagymagyar ősbunkó árpádsávos csicska gyász, de megmondom őszintén, megmozgatta a lelkem, mikor Erdély közepén a Vidróczki híres nyáját énekeltem citerakísérettel, ami a kedvenc magyar dalom (és amelyet Gattolina nem sokra taksál, de hát ízlések és pofonok).
Ezek után én is nyugovóra tértem, illetve csak próbáltam, mert rossz szobába nyitottam bé, ahol a szállásadó fia, vagy faszija tévézett vígan és meglepődve tapasztalta hogy ott áll egy részeg magyar a szőnyege közepén azt mormolva, hogy pardon, pardon. :D
Ezt még kétszer eljátszottam, mert valamiért nagyon kézre esett az az ajtó, de szerencsére nem tette szóvá egyszer sem, én meg mindig megtanáltam az utat a saját szobámba végül is.

Másnap a reggeli után indultunk neki a Detunátának.
A terv az volt, hogy letudjuk hamar, s ebédidőre visszatérünk - de amint kiértünk Bucsonyról, már látszott, hogy ez nem fog összejönni.
Hatalmas, összefüggő hótakaró állta utunkat, és mindent megtett, hogy ne legyen már annyira egyszerű dolgunk a feljutással.

Balról jobbra: DTR, Balázs, Almássy gróf,
Viktor mester és Pötty, útban a Detunátára.

Nem is lett.
A faluból a hegy aljáig makadámút vezet, ami mellé a fentebbi részen a helyi potentát egy villát is felépített, a kapuja fölött pedig farkas és sas őrködik - apró szépséghiba, hogy látszólag ezek ugyan kőből vannak, de mikor a botommal megkocogtattam őket, kiderült, hogy papírmasé mind a kettő... :D
Az emelkedés viszonylag komoly volt, de végül mindenki vitézül feljutott a Detunáta alá, ahol már fél méteres hó volt.
Itt kellett eldönteni, mi legyen.
Én ugye előzetesen körbe akartam járni a hegyet, de mivel minden turistaút be volt havazva, úgy határoztam, hogy Viktor mesterre hallgatok és megmásszuk a csúcsot.
Így is lett.

Kilátás a Detunáta csúcsáról.

Na itt volt szükség a GPS-ére, én amúgy nem biztos hogy nekivágtam volna annak a konkrét akadálypályának, ami ezután jött.
A magas hó szintén nem könnyítette meg a társaság dolgát, bár annyi haszna volt, hogy a bokatörő részeken, ahol ott virított a bazalttörmelék, így könnyebb volt áthatolni - de csak könnyebb, nem könnyű. :D
A végén mindannyian felértünk és valami páratlan kilátás tárult a csapat elé.
Szemben látszottak Verespatak külszíni fejtései, alattunk és körös-körül pedig a végtelen fenyvesek, amiket tavasztól őszig alighanem madárdal ver fel - most azonban némán hallgattak.
Lenyűgöző volt!

Botom Gattolinára hagyományoztam és csakhamar meg is kezdtem az ereszkedést lefele - lelkére kötöttem azért mindenkinek,hogy igyekezzen nem leszaltózni valamelyik bazaltorgonán állva - és csakhamar sikerült is leérni a hegy alá.
Miután összeverődött a brigád, visszamentünk a faluba, ahol egy ősrégi Roman típusú tűzoltóautó örvendeztetett meg.

A velünk pusztuló történelem.

Na meg a házinéni csorbája a panzióban!
Az ételt mindig előre kellett kérni és mindig is kíváncsi voltam, milyen is lehet ez a gazdag húslevesre emlékeztető román fogás.
Röviden: mennyei, főleg tejfellel.

Délután még egy kaland várt reánk - Szászavinc elárasztott faluja, északra Bucsonytól.
Előzetesen azt terveztem, átkelünk egy rövidebb hegyi úton, de a panziós néni erről sikeresen lebeszélt, mondván hogy az az út pocsék állapotban van, inkább kerüljünk Abrudbánya és Topánfalva felé.
Így is lett, ebéd után felcihelődtünk és hamarosan máris lelkesen robogtunk a 74-es jelzésű úton.
Topánfalva keleti határa után aztán valami valószerűtlenül óriási, falszerű hegyek tűntek fel, amiket egyszer amúgy jó lenne megnézni közelebbről - de ezúttal nem álltunk meg, Nagylupsánál betörtünk a vadonba.
A betörést úgy kell elképzelni, hogy egy jeges-havas erdészeti minőségű úton robogtunk fel, egyre fel a hegyekbe kb. 30 km/h-val, jobbra pedig hol volt szalagkorlát, hol nem.
Azon túl pedig a sűrű semmi.

Balról jobbra: Balázs, DTR, Almássy gróf,
Georgie, Gattolina, Pötty és Viktor mester
az egykori falu - jelenleg tó - partján;
háttérben a templom tornya.

Aggódni kezdtem, hogy lesz-e elég világosságunk, hogy megnézzük a tavat az elárasztott faluval, és végül is igazam lett - világosban odaértünk (más kérdés, hogy csutt sötétben, jeges úton mentünk vissza a kocsikhoz, többen jókorákat tanyáltak xD ).
Utunk mellett egy egészségtelen, szürke színű erdőt is találtunk - ott folyik bele a nemesfémbányák mocska a zagytározóba, mint később kiderítettem.
S mikor végre elértük a falut - a tó mélyén - valami elképesztő érzés kerített hatalmába.
Hogy valami nem stimmel.
Hogy valahol a víz alatt egykor élet volt, de már nincsen, és az egyetlen emléke az egykor virágzó falunak már csak egy templomtorony, ami mementóként emelkedik elő a tóból - illetve így február elején konkrétan a jégből.

A visszaút ezután kalandosra és elég sötétre sikeredett, de Topánfalva határában azért szereztünk ellátmányt (értsd: sört :D ), majd ettünk egy jót a La Pociu étteremben és jócskán este visszaérkeztünk szerencsésen Bucsonyba, a panzióba.

Misztikus táj Riska falu mellett, már a hazaúton.

Aznap este már nem volt túl nagy aktivitás (Georgie érkezésünk után 10 perccel ágyba zuhant és másnap reggelig föl sem kelt onnét xD ) - játszottunk egy kör Aranyásókat, iszogattunk, ismét benyitottam a rossz szobába, majd a sajátomra lelve vígan aludtam másnap reggelig.

Hétfőn már csak a holmijaink összeszedése maradt hátra, és a keserű búcsú Erdélytől...
Valamint a román panziós nénitől, aki a napok teltével kedvelt meg minket, és egészen elérzékenyült, mikor végül eltávoztunk a messze Nyugat irányába.



Azonban aggodalomra semmi ok - alighanem nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Fehér megyébe látogattunk!