Mosolyom, a víz

Nem is kellett olyan sokáig várni, kedves olvasóink.
Kinyitott a tordanai kocsma, kisereglettek a csótányok, besereglettek a törpök, és vígan el is kezdődött a káosz.
Rögtön július harmadikán, a Peti K-Mr. Pool tandemmel közös túrám után egy nappal már öltönyben és pantallóban cigánykerekeztem ugyanis a katedrán, az oktatást és a módszertant megújítandó, Hoffman Rózsa pedig egy kartonnal bélelt, vattába csomagolt puttonnyi bordó ondó.
Persze nem pontosan így történt.
Egyrészt szakadt pólóban voltam a cég ötödik emeletén, másrészt cigánykerekezés helyett megpróbáltam bévezetni lelkes tanítványaim a svéd nyelv rejtelmeibe, kezdvén a hangtannal.
Ami a módszertant illeti, igyekeztem ötvözni a jó Mádl docens úr elrettentő hozzáállását (ami a zajt illeti) Annus tanárnő alapos magyarázataival, ötvözve a Geldar-féle abszurd humorral.
Az azóta eltelt időből kiindulva úgy tűnik sikerült, a tanítványok lelkesek, s volt olyan óra, ahol többet nevettek, mint beszéltek.
Meg hát, mégis megérte svédre járni ezek szerint.

A következő nagy esemény következő hét szombatján érkezett el vala: Yule és Trombitär nagy erőkkel összeházasodtak, így aznap délután elébb a húgomékhoz néztem bé Békásmegyerre, majd öcsémmel, s barátnőjével kiegészülve megindultunk kifele a szentendrei Skanzen irányába.
Dübörgött a HÉV, bűn meleg volt, majd taxiba ültünk és hamarost bé is léptünk a skanzér kapuján.
A hely tele volt mindenféle emberrel, de amint megláttam pár zenészt a füvön cigarettázni, már tudtam, merre kék menni.
Marky eseményei egyébiránt pont ezért is jók - mivel zenész, ezért rengeteg művész és muzsikus szokott felbukkanni a körzetében, akik közül némelyik (nem mindenki persze) egész egyénien látja a világot.
Találkoztam is egy kubai ütősökre szakosodott sráccal, egy visszafogottan bombázó klarinétos csajjal, hogy Levát ne is feledjem, aki aznap este násznaggyá vált, anélkül, hogy tudta volna, az mit is jelent egyébként. :D
Egyébként jól megoldotta, a sportcipő-római tóga kereplővel való párosítása pedig alighanem magát Dr. Máriást is egy újabb festmény készítésére inspirálta volna.
Maga a szertartás buddhista rend szerint zajlott, volt mezítlábas pap, mezítlábas Yule és Marky, meg bor, amivel emlékeim szerint a természet áldásáért könyörögtek, s amit énszerintem meg is fognak kapni - remek emberek.
Mielőtt elmondták volna a fogadalmaikat, kört kellett körülöttük alkotni, be is álltam nagy vigyorogva, majd szórtam a rizset boldogan.
Utóbb már kissé bánom, hogy a karcsú csípőjű menyasszonynak hármas ikreket kívántam, de több is veszett Mohácsnál.
Később, este sokat beszéltem öcsémmel, meséltünk a barátnőjének a réges-régi totál zűrös

Az ifjú pár.

történeteinkből, majd vacsoráztunk egy jót, s mielőtt észbe kaptam, már rendeltem (és lemondtam) egy taxit Szentendréről.
A következő képen pedig két félig részeg zsonglőrrel száguldok a Sztaravoda felé, miközben a svéd szak szépségeiről beszélgetek.
Total Surreal.
A lány, aki vezetett, régen pont oda járt, mint én és a fentebb említett Annus tanárnő akkor még a könyvtárat vitte.

Az alkalomra egész emberszerű formát öltöttem.

Megegyeztem velük, hogy ha rám jönne a zsonglőrködhetnék, kimegyek hozzájuk (vagy Kelenföldre, vagy Budaörsre, azért Geldar is kupázott már jócskán addigra) szétnézni, majd nagy nehezen hazaértem és irgalmatlanul vadul elaludtam.

A méltán legendás Andrzej Stasiuk írja Útban Babadagba című könyvében (melyet annak idején meg is szereztem, majd Lilynek adtam), hogy a közép-kelet európai ember valami olyan fajta ember, aki a jobb világért rendezett hirtelen lázadások helyett inkább rácsodálkozik az őt lassan betemető romokra és koszra.
Lehet is ebben valami, meg nem is, mindenesetre valahogy így gondolkodtam, mielőtt az esküvő másnapján beértünk volna a szintén méltán legendás Nógrád megyébe, ahova előző héten túrát hirdettem volt.
Meglepetésemre a beígért pusztuló, egyre inkább elcigányosodó falvak helyett többé-kevésbé észak-balkáni színvonalú települések sorát láttam, aztán rájövök, hogy eddig ökörséget beszéltem, hisz Hevesen által mentünk bé Nógrádba. :D
Geldar burn.
Jobbágyiban mindenesetre leszálltunk a Salgótarjánba menő buszról egy körforgalomnál. Ezúttal Sophie, Mr. Miller, Miss Tokyo, Miss Várad és egy új szerzemény, Viktor tartott velünk.
Viktor Gattolina kollégája, és a személyében egy térképet remekül kezelő kéktúrázó érkezett meg, úgyhogy felettébb örvendeztem a faluba befele menet, hogy aztán csakhamar már a helyi, bezárófélben levő kisboltnál köthessem a hétvége üzletét.

A hét üzlete.

Geldar: (bezörget a berácsozott ablakon)
Eladónéni: - Mit parancsol?
Geldar: - Jó napot kívánok!
Látom, már zárva tetszenek lenni, csak két sört vinnénk.
Eladónéni: - Mindjárt bemegyek, megnézem, van-e még. (:D :D )
- egy perc múlva -
Eladónéni (ablak kinyit): - Van Borsodi és két hideg Arany Ászok. Mit is mondott, mennyit visznek?
Geldar (pókerarccal): - Nyolcat.
Eladónéni: Nyolcat?!
Viktor: (alig bírja visszatartani a nevetést) - Annyit.
Eladónéni: - Hát jó.

Így leltünk sörre, amiből néhányat stílusosan már a templomkertben meg is ittunk, majd fölszálltunk a Jobbágyiból Bérre tartó buszra, amivel nagyjából déltájban meg is érkeztünk a kezdőkörbe.
S hogy miért mentünk ide?
Emlékezhetünk: 2004 táján erre vezetett az utam egyik osztálytársnőmmel, meg egy későbbi szeretőm apjával, a legendás János bá'-val, az Andezit 30 nevezetű túrán (ahol azóta sem voltam, pedig eszméletlen jó volt).
Később, már Eötvös Collegistaként megpróbáltam reprodukálni az utat egy szobatársammal meg két lyánnyal - az eredmény talán nem meglepő.
Egy működő kőbányába jutottunk be valahogy a végén, ahonnan egy ősi Trabanttal vittek be minket a munkások Nógrádkövesdre, ahol már hirdették az aznap hétvégi Romhány Discót (!). xD

Egy a lényeg: Bér mellett található egy jelentős méretű andezitömlés, amit egy ősrégen kialudt vulkán kreált a fantáziadúsan Nagy-hegynek keresztelt hegyecske alatt - sőt, konkrétan azon keresztül jött ki a cuccos.

A Nagy-hegy tömbje.

Ez volt tehát az első célpontunk, később pedig (ha bírjuk), a Szanda meghódítása lett kitűzve.
Meg is tanácskoztunk Viktorral a teendőket Bér határában, majd egy barátságos szekérúton megindultunk kifele a faluból.
A társaság közelebb hozására a szokott taktikát alkalmaztam - előresiettem, és hagytam, hogy megismerjék egymást anélkül, hogy rányomnám a bélyegem a dologra.
Végül is össze is kovácsolódtak, mert hamarosan egy emberként akartak kupán vágni a sietségért. :D
Szerencsére ez már a Nagy-hegy alatt történt, és a következő emelkedők a fülem meghúzására leglelkesebben jelentkezőkből is kivették az összes kedvet ehhez.
Az Andezit-túrán annak idején itt lefele kellett jönni, úgyhogy nem annyira rémlett, mi is ez, de Mr. Miller arca a tetőn viszonylag sokat elárult a megpróbáltatásokról.

Viktor, Sophie, jómagam, a gladiátor és Miss Tokyo.

Maradjunk annyiban, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a Spartacus-féle rabszolgalázadás egyik résztvevője kevéssel a felkelés kitörése előtt - és kevéssel azután, hogy négy oroszlánt győzött le az arénában egy szál bunkósbottal.
A hegy tetejéről untig hívtam, hogy jöjjön (a látvány tényleg gyönyörű volt).
Geldar: - Gyere fel, baromi szép a kilátás!!
Miller: - Elhiszem.

Ennyiben maradtunk tehát. Viktor mester talált egy még szebb kilátóhelyet, ahol ücsörögtünk a devizapiacok váltakozására egyáltalán nem gondolván, majd következett a következő szakasz, a Fel a Szandára!
Illetve előtte még Mr. Miller meggyőzése arról, hogy élni igenis érdemes, ami szerencsére egy talán Jeges fantázianévre hallgató Borsodi bevetésével sikerült is.
Békében, boldogságban és a hő által kicsit fejbe kólintva értük el Ordaspusztát, ahol 2004-ben hiába kerestem kutat - most volt.

Az andezitorgonák teljes valójukban.

Magyarország tényleg jobban teljesít, róttam fel a kút kávájára, majd máris Nelásdpusztán voltunk, ahol stílusosan tényleg senki sem látott minket tovahaladni.
Nagyjából innen kezde követni minket egy fekete kutya, illetve még nem innen - már a Szanda aljánál jártunk, amikor egy kóbor kutya a nyomunkba szegődött, Miss Várad egyforma örömére és riadalmára. Hagytam, hadd találja ki, most mi legyen, én addig előrefele törtem a gerincen Viktor és Sophie hangjai irányába.
Itt már lassan én is úgy festettem, mint egy szárított aligátor, de szerencsére volt remény - eljött a csúcs, mielőtt Miss Várad (és négylábú kísérőnk) teljesen kipurcant vón'.
A csúcson áll egy vár, így el is foglaltuk gyorsan.
A kilátásért pedig hamarosan el is kezdtem irigyelni a régi végvári katonákat - keletről a Mátra, nyugatról a Börzsöny látszott, észak fele pedig haloványan kivehetőek voltak a már szlovák oldalon fekvő Jávoros előhegyei.

A szandai várfal egy maradványa, a távolban a horizonton a Börzsöny emelkedik.

Kifejezetten impozánsan nézett ki az egész.
S valóban.

A becskei sztúpa alatt.

Két holló kiáltásait leszámítva, néma csendben ültünk egy várromon, az idő pedig megállt néhány pillanatra.
Aztán azonban tovább ment, ahogy a visszafele tartó vonatjaink is, úgyhogy ideje volt annak, hogy Viktorra bízzam a társaságot, és újra előretörjek a néptelen rengetegbe.

Becske Blues.

Becske falu határán álltam csak meg pihenőt tartani, ahol egy száraz, füves részen vártam be a lassacskán egyre fáradtabbnak tűnő brigádot.
A faluig azonban mindannyian túléltük a lassú ereszkedést (és a fenyőfára szögezett cukrászda reklámját is :D ), aztán a merészebbek kióvakodtak az északi határba sztúpát nézni, majd együtt irány Becske-alsó vasútállomása, lelkesen és vidáman.Ide egyetlen (!) darab BzMot típusú motorvonat futott bé mindenféle ceremónia nélkülm úgyhogy kaptunk is az alkaromon, és nemsokára már Aszódon vártuk a lassan sötétedő semmiben a megváltást.
El is jött egy újabb személyvonat személyében - a többi pedig már történelem.

Legközelebb innen folytatom.