Üdv Népességem,
Tovább robog a Nascar, avagy belevetem magam az amerikai élményekről szóló irományok második felének megalkotásába. Vagy valami olyasmi.
Épp most tértem vissza kedvenc írónőnk, Mercy Varga's könyvtrilógiájának recenzióinak olvasgatásából, az eredmény az, hogy meg akarok halni. :D
Leslie , Gattolina és Lily tudja, miről beszélek.
Régi blogomon meg volt örökítve, hogyan küzdöttük fel magunkat a Karancs tetejére, hogy ott aztán elszabaduljon a free read. A szórakozás garantált volt, a műsort a Lépj! Létezz! Lélegezz! című mestermű biztosította, amely nemcsak az Elvált Nők Klubjában kaphatna helyet, mint kötelező olvasmány, de a helyesírással foglalkozó akadémikusok is bátran olvashatják, ha szeretnének véget vetni életüknek.
Valahol ott tartott az amerikai szál, hogy megérkeztünk Pennsylvania északkeleti csücskébe, mindenki elfoglalta a helyét, s vártunk további sorsunkra.
Másnap kezdődött a karnevál.
Mivel engem konyhai munkára vettek föl, oda tartottam reggel, nem kifejezetten frissen és egyáltalán nem boldogan. A blogjaimat hosszú ideje követők azt is vághatják, miért, emlékezhetünk a skót kalandomra, és a cottinghami csőtörésemre (ezek a történetek ugyan megsemmisültek a freeblog kapitulációjakor, de amint megmondjátok, hogyan kell oldalra kategóriákat csinálni, újra meg lesznek írva).
A konyhában egy hamisítatlan angol szakácsnő fogadott: gyors, pontos, és fasiszta, mint Margaret Thatcher.
Utóbbit nem jómagam ötlöttem ki, hanem angol kollégáim traktáltak vele kinti kalandjaim alatt.
A nő maga egy nyúlánk kutyára emlékeztetett, veres hajjal és tetovált háttal meg még ki tudja mivel, annyira nem mozgatta meg a fantáziámat, hogy utánajárjak.
A vezetési stílusában rengeteget kölcsönzött kollégájától Gordon Ramsaytől, megfűszerezve egy átlagos angol menedzser gyors és értelmetlen döntéseivel, melyet Hitler retorikájával koronázott meg.
Az ott eltöltött időm alatt megtanultam hogyan kell pánikszerűen zöldséget szelni és hámozni, hogyan kell pánikszerűen gépet takarítani, és hogy ha menedzser leszek véletlenül, hogyan ne irányítsam a személyzetet.
A lényeg annyi, hogy egy körülbelül hat fős csoport feladata volt a büfé elkészítése reggeli, ebéd, vacsora előtt, ha az egyéb, különleges rendezvényt nem számítom.
A körülbelül hat fős csoport megérkezett a konyhába, s miután fölfedezte a nagyjából tizenegyszer húsz méteres helyiséget (ha a mosogató területét nem számítom), elkezdte várni a csodát.
Utána tovább várt. Egy angliai helyen, fasiszta szakács ide vagy oda, megérkezik a Restaurant Manager (így hívjuk a konyha koordinátorát, hiába épp nem étteremben vagyunk), és elmondja, hogy mire számít, hol található minden, hova kell rakni mindent.
Kiváló szakácsnőnk és segédje, Danny Boy ilyenekkel nem bíbelődtek, valószínűleg valami keleti filozófiát követve abban bíztak, hogy a dolog majd csak kiforrja magát, és hogy a nyolcszáz ember élelmezése ad hoc módszerekkel is remekül megoldható.
A "dolog kiforrását" hősünk nem érte meg, mert három vagy négy nap konyhai tevékenykedés után kirúgta Mrs. Thatcher. Fájdalmam döbbenetes volt, amint kifelé haladtam, mosolyomat nehezemre esett elnyomni.
A srácok meg maradtak, hogy jöhessen a Best Summer Of Their Lives.
A konyhások ezt ellenben ha nem is tudták, hamarosan ráébredtek arra mi a dörgés, ezt olyan komolyan mondom, mint hogy a legvagányabb gyerek, Márk idegrendszere ment szét a leghamarabb, vagy hogy néhányan pár hét után rémálmokat láttak a konyhai területről.
Nagy felelősség úgy bedobni embereket a nagyon mély vízbe (800 gyerek, személyzettel együtt ezerre is rúghat - képzeljetek el egy sörfesztivált egy faluban, vagy egy kisebb városban), hogy sokuk életében nem dolgozott olyan helyen, ahol gyors döntéseket kell hozni, precízen kell megoldani mindent és ami a legfontosabb, menüt kell tervezni.
Ez az a dolog egyébként, amin a leginkább felbasztam magam.
Angliában eltöltött éveim alatt megtanultam a konyhákban, sokszor erre az általában marginális területre (Salad Bar) külön ember van a menőbb helyeken (Salad Chef), a kisebbeknél a Chef de Partie (részlegvezető) tervezi meg a menüt, a Head Chef (főszakács) jóváhagyásával - a legkisebb helyeken nyilván az oldja meg ezt is.
A konyha maga három részből állt, a raktárakat leszámítva (három fagyasztó szoba, ahol az élelem volt; egy raktárszoba, ahol a szemeteszsákok, kesztyűk, kötények s minden más; és egy ezektől jobbra, ahova csak később jutottam be, de teljesen üres volt).
Az étkezőcsarnok felőli részen volt a Front Line, két bejárattal. Itt tevékenykedett kedvelt szakácsnőnk és pubija, Danny Boy. A kezdeti időkben Viv, egy magyar szakácstanonc is velük dolgozott, hogy végül ő is a karbantartásban, majd az irodában kössön ki.
Emögött jobbra voltak a mosogatók, azaz Peti, Károlyi, Joe és Márk, hozzájuk később a mexikói csillag, Oscar csatlakozott. Az ő munkájukat Danny Boy koordinálta, és amit naponta változó utasításokkal és újabb meg újabb agymenésekkel igyekezett feldobni - ennek végeredményét (idegrendszeri gondok megjelenése meglepően hamar) már leírtam előbb.
A srácok egy idő után beletörődtek a sorsukba, ami szerintem katasztrofális, mert nagyjából úgy és annyit dolgoztak, mint egy rabszolga. Amíg én Felivel teniszeztem este hétkor meló után, addig a mi embereink vígan mosogattak.
A harmadik részleget pedig már említettem, a saláta bár és az örök vidámság területe.
Távozásom után pár héttel mutatták meg nekik, mi hol található, s bevezették egyiket-másikat a menütervezésbe.
Pár héttel a munkakezdet után.
Olyanokat, akik közül sokan még életükben nem dolgoztak.
Piros pont, és előterjesztés a Menedzserek Konferenciáján való megjelenési lehetőségre.
Én magam még kirúgásom napján ecsetet és festékesvedert ragadtam és belevetettem magam a munkába.
Valószínűleg nem akartak kirúgni, mert az egyrészt hamar felfedezték, hogy angolul tudok, másrészt csakhamar az is kiderült, hogy a rám bízott utasításokat végre is tudom hajtani - ha azok nem ordítva, szaladva és különféle eszközöket lóbálva érkeznek.
A karbantartók élete volt a gyöngyélet a konyhához képest.
Első héten a lányok táborát festettem le, de hogy mindnyájan értsétek, az mi, itt egy rövid leírás a táborról.
A hely kapuja délkelet fele nyílik, itt egy bódé található, valamint egy kuka, amit később asztalnak fogok használni, és könyvespolcnak.
Beljebb egy régi istállóépületből kialakított fészer-szerűség, azaz a Maintenance Shop, a karbantartók székhelye. Préselt lemez fallal elválasztva ettől áll, ugyanazon a földszinti részlegben a mosoda, itt szószátyár és csinos lányok mossák a dolgainkat. Ezen emelet felett van a Canteen, ami valamiféle játékterem és étkezde kombinációja. Biliárdasztal, pingpongasztal és arcade játékok vannak ott, amiket valamennyien ismerhetünk vidéki helyekről - beülős autószimulátor, vagy ilyesmik.
Itt nézzük meg Danny Boy videóját majd, amelyen síelés közben eltöri a lábát, amely alatt patrióta szálakat penget és kiderül róla, hogy annak ellenére hogy egy pubi, ő az igazi férfi.
És ugyancsak itt fogom megnézni a Belgium - Egyesült Államok meccset a vébéről, ahol ijesztően szembesülök azzal, hogy az amerikaiakról feltételezett feltétlen hazaszeretet a valóságban mennyit jelent.
A Canteen-Maintenance Shop épülete előtt a kapu felől érkező út elágazik; menjünk balra.
Egy dombra való felkapaszkodás után balra áll a Nature. Itt elvileg állatokat lehet megnézni, egy Luke nevű ausztrál dolgozik ott, meg többen, akiket nem ismerek. Jobbra az étkezőcsarnok nyílik, de balra megyünk, s egy teniszpálya mellett haladva megérkezünk a szállásunkra.
A szállás előtt székek vannak, amíg ki nem derül, hogy nem lehet cigizni, néha rágyújtok ott én is, később hátulra vonulnak a dohányosok.
A szállás verandájától balra lányok, jobbra srácok.
A teniszpályára visszatérve a szállásunk mellett egy görhoki-pálya látszik, mögötte már az erdőben egy áramelosztó árválkodik - később az ez előtti pocsolyákban krosszozunk egy gyepfutóval.
A görhokisok szentélye mögött nagy füves területen terül el a baseballpálya, ezen túl balra focipálya majd a mögött végtelen erdő található.
A baseballpálya alatt terül el a lányok tábora, itten festegetek első hetem alatt visszafogott lelkesedéssel és egyre erősebben vérző orral.
A tó, ahol rengeteget kajakozok (egy időben minden nap!) a lányok tábora után van.
Hogy a srácok táborához jussunk, a Canteen-Maintenance Shop alatt jobbra fordulunk. Az út egyenesen halad, a tábor alapítóinak háza után az iroda következi a bal oldalon, a jobb oldalon a nővérek épülete után a mozi, Danny Boy, és Mrs. Thatcher házikója következik, majd a skacok tábora.
Itt is van egy teniszpálya, egy kosárpálya, egy kosárcsarnok, ezek mögött deszkás park, amerikaifoci-pálya, még egy görhoki-pálya, meg egy lovarda.
A jobbra és balra tartó utak egy olyan épület alatt futnak össze újra, ami fogalmam nincs, mire volt használatos, mindenesetre a lányok tábora előtt van közvetlen.
Jobbra ettől egy mező nyílik, konditerem, esztergályos épület, gépszoba és zeneszoba sorakoznak a mindent körbeölelő erdő előtt. A fiúk tábora és ezek között van néhány személyzeti lakóépület, az úszómedencék és a cirkusz.
Láthatjátok, nem aprózták el, a gyerekek kb. paradicsomba érkeznek. A gond csak annyi, hogy ezeknek a kölköknek a túlnyomó része égetnivalóan rossz gyerek, elkényeztetett, tiszteletlen és kiválóan jelzi, miért nem érdemes az amerikai nevelési módszereket követnünk.
Később, mikor már a tábor előtt fogok lábat lógatni, egy helyi (inkább new yorki, de a lényeg hogy amerikai) tesitanártól megtudom, hogy a fegyelmezést valamikor a nyolcvanas években vették ki a(z) (testnevelés, de sejtésem szerint nem csak onnan) oktatásból, aztán megdöbbenten álltak a kibontakozó zűrzavar előtt.
Hogy megértsük, mi okozhatja a végletekig tiszteletlen gyerekek tömeges kitermelését, érdemes elolvasni néhány népszerű kinti pedagógus sikerkönyvét. Miután elsírtátok magatokat azon hogy mennyire nem vágják a témát, mindannyian relaxáljunk és imádkozzunk, hogy ezek sosem érkeznek meg hozzánk. És hogy nem válnak kötelezővé, bár jelenleg a mi oktatási rendszerünk is egy vidéki szennyvíztárolóra emlékeztet, tartalmával és szagával egyetemben.
Nevelni azért talán még tudunk.
A tesitanárra visszatérve: ő azért volt itt, hogy a munkájával fedezze a kölykének táboroztatási költségét. Paulnak hívták, s egy kifejezetten értelmes embernek ismertem meg, annak ellenére, hogy újabb és újabb döbbenetes dolgokat közölt arról, hogy vígan táborozó kölyke napi tíz órát játszik, és hogy mit lehetne tenni.
Az emberek már nem indulnak a power off gomb fele, ha valami változást akarnak?
Vagy ez is az ott dívó elvek miatt van, ti. a gyerek "kis felnőtt" s nem korlátozható semmiben?
Pozsik Jóska jutott erről eszembe, akivel manchesteri évem alatt találkoztam Oldham külvárosában, egy hatalmas raktárépületben.
Ő mesélte nekem, hogy amerikai kalandja (karbantartási főnök volt hosszú évekig) után hazatérve kint megszületett gyermeke itthon is napi hat-hét liter kólát ivott, és annyit evett, mint egy elefánt.
Apám szavait fejemben tartva annyit tanácsoltam neki, vonja meg tőle legalább részben ezeket.
Ti mindannyian tudjátok, hogy ha megisztok nem hat, de csak napi két liter kólát, néhány év alatt jöhet a rokonság összedobni egy új fogsorra, a többiről nem is beszélve.
Időnként nemet kell mondani. Ez ezeknek a kölköknek sosem lett mondva - így történhetett, hogy rám sem nézve nekem jöttek a fele akkora gyermekek, mikor a konyhai misszióm alatt a hosszú asztalt töltöttem fel kenyérrel s gyümölccsel.
Óriásit estek, meglepetésük pedig akkora volt, mintha Godzilla sétált volna be a kisszobába, közölve hogy meghozta a pizzát.
Az én meglepetésem ellenben minimális volt, hisz lassan tiszteletre tudtam szokatni őket. Mikor a tábor előtt őrködtem később, kénytelen voltam megfékezni a kópékat, nehogy kirohanjanak a buszok elé, vagy elvesszenek az egyébként embertelenül nagy erdőben - nekik nagy meglepetés, de eredmény.
Legközelebb a vérző orros festegetéstől folytatom - tehát még mindig az első hetekben járunk, büszkén és boldogan.
Jó hetet!
Geldy
