2015. december 16., szerda

Khívától kurvára keletre

Üdv mindenkinek!

Majd' egy hónapja nem adtam magamról életjelet, úgyhogy épp ideje. Mentségemre szólva legyen mondva, hogy nem történt különösebben sok minden. Elmúlt a rejtélyes betegségem, nagyon sokat gondolkoztam a jövőn, és sikerült beb*szni is néhányszor, igaz nem túl sokszor.
Az első jelentősebb eseményre tegnapig kellett várni, amikor is hazatért Krisz Angliából.
Ő onnét lehet ismerős, hogy Szoboszlón egy utcával arrébb laktak és vele én, az öccsével pedig az én öcsém ápolt jó barátságot.
Náluk láttam életemben először Playstationt pl.
Vagy őnála vittem ki életemben először a Diablo egyet, igaz én a potionos feladatra voltam kárhoztatva (alacsony élet - egyes gomb).
Aztán ő egy elég kudarcos egy év után (D.E.) kiment Angliába és azóta is ott tevékenykedik - jobban mondva tevékenykedett, mert most hazajött és lehetséges, hogy itthon is fog maradni.
Őelé meg az édesanyja elé vonultam ki a reptérre tehát a tegnapi nevezetes keddi napon.
Meg is voltak a szokásos ígéretek, hogy nemsokára megnézem őket a szomszéd utcában (amihez mondjuk 200 kilométert még kell innét utaznom, de mivel a legtöbben tudjátok, hogy onnan származom ezért az is világos, hogy ezt mindig kitörő örömmel teszem meg), satöbbi.
Aztán gondoltam egyet és a ferihegyi vasútállomásról megindultam Ferencváros fele, amúgy gyalogszerrel, ahogy a régi időkben mentek a dolgok. Végül az Örs vezér teréig jutottam el, de higgyétek el: kurvára fárasztó volt... :D
Viszont kurva érdekes.
Korábban sosem jártam a XVIII. kerületben és most sem tudtam minden esetben, mit is keresek ott, de végre cáfolódni látszott az elméletem, miszerint Budapest lakhatatlan.
Azok a részek, amelyen keresztültörtem, egy átlagos vidéki városkára emlékeztettek, bár némileg több volt a magánóvoda, mint mondjuk Battonyán, viszont cserébe sokkal több olyan házat is láthatott az ember, amik vidéki tájainkat jellemezték a kilencvenes évekig (szőlőlugasok, jellegzetes fémkerítések, műanyag "palás" ereszek, meg a bontási hulladékokból tákolt garázsok). A kilencvenes évek után aztán sokan nagyon hirtelen gazdagodtak meg (így történt Szoboszlón is például) és kezdetét vette az igénytelenebbnél igénytelenebb, a pisztáciától a hamvas őszibarack színéig a skála legtöbb árnyalatán végigvonuló festésű falakból álló, erődszerű házak építése, ahol a magánélet óvása olyan mértékben felértékelődött, hogy a szomszéd gyerekektől kapott kokik és ami még valószínűbb, a szomszéd nénik átkukucskálása ellen védekezve helyenként majd' méteres vastagságú, legalább két méter magasságú várfalakat húztak föl.
Ilyenkor mindig elgondolkozik az ember, hogy amikor az illető már négy éve kokózik és a város összes nőjével megcsalta a feleségét, esténként pedig a tévéje előtt ülve unja halálra magát, vajon mi is hiányozhat az életéből.
Lehet, pont az a bosszankodás, hogy a szomszédból valaki már megint átkukucskált.
Szóval a XVIII. kerület azon részei elég kellemes csalódás volt azok után a területek után, amiken eddig átgyalogoltam volt BP-n.
Buda helyenként már-már fullasztó lélektelensége (Virányos valaki? esetleg a Móricz körtéri állandó kupleráj?) és a vigalmi negyed döbbenetes prosztósága (minden sarkon okádó fiatalok és a még a mosdói csapból is özönlő kézműves sörök a hét bármelyik napján) után elég meglepő volt értelmes helyet tanálni végre.
Szóval átszeltem a Szemeretelepet, majd sikeresen eltévedtem, egy olyan utcában, ahol minden házszám egyessel kezdődött, amit aztán az ábécé betűi követtek növekvő sorrendben. Asszem a József Attila volt az egyébként.
A Honvéd utcán haladva találtam egy építési területet, ahol a semmit fúrta két illető egy történelem előtti markolóra szerkesztett fúrófejjel, majd mikor észrevették, hogy vigyorogva és tátott szájjal nézem, mit alkotnak, visszavigyorogtak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
De nem ők voltak az egyetlenek akik a fővárosunkban oly kevéssé jellemző emberi tulajdonságokat mutattak föl.
Miután átmentem a Debrecenbe vezető síneken egy aluljáró mellett-alatt, még egy darabig vándoroltam a Gyömrői úton, majd egyszer csak eltűnt a járda (helyett inkább gyalogjáró), én pedig egy fenyőerdő mellett találtam magam egy méretes pusztán. :D
Mi sem lehet természetesebb a magyar főváros belterületén, mint egy homokpuszta és egy messziről feketefenyőkből álló erdő. Amit aztán lombhullató fák váltottak föl, és egy eléggé a balkáni állapotokat tükröző csalitos, ahol a bontott téglától a döglött macskáig mindent találtam ami létezik.
Még tovább haladva beértem végre ismét a lakott területre (kb. egy órája voltam úton) és növekvő csalódottsággal tapasztaltam, hogy még mindig a XVIII. kerületben vagyok és ez még mindig a Gyömrői út. A következő fél órában, az egyre növekvő sötétségben tehát József Attila versei jártak a fejemben, és csak utána jöttem rá, miért (beleszeretett az egyik kezelőorvosába, akit Gyömrői Editnek hívtak).
Akárhogy is, végül sikerült átérnem Kőbányára, majd jöhettek végre az igazi balkáni állapotok.
Vadonatúj építésű gyár, ami előtt feszültebbnél feszültebb emberek vitatkoznak és már a műszak vége van.
Sárkány Center, ezt nemigen kell külön bemutatnom.
Ismeretlen rendeltetésű óriási épületek betört ablakkal és teljesen elszórt helyeken világító lámpákkal, amik nem világítanak meg semmit.
A Hit Gyülekezetének főhadiszállása, amit a fentebb emlegetett várfallal vettek körül és amikor mégiscsak sikerült benéznem (háromszorosan megerősített rácsos kapun által), sem jött meg a kedvem a mihamarabbi csatlakozáshoz.
Richter Gedeon, ahol is felhívtam Katát (első barátnőmet), de még melózott úgyhogy csak később beszéltük meg, hogy jó lenne újra találkozni.
Ennyivel le is zárult a Gyömrői út, eddigre beszéltem Zsolti cimborámmal, hogy kéne egyet serezni az Örs vezér terén, ahol múltkor olyan istenesen sikerült eláznunk, hogy a barátnője talált rá egy folyosón kucorogva, ahol is békésen szendergett... :D
Szóval a Kőér utcára fordultam rá, ahol először barátságtalabbnál barátságtalanabb épületek jöttek sorra, majd beértem (aznap már másodjára) egy olyan helyre, ami vidéki városnak is simán elment volna.
Hosszú építésű, nagy kertes társasházakat láttam, meg a kisfiát óvodából hazafele vivő cigány fickót, aki barátságosan odabiccentett a fejével (!). El voltam hűlve, és nem csak azért, mert eddigre nagyjából három fok köré ment le a hőmérő higanyszála, hanem mert megint találtam egy olyan részt a fővárosban, ahol éppenséggel nem lenne rossz leverni a cöveket alkalomadtán.
A Kőér utca végin aztán láttam a legendás Csősztornyot is, ahol Eszti is eszembe jutott, de végül elhessegettem a gondolatot, hogy valami humoros sms-t küldjek neki arról hogy a kerülete mégse olyan ronda, mint gondoltam de hogy ennek ellenére mégis csősztül jön a baj.
Még valamivel később, a Harmat (vagy Harmatos) utcán haladva kiértem valahova Kőbánya Alsó környékére, ahol sikerült átvágnom a síneken (a kerítések között elefánt méretű lyukak tátongtak, úgyhogy nem volt túl nehéz), és hamarosan meg is érkeztem a Vezér sörözőbe.
Zsolti megjön, ismét ámde ezúttal mérsékeltebben berúgunk, majd előkerül a szerb térképem és kitanáljuk, hogy Ukrajnába kéne mégis menni.

Hm.
Érdekes, pontosan ilyeneken gondolkoztam mostanában.
Annak idején talán még itt is megemlítettem (bár szerintem nem) a távoli Nukusz városát a sivatag közepén.
Nincs messze az Aral-tótól, ami mostanában inkább sivatagra emlékeztet.
Van itt egy páratlan, orosz avantgárd festők alkotásait őrző múzeum, amit egy igazi művészeti fanatikus alapított és nélküle valószínűleg nem sokat tudnánk az orosz avantgárdról, mert a legtöbb képre az elégetés várt, míg a sivatagba nem menekítette őket.
De ami a legjobban fölkeltette az érdeklődésem, az az, hogy itt működik a Progress Center, Közép-Ázsia legjobb nevű angol nyelvet oktató intézménye.
Fejembe is vettem egy fél-háromnegyed éve, hogy én oda egyszer kikerülök oktatónak.
Ajánlólevelem Wikipédia Balázstól lesz is (méghozzá kiváló), tudásom elméletben szintén, papírom pedig remélhetően kerül. A TEFL vagy a CELTA programjai mind feljogosítják az érdeklődő (és remélhetően lelkes :D ) jelentkezőket, hogy angolul tanítsanak távoli tájakon.
Valamelyik bejegyzésben alighanem Adamról is megemlékezek, aki a Westmontban volt kollégám, hogy aztán Thaiföldön kössön ki a csajával és valahogy ott felejtse magát... :D
Ki érti ezt.
Szóval el is kezdtem tervezgetni az utazást Üzbegisztánba, és a legnagyobb kaland (vonattal Bakuba, komppal át a Kaszpi-tengeren, majd vonattal/biciklivel át a Kara-kum sivatagon és megérkezés Nukuszba) kiötlése után találtam is egy honlapot.
Caravanistan a neve és tele van hasznos infókkal, vízumhelyzetről, határátkelőkről, stb.

Aztán pedig rátaláltam arra a magyar blogra, akinek írói jártak Közép-Ázsiában és meg is írták élményeiket.
És akikről az első benyomásom az volt, hogy ha valaki ennyire kibaszottul idióta, akkor miért vesz billentyűzetet a kezébe?
Ez egyébként a Khívától keletre nevű nagy sikerű oldal, amit kizárólag a jelentős keresetű nagyvárosi, unatkozó pároknak ajánlok, akik remélhetőleg Budapest komfortjában szocializálódtak és az első kátyú vagy ehetetlen vacsora után telezokogják a párnájukat, de végig igyekeznek keményíteni, különben az olvasó azt hinné, hogy kurvára lesz*rják a helyiek kultúráját és szokásait és csak ki akarják pipálni az egészet.
A siralmas, bosszantó és pocsék szavak használata egyszerűen elengedhetetlen akkor, amikor erről a blogról van szó.
A szellemeskedő jófejeskedés, az állandó, kényszerű viszonyítás a hazai állapotokhoz képest (erre egy egész bejegyzés van szentelve) és az istentelenül pocsék viccek mind-mind azon dolgoznak, hogy bárkinek is elvegyék a kedvét a Selyemúton való barangolástól (kivéve a fent említett nagyvárosi, jól szituált, gyermektelen, unatkozó stb. fiatalok kategória, de őnekik biztos be van kötve a Travel Chanel, úgyhogy tök fölösleges felállni a fotelből és kínzó megpróbáltatásokon átesni).
Emlékszem, az első igazi kaland, amiről hallottam és leesett az állam, apám mongóliai útja volt. Ő már akkor, a nyolcvanas években tudta, hogy legjobb lesz felkészülni a dolgokra, így aligha lesz meglepő, ha olyan ibrikbe kapja a kumiszt, amit évek óta nem mostak el, vagy olyan bácsitól kérdezi meg az utat, aki gyerekkorában fürdött utoljára.
Pedig nem olyan nehéz ez.
Ha utazó az ember, nem pedig turista, akkor eleve több intelligencia szorult beléje, mivel alighanem az első és legfontosabb dolgot már sikerült felismernie: idegen földeken TE vagy a csodabogár. Te vagy, aki messziről érkezett, te vagy az, aki nem normális, és te vagy az, akit megítélnek.
Aztán ha látják, hogy igen, ez megáll a talpán, akkor akár meg is invitálhatnak a házukba vacsorára (Közép-Ázsiában ez egyáltalán nem ritka dolog), vagy járhatsz úgy, mint a Khívától keletre két csodája, akiket lépten-nyomon átbasztak, mert az istennek nem akartak nem turistaként, hanem emberként viselkedni.
Komolyan mondom, nem szoktam a saját blogomat isteníteni, mert nem annyira komoly valami, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy öregkorukban mit fognak ők meg mit fogok én mesélni az unokáknak.

Az ő történetük:

Unoka: Na és milyen volt az, amikor a Pamírban jártatok?
Nagyapa: Szörnyű. A táj szép volt, de rosszak az utak.
Nagymama: Nagyon rázott az út, barátságtalan sofőrök, bunkó volt mindenki.
Nagyapa: És az a végtelen lepusztultság úristen.
Unoka magában (Na ide soha a büdös életben nem megyek el)

Én:

Unoka: Na és milyen volt az, amikor a Pamírban jártatok?
Nagyapa: Állati. A táj felülmúlhatatlan volt, az utak viszont rosszak.
Nagymama: Nagyapád viszont nem adta föl. Két lábra állt a pick up platóján és állati üvöltésekkel juttatta a sofőr tudtára, hogy még gyorsabban is mehet.
Nagyapa: Azám.
Nagymama: Amikor vendégségbe mentünk, mindenből kétszer vettünk.
Nagyapa: Utólag azért megjegyeztem magamban hogy nem volt túl finom, de van ilyen. Éhesek voltunk. Megérte elmenni.
Unoka magában: (hát ez kurva érdekes lehetett. Remélem én is eljutok valahogy oda)

Gondolom lehet érezni a hozzáállásbeli különbséget.
A kedvem azért nem ment el, viszont a blog feléhez érve már annyira felkorbácsolódott bennem az igazságtalanságérzet, hogy mondhatni még erőteljesebben szeretném látni azokat a névtelen pusztákat, amiket eddig is akartam, benne az emberekkel, akik pont olyanok mint mi, leszámítva hogy hegyek között, sárviskóban születtek, nem bele a hetedik kerületi bársonyfotelbe.

Szóval hamarosan ha nem is olyan messzire, de a határokon túlra azért várható egy újabb nagy kaland!
Mondjuk a Kárpátaljára, esetleg azon is túlra valahová például akár Csernobilba is elmehetne az ember, bár hazajőve a harmadik kinőtt karjával már túl könnyű lenne puskázni a vizsgákon úgyhogy lehet oda mégsem érdemes elmenni annyira. :D
Útitársakat egyébként még keresek, úgyhogy kommentekben akár ki is lehet fejezni az olthatatlan vágyat, miszerint az asztal-méretű kátyúkat akarjátok kerülgetni Csernyivci felé félúton, esetleg szalmabálákon szeretnétek borozni valahol Odessza mellett, miközben a Fekete-tengeren lemegy a Nap.
Azt mondják egyébként, az nagyon szép szokott lenni.