All in the Family

A dobokat megverik, a színpadra perdül egy raszta fickó Jondy-bajusszal (öcsém szabadalma nyomán) és elordítja magát: are you ready?!
Remélhetőleg igen, tíz nap után ismét érkeznek a jelek, érdemes készíteni a single malt pálinkákat, most is érdemes lesz belépni Tordana kapuin.

Sokan úgy gondolják, a törpök fővárosában érdemi munka nem nagyon zajlik, és többé-kevésbé jól is vélik. Van néhány kovácsműhely, egy pár kézműves-céh, de a kocsmák számát például kizárólag nagytucatokban mérik (a sert pedig nagyiccében).
Geldart ez természetesen nem tántorítja, legurít tehát egy kupával és nekikezd az írásnak. Aztán rájön, hogy írástudatlan.
Ideje rendelni még egy kupával.

Szóval szeptembert írunk, az ősz totális gőzzel megérkezett.
Nagy esők jönnek, és elindulok - de nem megyek innen messze.
Édesanyám ugyanis szeptember első hetében ötven lett, úgyhogy ideje volt megindítani a háttérmunkát, és összeszervezni valami olyasmi összejövetelt, aminek nem ordenáré balhé a vége, mint ahogy az lenni szokott általában.
A néném és a nagyim megérkeztével kezdődött a dolog, aztán folytatódott egy étterem felkutatásával, a húgom, öcsém és anyám megérkeztével, majd borzalmas mennyiségű (egyébként igen finom) étel elfogyasztásával.
Egyetlen dolog maradt csak el: a balhé.
Pontosan nem tudom miért, mindenesetre úgy tűnt, hogy pár óra erejéig tényleg lehet felnőtt módjára viselkedni, amit kifejezett örömmel fogadtam.
Ittam öcsémmel valamilyen Dictator nevű rumot, ami atom jó volt, aztán kint dohányoztunk amíg meg nem jött a kaja - a többi már történelem és riksás segítség hazafele.

Az izgalmaknak azonban itt nem volt vége - ideje volt, hogy a megszámlálhatatlan kisteherautók kilépjenek a világot jelentő dohos szőnyegre és eldanolják a 'Hajmási Péter, Hajmási Pál // A barométer esőre áll' kezdetű, épületes és főként újító gondolatokat tartalmazó feldolgozásaikat az Almássy tér tízes szám alatt található csehóban.
Hosszas várakozás után azonban sem a cimbalmos, sem a cigányprímás nem érkezett meg, így kénytelen voltam gitárt ragadni és Potter mesterrel belekezdtünk a There is Nothing kezdetű számunkba.
A dolgot bonyolította, hogy nem várt, nagyjából harminc fős tömeg ült közvetlenül előttünk (a pult előtt pedig még vagy tizenöten, akik már nem fértek be középre) székeken-földön-kanapékban (köztük bizonyos vörös bombázókkal), így hősünknek ritka hamar teleszaladt a nadrágja és a negyedik számig föl sem nézett, helyette a világot jelentő dohos szőnyeg szélit fixírozta bőszen, miközben igyekezett megnyerni örök küzdelmét a hamis hangok ellenében. :D
Utólag már látható - és hallható, hogy azért egészen tűrhetően sikerült is.
Sőt, utólag az is tudható, hogy Potter mester egyébként szeretett volna beszélni a számok közt, de őhelyette továbbra is a szőnyeget figyeltem, úgyhogy a With Wings Folded című szerzemény előtt már szólásra is nyitotta a száját, miközben én már vígan pengettem a húrokat. :D
Ideális.
Aztán ahogy telt-múlt az idő és még mindig egész jól muzsikáltunk, én is föl mertem nézni a légióra előttünk, így esett, hogy az utolsó két számunkat (Cherry Picker és Song of the Heir) hatalmas ováció fogadta.
Minderről itt lehet meggyőződni.
A szekér persze nem áll meg, december nyolcadikán visszatérünk a tett helyszínére, három új számmal és remélhetőleg kevesebb lámpalázzal.

Gyere fiam, megyünk a városba
- dudál türelmetlenül Apa!
Apa kocsit hajt!
Két kézzel, egy kézzel, kéz nélkül Apa kocsit hajt.

Aki felismeri eme szöveget, azt garantáltan meghívom egy pohár erjesztett szőlőlére a Klisé bárban.
A hozzá kötődő történet azonban legközelebb érkezik.

Diszkrét sokaság

Üdvözlök mindenkit ismét az arénában.

Majdnem egy hónappal ezelőtt írtam utoljára, ideje tehát a füstjelek felküldésének.
Geldar ki is áll tehát a dombtetőre, boldogan meggyújt egy máglyát, majd jobb híján a köpenyével kezdi legyezgetni a jeleket. Így a következők történnek:
- két ork fölfigyel az oktondiságra és megindul a hegytető felé
- meggyullad a kabátja, mert nem figyelt oda hogy mit csinál
- mivel vizet nem tart magánál, sörrel próbálja eloltani, tehát a sör és a kabát is odavész

Imígyen lovagolunk elő ismét Crosslord városából, mosdatlanul és friss bajusszal az arcunkon.
Movember van, de egyébként is akartam már régen.
Az apropót az szolgáltatta, hogy fölmondtam a munkahelyemen, úgyhogy egy év s egy hónap után vettünk egymástól korántsem könnyes búcsút.
Mivel ez volt számításaim szerint a huszonkettedik munkahelyem (ahol feketén dolgoztam volt, azokat nem számítottam bele), van némi viszonyítási alapom arról, hogyan kéne kinéznie egy bármilyen x cég menedzsmentjének - szóval egyáltalán nem így.
Úgyhogy vettem a kalapot és távoztam a főbejáraton.

Erről valamivel részletesebben is be fogok számolni - most azonban kicsit visszaugrok időben nyár végére - ott tettem le Ariadné sercegő fonalát.
Rögtön meg is mondom, hogy túl sok izgalomra ne számítsatok - az augusztus főleg a lázas zenélésekkel telt, amik azt szerették volna elősegíteni, hogy ne süljünk föl a The Countless Vans első koncertjén - ez végül, mint tudjuk, sikerült is!
Úgyhogy minden egyes héten kétszer átballagtam Potter mesterhez, fölkaptuk a gitárokat és zengettünk ezerrel. A hangom még mindig nem volt egy százas, de a vokáljaim már ültek, Potteré viszont időnként már igazi koncertminőséget is megütött.
Elkészült két új szám is, a Cherry Picker meg a Song of the Heir is, amelyeket a szeptemberi koncerten sokan a legjobban sikerültnek mondtak - pörögtek tehát a hangjegyek ezerrel.
Bizakodtunk tehát.
Ezen kívül a kvízestek tették ki az augusztusi csütörtökjeim egy részit - konkrétan először csak egyet. Ide a Korona sörözőből megismert vegyészekkel érkeztem, köztük Gattolinával és jó Viktorunkkal - nem vallottunk kudarcot.
Ezek az ún. pub quizek alighanem angol eredetűek, de felettébb örvendeztem, hogy hozzánk is begyűrűzött - így tényleg nem csak az megyen a kocsmában, hogy helló szia két feles lesz és fél óra után a padlón fetrengünk, hanem valami történik is odabe'.

Hónap végén azonban már eléggé hiányoztak az erdők, úgyhogy ideje volt nyakunkba venni a végtelent és megrohanni Pilisszántó falucskáját, hogy jó közel legyünk a Pilis tömbjéhez, ami a célpontja volt az egésznek.
Reggel az Árpád-híd tájékán találkoztunk Miss Punkkal, majd hamarosan befutott Miss Tokyo és Mr Miller, valamint Viktor mester is csatlakozott a brigádhoz.
Így indultunk fölfele busszal, előtte még megcsillanthattam nem nagyon létező némettudásomat (két idősebb asszonynak magyaráztam el, hogy Esztergomba honnan megy a busz és hogy nekik ingyenes lesz).
Pilisszántó barátságos falu, eredetileg szlovákok lakták, s ma is mindenhol kint vannak a főbb épületek nevei tótul.

Összeült a haditanács Pilisszántón.

A kevésbé barátságos részét rögtön a buszra való leszállás után megismertük látásból - maga a Pilis háromszög alakú böhöm nagy tömbjét, ami innét lentről totálisan megmászhatatlannak tűnt.
De hogy vajon az lett-e végül?
Nemsokára kiderül. :D
Szóval mint kiderült, jó Viktorunk már járt erre, és először egy kőbányába szeretett volna békalauzolni minket, de erre kevéssé hajlottunk.
Arra viszont már igen, hogy a szép és sűrű erdőkön áttörve megközelítsük a Csévi-barlangot, ami fölé felmászva ismét jöhetett egy Miller-klasszikus.
- Gyertek le, biztos nagyon állati a barlang!
- Elhiszem (ül tovább).
:D
Imígyen nem láthatta a kifinomult gollami mozdulatokat, ahogy Viktorral lekúsztam a falakon, majd a barlangon áttörve kiértem Piliscsév fölé.

Kilátás a Csévi-barlang tetejéről, nyugati irányban.

A határban tó állott, fönt kőhalom.
Visszafele a turistaösvény irányába valóban áttörtünk a rengetegen (idefele valami ösvényfélén jöttünk volt), hupli hupli hátán, sörrel a kézben ülünk egy baszottul hatalmas emelkedő előtt és fontolgatjuk az élet értelmét, meg hogy miért is nem jó ötlet nekirongyolni egy ekkora hegynek a hosszabb, kínzatóbb szakaszán.
Pedig pontosan ez fog történni. Miss Punkot kicsit biztatom, Viktor jön velem, Mr Millerék pedig beletörődnek a megváltoztathatatlanba és jönnek.
S mi az hogy!
Hamarosan már a nyeregben tartunk és érkeznek a válogatott szidalmak az emelkedők rossz természetéről (ez a legfőbb tulajdonságuk egyébként :D ) és hogy mennyire nincs levegő, ami utóbbival egyet is értek, nagyon fülledt és levegőtlen erdőfoltokon által kapaszkodunk föl végre a Pilis tömbjére, amikor is egyszer csak megszűnnek a durva nehézségek és jönnek a kicsivel könnyebbek.
Egy műúton folytatjuk, a régi rakétabázis(ok) irányába, ami(k)ből mára a falakon kívül nem sok maradt. És amikről később olvastam, hogy a kilencvenes évek elejéig szigorúan le voltak zárva, szóval két éves koromig nem tudtam volna följönni, és nem csak azért, mert nem nagyon tudtam még járni másfél évesen, amikor a régi rendszer összedőlt. :D

A friss és kipihent arcok mindent megérnek.

Szóval nagy pihenő odafönt - elértük tehát a Pilis-tetőt, 756 méteres magasságon pogácsáztunk és szétnéztünk a kilátóból (Miller ismét egy klasszikussal hárította el a megmászásra felhívó szavakat :D ).
Mondanám, hogy a kilátás aztán tényleg minden pénzt megért, de lévén hogy a buszjegyek nem kerültek többe, mint ezerötszáz forint, ennyit aztán meg tényleg.
A lefele vezető út aztán...
Miss Tokyo okkal szidott, mert letértem az ösvényről rövidítéseket keresve, így futottunk bele olyan sziklafalakba, ahonnét nem lehetett lejutni - viszont fölfedeztük a Szántói-kőfülkét, amit egyébként elkerültünk volna.

Miss Tokyo igen szép képe az Orosdy-rétről déli irányban.

Biz' ám.
A végén 'Szántón betértünk egy söröző-perecező helyre, ahonnan meglepetésre sörrel és perecekkel távoztunk. Szerencsére csak per(e)cek voltak hátra a buszunk indulásáig, így nem kellett attól tartani, hogy sötétedésig ott veszteglünk vagy tovább.
A hazaúton gyakran nézegettem hátrafele vigyorogva a lassan sötétbe vésző Pilis tömbjére.
Kínok és verejték árán, de csak sikerült lebírnunk.
Így zárult tehát az augusztus - szeptemberben aztán előtört az akusztikus grunge, hogy győzelmet arasson, valamint sok más érdekes dolog is történt - érdemes legközelebb is velem tartani az utak útján.

Burning in the Undertow of God

Van egy meghatározó zenekar az életemben, amiről még nem meséltem hosszabban.
Mindenki tudja, hogy a zenei "pályafutásom" a Linkin Parkkal kezdődött (ha a szégyenletes emlékű ShyGys koncertet nem számítjuk, amire édes jó anyám vitt el talán nyolcadik osztályban).
Őket követte évek múlva a Placebo, a Lostprophets, a Katatonia és az AFI - látható, hogy szerettem a nyavalygó vagy éppen borongós hangú énekeseket, akiknek a szövegei arról szóltak, hogy ki mikor miért nem érti meg őket. :D
Chester persze más volt, de ő már kiszállt az egyenletből, a Paradise Lost nyers agressziója pedig egy másik lapra tartozik.
Aztán sokáig nem nagyon voltak olyanok, akire kimondottan fölnéztem volna.
Angliában rádiót hallgattam, az egyetem alatt Interpolt főleg, de az újabb áttörés nem nagyon érkezett el (ha az Alice In Chainst nem számítjuk) egészen addig, amíg valahogy föl nem fedeztem az Angelic Processt.
Olyan a zenéjük, mintha valaki az utolsó ítélet közben találná ki, hogy kamarazenét ír törzsi dobok bevonásával, hisz már úgyis mindegy: a világunk ebben a formában megszűnik létezni.
Még időgépet is építettek.

Kíváncsi vagyok, hogy ha később valamivel ismertebbek leszünk a mostani együttesemmel, melyik újságírónak lesz kedve visszakeresni (vagy nyíltan megkérdezni), miféle zenék hatottak rám, hogy ezek - vélt vagy valós - hatásait utólag jól bele lehessen látni a Countless Vans ténykedésébe.
Íme tehát egy koncertajánló 2019-ből, az Exit magazinból.

The Countless Vans. 2019. augusztus 06. - Akvárium

Tagok:
Potter - ének, gitár, dalszöveg
Ben - gitár, ének, dalszöveg
Fisher - gitár
Matu - dob, ütőshangszerek

A srácok 2016 decemberében alapították fölöttébb humorosan Countless Vans-ra keresztelt zenekarukat, Budapest XIII. kerületének egyik egyszobás lakásában. A két alapító, Potter és Ben Matunak köszönhetően ismerkedtek meg, valahol Oroszlányon, egy Komárom-Esztergom megyei bányászvárosban 2006 táján.
Az indulás meglehetősen rögösre sikeredett, hisz egyikőjük sem tudott igazán gitározni, az éneket pedig ők maguk "felettébb bátortalan"-nak írták le egy korábbi interjújukban.
Mindez persze nagyban megnehezítette a koncepciót - két ének, egy gitár, harmóniák, rávokálok a másik énekére.
A lelkesedés, az ösztönösség és a korábbi éveikből megtartott DIY hozzáállás azonban sokat nyomott a latban. Mikrofont például először 2017 decemberében használtak, miután egyikőjük karácsonyra kapott egyet valakitől (kölcsönbe).
Számaikban ötvöződik John Frusciante érzékenysége Davey Havok frivolságával, az Alice in Chains zúzós, akusztikus balladáival, időnként pedig Paul Banks életről lemondó hangja is visszaköszön a melódiákban.
Várunk mindenkit sok szeretettel.

Idáig azonban viszonylag rögös út vezet, és ha őszintén kell megmondani (márpedig úgy szoktam), nem is föltétlen érzem, hogy a mi kreálmányainknak feltétlenül 150 ember előtt kell szólniuk. Viszont ha fognak - hát az se baj.

Koncert azonban lesz, a jelek szerint novemberben, a nagyon is valóságos Massza nevű zenekarral párban.

Apropó rögös út.
A mai bejegyzés sem telhet el lelkes túraleírás nélkül.
Ne feledjük: még mindig júliusban járok az utak útján, mostan pedig már október közepe van, szóval van mit bepótolni.
A tempó azért ígéretes, az ír whiskyk majdnem a legjobbak, a vörös hajú lányok pedig, mint múlt pénteken kiderült, baromi lelkesek az ágyban.

A július tehát lassú fövéssel és aligátor-grillezéssel telt, melyet időnként nagy focizások szakítottak meg, melyeknek során önfeledten rúghattam föl azon kollégáimat, akik nyolcadszor taposták le a sípcsontomat (!). :D
Mr. Korea egész hatásos csatárnak bizonyult, de mikor a védekezésről próbált oktatni, elküldtem a pics*ba.
Imígyen érkezünk július 30.-ához, amikor is frankón begyűlünk Oroszlány városába és elkezdek főzni (nem).
Előzménynek annyit mondok, hogy a vegyészekkel közös ivászatainkon megismert Viktorral komolyan elgondolkoztunk a nagyon jól sikerült cserháti túra után, hogy megmásszuk a Börzsönyt, annak is a legmagasabb csúcsát az akkori hetekben.
Erről végső soron azért tettem le, mert nem akartam megnyuvasztani a túráimra járók nőtagjait - legkevésbé pedig Mr. Millert, aki nélkül nem kirándulás a kirándulás.
Ő mondjuk pont erre nem tudott eljönni, itt volt viszont Miss Várad, Viktor, Potter, Kate, Miss Punk és az azóta Łódźba távozott Peti K is.
Meg is ígértem minden megjelentnek, hogy keményen és lelkesen főzni fogok - ebből természetesen nem lett semmi, apám kifogyasztotta a gázt és nem hozott újat.
Illetve én se nagyon emelgettem a palackot, hogy van-e még. :D
Szóval az előjelek nem voltak túl biztatóak, amikor Miss Várad megérkezett a lakásunkba, de Viktor, majd Miss Punk felbukkantával azért rendeződött a kelet-európai káosz.
Potter, Kate és Peti mester végül Majkról jöttek meg, mert lekésték a vonatokat.
Nem is időztünk sokat a Bázison, meglehetősen meleg időben el is indultunk a Vértes fölfedezésére.
Kifelé többé-kevésbé ismert utak...ról tértem le meglehetősen ismeretlenek kedvéért, így egy tehenek és bikák által lakott területen át törtünk kifele a Terv útra, a legendás Nagy-Tiszta aljához.
A lakók szerencsére hallgatólagos beleegyezésüket adták az átkeléshez, és a hangokból ítélve azt is mérföldekről. :D
A Terv útról hamarosan a kékre fordultunk, ahol már rengetegszer jártam.
A hirtelen megérkezés az árnyékba a pusztai perzselés után kifejezetten jól jött, a lányok is fellélegeztek - talán Peti K-t kivéve, aki egyre inkább vágyódott egy hideg sör után.
Miután felmásztunk az oroszlánkövi várhoz, és megnéztük azt a keveset, ami maradt azután, hogy 1543-ban az Esztergom ostromához tartó török sereg az alatta megbújó falucskával együtt a földig rombolta.
Ezek után leereszkedtünk a várhegyről (ki lábon, ki a senekén), majd az átellenben fekvő Oroszlánkövi-barlanghoz kormányoztam a brigádot, ahol már nagyon-nagyon régen nem jártam én sem.
Nagy nehezen meg is találta valaki (nem én), és a srácok egy részével bekúsztam gyér lámpafénynél megnézni, mi van most odabe'.
Tűzrakás nyomai és baromi hűvös idő, ami szintén jól jött.
Ezek után egy kebnekaisei hadmozdulathoz hasonlót húztam, csak kicsiben - itt volt az ideje, hogy egy ismeretlen erdőben gerinctúrára induljunk.
Na nem hosszúra, csak pont épp annyira, hogy el lehessen tévedni... :D
Végül nem jött össze szerencsére, annyira már tudok tájékozódni, hogy meglássam, mikor merre érdemes indulni a hegyekben (Gattolina és tömegek egyszerre kezdenek el köhinteni és kifelé nézni az ablakon :D ).
Állati érdekes egyébként: a viszonylag kicsi alapmagasságú Vértes a gerincén igazi hegység képét mutatja - csak persze szelídebb kivitelben.
Vannak vízmosásai, nagy lejtői, mindez fákkal borítva.
Jó hangulatban vezettem hát ki a csapatot a Nagy-tisztára, amit annak idején Sandybell mutatott meg, és ahol sokat tűnődtünk arról, mikor és hogyan kezdünk el végre járni (végül nem kezdtünk el, csak vadul kalandozni).
A társaságnak tetszett a fantasztikusan nyílt kilátás - Potter ki is gyalogolt a természetbe, és a lejtő széléről szemlélte végig Császár, Oroszlány, Kecskéd és Tatabánya-Külső tájait nagy csöndben.
Peti K-nek is jutott ser végre, szóval nagy elégedettségben indulhattam tovább Miss Punkkal Kőhányás fele - a többiek lemaradtak és nem lennék meglepődve, ha a további tapasztalatokból kiindulva a különböző retorziókon gondolkoztak volna. :D
Főleg Miss Váradra gondolok, aki apám barátnőjének legrosszabb pillanatait idézte helyenként (mosolyogva megpróbálta nekem megmondani, mit csináljak és belebeszélt a szavamba).
Aki ismer, az tudja, hogy ezektől beindul a hidrogénbomba, és vagy ott hagyom az illetőt, vagy előremegyek; inkább utóbbit választottam.

Miss Várad azért még mindig jól fotózza a mindenséget, ezúttal a Nagy-tisztán.

Így tehát elég sokat megtudtam Miss Punk írónői ambícióiról, meg úgy egyáltalán róla.
Legendás lábai is jól bírták az iramot, szóval mire a társaság beért a faluba, már jó öt perce az árnyékban szívhattam a (friss levegőt) füstöt. :D
Ebédeltünk egy jót (bár már délután volt jócskán), majd Viktorral megtanácskoztuk, hogy ebből most nem lesz Szár (az eredeti célpont), hanem esetleg legközelebb, addig is - várt a Német-völgy, így elindultunk.
A szívatós, keményen kaptató szakaszon jócskán széjjelszakadt a gárda, mondjuk legalább többet tudtam gondolkozni azon, hová is menjünk legközelebb (végül a Pilis nyert).
S amíg így tettem, be is értem Potteréket, akikkel bevártuk a csapat többi tagját, majd utolsó erőinket egyesítve megrohantuk Gesztes várát.

Potter és Kate Gesztes (tatarozás miatt zárva tartó) vára előtt.

Mikor kisgyerek voltam, apám elhozott ide minket öcsémmel, és körbevezetett a várhegy szélén.
Három megoldást javasolt: a könnyű megoldást (a műúton lefele a faluig), a durva megoldást (vadcsapáson, fák között a parkolóig, majd le a faluba) és a legdurvább megoldást (ami fátlan, hajmeresztően meredek szakaszon vezet le a semmibe, a végén viszont van egy fa, ami úgy néz ki, mint Zrínyi Miklós).
Utóbbi teljesítéséért egy kis üveges kólát ígért, így persze arra nyomultunk le jeles (és igen zsenge korú) öcsémmel.

A łódźi lókötő itt már boldog.

Ezúttal azonban nem akartam kockáztatni (és félő volt, hogy a falu kólát biztosító helyiségei vasárnap késő délután lévén lassacskán bezárnak), úgyhogy egy negyedik úton kalauzoltam le a népességet, természetesen a falu egyetlen nyitva tartó kocsmája elé. :D
Itt aztán fáradtan és boldogan megünnepeltük a menetelt, majd belengettem a pilisi kalandokat amire bátortalan hümmögés érkezett. Hozzáteszem így visszagondolva, hogy én sem teljesen számítottam arra, ami ott várt a kalandozókra.
Mára azonban ennyi volt a történet, mindenkinek jó éxerteknőst kívánok.

Mosolyom, a víz

Nem is kellett olyan sokáig várni, kedves olvasóink.
Kinyitott a tordanai kocsma, kisereglettek a csótányok, besereglettek a törpök, és vígan el is kezdődött a káosz.
Rögtön július harmadikán, a Peti K-Mr. Pool tandemmel közös túrám után egy nappal már öltönyben és pantallóban cigánykerekeztem ugyanis a katedrán, az oktatást és a módszertant megújítandó, Hoffman Rózsa pedig egy kartonnal bélelt, vattába csomagolt puttonnyi bordó ondó.
Persze nem pontosan így történt.
Egyrészt szakadt pólóban voltam a cég ötödik emeletén, másrészt cigánykerekezés helyett megpróbáltam bévezetni lelkes tanítványaim a svéd nyelv rejtelmeibe, kezdvén a hangtannal.
Ami a módszertant illeti, igyekeztem ötvözni a jó Mádl docens úr elrettentő hozzáállását (ami a zajt illeti) Annus tanárnő alapos magyarázataival, ötvözve a Geldar-féle abszurd humorral.
Az azóta eltelt időből kiindulva úgy tűnik sikerült, a tanítványok lelkesek, s volt olyan óra, ahol többet nevettek, mint beszéltek.
Meg hát, mégis megérte svédre járni ezek szerint.

A következő nagy esemény következő hét szombatján érkezett el vala: Yule és Trombitär nagy erőkkel összeházasodtak, így aznap délután elébb a húgomékhoz néztem bé Békásmegyerre, majd öcsémmel, s barátnőjével kiegészülve megindultunk kifele a szentendrei Skanzen irányába.
Dübörgött a HÉV, bűn meleg volt, majd taxiba ültünk és hamarost bé is léptünk a skanzér kapuján.
A hely tele volt mindenféle emberrel, de amint megláttam pár zenészt a füvön cigarettázni, már tudtam, merre kék menni.
Marky eseményei egyébiránt pont ezért is jók - mivel zenész, ezért rengeteg művész és muzsikus szokott felbukkanni a körzetében, akik közül némelyik (nem mindenki persze) egész egyénien látja a világot.
Találkoztam is egy kubai ütősökre szakosodott sráccal, egy visszafogottan bombázó klarinétos csajjal, hogy Levát ne is feledjem, aki aznap este násznaggyá vált, anélkül, hogy tudta volna, az mit is jelent egyébként. :D
Egyébként jól megoldotta, a sportcipő-római tóga kereplővel való párosítása pedig alighanem magát Dr. Máriást is egy újabb festmény készítésére inspirálta volna.
Maga a szertartás buddhista rend szerint zajlott, volt mezítlábas pap, mezítlábas Yule és Marky, meg bor, amivel emlékeim szerint a természet áldásáért könyörögtek, s amit énszerintem meg is fognak kapni - remek emberek.
Mielőtt elmondták volna a fogadalmaikat, kört kellett körülöttük alkotni, be is álltam nagy vigyorogva, majd szórtam a rizset boldogan.
Utóbb már kissé bánom, hogy a karcsú csípőjű menyasszonynak hármas ikreket kívántam, de több is veszett Mohácsnál.
Később, este sokat beszéltem öcsémmel, meséltünk a barátnőjének a réges-régi totál zűrös

Az ifjú pár.

történeteinkből, majd vacsoráztunk egy jót, s mielőtt észbe kaptam, már rendeltem (és lemondtam) egy taxit Szentendréről.
A következő képen pedig két félig részeg zsonglőrrel száguldok a Sztaravoda felé, miközben a svéd szak szépségeiről beszélgetek.
Total Surreal.
A lány, aki vezetett, régen pont oda járt, mint én és a fentebb említett Annus tanárnő akkor még a könyvtárat vitte.

Az alkalomra egész emberszerű formát öltöttem.

Megegyeztem velük, hogy ha rám jönne a zsonglőrködhetnék, kimegyek hozzájuk (vagy Kelenföldre, vagy Budaörsre, azért Geldar is kupázott már jócskán addigra) szétnézni, majd nagy nehezen hazaértem és irgalmatlanul vadul elaludtam.

A méltán legendás Andrzej Stasiuk írja Útban Babadagba című könyvében (melyet annak idején meg is szereztem, majd Lilynek adtam), hogy a közép-kelet európai ember valami olyan fajta ember, aki a jobb világért rendezett hirtelen lázadások helyett inkább rácsodálkozik az őt lassan betemető romokra és koszra.
Lehet is ebben valami, meg nem is, mindenesetre valahogy így gondolkodtam, mielőtt az esküvő másnapján beértünk volna a szintén méltán legendás Nógrád megyébe, ahova előző héten túrát hirdettem volt.
Meglepetésemre a beígért pusztuló, egyre inkább elcigányosodó falvak helyett többé-kevésbé észak-balkáni színvonalú települések sorát láttam, aztán rájövök, hogy eddig ökörséget beszéltem, hisz Hevesen által mentünk bé Nógrádba. :D
Geldar burn.
Jobbágyiban mindenesetre leszálltunk a Salgótarjánba menő buszról egy körforgalomnál. Ezúttal Sophie, Mr. Miller, Miss Tokyo, Miss Várad és egy új szerzemény, Viktor tartott velünk.
Viktor Gattolina kollégája, és a személyében egy térképet remekül kezelő kéktúrázó érkezett meg, úgyhogy felettébb örvendeztem a faluba befele menet, hogy aztán csakhamar már a helyi, bezárófélben levő kisboltnál köthessem a hétvége üzletét.

A hét üzlete.

Geldar: (bezörget a berácsozott ablakon)
Eladónéni: - Mit parancsol?
Geldar: - Jó napot kívánok!
Látom, már zárva tetszenek lenni, csak két sört vinnénk.
Eladónéni: - Mindjárt bemegyek, megnézem, van-e még. (:D :D )
- egy perc múlva -
Eladónéni (ablak kinyit): - Van Borsodi és két hideg Arany Ászok. Mit is mondott, mennyit visznek?
Geldar (pókerarccal): - Nyolcat.
Eladónéni: Nyolcat?!
Viktor: (alig bírja visszatartani a nevetést) - Annyit.
Eladónéni: - Hát jó.

Így leltünk sörre, amiből néhányat stílusosan már a templomkertben meg is ittunk, majd fölszálltunk a Jobbágyiból Bérre tartó buszra, amivel nagyjából déltájban meg is érkeztünk a kezdőkörbe.
S hogy miért mentünk ide?
Emlékezhetünk: 2004 táján erre vezetett az utam egyik osztálytársnőmmel, meg egy későbbi szeretőm apjával, a legendás János bá'-val, az Andezit 30 nevezetű túrán (ahol azóta sem voltam, pedig eszméletlen jó volt).
Később, már Eötvös Collegistaként megpróbáltam reprodukálni az utat egy szobatársammal meg két lyánnyal - az eredmény talán nem meglepő.
Egy működő kőbányába jutottunk be valahogy a végén, ahonnan egy ősi Trabanttal vittek be minket a munkások Nógrádkövesdre, ahol már hirdették az aznap hétvégi Romhány Discót (!). xD

Egy a lényeg: Bér mellett található egy jelentős méretű andezitömlés, amit egy ősrégen kialudt vulkán kreált a fantáziadúsan Nagy-hegynek keresztelt hegyecske alatt - sőt, konkrétan azon keresztül jött ki a cuccos.

A Nagy-hegy tömbje.

Ez volt tehát az első célpontunk, később pedig (ha bírjuk), a Szanda meghódítása lett kitűzve.
Meg is tanácskoztunk Viktorral a teendőket Bér határában, majd egy barátságos szekérúton megindultunk kifele a faluból.
A társaság közelebb hozására a szokott taktikát alkalmaztam - előresiettem, és hagytam, hogy megismerjék egymást anélkül, hogy rányomnám a bélyegem a dologra.
Végül is össze is kovácsolódtak, mert hamarosan egy emberként akartak kupán vágni a sietségért. :D
Szerencsére ez már a Nagy-hegy alatt történt, és a következő emelkedők a fülem meghúzására leglelkesebben jelentkezőkből is kivették az összes kedvet ehhez.
Az Andezit-túrán annak idején itt lefele kellett jönni, úgyhogy nem annyira rémlett, mi is ez, de Mr. Miller arca a tetőn viszonylag sokat elárult a megpróbáltatásokról.

Viktor, Sophie, jómagam, a gladiátor és Miss Tokyo.

Maradjunk annyiban, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a Spartacus-féle rabszolgalázadás egyik résztvevője kevéssel a felkelés kitörése előtt - és kevéssel azután, hogy négy oroszlánt győzött le az arénában egy szál bunkósbottal.
A hegy tetejéről untig hívtam, hogy jöjjön (a látvány tényleg gyönyörű volt).
Geldar: - Gyere fel, baromi szép a kilátás!!
Miller: - Elhiszem.

Ennyiben maradtunk tehát. Viktor mester talált egy még szebb kilátóhelyet, ahol ücsörögtünk a devizapiacok váltakozására egyáltalán nem gondolván, majd következett a következő szakasz, a Fel a Szandára!
Illetve előtte még Mr. Miller meggyőzése arról, hogy élni igenis érdemes, ami szerencsére egy talán Jeges fantázianévre hallgató Borsodi bevetésével sikerült is.
Békében, boldogságban és a hő által kicsit fejbe kólintva értük el Ordaspusztát, ahol 2004-ben hiába kerestem kutat - most volt.

Az andezitorgonák teljes valójukban.

Magyarország tényleg jobban teljesít, róttam fel a kút kávájára, majd máris Nelásdpusztán voltunk, ahol stílusosan tényleg senki sem látott minket tovahaladni.
Nagyjából innen kezde követni minket egy fekete kutya, illetve még nem innen - már a Szanda aljánál jártunk, amikor egy kóbor kutya a nyomunkba szegődött, Miss Várad egyforma örömére és riadalmára. Hagytam, hadd találja ki, most mi legyen, én addig előrefele törtem a gerincen Viktor és Sophie hangjai irányába.
Itt már lassan én is úgy festettem, mint egy szárított aligátor, de szerencsére volt remény - eljött a csúcs, mielőtt Miss Várad (és négylábú kísérőnk) teljesen kipurcant vón'.
A csúcson áll egy vár, így el is foglaltuk gyorsan.
A kilátásért pedig hamarosan el is kezdtem irigyelni a régi végvári katonákat - keletről a Mátra, nyugatról a Börzsöny látszott, észak fele pedig haloványan kivehetőek voltak a már szlovák oldalon fekvő Jávoros előhegyei.

A szandai várfal egy maradványa, a távolban a horizonton a Börzsöny emelkedik.

Kifejezetten impozánsan nézett ki az egész.
S valóban.

A becskei sztúpa alatt.

Két holló kiáltásait leszámítva, néma csendben ültünk egy várromon, az idő pedig megállt néhány pillanatra.
Aztán azonban tovább ment, ahogy a visszafele tartó vonatjaink is, úgyhogy ideje volt annak, hogy Viktorra bízzam a társaságot, és újra előretörjek a néptelen rengetegbe.

Becske Blues.

Becske falu határán álltam csak meg pihenőt tartani, ahol egy száraz, füves részen vártam be a lassacskán egyre fáradtabbnak tűnő brigádot.
A faluig azonban mindannyian túléltük a lassú ereszkedést (és a fenyőfára szögezett cukrászda reklámját is :D ), aztán a merészebbek kióvakodtak az északi határba sztúpát nézni, majd együtt irány Becske-alsó vasútállomása, lelkesen és vidáman.Ide egyetlen (!) darab BzMot típusú motorvonat futott bé mindenféle ceremónia nélkülm úgyhogy kaptunk is az alkaromon, és nemsokára már Aszódon vártuk a lassan sötétedő semmiben a megváltást.
El is jött egy újabb személyvonat személyében - a többi pedig már történelem.

Legközelebb innen folytatom.

A lovakrúl

Üdv mindenkinek, ez itt a Crosslord Post x-edik száma!

A mai lap kínálatából:
- Soma Mama Gésa úgy gondolja, hogy miután már sikeresen megváltotta a női nemet harcos szeretetével, férfivá operáltatja magát, hogy az erősebbik nemen is hitelesen segíthessen!
A Crosslord Post üdvözli a lépést.
- Az egy kávé Szily Nórával műsorvezetője végre rászánja magát a lépésre és elvégez egy újságírói tanfolyamot, hogy a semmitmondó kérdések helyett csak szimplán köznapiakat tudjon feltenni
- Faludy György özvegye a rímfaragás után filmrendezésre szánja a következő fél évet, címe: Hogyan lettem gazdag költő tehetség nélkül?
- Csonka András megnősül! A nemzet Bandikája Falusi Mariannt veszi el - a Crosslord Post már el is küldött nászajándék gyanánt egy extra strapabíró, tölgyfával megerősített baldachinos nyoszolyát a nagy estére
- És végezetül: A nemzet ogréja, Berki Krisztián a heréi és a s*gge után ezúttal az arcát vasaltatja ki. A Crosslord Post által megszólaltatott kozmetikai szakértő nem kívánt nyilatkozni lapunknak, csak annyit mondott: "Nem értem, minek oda a vasalás, így is olyan lapos a képe, mint egy tepsi"

Most végre elkezdjük a szószórást.
Legutóbb egy újabb túrával hagytuk elveszni Ariadné fonalát, most egy emlékezetes sörözéssel vezetjük fel ismét a futamot: Trombitär legénybúcsújának ideje érkezett el.
Emlékeim szerint július elsejére esett az időpontja, hogy Marky összetrombitálta (no pun intended) barátait és zenésztársait a Regébe, hogy mindannyian elbúcsúztathassuk legénységét, és méltóan felkészíthessük a vőlegényi sorra.
Így is lett.
Természetesen a jeles estén lemerült a telefonom, így önfeledt tudatlanságban kóvályogtam a Fehérvári Úti Vásárcsarnok előtt, szakadó esőben, amíg meg nem jöttek a sáskajárásra emlékeztető létszámú barátok és zenészek.
Ott volt fél Oroszlány egyébként - Peti D, Zoli Sz többek közt - valamint Leva, aki egykor Potterrel és öcsémmel zúzott a rövid életű Pope nevű formációban, és később, Trombitär esküvőjén násznaggyá is avanzsált.
Az este folyamán Marky elmesélte, hogy régen mennyit jártak a Regébe (gimnáziumtól kezdve tán), valamint egyéb sztorikat a középiskolás évekről, amiken az egyre kásásodó előadásmód még csak tovább javított. :D
Az eső nem szűnt, a társaság (miután kipakoltak minket az ivóból) egy szomszéd utcában vigasztalódott, ahol bárhogy is próbáltuk rávenni az este ünnepeltjét, nem tudta makulátlanul lejátszani hangszerén a Modern Talking - Cheri Cheri Lady című örökbecsűjét. xD
(Aki egyébként megmagyarázza nekem, miről szól a dal klipje, az a vendégem egy Bambira)
Az valóban zseniális volt, Szokit dicséri az ötlet.

Másnap viszonylag nem volt kedvem semmihez, ennek ellenére elmentünk Mr. Poollal és Peti K-val Nagykovácsiba, hogy megváltsuk a világot és elmélkedjünk az atomkorszakról a gyülekező felhők árnyékában.

Mr. Pool és Peti K még Nagykovácsi síkabb részin.

Alapvetően úgy volt, hogy jönnek lányok is, de az egyiknek a lába rándult meg valami rejtélyes (s vélhetően egy vadul és vígan végződő) randi után, a másik lebetegedett, így hármasban mentünk ki a Moszkva térről a természetbe vissza.
Peti K szavajárásával élve, ciccent is a söci hamarosan (bár ő ipszilonnal írja, de szerintem az túl meleg), aztán felbátorodva a felhők oszlásán, fölfele indultunk a magasságos felé.
Mr. Poolnak természetesen ezúttal is akadt mondanivalója, Peti cimborám pedig éppen azon elmélkedett, vajon eljöjjön-e a helyről, amely annak idején mindkettőnket Amerikába exportált.

Egy közepesen hősies kép, ahogy két vándorunk a Nagy-Szénás csúcsára tör.

Jó volt tehát a hangulat, az emelkedő pedig baszottul meredek, úgyhogy mire fölértünk a Nagy-Szénás csúcsára, a gyaloglásnál már az is vonzóbb lehetőségnek tűnt, hogy egy ágyba feküdjek Hoffmann Rózsával, majd hagyjam, hogy elfenekeljen.
Erre azonban nem került sor, mert hirtelen kitárult a táj, és elláttunk valami bődületesen messzire. Kicsit nagy volt a haze, de körben a Pilis alsóbb hegyeit végig láttuk, akárcsak keleten a Duna csíkját.

Az idő pedig el fog jönni, amikor nem sörözünk egy túrán, ez azonban nem az a nap volt, úgyhogy miután némi kopogtatás után béeresztettek minket a legendás Muflon itatóba, tettünk is az érdekében, hogy méltó legyen a nap Geldar kalandjaihoz. :D
Az lett.

Kilátás a Nagy-Szénás csúcsáról.

Ez után a nem kevésbé legendás Budai 50 túra útvonalán haladtunk visszafele, ahol a srácok némileg tűnődve hallgatták az első teljesítménytúrám történetét.

Nagykovácsi, 22 fok, szél. A Drei Wetter Taft most sem tart.

Avagy hogyan biztattak minket a katonák pont a zsíros-hegyi emelkedő előtt, hogyan fogyott el a vizünk Faffyval és öcsémmel a Telki fölötti erdőkben - és hogy hogyan szállt ki a csapat java Balázs, a héregi hős miatt (mi hárman fejeztük be egyedül).
Az ereszkedés a Remete-szurdokba olyan volt, mint akármikor máskor: filmbe illő.
A táj gyönyörűen szűkül össze körülötted, mialatt néznéd, az ágak kifordulnak a lábod alól és már seggre is ültél.
Mire káromkodva föltápászkodnál, már meg is jött a következő társad, s mivel ketten nem fértek el, egyszerre indultok lefele, hátha elfértek az egy személyes úton. :D
Remekbe szabott volt.

A legendás Muflon itató.

A napnyugtától kevésre járt már az idő, mire kiértünk Pesthidegkút házai alá. Innét pedig valamennyien hazafele vettük - volna az irányt, de inkább beültünk sörözni a Moszkva téren egy közepesen drága helyre.
Baromi fasza nap volt.

Az elkövetkező két hétben pedig megismertem néhány vegyészt, akik közül az egyik volt akkora szerencsés, hogy láthatta a Linkin Park utolsó magyarországi fellépését Chesterrel.

Tudom, tudom: a Linkin Park évek óta f*st gyárt. Viszont mivel Chezy Chaz felfoghatatlan módon öngyilkosságot követett el, a hangját már sosem hallhatja a nagyérdemű, ami valljuk be, tragédia (nem beszélve a hat gyermekéről és a feleségéről).
Adjuk hozzá azt, hogy másik kamaszkori idolom, Ian Watkins huszonegynehány évet tölt a böriben gyermekek molesztálásáért, és máris kimondhatjuk: az élet kegyetlen, ha példaképekről van szó (feltéve hogy nem Katy Perry és Zimány Linda a példaképed, mert akkor bőkezű és információkban dús).
Ne szomorkodjunk azonban.
Ideje, hogy megünnepeljük, hogy véget ért a pénzügyi negyedév (és ne feledjük, jövő héten Geldar huszonkilencedik életévét is betölti), így a történetnek mára itt a vége.

Legközelebb is jövünk Lajcsival, és a Crosslord Post szerkesztőségével.

Szevasztok kiskalózok!!!! - rikoltotta Jónás Rita, az üvöltő dervis, mielőtt gyöngéden katapultba segítették és a szlovén hegyek irányába vígan ki is lőtték.

Rebirther

Amikor az ember eléri a tetőpontot - legyen az étkezés, kirándulás, vagy éppen szeretkezés, életbe lép Umberto Eco a Rózsa nevében közölt (egyébként Szent Ágostonnak tulajdonított) latin mondása: Post coitum omne animal triste est.
Szerencsére a latinos hónapjaim lidércnyomása már a múlté (reggel öt órai kezdések - rohanás a vonathoz esőben - declinatiok észveszejtő sebességű magolása, majd Herceghalomnál az istenes FUCK IT-érzés, onnantól Kelenföldig puska gyártása fejvesztett ütemben), szóval talán ez mostanában nem fog reám vonatkozni.
Lényeg ami lényeg: Potter mesterrel túl vagyunk első koncertünkön  - s melyre való felkészülés egyébként meg is magyarázza, miért jelentkeztem oly' rég.
Természetesen még várni kell arra, hogy a nagy zene után kórusban rikoltsa mindenki, hogy "Countless Vans! Countless Vans!", de ennek főleg az az oka, hogy emlékeim szerint nagy izgalmunkban egyszerűen elfelejtettünk bemutatkozni.
Az utóbbi hónapokban minden egyes héten egyszer, majd a koncertet megelőző két hétben már heti kettő alkalommal csaptunk a húrok és a sörök közé, hogy megszülessen valami kifejezetten vállalható, és csendben beismerhetem: szerintem kibaszottul jó produktum.
Erről képek és remélhetőleg felvétel is fog érkezni egy hónapon belül, szerencsére közületek többen is ott voltak (pamlagokon, fotelekben, illetve egyszerűen a földön), szóval a többieknek kell csak várniuk még egy keveset. :D
A setlist egyébként így nézett ki, elektronikusan nyomtatva egy egykori alligátor hasa aljára.

Welcome everyone to our first gathering as the best Gator griller duo.
This will be our very first gig, so do come to Undrnyúl to have some!

On the menu:

1. There is Nothing
2. With Wings Folded
3. Prayer
4. Balkan Girl
5. To Begin Again
6. In the Desert
7. Cherry Picker
8. The Promise of Air

Possible dessert:

+1. The Song of the Heir

Június elején tettem le a fonalat Ariadné kezébe, aki jó görög háziasszony módjára el is kezdte felvágni és leveshez felhasználni azt, mielőtt visszajött Thészeusz s kénytelenek voltak a Victor Hugo utcában található görög étteremben megrendelni a nemsokára meg is érkező, kifogástalanra sült tengeri csillagjaikat.
Az egyébként vietnami származású szakácsot kicsit meglepte, amikor két valódi, Nap barnította - tenger szítta bőrű, hollófekete hajú antik szereplő érkezett tavernájába vállaik köré tekert ruhadarabokban, de első döbbenete után (összetévesztette őket a Lehel tér aluljárójában fellelhető csavargókkal) kénytelen volt kiszolgálni őket.
Valódi arannyal fizettek.

Mindezek után érdemesnek tartottam megindulni és hosszú idő után megrendezni a legnagyobb létszámú kirándulást ever.

Geldar bemegy a móriai kocsmába, rendel két sört.
- Ki tart velem? Suhatagba indulok.
Általános hangzavar, kupák csörrennek. Törpök vedelnek, törpök nem figyelnek.
- Mondom Suhatagba indulok!
Semmi válasz.
Az alapzaj változatlan.
A söntés pultjánál a korcsmáros elébb a tökét vakarja bőszen, majd a szakállával törli le a kiömlött sört.
Ez már több a soknál.
Geldar fölszökken egy asztal tetejére.
- Suhatagba indulok! Mindenkinek, aki eljön, fizetek egy sört!
Néhány fej felé fordul.
- Egy hordóval.
Általános éljenzés, kitör a zűrzavar.
A korcsmáros kezében megáll a szakálla.
Finoman faragott fejszék borulnak a földre csörömpölve.
Tömzsibb és szikárabb törp egyaránt az asztal felé nyomakodik, eszméletlen fújtatás, csörgés, csattogás. Néhányan átesnek a már asztal alá szédülteken, erőteljes káromkodás.

Szóval így indultunk - a Suhatag helyett a Sorrentóra, június 11-én.
Amikor előzetesen előadtam az ügyeletes jócsajnak, hogy mivel Itáliába látogat, most akár láthatja az igazi Sorrentót kicsiben, ráadásul egy Pesttel szomszéd falu határában, rögtön igent mondott (és ami még jobb, két hasonlóan csinos barátnőjét is elhozta).
Mr. Valának sem kellett hosszan mesélni a helyről, hamar beszállt a társaságba.
Zsolti és francia barátnője szintén hamar ráálltak a dologra, aminek részben azért is örültem, mert éreztem, hogy egy Párizshoz szokott lánynak alighanem tetszeni fog valami teljesen új - Zsolti meg persze maga is nagy természetjáró (két keréken).
A Macska és barátja is velünk tartott - ugye velük lakok, ők robogóval érkeztek a tett színére.
A legjobb képekért maga Miss Várad felelt, aki egy nagyon különös leány.
Mondanám, hogy van kisugárzása, de van neki többféle is.
Meg persze egyáltalán nem rút.
Szóval így indultunk a Várfok uccába lelkesen, tízen.
Igyekeztem időben érkezni (túrákról rühellek késni, főleg, ha én szervezem - persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem is szoktam, lásd Gazelláék átaludt újpesti túrája, amire amúgy én hívtam őket), szóval vígan szobroztam a hőségben, fohászkodva, hogy Rita ne hozzon túl csinos barátnőket, három előtt már egyáltalán nem ritka, hogy vígan beégetem magam.
Megdöbbenésemre az ekvivalencia elbillent (csinosak voltak, én meg majdnem olyan érett, mint a kettő hetes körte), a hangulat egész Csillebércig lelkes volt.
Sőt, utána is, noha nem volt először egyértelmű, hogy pontosan ki vezesse a dolgot és merre (még nekem se).
Aztán ahogy beálltunk a helyes csapásirányba, megkezdtük ereszkedésünket, jött vissza a jó hangulat.
A nyár még nem mutatta dühödtebb, forróbb arcát, úgyhogy élhető(bb) melegben nyomakodtunk lefele egyre szebb, szerpentinező ösvényeken.

A három grácia a szikláknál.

A természet se rejtőzött különösebben, életemben először láttam (és fogtam) kék fejű zöld gyíkot, amiért Anikó megszólt (nem utoljára).
A Sorrento maga egy olyan sziklás-agyagos-homokos terület, ami pazar kilátást ad kelet fele, tele van fenyőkkel, és a sziklái is könnyen mászhatóak.
Egyáltalán nem bántam tehát, hogy hamarosan a fél banda a sziklákon masírozott föl-alá, én addig a legkönnyebben mászható feketefenyő csúcsát vettem célba (a gyanta egyébként két hete jött ki az ingemből tökéletesen, nagyjából negyedszeri mosásra, szóval fülig ért a vigyorom).

Kilátás kelet felé, a feketefenyő csúcsáról.

Itt persze nem szakadt vége a megpróbáltatásoknak.
Annak idején Geldar már járt Budakeszi víkendházas határában teljesítménytúráin, de be még nem merészkedett - ennek most jött el az ideje.
Miss Váraddal caplattunk ekkor, aki többet is megnézett magának alaposan.
Én is megvallottam csöndben, hogy egyik-másikban én is el tudnám képzelni, hogy hasogatom a fát, vagy vetem a tengerit, amíg az asszony mos, a gyerekek meg célba lőnek nagyanyjuk porcelántányérjaira valahol hátul.

A Meteor-szurdok és Nagyszénászug határán.

Budakeszi - Nagyszénászug után aztán jött a volt egyszer-hol nem volt.
Mr. Valával és Zsoltival az élen leereszkedtünk a Meteor-szurdokba (ahol Sandybellel jártam az ősidőkben már), ami a hétvégi házak után pont olyannak hatott, mint valami német legenda.

Csapatkép, Sorrento (a képről Miss Várad maradt le).

Némi szovjet felhanggal persze.
Az első felén még kertek voltak oldalt, lerobbant Roburral, UAZ-zal és emeletes busszal (!). :D
Aztán egyre mélyebbre hatoltunk a sziklás falak közt, és egy nagyobb zökkenő után megálltunk egy Mária-kép mellett (és egy rakás szúnyog között).
A lyányok felettébb élvezték, hogy az amerikai történeteim mesélem, s amire véget ért az első fejezet, ki is értünk egy műútra, amin végre Budakeszibe jutottunk bé.
Zsolti és barátnője itt búcsút intett, mi nyolcan pedig a legendás sequoia-fenyők fele vettük az irányt.
Ezeket nem kevésbé legendás, úttörő túrázók ültették emlékeim szerint Amerikából hazatérvén, körülbelül 1905 táján. Eszméletlen faóriásokról van szó, bitang magasra emelkedik a koronájuk.
Egyetlen dolgot sajnálok ezzel a nappal kapcsolatban - azt, hogy nem másztam meg a hátsót, pedig elérhető magasságban volt a legalsó ága.
A jócsajok egy lovat próbáltak megmenteni, amíg Miss Váraddal és Valával Bagdy Emőke gondolatain gondolkoztunk, aztán visszatértünk a városba.
A Macska és barátja is eltűntek (sör fele), én a bezárófélben levő piacon örültem a lemenő Napnak (már volt söröm természetesen :D ).
Aztán meg annak, hogy elmentünk.
Baromi jó kirándultatás volt.

Mondtam én, hogy Miss Várad tud fotózni.

Azokban a hetekben hően és egyre fogyó türelemmel vártam, hogy a Pilóta jelezzen valamit a "stúdiójában" felvett számainkról.
Eregessen füstfelhőket.
Telefonáljon, ha megvannak.
Üljön ki a Szabadság-hídra és próbáljon meg fölszedni egy alkalmi színésznőt.
Bármi.
Nem történt semmi, bár utóbbira azért legalább kísérletet tett, így a túrát követő hétvégén eluntam a faszakodást és Etyekre indultam, hogy visszaszerezzem, amit összehoztunk nála (egyébként a Prayer és a Promise of Air volt az).
Egy állati jó fej, idősebb fickó fogadott, miután leszálltam az elővárosi buszról, aki át is adta a memóriakártyát a számokkal - a Pilóta felejtette itt valamikor, valamiért -, de hamar kiszúrta hogy valami van a beszédemmel.
Kérdezte is hogy hajdúsági vagyok-e, mert hogy ő tán mikepércsi.
Egyszóval hamar össze is cimboráltunk, úgyhogy lehet, hogy később ő is velünk fogja róni a móriai kocsmákig terjedő egyáltalán nem könnyen meglelhető utakat.
A Pilóta balfaszkodása tehát kijavításra került, sorra kerülhetett a meghallgatásuk.
Én aszontam rá, kezdésnek nagyon jók, Potter szintúgy.
A Pilótával külön leültünk tehát, megbeszélendő a csatlakozását hozzánk.
Trombitärral előzetesen beszéltem telefonon, mert ismerte, s kikértem a véleményét, hogy milyen ember ez - azt mondta, szét fogjuk szedni egymást.
Mondom biztató, szóval ülök Potterék padlóján egy órás parttalan eszmecsere után és azon gondolkozok, mit jelenthet a hasonlat, hogy "ti szamáron közlekedtek, míg én repülőgéppel járok", vagy hogy miként eshet, hogy egy bevételre váró tagból hirtelen frontember lett, és megmond mindent.
Nem is magam miatt mondom végül, hogy ebből elég lesz.
Elsősorban Potter miatt, aki az ilyen emberektől és irányítású zenekaroktól menekült egész addig, míg útjaink nem találkoztak egy alligátor-grillezés közben.
Utódját (mondjuk sosem volt megszámlálhatatlan teherautó) máig keresem, és már találtam is valakit.
Róla azonban legközelebb fogok írni - holnap vár a munka, ma meg még egy fél sör.

Jó éjszakát, tele kupákat!

The importance of being the guy in the grey rag

Üdvözlet!

Ismét jön a Keresztúri Hírmondó, a mai szám kínálatából:
- Görög Zita igazából Kertész Imre eltitkolt lánya, a Sorstalanságot együtt írták!
- Illés Béla illegális csirkemenhelyet nyitott Torony mellett, ami felkeltette a NAV érdeklődését!
- Medveczky Ilonának nem vált be a pisikúra, most huszonnégy évessé műtteti magát a Bahamákon!
- Magyarország örökös dalszövegírója, Rakonczai Viktor ezúttal Anti Fitness Tomival dolgozik egy vadonatúj nótán!
Címe: Hogyan lettünk gazdagok ennyi sz*rral a hátünk mögött?
- Berki Krisztián ezúttal a heréje helyett a hátsó fertályát vasaltatta ki! Az autentikus, faszén tüzelésű vasalót választotta a Stupid Idiots nevű szépségszalonban, azóta nem tud ülni és akárhova megy, grillezett hús szaga veszi körbe!

Szóval elkezdődött az újabb megmondás, ezúttal is Crosslord városából jelentkezem.
Legutóbb annyiban maradtunk, hogy végre leszámoltam néhány démonnal Móriában, és nekiveselkedtem az erdők újbóli bejárásának.
Első áldozataim a Gazella és kedves barátnője volt, akikkel együtt barnultunk le a Tápió-mentén, mielőtt kiálltam a MÁV-pénztár gátjára.

De mi történhetett azóta?
Elmentem végre a Lazlow által belengetett dodomai melegbárba táncosnak?
Sétáltam az Örs vezér terén, és rám esett egy Suzuki Samurai - a fedélzeten Kozsóval?
Megtanultam gitározni?
Egyik sem a helyes válasz, bár utóbbin erőteljesen dolgoztam a május végi hetekben.
Azért nem kell megijedni, most sem tudok sokkal jobban, csak egy dologban lettem mérhetően jobb:
a gitározással párhuzamos éneklésben.
Aki próbálta, az tudhatja, mennyire nem egyszerű Matt Bellamy élete, aki más szólamban (és időnként ritmusban ((!)) ) játszik, mialatt tökéletesen énekel.
Idáig persze nem jutottam el, de lassan ki mernék ülni a Blaha Lujza aluljárójába, hogy a nép önfeledten dobálhasson tojással, paradicsomokkal  - és remélhetőleg aprópénzzel.
Szóval sörkorsóink domborulnak, unokáink leborulnak, Petőfi Sándor pedig ismét gatyában táncol.
A húsevő növények virágba borulnak, és szirmokat hánynak.

Mr. Miller és a hölgyek.

Mr. Miller ránéz a térképre és azt mondja: Zugliget.
Szóval mire észbe kapna az ember, már vígan utazik Miss Punkkal, Miss Israellel, meg az ügyeletes jócsajjal valahova föl a hegyekbe, a belépés díjtalan, a lejutás bizonytalan.
Május huszonnyolcadikát írjuk, az idő remek, a Normafán baromi drága a lángos.
Miss Punk azonban ismeri régi ismerősömet, S Dávidot az isteni Tatabányáról, úgyhogy majdnem elmondom neki, hogyan lett egy évre skizó, de megyünk tovább, az út vár.
A lányok jó hangulatban illatoznak, a Tündér-szikla nem is lehetne közelebb.
Mr. Miller gyanúsan púpozott táskájából kikerül a teher, és fölhatolok a sziklacsúcsra, dobog a szívem, mintha megnyertem volna a londoni maratont, pedig csak egy kb. húsz méter magas sziklaszálat tudtam le kötél nélkül.
Jól eltelik az idő, az Erzsébet-kilátóhoz a fenének sincs kedve fölkutyagolni, de a Libegőhöz igen - a makói szépség libegni szeretne, természetesen az orrunkra zárják azt, így nincs más hátra, mint előre.
Miss Punk hosszú combjai segítségével remekül tartja a lépést velem az úttalan utakon Zugliget felé, míg Mr. Miller csodával határosan elvágja a tenyerét valami üvegcseréppel, és visszatér a Normafához a lányok nagyobbik részivel.

Miss Punk in full regalia.

Szép nekik a naplemente, mi ketten Zugligetben örvendezünk a lelkes leány borának, ő maga pedig a helyi mellékhelyiségek egzotikus mivoltának.
Állati jól végződik a május.

Június másodikán aztán megindul a gázrobbanás.
Előtte való nap nem bírom a nyomást, lefekszek fél éjfélkor (addig általában egy fele sikerült álomba merülni).
Alszok vígan.
Reggel kilenckor szól a telefon, hogy sms. Na mondom mi ez.
Illetve ki: a főnököm.
Merre járok?
Kitörlöm a szememből a csipát, mondom mér hol kéne lennem.
Innentől kezdve már pontosan tudom, hol kéne lennem - a munkahelyemen. Sprintelek a buszho', 97E elkap, ész nélkül megyen befele, miközben Mr. Liszt sms-ben hisztizik, hogy ne.
Persze nem állok meg.
Elkapom, mondom akkor most mondok valamit meg kérdezek.
Elmondom a történetet, megkérdezem, tényleg ezt a hisztit érdemlem-e az elvégzett munkám után.
Vörös fejjel egyébként pontosan ugyanúgy néz ki, mint egy túlsült cipó, úgyhogy mielőtt odaégne, inkább lemegyek a buszhoz - kezdődik a céges buli, amire egyébként nem mehetnék, mivel elkéstem (és amiért utóbb szóbeli intés érkezik).
Persze ez nem tart vissza, hamarosan már valami buszon utazok Törökbálint irányába, ahol dög meleg lesz, sok víz és kaja meg sör szigorúan délután három után. :D
Mr. Muscle pálinkájának szagától majdnem elmegy a kedvem az iszogatástól, aztán Geldar mégis leküld egy sört és beáll valamiféle élő csocsóra hasonlító szerkezetbe, egyenesen a kapuba.
Mire kitámolygok belőle, egyszer vesztettünk, egyszer nyertünk és határozottan részegnek érzem magam, és még hol az este vége.
Azút' egy padnál Mr. Big bejelenti, hogy felmond, Miss Bike csak szimplán jól néz ki, életemben először hosszabban is elbeszélgetek Mr. Gardennel - miről másról, mint a pálinkafőzés tudományáról (kertészmérnök végzettségű emlékeim szerint).
Mr. Green is megmutatja kevésbé corporate arcát, amit nem igazán bánok.
A java még persze hátra van, egy szakadt, szürke atlétában nyomom, aminek a közepén hatalmas lyuk tátong.
A lányoknak, mikor kérdik mi az, azt mondom, hogy egy különösen tüzes lány kiharapta régen, valamiért állati sokat nevetnek rajta, állati hangosan (a leghangosabban az, akinek amúgy férje van). :D
De hogy igaz-e a történet, azt bizony nem árulom el.

Miss Bike, Mr. Big, Mr. Green és jómagam az ominózus, talán kiharapott
közepű atlétában.

Estefelé Mr. Young is kölcsön kapja a gitáromat, hogy játsszon rajta, én közben igyekszem megbújni az aljnövényzetben, mert sokkal jobban játszik, mint én... Mielőtt elkezdődne azonban a közösen éneklős Guantanamera, besötétedik és elindulok céges busz után, majd annak hiányában valami egyéb megoldás után nézek.
Ez már Törökbálint belterületén történik, egy éjszakai busz formájában - amely aznap az utolsó; majd elérem Kelenföldön a négyes metrót - amely aznap az utolsó; majd elérem a Keleti pályaudvar alatt a kettes metrót - amely, mindenki jól tippelt - aznap az utolsó. :D
Utolsókból lesznek az elsők, illetve azok, akiket elsőként dobnak ki a másodikról fejjel előre a vizes medencébe.
Amíg azonban erre sor kerül, addig jöhet a kiabálás az esőben, hétvégén pedig eső nélkül-ben.
A Pilissel szemezek és végre visszakacsintott.

Önindító

Visszagondolva nyilván hihetetlennek tűnik, hogy majdnem fél évig egyáltalán nem túráztam rendszeresen.
Főleg azok után, hogy egy (nagyon hosszú) időszakban két-három hetente ment a banzáj, kiváltképp teljesítménytúrák, de időnként tettem engedményeket (kiváltképp a szebbik nem képviselőinek) és szabadabb dolgokba is belevágtam a különféle társaságokkal.
Aztán tavaly ősszel lejtmenet ismét, és képszakadás-földindulás. Szélmalmok helyett harc a lisztes zsákokkal és a finn nyelvű üzleti hírekkel.
Megszámlálhatatlan mennyiségű rooibos tea ivása.
Antioxidáció.
A trükk az egészben az, hogy laposan, indulatosan mindvégig húzódozott a gondolat, hogy előre kék törni végre a végtelenbe, de az akarat gyengének találtatott, és térdre hulltam, mint Zimány Linda a kopaszodó milliomosok előtt.
Így lesz kövér, ötvenes férfiakból "kedves mackó".
Térdről azonban könnyebb fölemelkedni, mint a padlón fekvésből, és ez mind eltörpül amellett, hogy Mitch Lucker headbangelését sem nagyon lehet már hova fejleszteni.

Egyébként zene ide vagy oda, május tájékában kezdtem el odafigyelni arra, klipekben mit csinálnak, hogyan viselkednek énekesek.
Hogyan intonálnak, hogyan húzzák meg - eresztik ki a hangjukat, nyilván persze nem Uhrin Benedekre kell gondolni, hiszen ő gyakorlatilag a tökéletes posztmodern művész.
Layne Staley és Brian Molko zenekarainak videóit néztem ekkor tájt sűrűbben, és pont azt csináltam, mint amikor angolul tanultam Corbyban - csak most nem angolul, hanem kvázi énekelni, szájról olvasva.
A The Countless Vans ekkoriban pont gőzerővel üzemelt, és erősen kíváncsi voltam, hogyan lehetne úgy előadni a dalainkat, hogy azok a legjobbak legyenek.
A megoldás a Pilóta személyében kopogtatott be - de erről majd kicsit később.

Szóval Mitch Lucker már a mennyekben headbangel, Lazlow leszámol a debreceni virágkarnevállal, Friderikusz pezsgőt durrant a hátsójával, apa pedig kocsit hajt.
Lényeg ami lényeg: május 21-én végre elszántam magam egy nagyobb dobásra, és elindultam Gazellával, valamint Gazellánéval a Tápió-mentére.

Tápiószecső, vasútállomás.

Az eredeti tervezet szerint Tápióbicskére mentünk volna nagyjából öten-hatan megnézni a honvéd-emlékművet, majd visszakanyarodva Szentmártonkátára megszálltuk volna a helyi sörfőzdét, hogy fellendítsük Pest megye keleti felének GDP-jét.
Alaposan, okosan.
Ebből lett az, hogy az egyik, ilyen tekintetben jelentősebb GDP-termelőnek számító Mr. Miller nem tudott eljönni, úgyhogy vígan és lelkesen kavartam 20-án este a gombás májat a tűzhelyen itt Crosslordon, gondolván, hogy másnap milyen jó lesz az - Miller ide, Dreher oda.
Így is lett, de előtte még össze kellett, hogy találkozzak a nem régóta kéktúrázással is foglalkozó párossal Tápiószecső koronázási mezején, ahol annyira megörültünk a másiknak, hogy be is tévedtünk az állomás mellett egy ivóba, és cselekedtünk.
Lazlow olvasás közben elvigyorodik, és tovább kortyolja a bakonyi borokat.
Egy a lényeg, hogy miután megállapítottam, hogy a katonai térképemen rajta nem levő sárga jelzésen kéne elindulnunk (egyébként azokon egyetlen turistajelzés sincs feltüntetve, de ettől még bátran ajánlom minden kalandornak), meg is indítottuk a menetet.

Itt kivételesen egy felnőtt férfi magasságában látható
valami sárgás.

A két Gazella érdekes ember.
Időnként vissza lehet utazni az időbe velük (főleg egy sör után - úgy, hogy mellé harminc fok van), de máskor egész komoly témákba lehet belemenni anélkül, hogy azt érezné az ember, hogy egy romkocsmában hányja balettozva a rizsát bölcsészekkel.
Bölcsészek are the worst.
Said the half-bölcsész. :D
Szóval nagyon szép, egyelőre árnyékos utakon értünk ki Tápiószecsőről.
Itt még voltak sárga jelek időnként, de könnyű volt megállapítani, hogy akik egykoron felfestették, azok nagyjából a város határában kifogytak az unicumból, mert innentől teljesen rendszertelenül jöttek a sárgás csíkok.
Kettő jelzés száz méteren belül, majd nyolcszáz méteren át semmi, csak a mindent vajvastagsággal beborító nyárfatermés.

Vajvastag nyárfatermés.

A külön érdekesség az volt, hogy nagyjából két és fél méteres magasságban voltak megtalálhatóak a törzseken, nem ritkán szerteszét szakadozva, ebből arra következtettem, hogy durván tíz-tizenöt évvel ezelőtt járhatott arrafele utoljára lelkes jelfestő/zugivó.
Pontosan már nem tudom, milyen indíttatásból, de megindultunk egy nyárfás után délnek, ahol tipikus alföldi horgásztó mellett hirdette a tábla, hogy
"Horgászni!
Fürödni tilos."
Gazella itt azon sajnálkozott, hogy nincs nálunk pecabot, hiszen a jelek szerint mindenkit arról akarnak meggyőzni, hogy csak azt csinálja, a vízbe viszont ne menjen bé. :D
Aztán sok lett a csalán, a pókháló és eltűnt az út, úgyhogy visszavonultunk oda, ahol még volt halvány remény.

Épp a térképet értelmezzük Gazellánéval, oldalt
csalán és csigák.

No itt lettem először rosszul - pont úgy, mint a Naplás-tó melletti keringés alatt.
Ettem eleget, ittam eleget, móriai meleg se volt itt még, aztán azon kaptam magam, hogy le kell ülnöm, mert nincs levegőm és elájulok.
Mutatni persze nem mutattam, de elég f*s volt - menni eztán nem esett jól egészen az első tanyákig, amik már Szentmártonkáta határát jelezték.
Itt már aztán szűnt a dolog.

Egy épp összeborulni készülő porta előtt figyelem
Voldemorték jeleit.

Odamentem tehát egy atyafihoz, aki épp a Ladája alját vizsgálta, és megkérdeztem, merre a járás a faluig.
Aszongya a következő tanyánál balra, és nyílegyenesen.
Jól van.
Megyünk a csapattal, a szomszéd után még egyenesen megyünk.
Egyre lepusztultabb a környezet, a házak düledeznek, Voldemort csatlósai pedig egyre több jelet írnak az égre, miszerint k*rvára nem erre kell jönni, úgyhogy visszafordulunk. :D
A leírásban következő tanya - az ipse szomszédja volt, a Ladás háztól kb. harminc méterre.
Thanks mate, you've aced it.
Innentől lassan kitárult az emberi civilizáció kapuja és fenemód megszaporodtak a kecskék, valamint a fehér színű Ladák gyermekbiciklikkel a tetejükön.

Lada & Kid Bike Blues.

Kezdtem magam a Hajdúságban érezni, de mielőtt ez kiteljesedhetett volna, beértünk a faluba és a tájszólás lebuktatott mindenkit.
Mi lehet jobb, mint amikor jól elkészített gombás májat fal az ember rizzsel egy-egy korsó ászok mellett?
Amikor ezt helyi főzet mellett teszi, erre azonban nem került sör - Szentmártonkátán utoljára három éve röffentek be a kádak és kemencék.
Kifaggattam a csapost, hogy mégis miért - azt mondta, nem volt igény.
Egy alföldi faluban.
Nem volt igény sörre.
Na hagyj. :D
Megebédeltünk tehát derekasan, Geldar lehajtott még egy-egy kupával. A többiek se fukarkodtak:
Aztán mivel nem lettem jobban fejben, kitaláltam, hogy mi lenne, ha maradnánk és befejeznénk a dolgot.
Meleg van, ebédeltünk, stb.
Gazellánénak kicsivel tovább tartott ezzel megbékélni, de az úrfi nem nagyon ágált (főleg, hogy előző nap emlékeim szerint éjfélig high-tech truckot rendezett be, úgyhogy meg is lepődtem, hogy milyen jól bírja a gyűrődést).
Én annyira nem bírtam, úgyhogy a vasút fele vettük az irányt. Ők ketten valami okos módszerrel vettek jegyet internetről, én a kevésbé bölcs telefonommal nem tudtam ilyet, így betoppantam a szentmártonkátai állomásra azzal, hogy majd én ott jól jegyet veszek.
Sehol senki, pár lefőtt arc ül a padokon.
Na jól van, közelebb megyek, hátha Mancika hátul kavar a falu Pistájával.
Harcsabajusz, a halászlé maradványaival és cicanadrágból kificcenő kőműves-dekoltázs versus húsos karok, klipszek a fülekben és gyanúsan vécéillatosítóra emlékeztető parfüm.
No ilyenből egy sem volt, viszont jegypénztárosból sem, így egyszerűen bezörgettem az ablakon, némileg erősebben, mint ahogy egyébként érdemes.
Csoda történt persze - megjelenik Mancika, klipszek és vaníliaillat nélkül, viszont nem kevésbé paprikapirosan az állomás ajtajában.
Elrikkantja magát:

- Nem zavarja, hogy itt vagyok?
- Nem.
- ...
- De most, hogy megjött, máris sokkal jobban érzem magam.

No innentől kezdve olyan kedves volt, hogy egyedül kávét nem kaptam a jegyem mellé, gyanítom, hogy egyedül azért, mert nem kértem.
Gazella kint jót vigyorgott azon, hogy szereltem le két mondattal Mrs. Dragont, de nem volt időm belefeledkezni önnön nagyságomba, mert megjött a vonat és az ekkor már tisztes hőségben megütötte a fejem a ser, alig győztem fölkászálódni a szerelvényre.
Kevésbé dicső, ismerjük el.
Utána a Keletiben elváltunk egymástól, ők hazatértek, Peti K pedig remek időzítéssel pont elkerülte őket, hogy a Derbyben vehessünk Guinesst SE.
Azért meg lettem híva egy értelmes sörre, szavam nincs, mondta Geldar és befordult az asztal alá.
Persze előtte megbeszéltük az ő kalandjait is (egykori közvetítőirodánkhoz került, akik kivittek minket Amerikába), majd kapott kölcsön egy, a jóga és az idegrendszer kapcsolatáról szóló könyvet.
Ha lehet hinni a híreknek, mostanság gyakorta belelapoz, ha nehezen megyen az alvás. :D

Szóval a következő karcolaton Potter mesterrel megyünk szakadó esőben, május huszonharmadikán a Vágóhíd irányába egy keddi estén.
A villamos bűzlik és víz csorog mindenhonnan - a f*szom kivan, de a lényeg még csak eztán jön.
Egyrészt megérkezünk egy vérbeli művésztanyára, ami egykor egy valódi vágóhíd volt, csak időközben végletekig lepusztult lakásokká és próbatermekké alakult.
A Pilóta is megjelenik, egy kutyával és eszméletlen mennyiségű mondanivalóval - ekkor még ez nem zavar nagyon.
Aminek viszont örülök, hogy nemsokára már a zenékkel - sőt, a zenéinkkel foglalkozunk stúdiós környezetben. Állati jó a hangulat, Potter vidám, Pilóta ide-oda teszi a mikrofont, hogy jobban szóljunk gitáron és hangilag.
A végeredményt aztán nem látjuk sokáig, de aznap este majdnem teljes az öröm, csupán elfogyott a söröm.
A végére jön a pláne - megmutatja egy elektronikus alapra építkező, szabad asszociációs gitártémával felhajtott zenéjét, a villamoson visszafelé már hangosan éneklek a fejemben egy erre íródott friss szöveget.
Állati.

Arról, hogy a Pilóta miért (s mikor) lett Pilóta, valamint arról, mi lett a zenékkel - legközelebb írok.
A kirándulásokról szintén, mert innentől kezdve már tényleg nem volt megállás.
Csak csúszás, mászás és esődobolás.

Erőt, merészséget!

The Promise of Air

Ahogy sikerül végre utolérnem magam térben és időben, valahogy egyre távolabb kerülnek a tavasz nyomottabb időszakai.
A nyugtalan pillanatok, a gyakori látogatásaim az orvosoknál, és az eszméletlen rossz állapotban levő gyomrom (és persze az idegrendszerem) elég sok napot csesztek el királyi módon.

Itt, Crosslord városában azonban alakulóban voltak a dolgok.
Többek között elkezdtem végre kijönni a helyi népességgel (ti. lakótársaim), akikkel kapcsolatban elég sok dolog zavart elég sokáig.
Volt, hogy egy héten átlagban négyszer volt ivászat, s bár mindenki tudja, hogy Geldar, a törp nem ritkán találja magát árkok alján csaprészegen, de ez kb. egy hónapban egyszer van, vagy egyszer sem.
Szóval amíg ment itthon a karnevál, gyakran fölvonultam csendes magányomba a tetőtéri szobámba (jelenleg a privát szaunám mínusz levélcsapkodó és jeges víz), és öntöttem át a dühömet zenébe.
Isteni szerencse, hogy a basszusgitárom évek óta használhatatlan, az erősítőm pedig Orkfalván pihen a szobámban, így maximum a nekem külön idehozott gitáron tudtam alkotni, amíg föl nem hoztam a sajátomat néhány héttel ezelőtt.
Ha nagy ritkán azonban mégis lementem, belefutottam érdekes alakokba. Itt van például Másik Én, aki ugyanazon a polgári néven osztozik, amelyiken én magam (és akit a változatosság kedvéért szintén nehezen viseltem nagyjából egy hónappal ezelőttig - tehát júliusig, amikor is találkoztunk véletlenül az Örs vezér terén s kiderült, hogy amúgy totál értelmes). Miután a Pilóta kirepült a Countless Vansból, ő érkezett elméletben a kiegészítő gitáros szerepkörére immár raszta hajjal, hogy a Blaha Lujza téri aluljáróba is belepasszoljunk. :D
Hamarosan ez a gyakorlatban is így lesz, nem titkoltan vele akarom életben tartani a lendületet, amíg Potter mester (a fő énekesünk és másik gitárosunk) német földön igyekszik boldogulni.
Persze ez a jelen, meg a közeljövő.
Lássuk, merre haladt tovább Geldar története tavasz derekán!

Egyrészt folytatódtak a céges bulik benn a munkahelyen, a gőz egyre nőtt, és ugyan
Miss Bike jelenlétében még mindig egy idiótának éreztem magam, de aggodalomra nem volt sok ok.

Mr. Pool és Mr. Yugo heverik ki a
grillezés fáradalmait.

A kis képen egy grillezés utóélete látható, hőseink némileg ványadtan festenek, de én magam nem véletlen nem kerültem fel a fotóra, maradjunk ennyiben. :D
Minden alkalommal edzettnek hittem magam, aztán utólag mindig megdöbbentem, hogy mennyire nem bírom az ivászatot (különféle okokból már jó egy éve nem iszok szinte semennyit).
Szerencsére sorainkat olyanok is erősítik, akiknek nem okoznak gondot az erősebb szeszes italok, lassacskán elérkezünk ahhoz, amikor kiviszem majd őket egy magyar bajnoki focimeccsre, aminek a túléléséhez ez elengedhetetlen. :D
Amit anno Lazlow mondott a brazil bajnokságra, részben itt is igaz és legendáktól csak pontosan idézhetünk:
"A legjobb bajnokságok közé sorolják, amit nem értek. Mindenki megy előre, nincs védelem, nincs középpálya - összességében sz*r az egész". :D :D
No ehhez kell majd a szeszes ital, csak itthon nem megy mindenki előre, a többi viszont szentigaz.
Annak idején én is hasonló okokból kerültem a kapuba, de a céges focizásokon már többször kiderült, hogy nem vagyok teljesen elveszve.
Szerdánként járunk - jártunk akkoriban is, és meg kell valljam szerényen, a védéseknél jobban már csak azt élvezem, mikor valaki többedszerre belerúg a lábamba, így szégyenérzet nélkül kenhetem föl a falra. :D
Két tag azóta se jár, pedig ahogy ismeretes, hatvan kiló vagyok mindössze.

Gattolina is képben maradt, kilencedikén például egy fantasztikus koncertre mentünk el a Ferenciek terétől nem olyan messze eső katolikus templomba, ahova egy híres svédországi kórus érkezett.
Előzetesen gondoltam, hogy na végre most megmutatom, elvégre a cégnél egyetlen egyszer sikerült svédül kommunikálnom egy Joel nevű ürgével, igaz, ott nem vallottam kudarcot.

No hát most sem égtem be.
Este van, este van, ki-ki ordibálna két utcára, de a Váci utcán turisták tömege hömpölygött, míg a templom előtt cigarettáztam és eszembe idéztem a napokat, mikor a Likör nevű egyetemista kórus előadásait látogattam.
Persze nem Isten kezdett el megszólítani, sokkal inkább egy elég jó testű lány, akivel ilyenkor lehetett szót váltani és szokásomhoz híven sármosan bosszantani.
Eme kórus (Hvitfeldtska Gimnasiets kör) főleg gimnazista lányokból és srácokból állt, úgyhogy ide inkább azért érkeztem, hogy svéd nyelvet hallhassak végre - és ez is történt.
Ahogy beléptünk a templomba, rájöttem, hogy izomból el kéne látogatnom egy templombelsőben kevéssé honos bokor mellé vagy fatörzshöz, így megkérdeztem egy abszolút viking-kinézetű ipsét (mínusz sörhabbal dúsított szakáll) svédül, hol is a mosdó.
Felettébb meg is örült, miután válaszolt, s tudakolta, hogy svéd vagyok-e, s ha igen, mikor költöztem ide Budapestre. :D
A miért-ig már nem jutott el, mert bevallottam, hogy csak úgy teszek, mintha az lennék, de magyar vagyok, turista bárhol.
Gattolina azért bátorítóan vigyorgott, majd beültünk a padokba és kikapcsoltam az agyam durván egy óra erejéig.
Hazafele direkt Kőbánya-alsó fele mentünk, szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy vannak olyan városrészek, amiket a leány a továbbiakban önszántából elkerül - ez azóta is így van. :D

Öt nap se telt bele, és ismét szabadságon voltam, nagy lendülettel igyekeztem tehát ismét Szoboszlaj fele, előtte még Kőbányára persze, hogy vonatra szállhassak, ahol a jó hagyományok szerint sosincsen ülőhely.
Annyira azért nem törtem meg, mert sokszor mentem már hazulra úgy, hogy végig álltam, és most is erre készültem, amikor is belebotlottam egy fülkébe, ahol volt még egy darab hely.
Alighogy leültem, már rá is jöttem, miért volt ez így.
A srácok-férfiak munkások voltak, és elég régen nem fürödhettek már, de a szaghoz viszonylag hamar hozzá lehetett szokni Oroszlányban eltöltött éveim után, s hamarost azon kaptam magam, hogy inkább velük akarok dumálni egy totál depressziós Koestler-könyv olvasása helyett (Sötétség délben).
A beszédjükön hallottam, hogy valami külterületünkről jöhetnek, és ugyan elébb Szatmár meg a Partium között hezitáltam, aztán kiderült, hogy kárpátaljaiak.
Velük kapcsolatban annyit tudok, hogy vannak ott rokonaim, hamar ki is tudódott, hogy egyazon faluba valósiak, és hál' istennek a rokonaimat többé-kevésbé normális embernek ismerik (ilyen véletlen találkozások alkalmával általában reménykedem, hogy nem nyírségi az illető, mert szép hányada az ottani rokonaimnak masszív alkesz, esetleg bűnöző volt sokáig és már a föld alatt pihen).
Szóval beszélgettünk a srácokkal.
Totál időutazás volt az egész.
Egyrészt a fiatalabbak úgy hívtak, "báttya", ami emlékeim szerint ott kinn valamiféle tiszteletteljes megszólítás, másrészt az idősebbek nagyon szívesen meséltek az ukrán állapotokról, amikre kíváncsi voltam.
A beszédjükben keverték az ukránt és a magyart (elmentem a poliklinikára fogat húzatni, stb.), ha nem érdekelnének a nyelvek, akkor is érdeklődve bámultam volna, főleg, hogy egy sört is lehúztam a történeteik mellé.
Így érkeztem meg Szoboszlóra.
Első alkalom volt hosszú-hosszú ideje, hogy rosszkor érkeztem.
Egyrészt itthon volt ugyan Krisz cimborám Angliából, de a beteg édesapját vitte kezelésekre, másrészt Oláhék, akik közeli rokonaim és elég gyakran írok róluk, felmentek a hegyi üdülőjükbe, így gyakorlatilag pár mondatot váltottam csak velük.

Szoboszló főtere hátulról fotózva - jobbra a Bocskai söröző.

A nagybátyám azért maradt, úgyhogy néhány óra múltán azon kaptam magam, hogy tormás disznóhúst (!) eszek és baromi finom, valamint az is feltűnt, hogy a hagyományokhoz híven folyamatban van lerészegedésem is.
Mielőtt erre sor került vón', visszameneteltem ahonnét jöttem, és kialudtam az elmúlt hetek idegi őrleményeit.
A következő napokban főleg két dolog kötött le, egyrészt Kriszbe próbáltam lelket verni, aki nem nagyon találta itthon a helyét plusz a beteg édesapját gondozta - így hamarosan végigjártuk a gyerekkorom gyakrabban látogatott játszótereit, a repteret,

Szoboszló víztornya.

és a fürdő kijjebb eső részeit (miközben söröztünk egyébként, így nagymamám nosztalgia biciklijével a Gólya zug előtt egy fának csapódtam :D ).
Annyi baj legyen.
Nagymamám sövényét ezúttal nem kellett megnyírni (ahogy az általam cseresznyepirosra festett kapuja is tartotta a színét, nagy bánatára :D ), így fenyőt és bodzát fűrészeltem, meg egy másikat, amit elleptek a tetvek és szerintem leánykorában eperfa lehetett.
Edzésben vagyunk?
Azt csak hisszük.
Lilyvel ezúttal sem sikerült találkozni, négy nap nem volt elegendő hozzá.
Most ugyan Szibériában van, de bízok benne, hogy ha hazatér, akkor lesznek történetei...
Lány ugyan, de időnként nekik is lehetnek jó történeteik. :D

Lecsengett a húsvét, de a családi dolgok nem értek véget.
Megtörtént az áttörés - közös asztalhoz ültünk öten - a három gyerek meg a szüleink.
Megemlékeznék róla, utoljára 2012-ben volt ilyen, mikor hazatértem Svédországból, és az pocsékul zárult, így talán némi okkal reméltem, hogy most senki sem fogja eltoszni a hangulatot (anyámra azért kisebb összegben fogadtam volna).
Ehhez képest öcsém remek szervezőnek bizonyult.

Apám s húgom a Ráday utcában.

Egyrészt életemben először hajóztam a Dunán velük, majd ettünk egy vendéglőben a Pozsonyi utcában, ahol nagyon jól főztek, és ami még ennél is fontosabb - nem különböztünk össze.
Azóta ugyan nem volt ennek ismétlése, de nem is a Duna TV-n vagyunk - no meg a ritkább dolgokra alighanem jobban emlékszik az ember.
Áldás, békesség - visszafogott részegség.

És akkor a nagy visszatérésről.
Viszonylag köztudott, hogy amíg komolyan nem voltam rendben, nem mertem egyszerűen belevágni túrázni.
Nem ment.
Azon agyaltam, hogy ha rám jön valami, akkor az totál gáz lesz és valahogy ez visszatartott attól, hogy kimerészkedjek a terepre végre.
Mindennek már májusban szakadt vége, amikor Gazella és Gazelláné föltűnt a színen, hogy együtt barnuljunk le a Tápió mentén és kérhessünk Arany Ászokat egy egykori sörfőzdében.
Minderről azonban majd legközelebb fog szó esni - addig is itt lehet húsevő növényekkel álmodni.
Legközelebb is jövök.