Prelude to Larsson

Üdv ismét!

Szokatlanul hamar jelentkezem - ideje végleg megágyazni a skandináv kalandoknak és megérkezni a nyárba!
Avagy: mi vezetett odáig, hogy a kilenc (gyűrű-) sátorhordozó északra deportálja magát, hideg vizet igyon reggelire, és vadabbnál vadabb vizeken evezzen?
Hamarosan kiderül.

Először is a Budai 50 lassú lecsengése várt hősünkre. A fájó lábszárak és főleg talpak egyöntetűen kiáltották május nyolcadika reggelén: mész te ám Svédországba!
A sarki coopba max. :D
Azért nem adom fel ilyen könnyen, így a napokig tartó vidám sántikálást hamarosan felváltotta a kalandorok ébredező jókedve.

A következő menés ötlete márpediglen részben az enyém, részben Elbow-é.
Történt ugyanis, hogy még régebbi Erdély-járásaim során szert tettem néhány térképre a Nyugati-Kárpátok hegyeiről (ismertebb nevén ezt Erdélyi-szigethegységnek nevezzük).
Ahogy csak nézegettem ezeket, meg is elevenedtek előttem a vad folyók, csillogó vízesések és maga Geldar, amint vígan nyargal egy éhes medve előtt valami hegyi szekérúton. :D
Később beszereztem egy Királyerdőt ábrázoló térképet is, és ahogy megláttam a legmagasabb pontjának nevét - Holdringató -, tudtam is, hogy erre egyszer vezetni fog az utak útja.

Elbow ekkoriban szorgalmazta volna egy svéd kalandokra bemelegítő túra megtartását, úgyhogy elhatároztam, hogy elmegyünk és megnézzük magunknak ezt a szép nevű vidéket.
Pontosan nem tudtam, hogy lehet oda eljutni, se azt, hogy mi vár majd ott reánk - abban azonban biztos voltam, hogy nem a medvék, Biharban ugyanis nagyon szórványosan élnek csak.
Társaimul szegődtek: Gattolina, Vizes Macska és Balázs (lakótársaim) és természetesen az VIIIth district main villainje - a könyökkel támadó.

Íme a bádogtetős megoldások egyike - Jádremete egyik temploma.

Az előkészületek nagyjából abból álltak, hogy a térképet nézegettem találgatva, hogyan néz majd ki a Jád völgye, valamint a duolingon kísérleteztem a román nyelv minél bővebb elsajátításával.
Így történik, hogy egy szempillantás alatt Élesden találom magam, és az eladó hölgynek mondom hogy "tizenkét virslit kérek", míg Elbow és Gattolina hátulról (kizárólag) lélekben támogat. xD
A virslit megkaptam.

Élesd ortodox temploma.

Élesd városa egyébként semmiben nem különbözik egy átlagos hajdúsági várostól.
A belseje a templommal és a fákkal egyszerre emlékeztet Újvárosra és Szoboszlóra is, szemügyre is veszem alaposan.
A románok ugyebár javarészt ortodoxok, úgyhogy a templomaik tetején nem nagyon találni református csillagot, a keresztjük is más helyenként, mint a katolikus templomainkon lévő - alul át van húzva ferdén.
Melyeknek egyébként a teteje is gyakran más mint a mieink - ezen a tájon előfordul, hogy bádoggal fedik be Isten vasárnapi chatablakait, amik így elég szépen ragyognak a napfényben.
Esőben pedig egész egyszerűen szürkék.
Elbownak külön tetszik egyébiránt, hogy a románok a magyarokkal ellentétben mindenhova kipakolják a zászlóikat - így a templomon is lobogtat egyet a nyugati szél.

Szerencsénkre az idő ekkor (május 26-ot írunk) kifejezetten jó, a társaság jó kedvvel ereszkedik-emelkedik a Királyhágó irányában.
Ahogy közelítünk, Balázs elkezdi átérezni a romániai sofőrködés igazi esszenciáját, ami főleg abban nyilvánul meg, hogy helyi társai egyáltalán nem spórolnak a gázzal (falvakban a főúton a 110-es tempó sem ritka belterületen).
Magában a hágóban is előfordul, hogy kapaszkodósávból előzik ki egymást a kamionok, a közéjük szorult Punto öt utasa pedig időről időre maga alá csinál... xD
Élménynek élmény, azt meg kell hagyni.

Pont mire Balázs kezdené átvenni a helyi boogie-t, elhajtunk a Jád völgyének kezdetét jelző műút előtt - a visszafordulás a várad-kolozsvári főút közepén nem annyira leányálom.

Jádremete főtere, előttünk balra a Vigyázó hegyei magasodnak.

Maga az út a Sebes-Körös völgyében kanyargó vasutat keresztezi elsőként (amely annak ellenére, ahogyan kinéz, egyébként használatban van), majd lassan emelkedve követi a Jád kanyarulatait egészen Biharfüredig (Stâna de Vale), ahonnét már megint ereszkedik majd egészen Belényesig.
Ahol annak idején nagyokat kalandoztunk Lazlow-val és Sophie-val, a Rozsdás-szakadék alján ugye, helikopterekkel kísérve. :D
Ezúttal azonban nem követjük Biharfüredig az erdei utat, a kiszemelt táborhely valahol a Lesi-tó partján vár majd ránk.
Előtte azonban jöhet a rodeó.
Balázs egyáltalán nem félősen nyomja neki a néhol szalagkorláttal megerősített szerpentinen, Elbow pedig szerencséjére középen ül, így nem nagyon látja az alatta elterülő szakadékokat (minden villainnek van kriptonitja, az övé a magasság).

Elbow és Gattolina a kocsma előtt.

Az azonban így is elég hamar kiderül számára, hogy a Lesi-tó megszűnt létezni.
Elméletem szerint egyszerűen megitták a vizét, vagy gazdálkodáshoz használták fel - az interneten elég változatos legendákat találhat az érdeklődő - mindenesetre az egykori, jó mély víztározó helyén most egy rét van új fákkal szegélyezve.

Az első (és egyetlen) nagyobb települést elérve, mely a Jádremete névre hallgat, ideje megkísérelni román tudásom kamatoztatását, azaz venni néhány sört. :D
Az eladóhölgy végtelenül kedves, a kölcsönös activitys megpróbáltatások (melynek során kézjelekkel jelzem, hogy két bontott és egy nem bontott temesvári sört vinnék, nagy derültségre)

A barkochba és az Activity különös elegye sikerre vezet.

után megnézzük a falucska két kiállított

Sátrak állítása a Jád partján.

tüzérségi lövegét is, amellyel egyébként gyanúm szerint épp a magyarokat űzhették el az első világháború során.
No de a múlt az elmúlt.

A Melinda panziónál hajtunk le a füredi útról, és megpróbálunk valamiféle táborhelyet találni; mivel a térképemen a tó igenis létezik, előzetesen a partjára gondoltam volt leverni a sátrainkat.
Ennek teljes hiányában végül is Elbow találja meg a legjobb megoldást: közvetlenül a Jád partja mellett egy négyszögletű tisztást, ahova bőven elfér az autó is - meg a sátrak is valamennyien.
Közel a víz, szabadon nő a kakukkfű - így még az is belefér, hogy tehénlepények garmadája is tarkítja a mezőcskét.
Hamarosan ezek gyártói is megjelennek egyébként a mezőn, gazdájukkal egyetemben.
Utóbbi irdatlan kurjantásokkal kíséri tehenei útját és ahogy lépdel, az embernek az a benyomása, hogy valószínűleg enyhén fogyi a csávó.
Csakhamar kiderül a valóság - egész egyszerűen részeg, de nem gyengén. :D
A teheneket tehát északról délre tereli, majd délről vissza északra, s utóbbi művelet annyira megerőltetőnek bizonyul, hogy hatalmasat vágódik, majd az árokban rövid időre meg is pihen. :D

Tehenek és gulyás uram, itt már talpon.

Hősünk Oroszlány zászlajával.

Időközben már épülnek is sátraink vidáman - az alkony közeleg, s jó lenne tábortüzet rittyenteni, mielőtt leszáll az est.
A sátrak után tehát nekiállunk a tűznek és hamarosan vidáman lobog is őkelme - rajta meg nekiállnak sülni nyárson az Élesden vásárolt virslik, amik kifejezetten finomnak bizonyulnak.

Este (mivel megkérdőjelezhető elmeállapotban gitárt is bepasszíroztam volt az amúgy is csurig tele Puntoba) azon gondolkozom (illetve főleg Elbow és Gattolina), hogy ideje hogy megszólaljon a Countless Vans-blues, de fáradtnak érzem magam, így befészkelem magam a sátor aljára.
Egy darabig legalább is.
Aztán (itt Elbow veszi át a szót) arra lettem figyelmes, hogy mozgolódás támad a sátorban, majd egy eget rengető böfögés után kiemelkedik Bence és gitárral a kezében megindul felénk.
Szóval a parázsló tűz mellett játszom néhány számot mindenki nagy örömére, bár kb. mindenkit bosszant, hogy a hibáimat rendszerint kommentálom, és ha elfelejtem a dalszöveget (ami megesik) akkor mindenféle ökörséggel pótolom ki a sorokat. :D

Másnap reggel aztán ideje felcihelődni - várnak a hegyek.
Elsőnek is bepakolunk a kocsiba és elhajtunk a falu legdélebbi házaihoz, ahol a kék háromszög jelzésen kell(ene) megindulnunk.
Előtte azonban szerzünk egy doboz cigit egy csajtól, aki egyrészt csinos, másrészt mikor nekiállok valahogy mondatokat fabrikálni, szól, hogy mondhatod ám magyarul is.
Side note: a cigi ideát rohadt drága.
Szóval nemsokára már egy erdei úton emelkedünk fel és fel.
Gattolina vidáman fotózza a szebbnél szebb vadvirágokat, Elbow figyelmét pedig a hátunk mögötti eszméletlen hegytömbök kötik le - az enyémet főleg az, hogy gyanúm szerint rossz irányba megyünk.
Már jóval föntebb határozom el, hogy nem az igazi ez így, úgyhogy viharfelhők árnyékában vissza is ereszkedünk sikeresen a Jád hídjához, ahol megpillantom a jelzést.
Egy ősi híd betonkorlátján.
Térd magasságában.
Yeah.
Innentől kicsit szaporábbra fogom a tempót, mert a fellegek folyamatosan tódulnak bé a völgybe és félő, hogy f*ssá fogunk ázni.

Jön a vihar.

Egy fémkereszt előtt tartunk pihenőt elsőnek, ahol feltárul a völgy előttünk és a látvány legyünk őszinték: lenyűgöző.

Elbow az oroszlányi zászlóval.

Amíg a többiek fotóznak, azt találgatom, vajon megéri-e kockáztatni és továbbhaladni a most már valóban kék háromszöggel jelzett úton előre.
Úgy döntök, igen, úgyhogy megyünk is amíg a domborulat tart (már egyébként ismét nem a turistaúton), majd megkezdődik az ereszkedés kidőlt fák törzsén-tetején-aljnövényzetén keresztül.

Balázs büszkén áll a letarolt fenyvesben - a hölgyek
még küzdenek.

Egy darabig legalább is, aztán elkezd csepegni az eső és ideje visszavonulót fújni.
A fémkereszt szomszédságáig jutunk, majd leszakad az ég irgalmatlanul.
Egy kőfülkében csücsül tehát a társaság, míg a völgy tetejit a felhők, alját pedig az eszméletlen mennyiségű csapadék ostromolja.
Mellettünk villámok csapnak bé (a legközelebbi tán jó száz méterre vág be mellénk), elég vad élmény.
Két túrázóval is találkozunk - már visszafele jönnek a Bulz-kő irányából, amit első állomásnak szántam volna, egyikük félmeztelenül, halászsapkában és gyermektáskával amolyan békebeli horgász benyomását kelti.
Ő mondja, hogy nem érdemes a kőfülkében sokat ücsörögni, mert oda nagyobb eséllyel vág be a villám, mintha az ember elindul és megy valamilyen biztosabb helyre.
Meg is fogadjuk a tanácsát és rövidesen visszafele galoppozik a társaság a kocsi felé.

Annyi eszünk szerencsére van, hogy a sátrakat előzetesen elbontottuk volt, úgyhogy ázottan vagyunk ugyan, de a táborunkat nem tépázza meg az ítéletidő.
Az út hazafele ugyanolyan vonalon zajlik, mint idefele jövet - gördülő hegyek, legelők a dombtetőkön és a völgy kijáratánál fantasztikus fehér sziklák intenek búcsút, a végén pedig Balázs tiszteletbeli román sofőrré avattatik.
Mivel azonban a Holdringatót nem sikerült megostromolni, ide bizony nemsokára visszatérünk.

A túrát követő hetek aztán lázas készülődéssel telnek.
Hol a Gólyában futok össze egy csinos szőke csajjal (aki budainak néz mert van stílusom és egész kedves, mielőtt megsértem az orvostársadalmat kollektíven - amihez ő is tartozik nemsokára XD), hol Andrissal nézzük a svéd-német vébé-meccset körbeölelve kizárólag a németeknek szurkolókkal.
A terv azonban készen van - rénszarvasok, jövünk!

Legközelebb megindulunk tehát Északra a szokásos felkiáltással:
Te is fiam, Larsson?

The difference between...

medicine and poison is in the dose.

Mindenki nyert, és nem csak az aki erre tippelt.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy befejeztem egy remek túrát a srácok koszorújával, és 'Szoboszló felé száguldok egy vonattal (igen, néha a MÁV is képes ilyesmire).
A cél: fát vágni öreganyám kertjében, meglátogatni unokabátyámékat, Balázsékat és szétnézni eredeti városomban.
Mind teljesül a kevés számú nap alatt amit itt töltök, egy csavarral.
A csavar szó szerinti lesz, de ne siessünk előre.

És ez fogad - a nemzeth idiótája plakáton.

Szóval megérkezésem 'Szoboszlóra zökkenőmentes - este van, még a túráról megmaradt ágakkal és levelekkel a hajamban érkezem meg öreganyám kertjébe, aki úgy örül nékem, mint a rég nem látott vendégnek.
Mondjuk rég nem látott vagyok és vendég. :D
Szóval este lévén máris érkezik a vacsora, majd alszok, mert holnap úgy sejtem, a kertben lesz dolgom.

Természetesen így is lesz.
Öreganyám a tipikus keleti ember.
Az ember rákérdez, mit kell segíteni, hát minden rendben megyen, nincs gond most épp.
Aztán ahogy noszogatja az ember, csak kiderül, hogy a fenyőfát nyírni, a virágokat gyomlálni kék, a levágott fákat takaró ponyva repedezett és cserélendő lenne - mire észbe kap az ember, már a nyakában egy komplett kertészbrigád napja és még csak délelőtt tizenegy van. :D
De nem bánom.
Odahaza érzem igazán, hogy milyen életre vágyakozok később, mikor már úgymond megteheti az ember.
Kertre meg a benne végezhető végtelen mennyiségű munkára, és eme kert aligha Budapesten leszen.

Öreganyám természetesen a konyhában serénykedik.

Nem láttam még olyan vidéki embert, aki belefáradt volna abba, hogy napja végén kimegyen a kertjébe, lefekszik a hintaágyába, fölpattint egy sört, és nézi a naplementét, miközben benn az asszony a kicsiket igazgatja.
Olyan belvárosi nyugdíjas asszonyt viszont láttam, aki ötven négyzetméterén járőrözik, a fiatal szomszédokat lesi és hallgatja, sejthetően azért mert kurvára nem tud mit kezdeni az életével (Marcell the Gazelle, Tibi D, Elbow egykori szomszédjai és még sorolhatnám a gangra zárt boszorkányok izgalmas életútját, napi tevékenységeinek sokszerű sorát).

Persze itt is vannak megkeseredett és alkoholba menekülő emberek jócskán. De legalább az illető a saját udvarján ájul el, nem más folyosóján, erkélyén.
Vagy éppen az árokban tölti a mámoros estéjét - Pesten nem nagyon vannak ilyenek (már árokból, részeg faszból millió). xD

Szóval eme vasárnapi napon fűrészelem tehát a fenyőfát, majd a levágottját aprítom lelkesen - jót tesz a munka, érzem.

Íme a kert és a már megnyírt fenyő bal oldalt.

Délutánra már az egyéb kerti tevékenységekben megfáradva iszom a kávémat (!), mielőtt átmennék Balázsékhoz.
A gyerkőceik örvendezve fogadnak - a kicsi Én egyből mászna a nyakamba, a nagyobbik meg frizbizne - inkább kimegyünk tehát az utcára, aztán dobáljuk amíg huszadjára is be nem dobom a szomszéd liliomjaiba és már én érzem hogy ez így égő. xD
Közben Balázs és apósa a kerítésüket gyártják éppen.
A régi lécek egykor fehérben pompáztak, de ezekre már csak az itt-ott fellelhető foltok emlékeztetnek.
Az új lakók pedig aligha vevők a rusztikusra (azóta eladták), úgyhogy ideje frissre cserélni a kerítést.
Amíg frizbiről focira váltunk az idősebbik lurkóval, haladnak is - de Balázs apósa az utolsó lécnél sikeresen csontig fúr unokabátyám kezébe, ekkor a munka megszakad.
Ideje hogy a nagy riadalomban a gyerkőcöket a hátulsó ugrálóvárba tereljem (nemigen nekik való a látvány, megmondom őszintén nekem se egyszerű), majd a láthatóan sokkot kapott áldozatot be is kötözöm, emlékeim szerint egy felest is megitatok vele.
Nagyjából fél óra és jobban is lesz; én ekkor hazatekerek, mert átvérzett a kötésem, így irány a debreceni kórház.

Másnap aztán a vonatomhoz még kijön Balázs mester, jót beszélgetünk. Mindenki túlélte, a gyerekek már szinte el is feledték - én meg úgy jártam mint Kerényi Imre és megírtam.

Hazafele a vonaton aztán már megint emlék a puszta.
Mint ahogy mindig az, és mindig az is lesz.
Legfrissebben most hétvége után, amikor is Viktor mesterrel megkezdjük hosszú menetelésünket az Alföldi Kék vonalán!

Íme a szoboszlói reptér - és végtelensége.

Egyelőre azonban májust írunk és a következő nagy kihívást a legendás Budai 50 jelenti.
Valahogy ahogy közeleg az időpont, mindenki kihátrál (érthető okokból, meleg időben embertelen nehéz tud lenni a táv), egy azaz egy leány marad talpon a vidéken: Marcell the Gazelle barátnője, aki velem tart a hosszú úton, Szépjuhásznétól Szépjuhásznéig.

Ő egy rendkívül szívós leányzó egyébként - a júliusi svéd kalandon is ő lesz az egyik zászlótartója a társaságnak.
Így nem is különösebben tartok tőle hogy bármi gond lesz, akár az erőnléttel, akár az eltévedéssel; utóbbi azért felüti majd a fejét, de nem leküzdhetetlenül.
Jó időben indulunk a fentebb említett Szépjuhásznétól, a Hárs-hegyig nem is történik semmi különös - leszámítva azt, hogy rögtön egy baszott nagy emelkedővel kezdünk.
Eszembe is idéződik a legeslegelső teljesítménytúrám 2003 májusában, apámmal és csapatával; ma már jobban bírom egy fokkal , mint tizenöt évesen.

És nem csak én - Gazelláné szabja meg a tempót az elején, nem tévedés.
Hegy hegyet követ, mi pedig haladunk a gyönyörű, zöldellő erdőben Budapest nyugati határszélein. a Szépvölgyi úthoz való felmászás ma is pontosan olyan halálos, mint annak idején, amikor Sandybell megjegyezte a lejtő tetején (15 éves fejjel) az erdőből előbukkanó, legendás János bácsira (édesapja), hogy "hát így engedjem el..." :D

A Kék Csávó itt épp nem téved el - de ami késik, nem múlik.

Íme hősünk egy kidőlt bükkfa törzsén.

A Kerek-hegy környékén kezdődik az első kevergés, s bukkan fel egyúttal a Kék Csávó.
Ő lesz majd az, aki a túra folyamán rendre megelőz minket, majd magabiztosan elindul a rossz irányba - az elején még követjük ezen irányokba, aztán később már tanul az ember. :D
Itt még nem így van, így csakhamar arra eszmélek, hogy Pesthidegkút felé tartunk, ami amúgy nem képezi a túra részit, szóval valami kurvára nincsen rendben. xD
Visszafordulunk, majd fel is emelkedünk arra a hegyre, amelyikre kell - tovább haladva pedig hamarosan megérkezik a Paprikás-patak völgye.
A vízesésre sajna most nincs idő, fentebb azonban készül rólam egy egész jó kép, melyen hiába próbálok meg nem negédes fejet vágni.
Hiába, körülbelül hat méter magasan állok egy törzsön az aljnövényzet felett...

A zöld jelzés mellett alaposat ebédelünk (még a Paprikás-patak megjelente előtt), majd jöhet az első keményebb holtpont: Solymár határától föl a Zsíros-hegyre.
Kilométereken keresztül emelkedünk (akárcsak a hőmérséklet), igazán embert próbáló, monoton, elkeserítő szakaszon - de nincsen megállás.
A legendás Muflon itatóban betolunk egy sört korsó szódát, majd felemelkedünk a Nagy-Szénásra (előző túrám helyszínére).
A szívem kalapál mint az atom, de utána fent jól esik leülni és megnézni ismét a Pilis árkát.

Gazelláné szódázik.

Meg a zöldellő erdőket, a fehérlő ormokat - s nem utolsó sorban a köröttünk körben viháncoló nyugdíjasokat, akikben valamelyik pilisi falu lakóira ismerek.
A következő szakasz az, ahol 2003-ban sokat kavarogtunk jelzések híján - ezúttal megtaláljuk a helyes utat és valahogy felküzdjük magunkat a Nagy-Szénásnál nem sokkal alacsonyabb Kutya-hegyre.



Pont akkor érünk fel, amikor már azt érzem hogy elhagy minden erőm - következhet hát a végtelenül hosszú (vagy legalább is annak tetsző) szakasz Telkibe, amelynek során ismét felbukkan a Kék Csávó és ismét a rossz irányba távozik vígan.

Telkiben egy kútból vételezünk friss vizet - áldás.
Majd jöhet a kivezető szakasz, (melynek során a Kék Csávó balról tér be az útra messze előttünk, majd két hölggyel tovább megy jobbra, a rossz irányba ismét), majd az embert próbáló út fel a Fekete-hegyekbe, ami ezúttal sem könnyebb, mint a híres első túrámon.
Az erdő közepén természetesen vannak emberek mindig, ezúttal két újgazdag figura teker elektromos hajtású bringákon (alsó hangon fél milla) a rossz irányból a rossz irányba.
Miközben az útról kérdeznek Remeteszőlősre, végig tolják a flegma stílust, úgyhogy én is csak így tessék-lássék irányítom el őket valamerre - nem lepne meg, ha még mindig valahol az erdőben kódorognának hosszú szakállal és végre hajtást segítő elektronika nélkül.

Az út nem ér véget - Gazelláné azonban eddigre alaposan elfárad (túl vagyunk 35 kilométeren már), úgyhogy régi gáz sztorikat mesélek magamról, hogy valamennyire visszaadjam az életkedvét - ez sikerül is természetesen.
Geldarnak rengeteg olyan története van, amelyben beég - természetesen ezeket a különleges alkalmakra tartogatja... xD
A Petneházy-rétig rendben talpalunk, aztán még a borzasztó Fekete-fejet sem kerüljük meg sokakkal ellentétben.
Lehet pedig kéne, mert utána elvétem az irányt és egy általam teljesen ismeretlen műúton érünk be a célba - de beérünk!!
Óriási a büszkeség és a különböző izomfájdalom mindkettőnkben.
Abban állapodunk meg, hogy ha ez sikerült, a svéd kaland már meg sem fog kottyanni - júliusban ez kiderül majd, hogy mekkora kincstári optimizmus volt. :D
A túra azonban done, a jelvény megvan, az emlék nem kevésbé.

Ezzel zárom is mára a kalandok sorát - legközelebb erdélyi visszatéréssel érkezek és a svéd kaland utolsó előkészületeivel.