Üdv népességem!
Valaki hozzáértő most már elárulhatná, hogy az istennyilába' kell kategóriákat csinálni. Egykori freeblogosokat akarok a látogatók közé! :D
Ott ez olyan frankón működött.
Írnám a közelmúlt történéseit, hisz időben még mindig Amerikában és júniusban járunk, se az elmúlt évekről, se a mostanában, hazatértem óta eltelt időről nem tudtam írni.
A régi blogomon oldalt olvasható versekről nem is beszélve, azok is gyarapodtak azóta.
Bosszantó.
Ott tartottunk valahol, hogy lecsengett az első stresszes időszak a konyhában, méltósággal fogadtam, hogy kitettek, és ledolgoztam egy pár napot karbantartóként, ahol a lányok táborában levő házikók ajtófélfáit festettem fehérre és igyekeztem felvenni a munka ritmusát.
Egy napom ekkoriban úgy nézett ki, hogy megreggeliztem, megtöltöttem egy műanyag üveget narancslével, leballagtam a karbantartók fészerjébe festékért és ecsetért, meg valami vaseszközért, ami elvileg segített volna abban, hogy a korábban nem látott, itt széles körben elterjedt eszközt kihuzigáljam a félfákból.
Ez valami olyasmi megoldás, mint idehaza (s persze odakint is) az irodai tűzőgép tüzzentyűje. Csak hosszabb.
Ezzel fogatják oda a gagyibb minőségű pozdorját a még gagyibb minőségű pozdorjához, és sűrűn imádkoznak, hogy Isten minél tovább tartsa meg a házat, ne rohadjon széjjel.
Könnyű építésű paradicsom.
Ezekben a napokban olvasgattam egy könyvet a fészerben, ami vagy Bobé (a főnök), vagy Tomé (ő a kisebbik, egyébként Bobnál mégis idősebb főnököm) volt. Benne volt a könnyű építésű házak felhúzásának menetrendje. Először húztam a számat, hogy mi ez a gáz, de voltak benne olyan megoldások fával kapcsolatban, amiket még életemben nem láttam idehaza, s ha ne adj' Isten az embernek egyszer háza lesz, akkor még jól jöhetnek.
Ervin, az erdélyi rákérdezett arra Tomnál, mikor épp nem dolgoztunk (ilyenből azért akadt nem egyszer), meddig tart egy ilyen ház élettartama. A választ nem csak ő, én sem akartam elhinni - tíz, tizenöt év alatt tönkremegy egy, a legnépszerűbb anyagból (fenyőfa) épített ház, s lehet toldozni-foldozni, vagy újat építeni.
Ez akkor a legjobb, mikor a gyerekeid kb. nyolc-tíz évesek, és elmagyarázod nekik, hogy ne haragudj Jimmykém, be kell dobozolnunk a cuccaid és takarodsz a nagyihoz egy kis időre, mert újjáépítjük a házat... :D
Az amerikaiak nálunk nem kevésbé praktikus népek, fejben. Ha jártatok mán vidéken vagy még inkább Erdélyben, láthattátok, mennyi esetben valósul meg az apám által össznemzeti kókánynak nevezett jelenség, azaz amikor elromlik valami vagy nem fasza, hogy lehet mégis működőképes, vagy legalább közel elfogadható szintre hozni az egészet. Így kerül ló a Daciába, Trabant a Zsuk-platóra és még sorolhatnám, de a tobzódó ökörségek mellett nagyobb számban vannak jelen azok a megoldások, ahol tényleg lehet látni, hogy az illető gondolkozott és megoldott egy aprónak tűnő, de jelentős problémát.
Amikor bölcsésszakra jöttem, még nem tudtam, kik fognak körbevenni. Mondjuk én mindenhol outsidernek számítok (ezt imádják bennem a hölgyek, esetleg a tizenkét oktávos hangterjedelmemet és hogy Santanát szoktam szólózni zongorán, ami utóbbi nem csak full értelmetlen, de ráadásul nem is igaz :D ), ezért először a szokott módon kívülről figyeltem a dolgokat. A mérnökök és társaik sokszor a lehető legunalmasabb társaságot biztosítják bármilyen alkoholhoz. Mennek a szakmai poénok, amiket kurvára senki sem ért rajtuk kívül, de olyanokat is ismerek (a híres Bandus itt a városban pl. ), akik igyekeznek kitörni a skatulyából, és sokoldalú tudásra törekszenek. Ebből csak annyit akarok kihozni, hogy a bölcsészek (ne feledjük, svéd irodalmat és nyelvészetet tanulok, kevés olyan szak van, ami ennél a való életben tökéletesen használhatatlanabb, viszont elméletben kiváló kutató lehetek majd - bár vétek lenne ellenállni a Tesco árufeltöltői állásnak) legendásan gyakorlatiatlan emberek lehetnek, tehát joggal tehetitek fel a kérdést, hogy vajon hogy a f*szba' nem untam meg azt, hogy mit csinálok nap mint nap.
A válasz valahol az outsiderrel magyarázható. Valahol pedig azzal, hogy sosem vesztettem el (eddig, tegyük hozzá) a kapcsolatomat a valósággal.
Számos olyan embert ismerek, akik átformálódtak, szemléletet váltottak, lubickolnak, esetleg szárnyalnak.
Egy közös van bennük, az, hogy gyerekkorukban vagy valamivel később nem számítottak aduásznak, és ezt egy idegesítő(nek ható) viselkedéssel és többnyire egyetlen területen érvényes nagy tudással próbálják ezt kompenzálni.
Persze nem Pista bácsiról beszélek, aki a rédei kocsmában megmondja a faszát hétvégente (sőt, hétköznapokon is, ugyanannyira beállva), hanem diplomásokról.
Lamaziussal, aki mostanában pimasz pincérként van jelen a blogpalettán, beszéltük szenteste előtti napon, mennyire rohadt idegesítőek a "feltört" emberek, akik nem sok mindenek voltak, most valamivel jelentősebbek (de kb. annyira, mint a fekete bolhák közt egy lila színű) és már megjelent a sztár attitűd, a végtelen szárnyalás, az átalakulás.
Azokkal az emberekkel jövök ki a legjobban, akik minden ellenére még mindig tudják önmagukat adni, nem képzelik el, hogy ők egy királyi család elveszett tagjai, akik hamarosan mindenkibe boldogan törölhetik a lábukat, mert még meg is lesznek dícsérve.
Mindannyian ismerünk ilyen embereket a hétköznapjainkból, egyesek (a szebb lelkületűek) még a baráti köreikben is őrizgetnek ilyeneket, mert akarják megbántani azzal, hogy barátom, te nagyon megváltoztál (és istentelenül idegesítesz, egyébként).
Valószínűleg nem nehéz észrevenni, hogy mennyire fontos az, hogy az ember tudja, honnan jön és hogy kihez hogyan érdemes hozzáállni.
De visszakanyarodva oda, ahonnan beindultam: én szeretek barkácsolni.
Ha visszaemlékszek, gyerekkoromban azt láttuk, hogy apámnak ha valami enyhébben (illetve néha egész extrémen) bonyolult technikai dolgot kellett megoldania, akkor előtört belőle a Homo habilis és váratlanabbnál váratlanabb módon oldotta meg azokat (talán kivételt képez a szoboszlói egyik lakásunk tetején épített "vezeték", amivel az antennát akarta rögzíteni, de szörnyen emlékeztetett egy egyszerű piaci zsinegre, ami se áramot nem vezet, és rögzítésre is alkalmatlan).
Ebből valami olyant akarok kihozni, ami könnyebben érthető meg, mint hogy magyarázzam, egyrészt valami olyasmi ebből a lényeg, hogy a valóságtól sose sikerült elszakadnom (erről egyébként lesz még szó), másrészt nem akarok átalakulni és feltörni vagy úgy viselkedni, mint aki nem tudja, hogy egészen lentről indulni milyen, vagy épp milyen olyan munkát végezni, ami marha érdekes, de valahogy úgy alakult, hogy a társadalmi megbecsültsége alacsony (ilyen a karbantartó is).
Ha egy gyakorlatközpontú rendszerben tanultam volna harmadik éve, azt mondanám, yeah, kész vagyok ismét a világra! Fogok én hamarosan saját házban fúrni-faragni, amellett, hogy olyan értelmiségi munkát végzek, ami nem rugaszkodik messze a köznapi valóságtól!
Mivel nem így történt, ezért az ilyen munkákat még inkább tudom értékelni az életszagúságuk miatt (is), sőt én pl. kifejezetten élveztem az egész fúrás-faragás-bedöglik a gép-megjavítást.
Meg a jobb mellű lányok levízipuskázását.
A fesztiválhangulat persze nem terjedt ki egész nyárra, sőt, ha őszinte akarok lenni, csak nyomokban jelent meg.
A miértre egész nyáron kerestem a választ, valami olyanra jutottam, hogy nem volt köztünk igazi vezérbika.
Először Márk, akiről már írtam, próbálkozott meg valami hasonlóval, de a kezdeti sikerek után gyorsan leívelt, ráadásul 25 évesen hogy vehettem volna komolyan egy tizenkilenc évest.
Egy közösség kiépülésében nagyon fontosak a hangadóak, és az is, mit mondanak, márpedig ha nincs mondanivaló, az emberek összezavarodnak (ezt a saját életemen is tapasztaltam már, legutóbb Angliában, mikor véletlenül én voltam a hangadó).
Másrészről a szokásos dolgokat (egyik srác, akit én ráadásul kifejezetten bírtam, meghúz egy csajt, aki egyébként nem a barátnője, ez kiderül és úristenúristen vagy ilyesmi témában dolgok) ilyen vezérhang híján nem tudta lereagálni a csoport, és elég sokszor emelkedett felszínre a bullshit.
Újabb zárójeles rész, csak röviden: életemben egyik legbüszkébb akkor voltam magamra (pedig ebből nincs igazán sok), amikor egy kolumbiai indián, akit igaztalanul b*sztak ki a táborból <nem feküdt le egy csajjal, aki cserébe kirakatta a szűrit> azt mondta, a táborban csak három emberre gondolt úgy, mint az ő embereire. Két régi barátjára, akik egyébként kolumbiaiak és ismeri őket sok ideje, és énrám.
Egy indián barátságát igen nehéz kivívni.
Ő azért ugrott most be, mert ő volt az (kevés számú ember mellett), aki hozzám hasonlóan szemlélte a folyamatokat, nem próbált meg nagy hanggal valami nagy és egyébként nyilvánvaló dolgot elmondani.
Bírom az ilyeneket.
Tehát lényeg ami lényeg: az az időszak, amikor karbantartóként dolgoztam, festettem és füvet nyírtam, rohadt jó volt.
Még akkor is, ha bevallottan és nem is egyszer lazsáltam a baseballpálya mellett (konkrétan aludtam egy jót délutánonként, de munkaidő lejárta előtt) és akkor is, hogyha jobban esett hosszú lábú szőke balerinákkal társalogni (erről még lesz szó később), mint kihúzni a tüzzentyűket a falból.
Az amerikaiak tehát ugyanúgy praktikus emberek fejben, mint az össznemzeti kókányt szorgosan gyakorló atyafiak ideát, viszont ott a hangsúly sokkal inkább a kényelmességen van.
Ez zavaró, mert ezt a reklámok praktikusságként próbálják bemutatni, pedig rohadtul nem az.
Vegyél orrszőr-eltávolítót, mert praktikus.
Vegyél huszadik féle felmosót, mert praktikus.
Mindez persze kurvára nem igaz, aki volt már velem akár egyszer is túrázni, az tudja, hogy mi a véleményem arról, ha a kényelmesség oldalán kell feláldozni valamit. Késői kelések, nagy hideg, kerthatárok szűnnek meg a praktikum jegyében. :D
De komolyan. Ha valamiért küzd és megküzd az ember, sokkal jobban tudja azt is meg magát is értékelni.
Nem az lesz, hogy de fasza, levágtam az orrszőrzetem, de praktikus volt, a boldogságom és a napom egyaránt teljes.
A karbantartói munkám azonban nem tartott örökké, egy szép napon Ross, a tábor egyik góréja beinvitált egy baráti csevejre.
Nehéz volt hozzászoknom, hogy úgy beszél az emberhez, mint a kiscserkészhez (ott ebben semmi kivetnivalót nem tanálna senki, de nekem újra alkalmazkodnom kellett ehhez), de amit akart, az már tetszett: minthogy kiderült, hogy beszélek angolul (ahogy az is, az eredetileg erre a posztra kiválasztott emberek viszont nem nagyon), be akar rakni portásnak. Lesz walkie-talkie, szállítólevelek ellenőrzése, miegymás.
Legyen így, vállaltam.
Aztán teltek a napok, és a kezdet napja végül az Istennek nem akart elérkezni.
Kiderült azóta, tavaly nyáron alkalmi melónak számított ez a munkahely, ha épp nagy volt a szükség, szóltak egy Ödönkének, aki bőszen kinyitotta a kaput a kamionoknak, majd beült Éhezők viadalát olvasni.
Az érkezésemmel a munkakör átalakult, és nem csak azért, mert én már a Trónok harcát olvastam, hanem azért is, mert úgymond ott felejtettem magam a kapunál.
A látogatói napokkal kezdtem, úgy emlékszem - szombat és vasárnap volt a szülők érkezésének napja.
Ezek lecsengésével Ross vissza akart irányítani a karbantartásba, de hogy, hogy nem, valahogy mindig visszatértem, mert csak azt láttam, hogy megy a káosz és senki sem tud bejönni a táborba.
Erre mondta Ervin, az erdélyi, hogy te csináltad jól, a zavarosban halásztál. :D
Csak részben van igaza, ami a következő szabadnapomon derült ki elsőnek, de később is előkerült sokszor.
Keddi napra esett első szabadnapom (13 napot dolgoztam szünnap nélkül), majd utána mindig szerdákra kerültek ezek. Biztonsági őrségem (portásságom?) első szünnapján (egy szerdán tehát) Jeff, az egyik sport manager lóhalálában homokfutózott fel a körletünk elé, s zörgetett fel elég zavaros álmaimból, hisz ment a gagyi a kapu előtt.
A válaszomra, hogy egyébként szünnapom lenne, mondta a másik dolgot, amire azóta is büszke vagyok:
"A shame (nevet). When you are at the gates, things get done."
Egy nem létező munkakört márpedig elég nehéz hiányolni!
Nem voltam persze a munka hőse, de ezekről a dolgokról a legközelebb lesz bővebben szó.
Mielőtt elkalandoznék teljesen, bezárom mára a bazárt. Időben nem sokat jutottunk előre, de ahogy nézem faszán sikerült szociológiailag megközelíteni a karbantartást, ideje innom egy sört végre és keresnem valakit, aki ért az oldalon megjelenő kategóriák szerkesztéséhez. :D
Kellemes karácsonyt mindenkinek!
