Sőt. Ami azt illeti, a lányok is. A táborra rátelepedett a napszállati köd és a por.
A szitakötők lelassultak, az erdő mélyén elnyugodtak a medvék. Fölkészültünk az őszre.
De mielőtt erre sor került volna erre, elvittem Ervint, az erdélyi medvét is a Bucks Fallshoz.
Ez az a zuhatag, amit ha emlékeztek, még Feli fedezett föl, és ami azóta is a feledés homályában úszik valami zöld üvegű vitrin alján. És pontosan így van jól.
Csak az leli meg, aki tudja, merre keresse.
Ervin az elején az egyik fő ellenlábasomnak számított.
Nem ő volt a legfőbb, hanem Márk, de ő is erősen ellenszenves volt, megmondom őszintén.
Eleve nehezen veszem a tőlem fiatalabbaktól, ha kiállnak a szemétdomb közepére, és bejelentik, hogy mostantól tőlük lehet kapni az iskolatejet.
Hát még ha mellé kijelentik, hogy egész nap nem csinálok semmit és hogy nagy ravasz vagyok (ez utóbbi akár még igaz is lehet, bár Erdélyben ez lehet hogy egyszerűen csirkefogót jelent).
Aztán ahogy megismertem jobban, igazság szerint valaki olyannak a képe rajzolódott ki, mint én magam.
Bomlanak utána a nők, jó a szövege, szereti, ha odafigyelnek rá.
Eddig stimmel is a hasonlóság, én viszont amikor nem tetszik valami, kivonulok a kör közepéről, és rövidebb-hosszabb ideig George Smileyba megyek át. Ezek az igazán ravasz időszakok.
Ő eléggé megsínylette azt, hogy az akkori csaja nem bírta a nyolcezer kilométert (az enyém is kib*szottul rosszul egyébként), és kitette a szűrit.
Nem nagyon tudott ezen túllépni, ezért elhatároztam, hogy elviszem a vízeséshez.
Augusztus nyolcadikán történt mindez.
Vacsora után indultunk el, és emlékszem, neki igyekeznie kellett vissza, mert kiszolgált a kantinban, aznap tán Peti K. és Lexi szabadnapos vót, Adela meg Jules tartották volna a frontot ketten (ha nem sikerül időben visszaérni).
No de a rövid idő még nem rontott el soha túrát.
Körbegyalogoltam a táboron, egészen addig, míg meg nem leltem Brett-et, akitől könyörtelenül elkértem a biciklitároló kulcsát (ismét hülyének néztek hogy ilyenkor indulok neki, de eddigre már büszkén viseltem a dolgot), majd nekiindultunk.
A Spruce Lake fele vettük az irányt. És ekkor ugrott be, hogy mitől más az a nap, mint az addigi nagy vállalkozások.
Azért, mert ez nem volt nagy vállalkozás, hanem egy egyszerű tekerés. Illetve annak indult.
Felivel (és Peti B.-vel) mindig elementáris utakra indultunk, amik bombasztikusan sikerültek, és kivétel nélkül megdöglöttünk a végükön.
Biza, még én is, bár én ezt bölcsen eltitkoltam.
Ez viszont eleve este indult el, s a hajdúsági tekeréseim jutottak róla eszembe.
Öcsém és én a Keleti-főcsatornánál.
Valamikor 2002 körül lehet, Szoboszlón lakunk, és a legtöbb napon a világgá menetelen gondolkozunk.
Mikor legutóbb verekedtünk, úgy beleb*sztam a műanyag asztalba, hogy eltört a kezemben pár dolog. Debrecenben nyomkodta vissza a jobb mutatóujjam bütykét a főorvos úr lézer alatt és érzéstelenítés nélkül, majdnem bevizeltem.
Tehát begipszelt kézzel tekerek Angyalháza felé, öcsém szorosan mögöttem az út padkáján. Körülöttünk meg minden, amit a pusztában szeretni lehet.
A végtelen tengeriföldek. A közöttük megálló, embert próbáló hő.
A határtalan horizont, gémeskutak meg birkacsordák valahol k*rva messze.
Víz az sehol, az ember szájában megáll a nyál, és legszívesebben csulázna egy méreteset.
A traktorok a takarmánygyár fele hajtva az arcunkba verik a port, a lefőtt képünkre az rá is telepszik.
Fekete ördögökként érkezünk ki a hídhoz, ami az angyalházi utat köti össze a Hortobágyra menővel.
Itteni nagyapám ennek a tetejéről vetette magát a vízbe, hogy lenyűgözze a nagymamám.
Kb. tizenkét méterre van a hídboltozat a híd aljától, ami alatt ott van még a víz nagyjából öt méterre.
Az összesen tizenhét, nagy lehetett a szerelem.
Előkerül a gumicsónak, amit tán a Karát melletti játékboltban vettünk pár hete, a Húsvétra kapott locsolópénzből. Sikerül is felfúni, irány a víz.
Máté öcsém fölmászik a hídra, én meg gipszelt kézzel próbálok evezni, értelemszerűen megdöbbentően alacsony hatásfokkal. Amaz meg csak rötyög a hídon, aztán amikor már nagyon úgy tűnik, hogy lemegyek egész Nádudvarig, beleveti magát a híd aljáról.
Le is megy az aljáig.
Miután visszaevezünk a partra, elmondja, hogy meglátta lent a felrobbantott híd maradványait.
Kevesen tudják, de a Hortobágyon zajlott a magyarországi front egyik legnagyobb tankcsatája - Hortobágy falu mellett valahon ki is van állítva egy elfogott Panzer vagy T-34, ha jól rémlik.
S a visszavonuló németek a híd ősét is a levegőbe röpítették, aztán öcsém vagy megtanálta, vagy megint nagyot mond.
Otthon aztán kiderül, hogy igazat mondott, de addig még lógatjuk az orrunk egy sort.
Amíg a vízben küzdöttünk a sodrással, valaki meglovasította az ő keróját, az én táskámat, az én zoknimat és az ő alsónadrágját. Meg az ő cipőit.
Ilyen egy f*szom tolvajt még a Föld nem látott...
Mezítláb megyünk hát haza és pontosan ugyanolyan a levegő, mint most Amerikában.
Bíbor az ég alja, nyomulnak elő a rovarok napszálltakor, és az emberben ott van valahol, hogy lehet, hogy tök sötétben fog hazatérni. Folyik a víz mindenkiről, és még csak odafele tartunk. A tököm tele van őszintén szólva.
Ráadásul Ervin barátunk elkezd emlegetni egy kutyás házat, ahonnét ki szoktak törni alkonyatkor, és mehet a flúgos futam. Így is lesz, inkább kutyák elől meneküljön az ember, mint egy puskával hadonászó redneck elől (lásd kettővel ezelőtti kalandok Felivel).
 |
| Az emlegetett domb tetején, a kutyás ház után kevéssel |
Sikerül felszáguldani egy domb tetejére, majd rájövök a térkép alapján, hogy egyáltalán nem erre kellett volna jönni, vissza hát. Ordító kutyák még egyszer, az egyikbe amolyan isteneset belerúgok a nyeregből, csak úgy süvít a levegőben. Nem is szólal meg utána.
Ervin az fél kilométerrel előttem jár már ekkor, de a kanyarnál bevár. Úgy sejtem, azért, mert nem biztos a dolgában, de ami azt illeti, én sem. Térkép elő. Két perc múlva megkezdődik egész amerikai kint létem legnagyobb száguldása.
És végre sikerül az, ami a Czapnik Roadon egyszer sem. Ami a dohányföldi úton sem.
Lemegyek fék nélkül a legaljára.
Iszonytató tempóban.
Mellettem megjelenik a Bucks Fallst tápláló patak, de nem sokat látok belőle, mert elkezd mosódni a látómezőm széle. Képkockák villannak be az előttem levő útról, éles középső, gyenge szélső fókusszal. Persze nem a Marsi Anikós fajtából.
Kiélesedik a hallásom, és a f*szom tudja, hanyadik érzékem, ver a szívem, mint atom.
Nagyjából úgy érzékelem, mintha lassítva mozognék, valamint hogy nagyjából negyvenöt-ötvennel mehetek egy egyáltalán nem egyenes, ellenben igen meredek, kanyarokkal telerakott úton.
Túl sok mindenre nem is emlékszem, csak a víz lassított zúgására, a fenyves suhogására, meg az arcomba verődő ágakra.
Ja meg ahogy hahotázok, miután megálltam.
A szakasz kb. három kilométer, de Ervinre nagyjából tíz percet várok. Amikor leér, rám néz és annyit mond:
- Te tényleg elmebeteg vagy.
A vízesésnél nagyjából negyedórát vagyunk. Elmesélem neki, hogyan alakulhatott ki a vidék (tiszta pala minden, magáért beszél), de úgy tűnik, hogy másra gondol.
No nem baj, megyek még szedni pár darab antracitot, az út szélin tanálok is vagy hármat.
Aztán a lassan szürkülő tájon át vágtázunk hazafele egészen a dohányföldi út aljáig. Ott tolni köll, leállt a lendület.
Oda lesz a kantin, mondom.
Lesz*rom, mondja ő.
Ennyiben maradunk.
Aztán váratlanul elkezd mesélni Erdélyről. S azok alapján, amiket elmond, még igazibb vidék képe rajzolódik ki, mint amit a Hajdúságról gondolok, annak minden visszássága ellenére. Vannak olyan dolgok, amik sok helyről eltűntek már hazulról, de valamiért jó volt őket csinálni. Népszokások, szivatások, vagy bármi más, ami már nincs és visszahozni se igen lehet.
Nem is feltétlen ezekről a dolgokról mesél, de tudom, hogy ez van mögötte.
Na ilyenkor hiányzik a Hajdúság.
A kantin nyitása előtt tíz perccel érünk vissza, pókerarccal bemasírozik a zuhanyzóba egy készülődő szlovák srác előtt, az meg les, de ezúttal kussol.
Én meg befejezem nyári egyetlen levelemet Timinek.
Aztán kisvártatva elérkezik a nap, amikor hirtelen megindul a föld.
Hatalmas buszok jelennek meg, rohamléptekben rohangál Fred (járás-rásegítővel) és Ross (járás-rásegítő nélkül), a nők kiabálnak, a gyerekek izgatottan ordítanak. valahogy a hangerő mintha a részét képezné a hétköznapoknak, pedig azt hallottam valahol, hogy akkor értik legjobban az embert, ha suttog.
Aztán elmennek.
Én nem bánkódok utánuk egy percet sem, de látom, hogy a lányokat eléggé megviseli a dolog.
Ríni tán egyet sem látok (vagy nem előttem csinálják), de le vannak törve, mert tudják, hogy véget ért a nyár.
Mindenki hazatér, ki a cseh falucskába ribanckodni (Tereza), ki a szlovák hegyek közé remetének (Giroud). Olyan ez valahol mint a Diploma előtt című legendás film hangulata.
Mintha senki sem tudná, hogy pontosan mit akar az élettől, és azt gondolta, hogy időt nyer és közben jól érzi magát. És így is lett, csak nem lehet tovább nyerni az időt.
Ami azt illeti, ebben osztozni tudok a többiek gondolataival.
Viszont én velük ellentétben egy úton vagyok mindörökké. Ami nagyon régen kezdődött, és nagyon soká fog véget érni.
És ez csak egy részlet volt belőle.
A gyerekek lelépte után sportcsoportok váltották egymást.
Először futók jöttek, akik jó fejek voltak és nagyjából egy hétig maradtak.
A jó fejeket először nem gondoltam róluk, mert az amerikaiakra jellemző, arcba mászóan közvetlen stílust nemigen fogom tudni megszokni.
Aztán egyik este elkérték Beckyt, a rózsaszínű plüss vadállatot (talán medve volt), én meg felajánlottam, hogy átviszem, csak mulassanak.
Aztán ahogy megérkeztem, már sörrel vártak.
Na mondom jól kezdődik a buli, senkit nem ismerek, a csajok jók, a srácok az Amerikai pitéből másztak elő és Stiffler rokonai a nehezebb napokon.
Aztán marha jó volt. Ők berúgtak, én beszélgettem pár csajjal, és hazamentem.
Utánuk a kosarasok jöttek, azok után az amerikai focisták.
Ekkor már a nővérek házát újítottam egy depresszív ukrán orvostanhallgatóval, akinek egyébként az egyik legjobb humorérzéke volt az egész csapatból - ő volt Vlad.
Ha mondjuk hozzáveszem, hogy az országát épp akkor lőtték szét, a városától délre banánköztársaságok alakultak orosz uszításra, akkor mindjárt világosabb, miért nem hallottam egyszer se nevetni.
Ő maga egyébként orosz nyelven beszélt, de azt mondta, ha Putyinék megjönnek, ő azonnal emigrál a csajával. Talán lengyel földre, talán még messzebb.
Augusztus végéhez érve még utoljára elvittek minket Scranton elővárosába, Dickson Citybe.
Ezúttal nem Danny Boy volt a hangadó, úgyhogy egész jó volt a hangulat. Fűszeres rákokat ettem a Lube Steakhouse-ban és megismerkedtem az amerikai pinttel (sokkal kisebb, minta brit) és a kinti Guinness-szel, ami nem nagyon hasonlít arra, amit akár angol, akár skót földön ittam.
Meg szereztem pár könyvet, hadd örüljenek az itthon maradtak is. Pl. a Ne bántsátok a feketerigót!
Feli már az út előtt be volt zsongva. Eltökélte, hogy ketten veszünk egy sátrat az előttünk álló túrára, amiért annyira nem lelkesedtem, mert idehaza is volt egy.
Aztán nagy nehezen megértette, hogy inkább a bozótban alszok, de nem akarok beszállni egybe, s megvette magának (szerintem egyébként k*rva jól járt vele). Azután szerzett egy nagy űrtartalmú táskát, egy fenőkövet, és egy hatalmas machetét. :D
Biza.
De hogy mire kellett, azt majd csak a következő történetben mesélem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése