We are living in Amerika

Illetve ez már nem helytálló, pár hete hazatértem a szabad emberek országából. Ideje megírnom tapasztalataimat, mielőtt végleg elfelejtem mindet!
Az igazság az, hogy régóta nem írtam bejegyzést. Miután a freeblog szánalmasan hosszú vergődés után kínhalált halt, nem éreztem a kedvet a folytatáshoz, amit mi sem bizonyít, mint hogy eddigelé négy bejegyzés készült, s egyik sem az igazi geldar-stílusban, valami még hiányzik!
No de nem sokáig.
Vágjunk bele a hamburgerbe!
A nyár vizsgákkal és kínokkal indított, aminek 14-én szakadt vége.
Ekkor szálltam fel másodmagammal egy párizsi gépre, az illető kollégám lett, de nem találkoztam vele egészen Amszterdamig (Párizsból oda repültem az átszállás és ellenőrzések után.
Kitti mellett egy váratlan meglepetés, Márk is előkerült, hárman mentünk tehát magyarok New Yorkba.
Kitt kifejezetten neurotikus lány benyomását keltette bennem, Márk meg egész egyszerűen furcsa volt először - persze ismeretes, hogy nem könnyen kötök barátságokat, lányokkal meg amúgy sem nagyon barátkozom, inkább barátnőkké alakulnak az érdemesek.
Leszálltunk hát New Yorkban hat óra repülés után. Beütött életem első jet lagje, ami annyit jelent, hogy megelőzöd az időzónádat (nálunk a GMT+1 van, Amerikára más zónák érvényesek), és ha történetesen nyugatra repülsz, a Napnak nincs ideje lemenni. Így történhetett, hogy hat órán át repültünk az óceán fölött, délutánból délutánba. Nyomasztóan fáradt voltam, s életemben először náthásan szálltam fel a gépre, aminek eredményeként mindhárom leszállás alkalmával majd' széthasadt a fejem. De tényleg iszonyatos volt, nem szoktam majrézni amúgy.
Leszállás megvolt, bejutottunk az USA területére egy ujjlenyomatvétel után, majd metróztunk egészen Harlemig. Kittinek szerencséje volt, ő Brooklynba ment, Márkkal ketten eltévesztettük a megállót és a Die Hard díszletei között szálltunk ki.
Isteni volt.
Amíg Márk szállására értünk, három fehér embert láttam, és nem mintha bajom lenne a feketékkel, de kicsit úgy éreztem magam, mintha Afrikában lennék. A szállás maga az Amsterdam Avenue környékén volt, egy youth hostel. A foglalások egy éjjelre döbbenetesen sokba kerültek, 70 dollár környékére emlékszem, de talán még több is vót.
Így esett, hogy egy későbbi kollégámmal, Felivel történő megismerkedésem után (akit először szintén nem bírtam, és szintén ott szállt meg) nekivágtunk az éjjelnek Manhattanben.
Aznap ment a Japán-Elefántcsontpart mérkőzés, azt nézve döntöttünk be pár sört, aztán már jobb hangulatban osontunk fel a szobába, ahol jött a trükk.
Márk váltig győzködött, hogy foglaljam el az üres ágyat a szobában (mindegyik más tele volt és aludtak mán), de jó eszemre hallgatva inkább az ő ágya alá kucorodtam be, s reggelig aludtam, mint a téföl.
S milyen jól tettem, reggel látom, hogy a Márk által ajánlott ágyban fekszik valaki.
Nem volt azonban megállás - felkerekedtünk és a Port Authority buszvégállomásra metróztunk, ahonnan indult a buszunk Hancockba.
Indulás előtt öt perccel a magyarok közül természetesen még senki sem volt ott, Márkék vadászták össze őket odafent, míg lent őriztem a dógokat. Aztán meg Kittit, mert egyedüli magyarként ő odatanált a megállóba.
Maga a buszvégállomás irdatlanul nagy. Olyannyira, hogy ekkorát tán Angliában nem láttam, pedig a londoni Victoria Station ugyancsak nagy, s a blackpooli, prestoni sem kicsi. A Shudehill Manchesterben, ami minálunk közepesen nagynak számítana, a Port Authorityhez képest eltörpül...
Elég az hozzá, hogy a buszok több emelet (!) mélyre állnak be, megállókhoz. A föld alatt vagyunk, ezért terjeng a füst és a benzingőz, ami valószínűleg nem használ az emberek egészségének, persze ez csak tipp.
A buszút nem bővelkedett az eseményekben egész addig, míg a föld alatt utaztunk kifele New Yorkból. Aztán megláttam Manhattant a Hudson túloldaláról, s meg kellett jegyeznem, hogy eszméletlenül néz ki. Messziről.
Addigra tisztába kerültem még két illetővel, akik a kollégáim lesznek majd - Peti B és Ervin. Odaszegődött mellé egy csóka, aki meghallotta hogy magyarul beszélnek és felismerte (!) azt. Kiderült, hogy szobrászatot tanít és Sam a neve. Nagyon nem figyeltem oda a beszélgetésükre, inkább arra füleltem, a többieknek milyen az angolja. Peti B-é nem volt rossz, Ervinét elsőre elég gáznak ítéltem.
Az út végén aztán én is beszédbe elegyedtem az ürgével, Monticellónál ő továbbment, mink átszálltunk és indultunk azonnal Hancock felé.
Zöld hegyek és kéklő folyók mellett száguldottunk el, tipikus amerikai filmekbe illő benzinkutak, nagy áruházak, motelek mellett. De valami hiányzott.
Emlékszem, minden egyes alkalommal, mikor megérkeztem Angliába, milyen volt az egész...
Valahogy az emberben tudatosult, hogy ez itt most Anglia, ez itt most más, és hogy ami eddig volt, mostantól más lesz. Izgatott voltam.
Amerikában mindez elmaradt, s csak a legvégén jött elő, mikor stoppolásba fogtam Felivel. De az még később következik.
Egy Scott nevű srác jött ki elénk Hancockba, meg egy baromira dagadt csóka, akit azután egyszer sem láttam viszont (Scottie fiú a helyi mindenes a táborban) egy dzsippel meg egy vannal, úgy mentünk immár Pennsylvania útjain.
Ekkor még nem sejtettem, hogy az út környéki batár nagy hegyeket még viszont látom, csak annyira figyeltem, hogy az előttem balra ülő srác biztosan angol és hogy a közvetlenül mellette ülő csajnak bomba jó mellei vannak.
Geldar szokásosan.
A táborba érkezés után pihenő jött, mindenki lepakolt.
A hely, ahova beraktak minket, egyfajta tömegszállásra emlékeztetett: négy sima, és hat emeletes ágy volt, magyarán tizenhat ember fért el emitt. A lányok két ajtóval arrébb voltak, a veranda választotta el a két részleget, s pontosan nem emlékszem, hogy voltak ott az ágyak, de kb. annyian fértek be, mint nálunk.
Egyszóval visszatértek a kolis évek, s minden amit utáltam és szerettem azokban.
Már az első este magasra csapott a lábszag, s augusztus 29-ig úgy is maradt például.
Latinjaink megérkeztével minden este magasba törtek az érzelmek, szakítás, dráma és szappanoperák jöttek menetrendszerűen valamint skypeon, és észveszejtően sz*r zenék üzemelődtek bé maximum hangerőn. Willynek, a kolumbiai indiánnak hála, voltak azért baromi jók is, de alapvetően a f*s uralkodott.
Lett cickányunk, aki az alsó ágyakon alvók szekrényeit használta vécének; ebből kimaradtam, mert fenti ágyat választottam.
Kezdek attól tartani, hogy ennek így sose lesz vége - tehát most megszakítom az írást, s legközelebbre marad a többi, meg azutánra a még többi!
Addigra találjátok ki, hogy lehet kategóriákat csinálni, azt akarom, hogy oldalt szép sorra legyen Angol kalandok, Svéd kalandok, Német kalandok és Amerikai kalandok - a freeblogon ezt egyszerűbb volt megoldani...
No szép napot, és ne felejtsetek el inni az egészségetekre.

Geldy