The difference between...

medicine and poison is in the dose.

Mindenki nyert, és nem csak az aki erre tippelt.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy befejeztem egy remek túrát a srácok koszorújával, és 'Szoboszló felé száguldok egy vonattal (igen, néha a MÁV is képes ilyesmire).
A cél: fát vágni öreganyám kertjében, meglátogatni unokabátyámékat, Balázsékat és szétnézni eredeti városomban.
Mind teljesül a kevés számú nap alatt amit itt töltök, egy csavarral.
A csavar szó szerinti lesz, de ne siessünk előre.

És ez fogad - a nemzeth idiótája plakáton.

Szóval megérkezésem 'Szoboszlóra zökkenőmentes - este van, még a túráról megmaradt ágakkal és levelekkel a hajamban érkezem meg öreganyám kertjébe, aki úgy örül nékem, mint a rég nem látott vendégnek.
Mondjuk rég nem látott vagyok és vendég. :D
Szóval este lévén máris érkezik a vacsora, majd alszok, mert holnap úgy sejtem, a kertben lesz dolgom.

Természetesen így is lesz.
Öreganyám a tipikus keleti ember.
Az ember rákérdez, mit kell segíteni, hát minden rendben megyen, nincs gond most épp.
Aztán ahogy noszogatja az ember, csak kiderül, hogy a fenyőfát nyírni, a virágokat gyomlálni kék, a levágott fákat takaró ponyva repedezett és cserélendő lenne - mire észbe kap az ember, már a nyakában egy komplett kertészbrigád napja és még csak délelőtt tizenegy van. :D
De nem bánom.
Odahaza érzem igazán, hogy milyen életre vágyakozok később, mikor már úgymond megteheti az ember.
Kertre meg a benne végezhető végtelen mennyiségű munkára, és eme kert aligha Budapesten leszen.

Öreganyám természetesen a konyhában serénykedik.

Nem láttam még olyan vidéki embert, aki belefáradt volna abba, hogy napja végén kimegyen a kertjébe, lefekszik a hintaágyába, fölpattint egy sört, és nézi a naplementét, miközben benn az asszony a kicsiket igazgatja.
Olyan belvárosi nyugdíjas asszonyt viszont láttam, aki ötven négyzetméterén járőrözik, a fiatal szomszédokat lesi és hallgatja, sejthetően azért mert kurvára nem tud mit kezdeni az életével (Marcell the Gazelle, Tibi D, Elbow egykori szomszédjai és még sorolhatnám a gangra zárt boszorkányok izgalmas életútját, napi tevékenységeinek sokszerű sorát).

Persze itt is vannak megkeseredett és alkoholba menekülő emberek jócskán. De legalább az illető a saját udvarján ájul el, nem más folyosóján, erkélyén.
Vagy éppen az árokban tölti a mámoros estéjét - Pesten nem nagyon vannak ilyenek (már árokból, részeg faszból millió). xD

Szóval eme vasárnapi napon fűrészelem tehát a fenyőfát, majd a levágottját aprítom lelkesen - jót tesz a munka, érzem.

Íme a kert és a már megnyírt fenyő bal oldalt.

Délutánra már az egyéb kerti tevékenységekben megfáradva iszom a kávémat (!), mielőtt átmennék Balázsékhoz.
A gyerkőceik örvendezve fogadnak - a kicsi Én egyből mászna a nyakamba, a nagyobbik meg frizbizne - inkább kimegyünk tehát az utcára, aztán dobáljuk amíg huszadjára is be nem dobom a szomszéd liliomjaiba és már én érzem hogy ez így égő. xD
Közben Balázs és apósa a kerítésüket gyártják éppen.
A régi lécek egykor fehérben pompáztak, de ezekre már csak az itt-ott fellelhető foltok emlékeztetnek.
Az új lakók pedig aligha vevők a rusztikusra (azóta eladták), úgyhogy ideje frissre cserélni a kerítést.
Amíg frizbiről focira váltunk az idősebbik lurkóval, haladnak is - de Balázs apósa az utolsó lécnél sikeresen csontig fúr unokabátyám kezébe, ekkor a munka megszakad.
Ideje hogy a nagy riadalomban a gyerkőcöket a hátulsó ugrálóvárba tereljem (nemigen nekik való a látvány, megmondom őszintén nekem se egyszerű), majd a láthatóan sokkot kapott áldozatot be is kötözöm, emlékeim szerint egy felest is megitatok vele.
Nagyjából fél óra és jobban is lesz; én ekkor hazatekerek, mert átvérzett a kötésem, így irány a debreceni kórház.

Másnap aztán a vonatomhoz még kijön Balázs mester, jót beszélgetünk. Mindenki túlélte, a gyerekek már szinte el is feledték - én meg úgy jártam mint Kerényi Imre és megírtam.

Hazafele a vonaton aztán már megint emlék a puszta.
Mint ahogy mindig az, és mindig az is lesz.
Legfrissebben most hétvége után, amikor is Viktor mesterrel megkezdjük hosszú menetelésünket az Alföldi Kék vonalán!

Íme a szoboszlói reptér - és végtelensége.

Egyelőre azonban májust írunk és a következő nagy kihívást a legendás Budai 50 jelenti.
Valahogy ahogy közeleg az időpont, mindenki kihátrál (érthető okokból, meleg időben embertelen nehéz tud lenni a táv), egy azaz egy leány marad talpon a vidéken: Marcell the Gazelle barátnője, aki velem tart a hosszú úton, Szépjuhásznétól Szépjuhásznéig.

Ő egy rendkívül szívós leányzó egyébként - a júliusi svéd kalandon is ő lesz az egyik zászlótartója a társaságnak.
Így nem is különösebben tartok tőle hogy bármi gond lesz, akár az erőnléttel, akár az eltévedéssel; utóbbi azért felüti majd a fejét, de nem leküzdhetetlenül.
Jó időben indulunk a fentebb említett Szépjuhásznétól, a Hárs-hegyig nem is történik semmi különös - leszámítva azt, hogy rögtön egy baszott nagy emelkedővel kezdünk.
Eszembe is idéződik a legeslegelső teljesítménytúrám 2003 májusában, apámmal és csapatával; ma már jobban bírom egy fokkal , mint tizenöt évesen.

És nem csak én - Gazelláné szabja meg a tempót az elején, nem tévedés.
Hegy hegyet követ, mi pedig haladunk a gyönyörű, zöldellő erdőben Budapest nyugati határszélein. a Szépvölgyi úthoz való felmászás ma is pontosan olyan halálos, mint annak idején, amikor Sandybell megjegyezte a lejtő tetején (15 éves fejjel) az erdőből előbukkanó, legendás János bácsira (édesapja), hogy "hát így engedjem el..." :D

A Kék Csávó itt épp nem téved el - de ami késik, nem múlik.

Íme hősünk egy kidőlt bükkfa törzsén.

A Kerek-hegy környékén kezdődik az első kevergés, s bukkan fel egyúttal a Kék Csávó.
Ő lesz majd az, aki a túra folyamán rendre megelőz minket, majd magabiztosan elindul a rossz irányba - az elején még követjük ezen irányokba, aztán később már tanul az ember. :D
Itt még nem így van, így csakhamar arra eszmélek, hogy Pesthidegkút felé tartunk, ami amúgy nem képezi a túra részit, szóval valami kurvára nincsen rendben. xD
Visszafordulunk, majd fel is emelkedünk arra a hegyre, amelyikre kell - tovább haladva pedig hamarosan megérkezik a Paprikás-patak völgye.
A vízesésre sajna most nincs idő, fentebb azonban készül rólam egy egész jó kép, melyen hiába próbálok meg nem negédes fejet vágni.
Hiába, körülbelül hat méter magasan állok egy törzsön az aljnövényzet felett...

A zöld jelzés mellett alaposat ebédelünk (még a Paprikás-patak megjelente előtt), majd jöhet az első keményebb holtpont: Solymár határától föl a Zsíros-hegyre.
Kilométereken keresztül emelkedünk (akárcsak a hőmérséklet), igazán embert próbáló, monoton, elkeserítő szakaszon - de nincsen megállás.
A legendás Muflon itatóban betolunk egy sört korsó szódát, majd felemelkedünk a Nagy-Szénásra (előző túrám helyszínére).
A szívem kalapál mint az atom, de utána fent jól esik leülni és megnézni ismét a Pilis árkát.

Gazelláné szódázik.

Meg a zöldellő erdőket, a fehérlő ormokat - s nem utolsó sorban a köröttünk körben viháncoló nyugdíjasokat, akikben valamelyik pilisi falu lakóira ismerek.
A következő szakasz az, ahol 2003-ban sokat kavarogtunk jelzések híján - ezúttal megtaláljuk a helyes utat és valahogy felküzdjük magunkat a Nagy-Szénásnál nem sokkal alacsonyabb Kutya-hegyre.



Pont akkor érünk fel, amikor már azt érzem hogy elhagy minden erőm - következhet hát a végtelenül hosszú (vagy legalább is annak tetsző) szakasz Telkibe, amelynek során ismét felbukkan a Kék Csávó és ismét a rossz irányba távozik vígan.

Telkiben egy kútból vételezünk friss vizet - áldás.
Majd jöhet a kivezető szakasz, (melynek során a Kék Csávó balról tér be az útra messze előttünk, majd két hölggyel tovább megy jobbra, a rossz irányba ismét), majd az embert próbáló út fel a Fekete-hegyekbe, ami ezúttal sem könnyebb, mint a híres első túrámon.
Az erdő közepén természetesen vannak emberek mindig, ezúttal két újgazdag figura teker elektromos hajtású bringákon (alsó hangon fél milla) a rossz irányból a rossz irányba.
Miközben az útról kérdeznek Remeteszőlősre, végig tolják a flegma stílust, úgyhogy én is csak így tessék-lássék irányítom el őket valamerre - nem lepne meg, ha még mindig valahol az erdőben kódorognának hosszú szakállal és végre hajtást segítő elektronika nélkül.

Az út nem ér véget - Gazelláné azonban eddigre alaposan elfárad (túl vagyunk 35 kilométeren már), úgyhogy régi gáz sztorikat mesélek magamról, hogy valamennyire visszaadjam az életkedvét - ez sikerül is természetesen.
Geldarnak rengeteg olyan története van, amelyben beég - természetesen ezeket a különleges alkalmakra tartogatja... xD
A Petneházy-rétig rendben talpalunk, aztán még a borzasztó Fekete-fejet sem kerüljük meg sokakkal ellentétben.
Lehet pedig kéne, mert utána elvétem az irányt és egy általam teljesen ismeretlen műúton érünk be a célba - de beérünk!!
Óriási a büszkeség és a különböző izomfájdalom mindkettőnkben.
Abban állapodunk meg, hogy ha ez sikerült, a svéd kaland már meg sem fog kottyanni - júliusban ez kiderül majd, hogy mekkora kincstári optimizmus volt. :D
A túra azonban done, a jelvény megvan, az emlék nem kevésbé.

Ezzel zárom is mára a kalandok sorát - legközelebb erdélyi visszatéréssel érkezek és a svéd kaland utolsó előkészületeivel.