We are living in Amerika - part nine

Avagy: almost there.
Előző bejegyzésemből kimaradt egy igen fontos momentum, amikor is végre kiteljesedhettem biztonsági őri kvalitásaimban és megválthattam a világot.
Persze nem ez történt, de négy nappal a nagy lanesboroi hajtás előtt irgalmatlanul hatalmas tömeg közeledett a tábor kapuja felé és legfőbb ideje volt Liberót cserélnem. Addigra túl voltam már a Rookie Day nevű borzalmon, amikor kb. ötszáz ember érkezett a táborba, mind olyanok, akik egykoron maguk is itt táboroztak, és jó ötletnek tartották beíratni a kölkeiket is.
Azon a napon parking attendantot alakítottam, nem is vészesen; egy kocsi sem sérült meg, mindenkit el tudtam rakni valahova, bár páran Bob háza elé kerültek. Ő ezen mondjuk egyáltalán nem akadt fönn.
A Visitor Day más volt.
A Visitor Dayen nagyjából másfél ezer ember gyűlt össze reggel kilenc magasságában a tábor kapuja előtt. Fred, a tábor tulajdonosa narancssárga pólóban parádézott és igyekezett túlharsogni a tömeget. Jómagam a Camp Westmontot ábrázoló pólóban vigyorogtam és fohászkodtam az égiekhez, hogy ne szabaduljon el a pokol.
Aztán odaálltam a másfél ezer ember elé.
A sor a golfpályáig nyúlt (ami elvileg valami Driving Course, de sosem láttam rajta senkit vezetni - ami nem is csoda, mert egy lankás domboldalról van szó, egy négyzetcentiméter beton nélkül), ami nagyjából másfél kilométerre van a tábor bejáratától. A feszültség fokozódott.
A kölkök elkezdtek előszivárogni odúikból, Mória megelevenedett. Szarumán fennhangon kántált valamit, de az uruk-haiok üvöltése messze túlharsogta énekét.
És pontban fél tízkor, amikor Color Fred jelt adott, kitártam a tábor kapuját.
S megindult a had.
Először lépésben, majd egyre gyorsulva, ahogy az előőrsök elkezdték fölfedezni kallódó kicsinyeiket a pázsiton. Könnyek és lelkes ordítás jelezte, hogy valami nagy van készülőben.
Én közben a tábor kapujának falán videóztam a tömeget, három percig tartott, mire a gomolygó emberfelhő áthaladt a kapun.
Kinn maradtam.
No de nem sokáig, hisz' máris érkezett az első mozgássérült versenyző. Walkie-talkie elő, golfkocsit kérek a portához. Majd a következő. Majd az azutáni.
Ha nem lettem volna Skóciában tömegrendezvényeken, valószínűleg bemenekültem volna az erdőbe és önfeledten kacagva magamra gyújtom.
Ámde szerencsére nem így történt, így néhány óra múlva legalább annyira jókedvűen dohányoztam egy orosz maffiózóval a kapunál (valamint annak unokaöccsével, aki egy szót sem beszélt angolul, pedig New York keleti felén élnek).
Az ebédnél a kisegítő személyzet, velem a soraiban félrehúzódva evett, a többiek akkor szembesültek azzal, hogy pontosan miről is van szó.
A konyhások azzal, hogy ma aligha pihennek.
A mosodások pedig azzal, hogy alighanem ma is tizenegy óráig dolgoznak.
Ők egyébként kifejezetten áldozatosan állták a sarat egész nyáron. Pedig nem volt elég mosógép, sem szárító, a víz, amivel mostak, hideg volt, a kosarak, amiket emelgettek, a vizes ruhákkal nyomtak vagy tizenöt kilót.
De Laura, a mexikóiak nagy kedvence és a többiek (nem utolsó sorban a hosszú combok királynője, Viki) kitartottak.
A nap végeztével valamennyien beájultunk az ágyakba (ki-ki a sajátjába, bár Laurában és a Kitti-Vivi kettősben nem vagyok bizonyos), és sem a horkolás, sem a mérföldekről érezhető lábszag nem tudott eltántorítani attól, hogy valami fényes jövőről álmodjunk.
Team Sleep. Chino Moreno üvölt egyet a színpadon, aztán elalszik.
Majd júli harminc, Lanesboro Ride, az előző bejegyzésem szerelemgyermeke. Tessék visszalapozni, úgy hírlik, megéri, bár az alkoholmentes sörök a végén pórul járnak.
But here comes the Hancock Hitch.
A nevével ellentétben ismét kerókra pattantunk, a visszaútban viszont nem voltam túl biztos. Amikor elkezdett bealkonyulni az erdő közepén, mit nem adtam volna egy pick up truckért, Kings of Leonnal a loudspeakeren. Persze nem az új albumról, hanem mondjuk a Youth and Young Manhoodról.
De ne szaladjunk ennyire előre, először útvonaltervezés a Tom-Tom navigációs rendszerrel, illetve annak hiányában a Georgtól kapott térképpel.
Feli ismét a google-t hívta segítségül (én végre térképet kaptam a kezembe, úgyhogy egyértelműen arra voksoltam), s mit ad Isten, többé-kevésbé össze is vágtak a dolgok.
Akárcsak a tüskés bozót, ami a táborból kifele haladva hasogatott, de mindhiába. Ilyen frankó napon nehogy már Poyntelle-nél égjünk le.
Ellenkezőleg. Lakewoodig nem volt megállás.
Tulajdonképpen ez a legközelebbi valamire való városka, a thompsoni csalódás után ez lett a megcélozandó közeli helyek etalonja - Joe barátunk itt csináltatott bankkártyát (Bobnak, a karbantartók főnökének felesége volt a bankos), ide hoztuk el Laurát fagyizni, aztán leszakította a láncot és tolta a bringát egészen a táborig vissza - és mi magunk is itt fagyiztunk, Kim, a takarítónő lányának fagyizójában.
Valójában nem az övé persze, de ő is itt dolgozik.
Aznap mikor odakerültünk, a lakewoodi lickerybe, titkon reméltem hogy hm. ez a szőke, jó mellű csaj biztos a nevezett leányzó, még ismerem is az anyját, hátha nem vetnek ki vasvillával, amikor bejutok a házba. Ámde persze nem.
A csaj azért dögös volt.
A fagyi meg jó.
Viszont a mai napon nem álltunk meg itt.
Lakewood után már lehetett sejteni, hogy kib*szott nagy gáz van, és nem azért, mert marha nagy meredek részeken mentünk le-fel folytonosan, hanem mert a zöld erdőkben nőttön nőtt a páratartalom, és beúszott az esőszag a levegőbe.
Nyakunkon volt a vihar.
Különösebben nem pánikoltam, mondom Hancockig csak kibírjuk. Aztán egy lepusztult, korláttal elkerített tanyaszerűség hátuljában végül csak elkapott a zuhé.
A javaslatomra fölmenekültünk a hegyoldalon, át a korláton, be egy konténerbe.
De várjunk csak. Egy Color Wars-plakáton ülünk (ez valami olyasmi, mint minálunk a számháború, csak itt színekkel nyomatják).
Ha pedig itt van Color Wars, akkor ez egy tábor. Mégpedig ha a térkép nem csal, akkor a Camp Starlight.
Et voilá.
Sikerült tehát beosonni a Camp Starlight hátuljába, amiből az idő legnagyobb részében egy konténer belsejét csodáltuk, ámde segáz. Kintről az ismerős üvöltés szűrődött be, amíg el nem nyomta a pokoli dörgés és robaj. Az üvöltés megszűnt, maradt a eső egyenletes dübörgése a fémfödémen.
Aztán elállt.
Kimerészkedtem előre, a levegő annyira friss volt, hogy szó szerint bele lehetett harapni.
Negyvenöt percet elvesztegettünk ugyan, de még nem késő!

Starlight egykori vasútállomása

Hancock: jövünk.
Erdei utakon talált minket a délután. Elszáguldottunk a starlighti (egykori), szebb napokat megélt vasútállomás mellett, majd azon út fölé értünk, ahol annak idején behoztak minket a táborba Hancockból.
Megrohant a nosztalgia. A szemben zöldellő hegyek egyre ismerősebbek lettek, ellentétben azzal, amit június közepin gondoltam volt róluk (b*ssza meg, hol vagyok már megint).
Na de mi a tilos?
Mina, Color Fred felesége szerint az államot elhagyni például szigorúan tilos.
Itt volt tehát az ideje, hogy feltartsam a középső ujjamat, felköpjek a szélbe, és aláálljak.
Egyszóval áthajtottunk egy patinás hídon, és megérkeztünk New York államba. Közelebbről Hancock városába.
Erről a helyről azt érdemes tudni, hogy alapvetően nincs sok minden - viszont az amerikai vidéki valósághoz képest ez kb. a Kánaán.
Azok után, hogy az angliai vidékeken kalandozva mindig azt tapasztaltam, hogy még a legeldugottabb falvakban is üzemel legalább két pub (ahova sikk beülni a helyiek szerint), addig az amerikai vidéken sokszor mérföldekig lóistállók, tehénszállító pótkocsik romjai és rozsdálló egykori gyárépületek emelkednek, emberek meg sehol.
Nagyon különös.
Pedig az angol vidéken is ugyanúgy földművelésből élnek, a saját szememmel láttam egy lovat tartó farmert szénabálát bontani, majd beszórni az istállóba (ez kevéssel azelőtt történt, amikor is a s*ggembe akart lőni a shotgunjával, mert bemásztam a birtokára - Rochdale, így szeretünk). Egy másik csókát fellápi kalandjaimon traktorszerelés közben leptem meg, és a vicc az, hogy meg sem lepődött azon, hogy egyszerűen besétálok a portájára és megkérdezem, hol a legközelebbi buszváró.
Ha már buszváró: Pennsylvania ezen részén (és ha jól sejtem, Amerika más részein is) ne keressük. A helyközi buszok ugyanis nagy ívben kerülik a vidéki területeket, és láttam pár Susquehanna Trailways feliratú buszt ugyan, de azokat bérelni lehetett - se buszváró, se menetrend, se semmi.
Szóval mit látsz Laca?
Egy nagy s*gget látok.
Már az Albert Einstein Bizottság is tudta.
Mi viszont nem, így benyargaltunk Hancockba.
Az első döbbenet a főutcán ért, találtam ugyanis egy liquor store-t, ahol árultak csokoládés bort (ezt asszem Terezával ittuk meg, és valami másfajtát is, azt Joe kapta meg).
Mentségére szolgáljon, hogy ha én szolgáltam volna Danny Boy alatt, akkor naponta tettem volna meg a Hancock-Poyntelle távot és nem csak egy üveggel, ráadásul egyáltalán nem borral.
A posta eddigre bezárt, pedig ez volt az utolsó reményem arra, hogy szerzek végre olyan képeslapot, aminek előlapját nem a világ legegyszerűbb mintázata díszít (közelebbről: egyszínű, hófehér semmi).
Posta híján körbetekertünk, be a templomudvarba, majd át egy újabb hídon - és ekkor megláttam ezt:

Az East Branch Delaware River vasúti hídja Hancocknál

Nem volt viszont tovább hova menni:
jött az alkonyat ezerrel, ideje volt betérni a legamerikaibb gyorsétterembe, a McDonaldsba.
Egy hatalmas lejtő legvégén trónolnak, Hancock nyugati felén. Először körbejártuk, azt sasolva, hova lehetne leparkolni a paripáinkat, majd a második kör végén Feli megunta a mókát, és pókerarccal behajtott a Drive-Thruba.
Ez az a rész, ahova normál esetben a furgonok állnak be, Dustyval a fedélzeten, aki kér két hamburgert a haveroknak, magának meg egy kólát és az eladó kislány telefonszámát.
Az eladó kislány ma Dusty helyett Felit kapta, és mivel keróval érkezett, nem volt hajlandó kiszolgálni.

Feli a Drive-Thruban

Maradt tehát a főbejárat, és a jalapeño burger - a húspogácsa szárazra volt sütve, ahogyan szeretem - a jalapeño pedig valamiféle szárított chips formájában volt a tetejire szórva és irgalmatlanul erős volt. Szóval megérte betérni, akármit is gondolok a franchise-ról.

Hősünk Lakewood előtt valamivel, meglehetősen elkészülve

Hamburger in, wine in, ideje volt átkapcsolni a váltókat, megfeszíteni az eddigre egyébként tökéletesen lefáradt izmokat és megpróbálni elfelejteni, hogy a tábor még mindig egy dombos terület legtetején van, mink meg egy folyóparton, ami határozottan völgy formában van jelen a térképeken.
Megint megszívtuk, természetesen.
Hála a jó Égnek, az eső nem tért vissza, de maradt a nagy páratartalmú erdei levegő, és az ehhez párosuló hegymenet órákon keresztül. Ha jól kalkuláltam, huszonöt kilométert tehettünk meg kb. két óra alatt Lakewoodig, és őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem, csak hogy ipari méretűre nőtt a vízfogyasztásom, és hogy a huszadik kilométernél eszembe ötlött, hogy lehet hogy Joe mégsem kapja meg a borát.
Azút' persze a Budai 50-re, első teljesítménytúrámra gondoltam, és hogy azt is túléltem valahogy (pedig ott harminc kilométer előtt valamivel kifogytunk a vízből teljesen), hát nem kéne tán bebőgni ennyitől.
Így maradtak az összeszorított fogak és a Zombielandből már jól ismert arckifejezések, amiknek ékes példája itt látható oldalt fönn.
Lakewood előtt Feli elmaradt tőlem, és másik ösvényt kezdett el követni - viszont ő járt jól, mert sikerült föltekernie a környék legmagasabb pontjára, ahonnét kiválóan látszott a naplemente.
His lucky strike.
A lakewoodi fagyizóban vártam meg, megittam két Doctor Peppert, mire megérkezett, és erősen fontolgattam, hogy Joe borának biztonságát nem tudom tovább szavatolni. Elragadták az ufók, elejtettem az úton, esetleg megérkezett Cousteau kapitány és közölte hogy süllyed a hajó. Krízishelyzetben fontosak az éles reflexek.
Poyntelle felé haladva kapóra is jöttek, amikor is kirontott egy bűzös borz az erdőből; de mire felénk állíthatta volna irányzékát, már messze járt a gárda. Lefőttem így is eléggé, szóval korántsem voltam virágillatú - szkunk barátunk még lehet, javított is volna az állapoton, de nem volt túl sok kedvem kísérletezni a dologgal.
A Poyntelle Inn kivételesen nyitva tartott, így két vedér ser után támolyogtunk vissza a táborba, a kerókat tolva.
Irgalmatlanul jó volt.

Mielőtt mindenki kétségbe esik: a kalandok még korántsem értek véget.
A történetek tovább folytatódnak, a következő epizódban elviszem Ervint a Bucks Fallshoz, majd valamiféle összefoglaló-szerűséget próbálok körvonalazni, bízom benne, hogy menni fog.
Aztán már tényleg a vége fog jönni.
Ha az eddigiek nem lettek volna elegek, az valóban kemény lesz.
Stoppolás New York államon keresztül. Drogos suttyók száguldása forgalommal szemben, a világ végétől valamivel balra.
Medvék rohangálnak át a sűrűn, vadállatok rikoltanak a Vadonban.
Lily fejében megszólal az Into The Wild zenéje, és egyáltalán nem áll messze a valóságtól.
Gattolina pedig a maciját markolja és azt mondja: jobb hogy idén itthon maradtam.
Én azonban azt mondom, érdemes lesz velem tartani. A Catskill-hegység izgalmai után ugyanis New York fog következni, avagy Vadászat a szőke ciklonra, Where did you sleep last night? és még Horváth Charlie is tiszteletét teszi a New York, New York című örökbecsűvel.
Én magam most alszok, az alkoholmentes sörökkel tudjátok mit kell csinálni.

We are living in Amerika - part eight

Alcím: pillangó, tarka szárnyú pillangó.
Ma felvételt nyertem a nyár előtti utolsó komolyabb erőpróbán - magyarra fordítva meglett a vízumom, az útlevél a helyén, Miklós főnököm brékel Notorius B.I.G.-re.
Valamint tiszteletét tette nálunk egy szitakötő is, és milyen jól tette. Milyen érdekes.
Azok az emberek, akiket fontosnak tartok, valahogy mind messze vannak szóródva. Mondjuk ha ismerjük Oroszlány fekvését és összetételét, akkor ezen már nem fogunk hasra esni.
A cím baljósan sejtet valamit: igen, még mindig nem ért véget a történet, pedig igen régen írom. Viszont már behatolunk az augusztusba lassan, a történet a vége felé közelít. Mindenki sír.
Aki mégsem, az mindenképp olvasson tovább, ugyanis a leghosszabb nyári kaland következik.
Lanesboro.
The Struggle.
Mikor Feli megkapta a következő szabadnapját, erősen gondolkoztam rajta, hogy merrefele kék menni.
Peti B-vel és Felivel meghódítottuk eddigre Forest Cityt (dél-délnyugat), Felivel megjártam a Delaware folyó mentét (kelet), dél fele a cseh lányok mentek, de nem találtak semmit, úgyhogy észak tűnt a leglogikusabb lépésnek.
Ezt szemeltem ki.
Ekkoriban tört reám egyébként az, hogy annyira nem is akarok hazamenni. Nyilván dőreség, meg minden, de elkezdtem magam jól érezni.
A hölgyeményem ugyan nagyon várt haza, és nekem is hiányzott eléggé, az egyetem után ellenben egyáltalán nem vágyakoztam.
Esténként a zeneszobában gyűltünk össze, és elszabadult a pokol.
Volt egy angol srác, aki kiválóan játszotta az Arctic Monkeys számait, néhánynak az énekrészébe én is bekapcsolódtam. Állítólag nem is gyengén.
Ben Thomas barátunk, egyenesen Új-Zélandról szintén nem tett le álmairól, miszerint hogy lezenéli a bugyit a hálókörletünk csajairól (ahelyett hogy a councelloroknál próbálkozott volna, ahol valóban repültek a fehérneműk lefele). A Teenage Dirtbag különféle változatai szántották tehát az éjszakát, de az alsónemű a helyén maradt.
A csóka ugyanis pokolian énekelt.
A gitártudása messze jobb volt, mint az enyim, de az éneklése még a nagy átélés ellenére is inkább emlékeztetett egy influenzás Csipa tudására, mint akár Billie Joe Armstrong, akár Tom DeLonge stílusára.
Így azokat a számokat, amiket ismertem, én énekeltem. Meg is lebegtek azok az alsószoknyák.
Till fjälls!
Adta ki a parancsot Kákalaki Akka, majd fölvette a hátára Nils Holgerssont és földöntúli módon aggodalmas hörcsögjét, s go Lappland. Őrájuk gondoltam, amikor Feli nyomán a konyha hátsó traktusába merészkedtem némi kajáért az indulás napján.
A konyhás lányokkal annyira nem voltam jóban (rosszban sem ugyan), de váratlanul ért, hogy szívélyesen becsomagolták a mi emberünk által elkészített kaját.
Már csak a szokásos narancslé hiányzott, és a kerók.
Kellett ehhez Scott G., akit az istennek nem leltem aznap. Akkor legyen Brett. Abszolút semmi.
Jah.
A Dzsaffi-Dzsaffi herceg két méteres, kigyúrt változatára emlékeztető Jah volt az én emberem, aznap őtőle kaptuk meg a kerókat.
Felivel a lovarda háta mögött osontunk ki, majd irány előre!
A Spruce Lake Roadot követve hatalmas meglepetésre megérkeztünk a Spruce Lake-hez egy nagyon rövid idő alatt. Ragyogó időnk volt, az égen sehol egy felhő.
A Spruce Lake után határozottan ismeretlen vidékek következtek, s ne feledjük, hogy ekkoriban még nem volt térképünk - Feli telefonos felületén print screenelt google térképekkel nyomultunk, ami legalább a régi időket idézte valamennyire.
A Spruce Lake után a Coxton Lake következett, de előtte még egy hamisítatlan GTA San Andreasba illlő környezet - egy szivárvány farm.
Valami hippi lehetett a tulajdonos, és főleg zöldségféléket termesztett; a kapuja viszont tárva-nyitva állt, ami tovább erősítette a szivárványos, csiricsáré cégérrel megfejelt szürrealitást.
Sikeresen leküzdöttem a vágyat, hogy krosszozzak egyet a salátaföldjén, úgyhogy tovább zörgettünk az úton.
A Coxton Lake után behatoltunk az erdőbe, és rossz minőségű úton száguldottunk a végtelenbe. A száguldás azért erős túlzás, mivel dombon felfele tekertünk még egy jó darabon, majd a tetőn megálltunk valami hihetetlen tájat bámulni.
Föltárultak végre Észak-Pennsylvania hegyei.
A messzeségben végtelen, zöld lombú erdők virítottak, a hegyek elég vészjóslóan festettek. És egy dohányföld kellős közepén álltunk meg.
A dohányt ugye Amerikából hozták át még Kolumbuszék, viszont a mai napig onnét érkezik az Európában gyártott cigaretta alapanyagának egy jó része - talán éppen azon tapostam lelkesen, Feli nemkülönben.
Az ez utáni részen jött a rock and roll. Kb. tizenöt percig száguldottunk lefele Starrucca irányába, észveszejtő tempóban.
Persze próbáltam a vidéki menőt adni, de kétszer én is kénytelen voltam fékezni, hogy elkerüljem a domboldalon való leszáguldást és vele együtt a nagyon instant csonttörést. Feli kevésbé volt bátor, így nem csalás nem ámítás: a domb aljára elkoptak a fékpofái (képzeljétek el az arcát, ahogy üvöltve csutkóra húzza és nem történik semmi. No pontosan így nézett ki a téma).
A starruccai elágazásban állt meg végül úgy, hogy a két lábával fékezte le magát. Fújtunk (s ittunk) egyet, majd következhetett a shoot 'em up.
Ezelőtt pedig egy kis amerikai vidéki sanzon, hála a kibaszott Égnek, de legkevésbé sem a Magna Cum Laude tolmácsolásának.
Lamazius, a pimasz pincér egyik nagy pillanata volt, amikor Storyt olvasott (ez így mondjuk már égő), és meglátta benne a gyulai kommandót, a szénné tetovált Mező Miskával, akinek képe alá oda volt írva, hogy
"ugyan vad rockernek néz ki, de a szíve vajból van". Természetesen artikulálatlan üvöltés követte ezt, majd egy rövid óda a MCL munkásságáról.
Őszintén szólva aki már hallotta a lakodalmak és fiatal, kezdő párok eljegyzésén felcsendülő, rockra távolról sem emlékeztető szalonzenét, az valószínűleg nem azt tippelgette mennyire vad rocker Mező Mihály barátunk, hanem hogy elérik-e valaha Lagzi Lajcsiék szintjét, azaz amikor már nincs bekötve a hangszer és a muzsikusok önfeledten pengetnek a semmibe.
Legjobb tudomásom szerint egy Bagi-Nacsa-féle Halszálka forgatásán sikerült elérni a mélypontot, és valóban nem lettek meg a gitárok kábeljei, maradt a felszabadult tátogás és léggitározás.
A vidéki sanzonra visszatérve: Amerikában elég lazák a fegyvertartási engedély megadásának feltételei.
Ez alatt annyit kell érteni, hogy boldog-boldogtalannak lehet fegyvere, és főleg a világ s*ggében található, miniatűr településeken elő is fog kerülni, ha csak úgy bezörgetsz valahová.
Felivel megálltunk egy út menti ház mellett, ahonnét kijött egy bűn sötét alak (nem bőrre, hanem értelmi képességre gondolok) és valami olyat kérdezett, amit még én se értettem.
Se másodszor, se harmadszor, de valószínűleg arra vonatkozott, hogy mikor húzunk már el a p*csába a telkéről, annak ellenére, hogy nem a telkén, hanem az út szélén álltunk, a padkarészen.
A sz*rakodást elunva végül így szólt:
"Wait guys, lemme' get my shotgun!" - majd a szavakat tett követte és valóban bement egy puskáért.
A lelövetést elkerülendő beletapostam a pedálba és Feli barátunk se volt rest, meg sem álltunk a következő kereszteződésig.
Máig nem tudom, mi a f*szt akart a vidéki csillagharcos, de a fejét elnézve simán benne volt a pakliban, hogy belénk ereszt néhány sörétet, üdvözlés gyanánt.
Az említett kereszteződés hamarosan újabb emelkedőbe váltott, és egyre erősebb csobogás mellett kaptattunk fölfele.
Engem annyira nem izgatott a dolog, Felit viszont igen - így fedezte föl ő a Bucks Fallst.

A Bucks Falls

Egy hatalmas vízesést kell elképzelni, ami egy elképesztően vadregényes táj közepén áll, az úthoz mégis nagyon közel. Az alkotó kőzet pala, szóval rétegek és rétegek mindenütt, közöttük pedig ősi fenyők álldogálnak, egyáltalán nem magányosan.
A vízesés fölé kinyúlt az egyik fa gyökere, oda telepedtem hát le, körbenézni.
A lezuhanó víz elég komolyan termelte a párát, így mégis csak továbbálltunk, mielőtt beüzemelődhetett volna az erdei szauna.
Ezt annyira nem bántam meg, ugyanis a google mapsot követve hamarosan egy kiszáradt patakmederben toltuk fölfele még lelkes bringáinkat, én meg egyre csak szedtem föl a földről a széndarabokat.
Úgy képzelem, a hegy teteje körül lehetett valaha egy szénbánya (a tető előtt északnak fordultunk, így ez nem derült ki), ahonnét az ideiglenes csapadék lemosott jó néhány ott felejtett kőzetdarabot, amik természetesen csak arra vártak, hogy valaki kiemelje őket szorongatott helyzetükből.
Így is lett, Laci bátyámhoz vándorolt egy, Balázshoz meg egy másik. A legtöbb most is idehaza van a polcon, Lily és Timi képeinek társaságában.
Feli meg ha jól emlékszem, egyet sem hozott haza.

Starrucca

A feltételezett bánya előtt tehát elkanyarodtunk, és Starrucca felett mentünk jó darabon, fantasztikus kilátás társaságában. A nevezett falu kb. egy utcából áll, de van azért két templom a nagyjából 150 fős lakosságra. Biztos nagyon mehet a boksz a szabad helyekért vasárnaponta, főleg hogy nyugdíjasokról van szó...
Nagyon hosszú, döbbenetesen unalmas erdei úton szaporáztuk Lanesboro fele ezután, annak ellenére, hogy szeretem a fák közt vezető utakat. Itt azonban az égvilágon semmi nem történt.
Az állatokat valószínűleg elriasztotta a zaj, amit a kerekeink okoztak, az emberekből pedig csak két feltételezett fatolvajjal találkoztunk, akik ijedten továbbálltak, mikor berobogtunk a kanyaron át.
Brandt.
Mondtam Felinek a határában, hogy ebben a faluban nagyon könnyű polgármester-választást nyerni, hiszen elég ha magadra szavazol, s máris megnyerted.
A helységnevet jelző táblánál ugyanis egy darab ház állt, méretes kerttel - embereknek természetesen nyoma sincs.
Később kiderült, hogy mégsem olyan könnyű itt polgármester-választást nyerni, ugyanis meglett a főutca.
Brandt.

Brandt főutcája

A főutca egy körtérbe torkollik, ahol áll egy lakásnak átalakított templom. Jobb oldalt a Desperado című játékból és a westernekből már jól ismert saloon-szerű házak állnak favázzal, a kerek terecske kellős közepin pedig két-három méter magas szemétkupac.
Oldalt egy gyerek éppen egy krosszmotort bütyköl (fával csapkodja), egy papnak kinéző alak bort visz át a szomszédba, és egy lehúzott kapujú garázsból emberi és állati üvöltésre erősen emlékeztető hangok szűrődnek ki. Ideje lelépni, mielőtt megjelenik Stephen King és közli, hogy ez a legújabb regényének élő szereplős, igen véres feldolgozása.

a Lanesboro melletti viadukt

Lanesboroig jó minőségű, erősen lejtő műúton száguldunk le. Az igazi célunkat, a Susquehanna Depot nevű városkát (a helyi lakosok Suskie néven emlegetik) nem érjük el, egy méretes viadukt állja utunkat.
Mi legyen most?
Arany Ászok. Akkor gondolkodjunk.
Így is lett, betérünk Georg kocsmájába. A fickóval még életemben nem találkoztam, ehhez képest olyan szívélyesen fogad minket, mintha ezer éve a szomszédban lakna valamelyikünk.
A története nem kevésbé érdekes - ezt a hátsó kertben mesélte el, egy sör mellett.
Georg erdélyi szász családban született. Pontosan nem tudom, hogy mikor költöztek ide a szüleivel, de valamikor a hetvenes évek előtt még - a csávó elég veteránnak nézett ki, legalább ötvenötnek. A neje magyar volt, legalább is magyar származású - de nem értette, amiket mondtunk neki, csak nagyon kevés szót.
Georgot viszont remekül értette, így történhetett, hogy hamarosan kedves nejének pick-upjában száguldottunk egy működő kőbánya felé, ahonnan a mi emberünk szerint remek kilátás nyílik a város büszkeségére, a viaduktra.
S lőn.
Ehhez a kilátáshoz foghatót még nemigen láttam sehol sem, pedig ezen a túrán is volt már két nagyon fantasztikus. Ezen a képen kb. egyharmada volt annak, amit láttunk - s ez számított még a lakottabb résznek.
A maradék kétharmadon (a Fidesz helyett) óriási, teljesen néptelen hegyek osztoztak, rejtélyes tisztásokkal a csúcsaikon. Idén nem kérdés, merrefele fogjunk venni az irányt a szünnapokon!
No de térjünk vissza lassan a táborba.
Georg visszaszállított minket a kocsmájához, és hiába ajánlottam fel, hogy kifizetem a fuvart, nem fogadott el semmit - megelégedett azzal, ha jó hírét keltjük a krimójának. Ez azóta megy is persze, most is pontosan ez történik.
Búcsúzóul a kezembe nyomott egy kib*szottul nagyszerű térképet, ami ugyan hómobilosoknak szól elsősorban, viszont nagyszerűen ábrázolva vannak rajta a szintvonalak, meg minden, ami úgy általában fel szokott tűnni egy térképen.
Erősen boldogan kezdtük meg a hazafelé tartó utat.
Tudtuk, hogy f*s lesz.
Tudtuk, hogy nehéz lesz.
De erre egyáltalán nem számított egyikünk sem.
A vért izzadni kifejezést pontosan ezekre a helyzetekre találták ki.
Nagyjából a Susquehanna folyótól kezdve szünet nélküli emelkedés következett, több, mint tizenöt kilométeren keresztül. Kicsit olyan, mint a Malcsik-famíliához vezető, hosszadalmas műút Dad-szákszendi elágazás közti része...
Mire végigérsz rajta, azt is megbánod, hogy elindultál.
Itt viszont azt is megbántam néhányszor, hogy megszülettem, igaz a Bársonyos egyáltalán nem mérhető pl. az Appalache-hegységhez, ahol most járunk.
Thompsonba érve bementünk a már említett boltoshoz (továbbra sem volt tusfürdője), ittunk egy-egy Doctor Peppert, és Feli öntudatosan elhagyta az okostelefonját, így a falu határából kellett visszatekernie egy hatalmas lejtő legaljára, hogy ismét fölkaptathasson azon. Én meg egy magyar származású család kertje előtt haldokolva vártam a megváltást, vagy legalább egy hideg sört.

Honfitársaink jelenléte kézzel fogható!

Mivel egyik sem érkezett meg (csak egy erőteljesen kedvetlen kolléga), ezért nem volt mit tenni - irány hazafelé.
A legkeményebb túrám végén este rövid beszélgetés után asszem öt perc alatt sikerült elaludni, még az sem zavart, hogy Oszi fiú bőgeti a Coldplayt (és hogy azzal szinkronban valami más f*s zene is megy), vagy hogy Peti B. úgy horkol, mint egy teljes rezesbanda, akit előre kifizettek a lagzin.
Az izgalmak legközelebb fokozódnak, most mindenki ragadjon meg egy alkoholmentes sört, csapja a falhoz és keressen egy igazit. :D

Geldy

We are living in Amerika - part seven

Legutóbb rádióadót, és piros gatyát ígértem hosszú combokkal. Ideje tartanom a szavam, avagy kezdődjék a parádé!
Július első-második hete, Pennsylvania. 25 fok, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
Ami azt illeti, katonafrizurában nyomulok, amolyan minden mindegy alapon. Állítólag jól áll.
A moziban tanáltam (magyarra fordítva elcsórtam) egy Camp Westmont-logós simléderes sapkát, avval csapatom, nehogy megsüsse fejemet a nap.
Jó újra fiatalnak lenni.
Emlékszem, Angliában éveket öregedtem belül. Talán a stressz tette, talán az, hogy életemben először úgymond magamért dolgoztam, vagy jobban mondva a magam megélhetését teremtettem elő teljes mértékben, megjöttek az első ősz hajszálak. Huszonegy évesen.
De ez a tábor valahogy fiatalító, mint a Q 10 revitalizáló krém.
Azokat, akik az elején kurvára idegesítettek, többé-kevésbé megszoktam.
Azért amikor Ervin arról szónokol, hogy egész nap nem csinálok semmit, a biztonság kedvéért elküldöm a pics*ba.
Annak ellenére, hogy a karbantartók közül tán ő csinálja a legtöbbet, de így is marad ideje vízipuskákkal formás cicikre lövöldözni munkaidőben. Mondjuk Laura az áldozat, ő kb. az utolsó lenne, akit célba vennék - ha nem várna a hölgyem idehaza, csipkés fehérneműben.
A kis Miška az, akivel sokat megyek ide-oda ekkoriban. Baromira bejön a stílusa, néhány sör után elég flörtölős hangulat jön rá. De mindig megjegyzi, hogy de hát nekem van barátnőm, mintha ezt nem tudnám magamtól. Sokat mesél a Kis-Kárpátokról, ahol lakik, én meg hümmögök és egészen másra gondolok.
Aztán a piros nadrág.
Márk ekkoriban csap fel éjjeli őrnek, Oscar társaságában.
Szerencsétlen Oszi fiút rengeteget oltják a mosogatók (élükön Peti B.-vel), Joe kivételével, aki jó angol szokás szerint elnézi, hogy valaki kb. életképtelen mellette - persze túl udvarias ahhoz, hogy megmondja neki, hogy fiam kapd össze magad, mert nagyon nagy szerencsétlen vagy.
Peti K. jön hát a bunk fele valami itallal a kezében, Oszi in tow.
Feli leáll, épp teniszezünk, a pálya megtelik konyhásokkal, Jana harsog, én pedig arra gondolok, csak az ő kedvéért érdemes lenne kabint tenni a következő nemzedék V2-eseire.
Peti K. nem erőlteti meg magát, így kiütöm a kezéből az innivalóját, egy jól irányzott szervával (ami kisebb csoda, mert valljuk meg, Oszkár srácot céloztam), Oszi megáll pattogni. Aztán a szép magyar kérések hatására (húzzál már le a pályáról, mert szétrúgom a s*gged) végül jobb belátásra tér, és bevonul Coldplayt hallgatni max. hangerőn.
Aznap este megmentem a laptopját, a hülyegyerek elalszik és olyan hangerőn megy a dream pop, hogy Márk is hallja, aki szintén fülesen nyomja a World of Tanksot vagy a White Loud című mesterművet, amit ha ötszázszor nem hallottam a nyár alatt, akkor egyszer sem.
Oszi barátunk hanyatt fekszik, laptoppal a hasán, majd nekiáll fészkelődni.
Épp odakapok, hogy megbökjem, hogy hangos a zene (és f*s is), erre látom, hogy alszik.
Az utolsó pillanatban sikerül megfognom fél kézzel a gépét, mielőtt halk nyögéssel (közösülő macska a hajnalon) hasára fordulna, és megsemmisítené a laptopját.
A két Petinek reggelre már csak a hangeffektek maradnak meg, inkább nem akarok belegondolni, hogy miket álmodott. Cathy melltartóban bünteti, tessék, kimondtam.
Ma rémálmaim lesznek.
Szóval kinn áll Márk, megy a White Loud, Barbi lendül ki egy szál semmiben, és közli, hogy már nagyon d*gna egyet, a szemembe nézve.
Mi tagadás... szóval már megittam két vagy három sört, és én sem teljesen a madarak éjjeli énekére vagyok ráhangolódva.
Márk meg adja alám a lovat, mondva hogy ami a táboron belül történik, az ott is marad. S valóban, emlékezzünk a bögyös életmentőre, akihez kétszer is megérkezett a love wagon egy este leforgása alatt.
Győz végül a józan ész, bár meg kell valljam, hogy kifejezetten jó tapintású a leányzó hátsója. Biztos a balett teszi.
Másnap Felivel kiengedjük a gőzt, ő épp Tereza után vágyakozik, ha jól sejtem, bár nála elég nehéz eldönteni. A közeli rádiótornyot vesszük célba, amiről George, egy angol sziklamászó mesél pár nappal azelőtt.
A srác a torony feléig mászott, és beszámol arról, hogy látta a kéklő hegyeket, a Delaware folyót, mindent.
Geldarnak nem kell több, az alkalmas délutánon megrohanjuk a hegyet találomra.
Csakhamar fel is érünk, s igen kapóra jön, hogy egyikőnk se nehezebb hatvanöt kilónál - simán átférünk a kerítés bejáratánál. Előtte a jóféle szúrós bozót fogad, de nem akadályozhat meg.
Megkezdődik a mászás - ami Felinek nagyjából az első emelet magasságáig tart. Tériszony.
Nekem jóval tovább, bár fogantyúkba kell kapaszkodni, biztosítás persze ablakba', így én se jutok magasabb szintig, mint a negyedik emelet egy átlagos bérházon.
Lenézek, és hirtelen azt kívánom, bárcsak denevérnek születtem volna, vagy bárcsak én lennék a Libero reklámarca (akkor ingyen jár a pelenka).
Van fölöttem egy kifele hajló rész, ráadásul a kábel (és maga a torony is), amibe fogódzkodok, kifele hajlik, megvallom őszintén, hogy ott és akkor azt gondoltam, elég volt a jóból.
Na de a kilátás.
Dél fele zöldellő-rőt mezők, ameddig a szem ellát. És ameddig meg nem kezdődnek a hegyek, amelyek kéklenek, mint a Gyűrűk uráéi, csak kevésbé drámaian, de jóval valóságosabban.
Lemászok, s körbenézünk.
Csakhamar találunk két, már a szomszéd táborhoz tartozó golfkocsit, elkötni persze egyiket sem sikerül.
Vissza hát a sajátunkba.
Az igazi rock and roll azonban másnap szólal meg.
Este sikerül meggyőzni Peti B.-t, hogy vegyen új cipőt (a régit szertartásosan a hálókörletünk mögé temeti), és hol máshol lehetne venni, mint nagyjából harmincöt kilométerre tőlünk, Forest Cityben. Feli alaposan rákészül a menetre, a konyhában összerak jó pár szendvicset, így indulunk útnak hárman a végtelenbe.
Az idő egyszerűen fantasztikus.
A golfklub tavánál kiderül, hogy rossz irányban próbálkozunk, Feli a GPS-t erőlteti inkább, én a saját fejem után mennék; ezúttal neki van igaza. Orsonig (és egészen végig) az Old Railroad Roadot követjük, amiről korábban már megemlékeztem (régi vasút-cum-mountain bike track). Orson után nem sokkal megpillantok egy erdei házikó-szerűséget, bár tető nincs rajta, de egy ivószünet erejéig befészkelem magam (Peti B. pedig csendben haldoklik).
Pedig itt még lefele megyünk. Sőt, egész végig. Hajtom a csapatot, mert mindenképp jó lenne visszaérni még ma, ezért lejtmenetben szenzációs időt futunk.

Ezen a képen hőseink vannak, kevéssel a fára tákolt kaliba előtt.

Baloldalt pedig maga a mestermű.

Úttalan utakon át törünk a távoli város felé. Eloldalazunk a Mount Ararat mellett, és miután meggyőződtünk arról, hogy Noé bárkája nem itt horgonyoz (csak az amerikaiak fantáziája lódult meg szokásosan), tovább száguldunk.
Stillwater Lake. 25 fok, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
Bemegyünk egy katonák által őrzött víztározóhoz, mire kijön egy csóka talpig bakaruhában és közli, hogy lehet, hogy ezt nem kéne.
De pár fotó erejéig mégis maradhatunk, aztán már tényleg a város következik lassan.
Forest City előtt kevéssel már kemény lejtőbe vált át az eddigi ereszkedésnek beillő tempó, én örvendek, a többiek pedig a visszaútra gondolnak citerázó fogakkal. Így is lesz.
A kisváros még kisebb külvárosába érkezünk meg, és találunk is egy fagyizót, ami egy Chevrolet Corvette mellet parkol. Vagy fordítva?
Mindenesetre zárva van, a helyi csávóktól tudakoljuk, hol lehet cipőbolt - se kép se hang, torzuljon az arc, énekli Skrapits Erik örököse, majd pofán vágják egy serpenyővel.
Szóval nem lettünk okosabbak, de legalább az irány megvan - irány egy Dollar Shop, ahol vannak cipők, de igen gagyik, viszont szerzek hat doboz Sprite-ot, valamelyikőnk pedig jégkrémet.
Az eddig kosztól ragadó tenyerem mellé jöhet a jégkrém, kezdek havasalföldi vendégmunkásra emlékeztetni, és nem csak azért, mert egyre többet káromkodok.
Azért Peti B.-t sem kell félteni, cipőbolt ugyanis nincs, Al Bundy elköltözött.
Beáll viszont egy fantasztikus csőrös kamionhoz pózolni, íme föntebb balra.
Dolgunk végeztével (ill. inkább végezetlenül) végigrobogunk a város főutcáján, csinálunk pár képet, majd jöhet végre mire vágytál, a muzsikáló ágytál.
Hegymenet. Feli GPS-ével megkomponálva, aminek hála az erdő közepén kötünk ki, és hazaúton végig levelek díszítik a kölcsön kerókat.
A küzdelem tényleg küzdelem, az út menti homokkő sziklákon vigyorgok, amikor elér minket az égig érő eső, de valahogy nem szegi a kedvem. Ez a nap tökéletes.

A Stillwater Lake mellett remek ütemérzékkel erdei fenyők alá állunk (illetve valami amerikai alfaja alá), és bőrig ázunk.
Hazaúton még beugrunk pár sörért a golfklubba, elégedetten hanyatlok le este Trónok harcát olvasni.
We made it.

Whom do you hate?

Gyűlölködni pedig rossz dolog. Ez a bevezető rész Amerikához nem fog kötődni, de jön az is legközelebb.
Most néztem meg az indavideón egy filmet, aminek Menjek/Maradjak a címe - őszintén szólva talán az első olyan film, amit látok és ahol értelmes emberek mondják el a történeteiket, nem a feltört talajvíz.
Lamazius emlékezhet vissza az első történetre, ahol ez megnyilvánult. Na jó, ez valójában a huszonötmilliomodik, és volt még utána legalább ennyi.
Alcím: magyar vagyok, császár vagyok.

Foglalkozzunk hát a kinti magyarokkal?

Apám felszáll a hazafele tartó repülőre. London Lutonban vagyok, néhány óra múlva az én gépem is indul.
Edinburghba. 2006 június 22-e van, ha jól emlékszem, és tizennyolc éves vagyok (erre biztosan emlékszem).
Edinburgh reptere b*szottul nagy, alig találok ki, majd szembe jön az első kinti magyar. Márton.
Elsőnek nem nagyon tudok eligazodni rajta.
Különösen méreget, a következő hetekben egy régi cimborájához, Gergőhöz hasonlítgat, aki már nem él ott (és gyanúm szerint már nem él vele). Ő maga pincérből lett accountant assistant és hogy is mondjam.
Van némi klikk a srácban.
Ővele jutok el a Hebridákra (konkrétan a Skye-szigetre), szóval egy rossz szavam nem lehet, de valahogy egész nyár végéig az az érzésem, hogy őt tulajdonképpen egy emberi lény sem érdekli, beleértve saját magát is.
Hajni és Áron.
Egy igazán eredeti páros (voltak) ők, apámmal nyomták az ipart Gartmore Houseban, valamikor 2000 táján, s amikor megérkezek Carberry Towerbe (ahova később áttették a székhelyüket, vagy Mr. Sunderland tette át őket), a jelenlétük még kézzel fogható.
De ez nagyon érdekes történet, el is mesélem, hogy éldegéltek ők.
Hajni egy fantasztikus ember, nagy elánnal dolgozott ha jól emlékszem szobalányként, míg Áron Magyarország és Skócia között ingázott, amíg idehaza be nem fejezte a tanulmányait (talán tájkertészetet tanult).
Nem volt egy piskóta csávó, és kifejezetten tetszett az hogy a kinti mentalitást is vastagon letojta.
Többször pengeélen táncolt, hogy kirúgják-e, de valahogy mindig megúszta (legalább is 2006 augusztusáig, azóta róla nem tudok semmit - Hajni azóta az Alpok túlfelére költözött és fotóművész lett).
Hajni annyira jó fej volt, hogy valahonnét szervált egy gitárt (akkoriban jártam a zeneiskolába klasszikus gitárra) és elrejtette az Attic Flat (ahol laktam a két hónap alatt) egy zugába.
Ugyancsak elrejtett egy minirádiót, amivel később gaelic nyelvű adásokat fogtam (!), valamint egy Franz Ferdinand debut-albumot és a Keane egyik lemezét.
Az utóbbival nem sokat kísérleteztem, de a Franz Ferdinandot már azelőtt is szerettem, szóval másnap mikor melózni mentem le, be is raktam az ottani rádióban. Az épp aktuálisan ott vendégeskedő keresztény csoport pedig csodálkozó fejjel hallgatta a paraván mögül (itt készítettük a pirítóst, raktuk össze a dzsemeket meg a vajat egy tálba stb.) kiszűrődő indiet.
Azon a nyáron egyébként elég sok cd-t beszereztem, majd teszteltem is a magnóban.
Amiről kiderült, hogy hónapok óta ott van, senki sem tudja, hogy került oda és azt sem tudták, működik-e.
Hát működött.
Kiválóan lejátszotta a Raconteurs debütáló albumát (ez Jack White egyik mellékprojektje volt a White Stripes mellett), emlékszem hogy az akkori blogomon azon nyavalyogtam hogy megvettem 12 fontért, aztán láttam egy másik boltban 10-ért. :D
Kicsit skót lettem, no.
Coldplayt szintén nyomattam, az X&Y-t (ezt szerette Brigi is, akire mindjárt kitérek), és Automaticot is (ezt nem).
És amit akkor még én se nagyon viseltem el, az a Test Icicles volt, Dev Hynes egykori dance-punk-káosz zenéje (ő azóta a Lightspeed Championban nyomul, de az eléggé semmilyen). Csak itthon mertem meghallgatni a teljes albumot, aztán amikor elkezdtem érteni a szöveget, eléggé megváltozott körülöttem a világ. De ez egy későbbi történet.
Brigi maga egy érdekes lány volt, aki Ardeonaigben éldegélt egy darabig, majd valahogy ide került és az egyetem mellett kijárogatott nyaranta dolgozni. Jókat vitáztunk a szittyamagyar eredetről, meg elvittem pár szép helyre sétálni, némi hátsó szándéktól vezérelve.
Szóval kanyarodjunk vissza Hajnira és Áronra!
Hajni maga valamiért hazatért a nyárra (érkezésem előtt), és ősszel érkezett vissza (távozásom után), Áronnal viszont összehozott a jó sors.
Szenzációs történetei voltak, de előttük felvázolnám, hogy is nézett ki ez az egész.
Van egy igen népes klán azon a vidéken, a Sunderlandek. Az egyik fő kópét Peternek hívják, s annak idején az angol bank (igen, a Bank of England, aki a fontot is nyomtatja Angliában ((Skóciában 4 (((!!!))) bank nyomtat pénzt - négyféle bankók vannak)) ) negyedik embere volt, tehát volt lé bőven.
Valahogyan szert tett néhány kastélyra, és átkonvertálta őket konferencia-központokká.
Az előtörténet előtörténete: apám neki dolgozott valamikor 2000 táján Gartmore House-ban, az előbb említett Hajnival s Áronnal.
Ugyanez a Peter tulajdonolta azt a helyet is ahova én mentem a nyárra (Carberry Tower), meg még kettő másik kastélyt tán (Carberryt azóta eladta).
Mivel üzletember volt, meg még alighanem most is az, a charity hullámot igyekezett meglovagolni, magyarul olcsó munkaerőt alkalmazott voluntary workerként (jellemzően lengyeleket és magyarokat) - ne feledjük, hogy még a bevándorlási korlátok angliai eltörlése előtt vagyunk, tehát én meghívólevéllel mentem (más kérdés, hogy ezt végül senki sem ellenőrizte a határon).
A voluntary workerek után tudtommal nem fizetett adót, viszont azok kurva jól dolgoztak, mert jellemzően egyetemet végzett emberekről volt szó, és a legtöbben e mellé elég intelligensek is voltak - viszont az ő zsebeikbe valóban zsebpénzt fizetett, én pl. ha jól emlékszem, egész nyárra kétszáz fontot tettem zsebre.
Más kérdés, hogy ebből sikerült megvennem az első basszusgitáromat. De ne kanyarodjunk el!
Az egész kotyvalékot leöntötte egy keresztény mázzal, és kész is volt a főétel.
Az emberek özönlöttek, a zsé dőlt, és megvallom őszintén, hogy se akkor, se most nem érdekelt, hogy mit síbol a főnökség, mert elég nagy kaland volt az egész.
Áron történeteinek egyik legjobbika a thoughtful of the dayhez kötődik, ami a keresztény központokban megszokott napi áhítatot jelentette.
Peter főnökünk egyik rokona kijött a teremből, ahol hamarosan beizzították a Bibliát, és megkérdezte tőle:
- Aron do you want to come and say a little prayer with us?
- Sorry but I have to work.
- It's just five minutes.
- Sorry but I'll pass. Maybe tomorrow.
(nő bemegy elégedetlen arccal)
Áron felénk fordul: Most akkor mi a f*sz van? :D
A többi történetet majd tán máskor mondom el mert elég ok van, reggelig is írhatnám, és ez csak hozzájuk kettőjükhöz köthető - s vannak még páran.
Márton, Hajni, Áron megismerése után Gartmore Houseba látogattunk a rejtélyes accountant assistanttal, hogy magunkhoz vegyünk két abszolút gyönyörű cseh lányt (Daniela és Renata, mindketten harminchoz közel), valamint Zitát, aki magyar volt.
Mivel a kinti magyarok a fő téma, ezért: ő is marha jó fej volt.
A cseh lányok egyikét pedig láttam a Skyeon fehérneműben mászkálni, ez szintén meghatározó élmény volt, mert emlékszem hogy igyekeztem a csigákra és mindenféle tengeri állatokra gondolni, mert valahogy nagyon érdekes gondolataim voltak jó ideig és egyik sem az alvás körül forgott.
Tehát vissza a magyar vonatra!
Örs és Zsolt szintén Gartmoreban dolgoztak, asszem mindketten szakácsként, de Zsoltra emlékszek jobban, mert szintén voltak jó történetei.
Az egyikben elküldték szobákat kitakarítani, mert szabadságon voltak a cseh szépségek, s ezen annyira felb*szta az agyát (főleg hogy beígérték hogy később is be kell majd állnia), hogy a következőt mesélte.
"Én már nem idegesítem magam rajta. Első nap még húztam a  lepedőt, tettem-vettem a párnákat, felporszívoztam. Második nap már annyira nem voltam lelkes, és ez azóta is tart. Szóval bemegyek, ha nagy a por, felporszívózok, a párnáról-takaróról leszedem a hajakat, aztán meg is vagyunk."
:D
Állatiak voltak ezek az emberek.
De ez volt a kivételes, későbbi, angliai ideimben megérkezett a talajvíz.
A filmet egyébként miattuk emlegettem pont, mert az első hónapokban nem nagyon értettem, hogy süllyedhet valaki annyira mélyre, mint amilyen formákat Angliában láttam.
Magyarokról beszélek persze.
Corby, 2007.
Nem, még előbb.
Oxford, 2007.
Tamás.
Ő tán az üdítő kivétel ebből a turnusból, bár egy meleg rajztanárról beszélünk, aki nem igazán tudta élvezni az életet, bár minket ott segített, ahol tudott, szóval a mai napig úgy gondolok rá, mint egy jó emberre.
Három hétig laktam nála akkori harcostársammal, Attilával, aztán szálltunk fel egy Leicesterre tartó buszra (amit akkor még lecseszternek mondtam, ma már tudom a tutit).
Onnét jutottunk Corbyba.
Mike.
A félrecsúszott dandy. Az angoltanítás doyenje, a fekete asszonyok koronázott lovagja.
A mai napig nem értem, mi történt azzal az emberrel, mert abszolút mindene megvolt, amiről egy ember álmodhat hazai fejjel.
Angoltanárként kint irgalmatlanul sokat keresett. Country klubban lépett föl Simon and Garfunkel dalokkal, esténként afrikai szépségekkel múlatta az időt. És emellett telibe sz*rta a világot, amit akkor még eléggé menőnek tartottam.
Emellett három üveg bor után szembeforgalomban száguldott Renault Lagúnájával télen a jeges utakon, és megkérdezte hogy fázunk-e. Majd csutkára letekerte az ablakot.
Minket ennek ellenére segített, szóval hálás vagyok neki. Meg valahol sajnálom.
Betti és Tomi, a végtelenül egyszerű, de legalább jó indulatú páros, akik az üdvözlőkártya-raktárban töltött utolsó napomon elmesélték, hogy milyet szoktak tojni reggel és hogy Tomit egyszer majdnem megcsinálta egy transzvesztita a Nyíregyháza-Budapest vonaton.
Két másik gyerek, akik elmebetegek voltak. De hogy mit csináltak azon a helyen, fogalmam sincs, dolgozni egyszer sem láttam őket.
Corby olyannyira Mordor volt, hogy hirtelen nem is jut eszembe több magyar név, csak hogy irgalmatlanul suttyók voltak és hogy az öntudat meg az elvárások az egeket verdesték, ennyi sikerült.
Ezeket a páratlan tulajdonságokat majd Manchesterben fogják kimaxolni atyánkfiai, na de az még csak most jön.
Salford. 2009 ősze.
Meg eleve ahogy eljutok oda.
Jánossal száguldok egy egyrészes kamionban, a kilencvenes évek slágerei szólnak az autórádión, meg az EDDA, ami kibaszottul idegesít, de mégse az én kamionomban ülünk.
Mühlheimban kamionszélvédőt zsírozok, mert egy, a cégéhez tartozó teherkocsit megbüntettek a kinti zsaruk.
A diszpécserrrel én beszélek "mert hát a fiú tud németül". Kurvára.
Ezért angolul ugyan, de visszaszerzem a jogosítványt, forgalmi engedélyt, cserébe János Belgiumon és Hollandián át Franciaországig visz.
Hollandiából nem sokat látok, csak pár gabonaföldet, viszont Belgiumban irgalmatlanul f*s zene megy francia és flamand nyelven, erre tisztán emlékszem.
Aztán ahogy barna atlétában kimászok a fedélközi fekvőhelyről a calais-i révnél, mielőtt ráeresztik a hőszkennert a teherautóra, és próbálom nyomni a stílust egy szőke vámoslánynak, de vagy nem tud angolul, vagy csak nem vevő a végtelenül szakadt, idegesítően mosdatlan alakokra.
Anglia jön aztán, Dover fehér sziklái (éjszaka, szóval totálisan nem fehérek, ellenben kékesszürkék), majd Ludlow és Chester.
Chesterben feldíszített karácsonyfa képében török át a vasúti ellenőrzésen, amin még az angoloknak is sikerül megütközniük, pedig ott tényleg igaz a nothing's shocking.
Salford. 2009 ősze, megjöttem.
Ha olvastátok a Technoheadet, amit nemrég írtam a technikai eszközöktől megrészegülve, már néhány szóban megemlékeztem rögtön az első díszpéldányról, akit hazánk kibocsátott.
A piti svihák, az egykori botcsinálta hős.
Viktor.
Aki a Fenyő-gyilkosságban kinyuvasztott Fenyővel üzletelt (állítólag) nagy tételben (állítólag) és egyszer annyira menő volt, hogy western cuccban ment haza az akkori csajához (állítólag).
Tőle tudtam meg, hogy a Bee Gees menő dolog volt, amiről már akkor is tudtam, hogy faszság.
Egyéb jellemzője volt, hogy a keresztanyja az egyik neves kanadai politikus felesége, és amíg nem volt munkánk (átbaszott minket a közvetítőcégünk, újabb pont a kinti magyaroknak), naponta felhívta őt, elmondani, hogy itt mennyire nem lehet munkát találni.
A kétmillió város kibaszott közepén. Na erről beszélek.
Emlékszem, hogy akkorra lettem lassan húsz éves és hogy mennyire hihetetlenül idegesített, hogy hogy lehetünk ekkora kapitális lúzerek. Viktor barátunk azóta felnőtt negyvenéves korára, s azóta már beszéltünk párszor értelmesen, de akkor legszívesebben kilőttem volna a Holdba.
A cégünk átvert, oké.
Én két héten belül találtam melót, addig a helyi ortodox zsidó közösség egyik prominensénél voltam cipelő, és eszméletlenül érdekes volt az a világ. Ja, és a csóka tisztességesen kifizetett.
Erről is fogok írni egy hosszabbat majd, mert ott is volt néhány érdekes történet.
Na de a magyarok, ugye.
Argos helyett a DHL-be kerültem (az Argos egy catalogue order cég, bemégy a boltba, megnézegeted a katalógust, majd a kiválasztott holmit a raktárosok összecsomagolják és kihozzák neked, vagy házhoz viszik - ezzel spórolnak az üzletek berendezésén, amúgy nem egy hülye ötlet), és lám-lám.
Tamás, a pénzügyi szakember. Még ő volt a leginkább tűrhető.
Na de a két másik csóka. A nevükre már nem emlékszem, csak a hozzáállásukra.
Az egyik meg volt róla győződve, hogy hamarosan rámosolyog a szerencse, de addig is ki tudja.
A másik zalaegerszegi kocsmáros volt, s mivel lusta volt a papírokat intézni havonta (elmondása szerint), ezért kijött inkább Angliába üzletekből visszaküldött ruhadarabokat szkennelni.
Emlékszem megkerestem párszor, miután benyögte hogy sz*r ez az egész, hogy ilyen meg olyan képzések vannak, meg hogy hányféle munkát tanáltam a JobCentre-ben, lehetne menni, mert mindre engem úgyse vesznek fel.
Ez nem tetszik.
Az túl messze van.
Én már lusta vagyok tanulni.
Oda korán kell felkelni.
Innen meg későn érek haza.
És a következő időszakban ez vált meghatározóvá. A mélységes sötétség.
2009 októberében ereszkedett le, amikor a StaffLine átküldött Chaddertonba, hogy egy játékraktárban csomagoljam a dolgokat. Jobban mondva összegyűjtsem, s majd a lányok lent elcsomagolják, s elküldik a megrendelőnek.
Természetesen nem törtem magam össze, és igen pocsékul dolgoztam, no de... Azért ott voltam a szeren.
Józsi és Kriszti, akik Amerikában éltek egykor, fiuk ott született.
És őszintén szólva igencsak kiemelkedtek ebből a mezőnyből, mert ugyan egyszerűek voltak, de jó szándékúak.
Az egyszerű és ostoba kategóriába millió más honpolgárunkkal együtt Janó és Anita tartozott, és náluk ismerhettem meg először, milyen amikor egy kapcsolat nem szól semmiről, vagy hogy milyen amikor egy pár képtelen félretenni (noha azért mentek), viszont naponta járnak étterembe és havonta vesznek plazmatévét.
És ezek egyáltalán nem kiragadott példák.
Vagy a másik híres blogíró, a Pimasz pincér és a kollégája esete, aki szintén spórolni ment ki, de öt fontokat költött el egy ebédre és kb ennyit egy reggelire, és hétvégén ott állt üres zsebbel, pincér urunk meg tizenkilenc évesen meg akarta pofozni hogy hülye vagy ember, nőjél már fel.
Anti és Timi története magasan kiemelkedik a salford-manchesteri állóvízből, ők ugyanis kifejezetten remek emberek. Ma Finnországban dolgoznak mint orvosok (azóta összeházasodtak), és szintén Chaddertonban találkoztam velük.
Anti felé elég sokat dobáltam a kosárlabdákat, amiket be kellett volna dobozolnom, és jókat derültem, hogy egyet se kapott el, aztán kicsit elszégyelltem magam, mikor kiderült, hogy az egyik szemére szinte egyáltalán nem lát. Köszönjük Geldar.
Ők a jamaikai negyedben laktak Manchesterben, és ugyanattól a lakásmaffiától béreltek odút, mint aminél én is voltam. A különbség az volt, hogy ők kétszáz fontot fizettek egy, a mostani szobám fele méretű lyukért, ahol egy ágy volt és egy darab szekrény.
Ezen annyira felb*sztam magam (én 180-at fizettem egy hónapra és ugyan volt két szobatársam ((a zseniális Viktor és egy drogos cseh, Martin)), de legalább fértem), hogy meginvitáltam őket a házba, ahol laktam, két hét múlvára, mert lesz egy üres szoba.
Amikor a jamaikai negyedben voltam, akkor még nem volt az, de hamarosan akcióba léptem.
Egy cseh srác (akitől tán életem legnagyobb pofonját kaptam) és egy szlovák nő éldegélt ott, de council flatért akartak folyamodni, mert a nő várandós lett. Több se kellett, a jamaikai este másnapján felhívtam a Salford City Councilt és szereztem nekik lakást, két nap múlva ott sem voltak.
Out goes two, in comes two.
Előtte még letárgyaltam a lakásmaffiás csókával, hogy biztosítékot vállalok a skacokért, nem lesz gáz.
Aztán kimentem és végig a lépcsőn lefele röhögtem, hogy húsz évesen vagy nagyon nagy király vagyok, vagy ennek az ellenkezője, és inkább a pénzre gondoltak a kedves emberek az irodában.
Szerintem egyébként utóbbi.
Antival és Timivel aztán óriási Magic - The Gathering partikat tartottunk, amíg ki nem lakoltattak minket, de ez már egy másik történet.
Az egykori lakótársaik pedig, a két tűzoltó... Azóta alighanem elmenekültek.
Meg a Magyarok Háza.
És az elmebeteg nyugdíjas nő, aki az Auburn Streeten szerzett nekünk munkát, de mikor megérkeztünk, senki sem hallott rólunk.
Majd a kilakoltatás előtt albérletet is szerzett maguknál (a Magyarok Háza egy kb négy szobás ház volt, csak magyarokkal), de mikor odamentem, senki sem hallott a dologról és hely sem volt.
Nem akarom levonni a nagy tanulságokat, de Angliában (és korábban Skóciában) kib*szottul sokat tanultam.
Utóbbiban a kemény munkát, előbbiben pedig annál sokkal többet.
Hogy az emberekben a segítségnyújtásra a vágy minimális. Hogy az irigység és a sötétség sok helyzetben bármit képes felülírni. És hogy a rossz dolgok ellenére amúgy simán lehet boldogan élni, mert rengeteg értelmes ember van a világban, csak szét kell nézni.
És hogy hogy jönnek ide a magyarok?
A mi perspektívánk, a gyakori kiválasztottság-tudat (mi mindennél jobbak vagyunk, mi már bizonyítottunk stb.), az otthon király voltam, itt is az leszek, és az alkalmazkodásra való totális képtelenség mind-mind olyan dolgok, amik itthon simán beleilleszkednek a képbe, de külföldön nem csak hogy visszatetszést és megütközést keltenek, de az emberek sokszor elképedve figyelik, hogy hogyan lehetünk ennyire borzasztóan és siralmasan kretének.
Nyilván nem akarom megmondani hogy ki hogyan éljen, meg eleve fölösleges, de mivel a kalandos korszak előtt egy kevésbé kalandos volt, azelőtt pedig egy kifejezetten nyomasztó és erőszakos, valahogy úgy éreztem akkor, hogy mégis csak tudok valamit, és ha huszonévesen be tudom osztani amim van, örülni tudok neki és emellett még másokon is segítek, jó szándékból, akkor azért annyira mégsem borzalmas a helyzet.

És hogy keretbe legyen foglalva a dolog: ez a legfentebb említett Menjek/Maradjak film azért fontos, mert nem a posványról, a kint is király vagyok-embereinkről szól.
Ehelyett értelmes, normális emberek mesélik el ugyanazt, ami bármelyikőnkkel megtörténhetne, és talán egy fontos dologban különböznek mindannyian azoktól, akiket talajvíznek tekintünk - van tartásuk.
És talán az a legfontosabb.

De hogy ne az Oravecz Nóra-i mélységeket idéző bölcseletekkel zárjak egy emlékezős posztot:
az amerikai történetek folytatódnak hamarosan.
S most hogy elkezdtem emlékezni: valamivel később lesznek bővebb történetek is a skót, angol, német, svéd kalandokról is.
Na meg az itthoniakról is. Lesz mit mesélni.