Előző bejegyzésemből kimaradt egy igen fontos momentum, amikor is végre kiteljesedhettem biztonsági őri kvalitásaimban és megválthattam a világot.
Persze nem ez történt, de négy nappal a nagy lanesboroi hajtás előtt irgalmatlanul hatalmas tömeg közeledett a tábor kapuja felé és legfőbb ideje volt Liberót cserélnem. Addigra túl voltam már a Rookie Day nevű borzalmon, amikor kb. ötszáz ember érkezett a táborba, mind olyanok, akik egykoron maguk is itt táboroztak, és jó ötletnek tartották beíratni a kölkeiket is.
Azon a napon parking attendantot alakítottam, nem is vészesen; egy kocsi sem sérült meg, mindenkit el tudtam rakni valahova, bár páran Bob háza elé kerültek. Ő ezen mondjuk egyáltalán nem akadt fönn.
A Visitor Day más volt.
A Visitor Dayen nagyjából másfél ezer ember gyűlt össze reggel kilenc magasságában a tábor kapuja előtt. Fred, a tábor tulajdonosa narancssárga pólóban parádézott és igyekezett túlharsogni a tömeget. Jómagam a Camp Westmontot ábrázoló pólóban vigyorogtam és fohászkodtam az égiekhez, hogy ne szabaduljon el a pokol.
Aztán odaálltam a másfél ezer ember elé.
A sor a golfpályáig nyúlt (ami elvileg valami Driving Course, de sosem láttam rajta senkit vezetni - ami nem is csoda, mert egy lankás domboldalról van szó, egy négyzetcentiméter beton nélkül), ami nagyjából másfél kilométerre van a tábor bejáratától. A feszültség fokozódott.
A kölkök elkezdtek előszivárogni odúikból, Mória megelevenedett. Szarumán fennhangon kántált valamit, de az uruk-haiok üvöltése messze túlharsogta énekét.
És pontban fél tízkor, amikor Color Fred jelt adott, kitártam a tábor kapuját.
S megindult a had.
Először lépésben, majd egyre gyorsulva, ahogy az előőrsök elkezdték fölfedezni kallódó kicsinyeiket a pázsiton. Könnyek és lelkes ordítás jelezte, hogy valami nagy van készülőben.
Én közben a tábor kapujának falán videóztam a tömeget, három percig tartott, mire a gomolygó emberfelhő áthaladt a kapun.
Kinn maradtam.
No de nem sokáig, hisz' máris érkezett az első mozgássérült versenyző. Walkie-talkie elő, golfkocsit kérek a portához. Majd a következő. Majd az azutáni.
Ha nem lettem volna Skóciában tömegrendezvényeken, valószínűleg bemenekültem volna az erdőbe és önfeledten kacagva magamra gyújtom.
Ámde szerencsére nem így történt, így néhány óra múlva legalább annyira jókedvűen dohányoztam egy orosz maffiózóval a kapunál (valamint annak unokaöccsével, aki egy szót sem beszélt angolul, pedig New York keleti felén élnek).
Az ebédnél a kisegítő személyzet, velem a soraiban félrehúzódva evett, a többiek akkor szembesültek azzal, hogy pontosan miről is van szó.
A konyhások azzal, hogy ma aligha pihennek.
A mosodások pedig azzal, hogy alighanem ma is tizenegy óráig dolgoznak.
Ők egyébként kifejezetten áldozatosan állták a sarat egész nyáron. Pedig nem volt elég mosógép, sem szárító, a víz, amivel mostak, hideg volt, a kosarak, amiket emelgettek, a vizes ruhákkal nyomtak vagy tizenöt kilót.
De Laura, a mexikóiak nagy kedvence és a többiek (nem utolsó sorban a hosszú combok királynője, Viki) kitartottak.
A nap végeztével valamennyien beájultunk az ágyakba (ki-ki a sajátjába, bár Laurában és a Kitti-Vivi kettősben nem vagyok bizonyos), és sem a horkolás, sem a mérföldekről érezhető lábszag nem tudott eltántorítani attól, hogy valami fényes jövőről álmodjunk.
Team Sleep. Chino Moreno üvölt egyet a színpadon, aztán elalszik.
Majd júli harminc, Lanesboro Ride, az előző bejegyzésem szerelemgyermeke. Tessék visszalapozni, úgy hírlik, megéri, bár az alkoholmentes sörök a végén pórul járnak.
But here comes the Hancock Hitch.
A nevével ellentétben ismét kerókra pattantunk, a visszaútban viszont nem voltam túl biztos. Amikor elkezdett bealkonyulni az erdő közepén, mit nem adtam volna egy pick up truckért, Kings of Leonnal a loudspeakeren. Persze nem az új albumról, hanem mondjuk a Youth and Young Manhoodról.
De ne szaladjunk ennyire előre, először útvonaltervezés a Tom-Tom navigációs rendszerrel, illetve annak hiányában a Georgtól kapott térképpel.
Feli ismét a google-t hívta segítségül (én végre térképet kaptam a kezembe, úgyhogy egyértelműen arra voksoltam), s mit ad Isten, többé-kevésbé össze is vágtak a dolgok.
Akárcsak a tüskés bozót, ami a táborból kifele haladva hasogatott, de mindhiába. Ilyen frankó napon nehogy már Poyntelle-nél égjünk le.
Ellenkezőleg. Lakewoodig nem volt megállás.
Tulajdonképpen ez a legközelebbi valamire való városka, a thompsoni csalódás után ez lett a megcélozandó közeli helyek etalonja - Joe barátunk itt csináltatott bankkártyát (Bobnak, a karbantartók főnökének felesége volt a bankos), ide hoztuk el Laurát fagyizni, aztán leszakította a láncot és tolta a bringát egészen a táborig vissza - és mi magunk is itt fagyiztunk, Kim, a takarítónő lányának fagyizójában.
Valójában nem az övé persze, de ő is itt dolgozik.
Aznap mikor odakerültünk, a lakewoodi lickerybe, titkon reméltem hogy hm. ez a szőke, jó mellű csaj biztos a nevezett leányzó, még ismerem is az anyját, hátha nem vetnek ki vasvillával, amikor bejutok a házba. Ámde persze nem.
A csaj azért dögös volt.
A fagyi meg jó.
Viszont a mai napon nem álltunk meg itt.
Lakewood után már lehetett sejteni, hogy kib*szott nagy gáz van, és nem azért, mert marha nagy meredek részeken mentünk le-fel folytonosan, hanem mert a zöld erdőkben nőttön nőtt a páratartalom, és beúszott az esőszag a levegőbe.
Nyakunkon volt a vihar.
Különösebben nem pánikoltam, mondom Hancockig csak kibírjuk. Aztán egy lepusztult, korláttal elkerített tanyaszerűség hátuljában végül csak elkapott a zuhé.
A javaslatomra fölmenekültünk a hegyoldalon, át a korláton, be egy konténerbe.
De várjunk csak. Egy Color Wars-plakáton ülünk (ez valami olyasmi, mint minálunk a számháború, csak itt színekkel nyomatják).
Ha pedig itt van Color Wars, akkor ez egy tábor. Mégpedig ha a térkép nem csal, akkor a Camp Starlight.
Et voilá.
Sikerült tehát beosonni a Camp Starlight hátuljába, amiből az idő legnagyobb részében egy konténer belsejét csodáltuk, ámde segáz. Kintről az ismerős üvöltés szűrődött be, amíg el nem nyomta a pokoli dörgés és robaj. Az üvöltés megszűnt, maradt a eső egyenletes dübörgése a fémfödémen.
Aztán elállt.
Kimerészkedtem előre, a levegő annyira friss volt, hogy szó szerint bele lehetett harapni.
Negyvenöt percet elvesztegettünk ugyan, de még nem késő!
 | |
| Starlight egykori vasútállomása |
Erdei utakon talált minket a délután. Elszáguldottunk a starlighti (egykori), szebb napokat megélt vasútállomás mellett, majd azon út fölé értünk, ahol annak idején behoztak minket a táborba Hancockból.
Megrohant a nosztalgia. A szemben zöldellő hegyek egyre ismerősebbek lettek, ellentétben azzal, amit június közepin gondoltam volt róluk (b*ssza meg, hol vagyok már megint).
Na de mi a tilos?
Mina, Color Fred felesége szerint az államot elhagyni például szigorúan tilos.
Itt volt tehát az ideje, hogy feltartsam a középső ujjamat, felköpjek a szélbe, és aláálljak.
Egyszóval áthajtottunk egy patinás hídon, és megérkeztünk New York államba. Közelebbről Hancock városába.
Erről a helyről azt érdemes tudni, hogy alapvetően nincs sok minden - viszont az amerikai vidéki valósághoz képest ez kb. a Kánaán.
Azok után, hogy az angliai vidékeken kalandozva mindig azt tapasztaltam, hogy még a legeldugottabb falvakban is üzemel legalább két pub (ahova sikk beülni a helyiek szerint), addig az amerikai vidéken sokszor mérföldekig lóistállók, tehénszállító pótkocsik romjai és rozsdálló egykori gyárépületek emelkednek, emberek meg sehol.
Nagyon különös.
Pedig az angol vidéken is ugyanúgy földművelésből élnek, a saját szememmel láttam egy lovat tartó farmert szénabálát bontani, majd beszórni az istállóba (ez kevéssel azelőtt történt, amikor is a s*ggembe akart lőni a shotgunjával, mert bemásztam a birtokára - Rochdale, így szeretünk). Egy másik csókát fellápi kalandjaimon traktorszerelés közben leptem meg, és a vicc az, hogy meg sem lepődött azon, hogy egyszerűen besétálok a portájára és megkérdezem, hol a legközelebbi buszváró.
Ha már buszváró: Pennsylvania ezen részén (és ha jól sejtem, Amerika más részein is) ne keressük. A helyközi buszok ugyanis nagy ívben kerülik a vidéki területeket, és láttam pár Susquehanna Trailways feliratú buszt ugyan, de azokat bérelni lehetett - se buszváró, se menetrend, se semmi.
Szóval mit látsz Laca?
Egy nagy s*gget látok.
Már az Albert Einstein Bizottság is tudta.
Mi viszont nem, így benyargaltunk Hancockba.
Az első döbbenet a főutcán ért, találtam ugyanis egy liquor store-t, ahol árultak csokoládés bort (ezt asszem Terezával ittuk meg, és valami másfajtát is, azt Joe kapta meg).
Mentségére szolgáljon, hogy ha én szolgáltam volna Danny Boy alatt, akkor naponta tettem volna meg a Hancock-Poyntelle távot és nem csak egy üveggel, ráadásul egyáltalán nem borral.
A posta eddigre bezárt, pedig ez volt az utolsó reményem arra, hogy szerzek végre olyan képeslapot, aminek előlapját nem a világ legegyszerűbb mintázata díszít (közelebbről: egyszínű, hófehér semmi).
Posta híján körbetekertünk, be a templomudvarba, majd át egy újabb hídon - és ekkor megláttam ezt:
 |
| Az East Branch Delaware River vasúti hídja Hancocknál |
jött az alkonyat ezerrel, ideje volt betérni a legamerikaibb gyorsétterembe, a McDonaldsba.
Egy hatalmas lejtő legvégén trónolnak, Hancock nyugati felén. Először körbejártuk, azt sasolva, hova lehetne leparkolni a paripáinkat, majd a második kör végén Feli megunta a mókát, és pókerarccal behajtott a Drive-Thruba.
Ez az a rész, ahova normál esetben a furgonok állnak be, Dustyval a fedélzeten, aki kér két hamburgert a haveroknak, magának meg egy kólát és az eladó kislány telefonszámát.
Az eladó kislány ma Dusty helyett Felit kapta, és mivel keróval érkezett, nem volt hajlandó kiszolgálni.
 |
| Feli a Drive-Thruban |
 |
| Hősünk Lakewood előtt valamivel, meglehetősen elkészülve |
Megint megszívtuk, természetesen.
Hála a jó Égnek, az eső nem tért vissza, de maradt a nagy páratartalmú erdei levegő, és az ehhez párosuló hegymenet órákon keresztül. Ha jól kalkuláltam, huszonöt kilométert tehettünk meg kb. két óra alatt Lakewoodig, és őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem, csak hogy ipari méretűre nőtt a vízfogyasztásom, és hogy a huszadik kilométernél eszembe ötlött, hogy lehet hogy Joe mégsem kapja meg a borát.
Azút' persze a Budai 50-re, első teljesítménytúrámra gondoltam, és hogy azt is túléltem valahogy (pedig ott harminc kilométer előtt valamivel kifogytunk a vízből teljesen), hát nem kéne tán bebőgni ennyitől.
Így maradtak az összeszorított fogak és a Zombielandből már jól ismert arckifejezések, amiknek ékes példája itt látható oldalt fönn.
Lakewood előtt Feli elmaradt tőlem, és másik ösvényt kezdett el követni - viszont ő járt jól, mert sikerült föltekernie a környék legmagasabb pontjára, ahonnét kiválóan látszott a naplemente.
His lucky strike.
A lakewoodi fagyizóban vártam meg, megittam két Doctor Peppert, mire megérkezett, és erősen fontolgattam, hogy Joe borának biztonságát nem tudom tovább szavatolni. Elragadták az ufók, elejtettem az úton, esetleg megérkezett Cousteau kapitány és közölte hogy süllyed a hajó. Krízishelyzetben fontosak az éles reflexek.
Poyntelle felé haladva kapóra is jöttek, amikor is kirontott egy bűzös borz az erdőből; de mire felénk állíthatta volna irányzékát, már messze járt a gárda. Lefőttem így is eléggé, szóval korántsem voltam virágillatú - szkunk barátunk még lehet, javított is volna az állapoton, de nem volt túl sok kedvem kísérletezni a dologgal.
A Poyntelle Inn kivételesen nyitva tartott, így két vedér ser után támolyogtunk vissza a táborba, a kerókat tolva.
Irgalmatlanul jó volt.
Mielőtt mindenki kétségbe esik: a kalandok még korántsem értek véget.
A történetek tovább folytatódnak, a következő epizódban elviszem Ervint a Bucks Fallshoz, majd valamiféle összefoglaló-szerűséget próbálok körvonalazni, bízom benne, hogy menni fog.
Aztán már tényleg a vége fog jönni.
Ha az eddigiek nem lettek volna elegek, az valóban kemény lesz.
Stoppolás New York államon keresztül. Drogos suttyók száguldása forgalommal szemben, a világ végétől valamivel balra.
Medvék rohangálnak át a sűrűn, vadállatok rikoltanak a Vadonban.
Lily fejében megszólal az Into The Wild zenéje, és egyáltalán nem áll messze a valóságtól.
Gattolina pedig a maciját markolja és azt mondja: jobb hogy idén itthon maradtam.
Én azonban azt mondom, érdemes lesz velem tartani. A Catskill-hegység izgalmai után ugyanis New York fog következni, avagy Vadászat a szőke ciklonra, Where did you sleep last night? és még Horváth Charlie is tiszteletét teszi a New York, New York című örökbecsűvel.
Én magam most alszok, az alkoholmentes sörökkel tudjátok mit kell csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése