Russian Girl Rising - 3. rész

 Üdv zenerajongók és Jimmy-fanok!

Ideje ismét egy új fejezetnek - lassacskán megérkezünk a mába (illetve a közelmúltba) és átutazunk a 2010-es éveken, hogy mindenki egy nagyot élvezzen.
Elsősorban azok, akik szeretik az akusztikus zenét, ugyanis ma este a fókusz ezen lesz.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy feltettem a nagy kérdést:
Eljöhet-e az első komoly és saját együttes ideje?
Kamaszkorom szürkületekor, ifjúkorom hajnalán?
Nos, a válasz: nem. :D

Érettségi után ugyanis passziváltattam magam egyetemen (frissen vettek föl földrajz szakra az ELTE-re), összecsomagoltam a holmim, szakítottam az akkori barátnőmmel és fölszálltam egy repülőre Faffyval, hogy meghódíthassuk Angliát. 

A rendkívül pocsék The Vaccines zenekar
második albumának borítója.

Kalandjaink története jórészt elveszett - régi, freeblogos írásaim dolgozták föl az angol kalandokat, emlékeim szerint emitt a skót kaland (2006 nyara) azért elolvasható a régebbi irományaim között!
Elég az hozzá, hogy a munkásosztály élharcosa lettem először Corby városában (Northamptonshire), majd miután 2008 tavaszán hazatértem, ősszel elkezdtem az egyetemet.
Igen hamar rájöttem, hogy a földrajz szakon nem pontosan az van, amire számítottam: csomó tantárgy totál érintőlegesnek tűnt, például a biológia, a statisztika és a matematika-függvénytan (!).
Ezután ismét visszatértem Angliába, Salfordben, majd Manchesterben nyomultam 2009 őszétől 2010 tavaszáig - majd azon év őszén ismét visszatértem, ezúttal már Boltonba és ott is maradtam egy teljes évet.
De hol volt ezalatt a zene?
Leginkább a fülhallgatómban, az akkori fekete-fehér (!) Nokia telefonomhoz ugyanis járt ilyen, én pedig munkába menet bőszen és boldogan hallgattam az azóta sajnos megszűnt XFM Manchester műsorát.

A mára már megboldogult XFM Manchester logója.

A honi rádiós viszonyokhoz szokott emberként totális meglepetés volt igényes rockrádiót találni első próbálkozásra.
Folyamatosan jobbnál jobb zenék mentek, és ugyan néha becsúszott egy-egy rettenet (akkoriban tűnt fel a mérhetetlenül gagyi The Vaccines és a The Drums például), de alapvetően 70-80 százalékban király dalok mentek a széles értelemben vett rockzenéből véve. 

És mivel angliai kalandjaim utolsó részében Boltonból eccles-i átszállással utaztam a Trafford Parkba dolgozni (1.5 óra volt oda, ugyanannyi haza), bőven volt időm megismerkedni a helyi és nem helyi újdonságokkal - utólag visszatekintve nagyon megérte!

Fenech-Soler.
The Foals.
Elbow.
Biffy Clyro.
A korábban már említett Placebo.

Ha nem ismerjük ezeket a zenéket - az azt jelenti, hogy mi is Danubiuson, Sláger rádión, vagy Rádió 1-en szocializálódtunk... :D
Rádió 1 - itt csak igazi, mai sláger megy!
Majd megszólal az LGT-től az Embertelen dal és ezzel szerintem mindent elmondtam.

A mindenkiben ott buzgó kérdésre a válasz azonban - nem, nem igazán zenéltem.
Még manchesteri tartózkodásom alatt kivittem magammal a klasszikus gitárom (keresztül Európán, kamionnal - ez egy külön érdekes történet lesz egyszer), viszont ezt egy drogos cseh lakótársam kiköltözésekor egyszerűen ellopta, úgyhogy onnantól a négyből két jó húrral rendelkező Baltimore basszusgitáromra hagyatkozhattam volna - de az otthon volt.
Azért nem hagytam annyiban, s hazatérésem után vettem egy másik klasszikus gitárt - ez azóta is megvan, és jó hasznát vettem számtalan alkalommal.
Például akkor, amikor hazatérésem után elkezdtem a skandinavisztika szakot az ELTE-n és hirtelen a lányoknak feltűntem valahogy.
Ahogy az emberről kiderült, hogy van gitárja, valahogy máris érdekes lett, így egyetemi éveim alatt elég sok lyány megfordult Oroszlányon (onnan jártam be vonattal Pestre napi szinten tanulni), s ha szerencséjük volt, meghallgathatták, hogyan játszom a You Learn című számot a Takidától, vagy a Földvár felé félúton c. opuszt Bródytól.

Aztán '16 tavaszán-nyarán összeállt a B&B duó az oroszlányi játszótéren.
Ennek története különös - olyan tekintetben emlékeztet a korábbi, kamaszkori próbálkozásaimra, hogy nem voltak próbák - de zene már igen!
Bali nevű haverommal kezdtünk el lejárni a lakásunk előtti lépcsőhöz egy gitárral - ő általában a sört hozta, én meg megmutattam neki, hogy éppen min dolgoztam. 
Két szám készült el (a legelsőhöz ő is hozzájárult dalszövegben), a Balkan Girl és a With Wings Folded.
'16 őszén aztán kimásztam végre a mély depresszióból (kiraktak egyetemről + szétmentünk Timivel + egyéb problémák is jöttek sorra) és jelentkeztem egy munkára a Dealogic nevű pesti céghez.
Az első hónapomban még följártam napi szinten, de ez fönntarthatatlan volt; így Vizes Macskáékhoz költöztem Rákoskeresztúrra, azaz CrossLordba.
Itt aztán hirtelen kinyílt a világ.
Nem mondom, hogy fejest ugrottam az éjszakai életbe (Keresztúr a XVII. kerületben van, a lehető legtávolabb a városközponttól s ugyan nagyon szerettem ott lakni, de a bejutás bárhova mindig 1 órát vett igénybe, majdnem annyit, mint Oroszlányról följönni vonattal), de itt már elkezdtem végre alkotni.

Emlékeztem ugyanis még a régi időkből, hogy öcsémnek volt annak idején egy cimborája, aki a Russian Girl történetének első részében említett két körből mindkettőbe belekóstolt.

Potterről van szó, aki jelenleg a Waydownban énekel.
Annak idején ő kamaszként szerencsét próbált a musicales csoporttal, de ott nem találta meg önmagát - a rockereknél, az öcsémmel közös Bagdad 3 nevű zenekarban viszont már igen.
Az az együttes aztán egy bokodi Más fesztiválos fellépés után örökre kimúlt (öcsém Pestre költözött, Potter meg ritmusgitáros-énekes szeretett volna lenni igazából, de Atis, a banda potentátja/gitárhérosza nem engedte), viszont ők ketten egymásra találtak itt Pesten és egy Levi nevű gitáros sráccal megalapították a The Pope nevű zenekart.
Ennek már próbaterme is volt a XIII. kerületben, emlékeim szerint a Tutaj utcában (ez később leégett egy tűzben) és mindhárman komolyan is vették.
Öcsém elképesztően jó dobokat tolt, Potter énekelt, basszusgitáros nem volt, Levi pedig nyomta a Slashes szólókat illetve elég fasza riffeket.
4 daluk készült el, de aztán hirtelen vége szakadt a jó világnak: a próbaterem leégése után Potter csakhamar távozott a zenekarból, mert úgy érezte, elnyomják.
Apró szemelvényként azért érdemes megjegyezni, hogy az egok is szerepet játszhattak ebben, öcsém ugyanis akkoriban végtelenül elhitte, hogy ő már rocksztár, Levi pedig továbbra is azt gondolja magáról - 0 darab koncerttel és 0 darab kiadott dallal a háta mögött természetesen.

Potter előtörténete egyébként csak azért érdekes, mert őt ilyen csalódások után kerestem meg valamikor '16 decemberében, öcsém közbenjárása után azzal, hogy csináljunk valami közöset és jót.

The Countless Vans.

Zenéljünk kötetlenül, ő nagyon jól énekelt, én közepesen (sem) tudtam gitározni, de valahogy azt éreztem, hogy ebből valami jó is kisülhet.
Kellett kicsit győzködnöm, de végül kötélnek állt, és megalakult a The Countless Vans.
Ez egy alapvetően akusztikus grunge-jellegű formáció volt, amely egyfajta terápiaként is szolgált számunkra - én továbbra sem voltam lelkileg a topon, Potter szintén a maga démonaival küzdött; így gondoltuk elfeledtetni a problémáinkat.
Az elején ez sikerült is, és igazság szerint nagyon termékeny időszak volt a kezdet.
Az IBM-nél dolgoztam akkoriban az Árpád híd pesti hídfőjénél, és minden héten egyszer-kétszer az 1-es villamos helyett - mely hazafele vitt volna Keresztúrra - a 105-ös buszra szálltam és szépen el is mentem Potterékhez, akik a Hegedűs Gyula utcában laktak, Újlipótváros északi részin.
Náluk próbáltunk, de hamarosan "kinőttük" a helyet, mert ahogy Potter belendült az énekbe (és amikor lecsúszott pár sör, akkor ez mindig így volt), rendszerint jött le a fölöttük lakó, hogy ezt be kéne fejezni.
Ez azonban nem szegte kedvünket és elhatároztuk, hogy akkor mostantól próbaterembe fogunk járni.
Elsőként az Artist Factoryval próbálkoztunk, ami Újlipótváros déli részin van, de nekem egyáltalán nem tetszett.
Szürke szőnyegek voltak a falakon, totál steril környezet és a portások őszintén szólva lesz*rták, hogy ott vagyunk-e vagy sem, nem nagyon mozgatták magukat, ha szükségünk volt épp valamire.
Néhány hétig ott próbálkoztunk, de én őszintén szólva elég hamar föladtam magamban a dolgot.

Aztán eljött a történelmi pillanat - felújítás miatt ideiglenesen bezárt az Artist Factory.
Úgyhogy mivel aznapra meg volt beszélve a próba s nem akartam kihagyni semmiképpen, előszedtem a neten elérhető Arany Oldalakat (!) és felhívtam az összes tizenharmadik, meg hatodik kerületi próbatermet, ami abban szerepelt... :D
A sors pedig úgy hozta, hogy a legtöbb helyen föl sem vették, két helyen igen - az első épp akkor ment csődbe és mondta szomorúan a telefonba, hogy oda már nem fogunk eljutni.
A második helyen azonban egy víg hangú fickó vette föl, aki mondta, hogy nagyon szívesen lát minket, menjünk.
Ő volt Restás Gergő, a hely pedig az Oposszum.
Róla és a helyről már korábban elég sokat írtam, így dióhéjban csak annyit mondanék: kulcsfontosságú volt ő abban, hogy egyáltalán bármilyen irányba el tudjon indulni az a kettős.
Mikor később megalakult a Russian Girl, egyértelmű választás volt, hogy ott próbáljuk meg kibontani a szárnyainkat nála...

A Countless Vans aztán négy koncertet ért meg.
Kezdő zenekarok lendületétől fűtve pokoli sok munkát fektettünk a dalírásba, gyakorlásba - de kijöttek hamar a gyermekbetegségek is.
Promócióhoz például egyáltalán nem értettünk, így ismerettség útján igyekeztünk valahogyan előreevezni (egy nem különösebben népszerű stílus képviselőiként), így volt két koncertünk az azóta bezárt közösségi kocsmában (UndrNyúl) az Almássy téren, majd egy már komolyabb helyen az azóta szintén bezárt Klisé bárban a Rottenbiller utcában, végül pedig egy balemlékezetű pécsi koncert is becsúszott a Sárkány barlangban (az megalázó volt, és már írtam róla - a többit azonban kifejezetten élveztük).

A következő nagy lépés egy album elkészítése lett volna - ebből végül egy hat számos EP lett, amit szintén Gergőnél rögzítettünk az Oposszumban: ez volt a Pretty Zero, ami itt meghallgatható.
Megmondom őszintén, erre a mai napig büszke vagyok - annak ellenére, hogy zéró tapasztalatunk volt stúdiós körülmények között, és különösebben nem értettünk a hangszereinkhez (Potter azóta pl. kifejezetten jó gitáros is lett az ének mellé - én nem), a dalok végül is annyira erősnek bizonyultak, hogy igenis elvitték a balhét. :D

De akkor miért lett vége?

Közhelynek számít, hogy a zenekar olyan, mint egy házasság - itt sem volt ez másképp.
Úgy, hogy ketten voltunk mindösszesen, sok bandától eltérően itt nem volt egy tiebreaker, azaz akinek a szava dönt.
Ha el kellett határozni valamit, sokszor egy-egy dologról a gyökeres ellenkezőjét gondoltuk, Potter ráadásul pokoli makacs volt.
Ha nem tetszett valami neki, hetekig tartott meggyőzni és ebbe a végén belefáradtam.
Kizárólag kész dolgokat akart megmutatni - így pokoli sokat szöszöltünk egy-egy dallal, de sokszor a végtelenségbe nyúlóan.
Belefáradtam abba is, hogy elég komolyan ivott gyakorlatilag a zenekar teljes fennállása alatt ('16 ősze - '20 tavasza) és ez azt jelentette, hogy a két órás próbáknak általában az elején zajlott az érdemi munka, a vége igen sokszor egész egyszerűen részeg hőzöngéssé alakult át... :D
Ez nyilván tud szórakoztató is lenni, de ha minden egyes héten ez megy, az nyilván nem görgeti előre a folyamatot...

Ahogy az sem, hogy én 3.5 éves fennállásunk alatt gyakorlatilag semmit nem fejlődtem gitáron - pedig Potter ösztökélte volna nagyon.
Az 1 évig tartó klasszikus gitáros képzésen fölszedett tudásomat alkalmaztam mindvégig úgy, ahogyan tudtam, de valójában igaza volt - nem igazán fejlődtem a hangszeren semmit.
A szerencsém az volt, hogy valahogy mindig sikerült ráérezni egy-egy olyan dologra, ami elvitt egy számot, még az is lehet, hogy van némi érzékem a dalszerzéshez*... XD

Ezt a hiányosságot úgy igyekeztük kiküszöbölni, hogy megpróbáltunk bevenni egy plusz gitárost, aki egyrészt tud is gitározni, másrészt így színesítheti is a dalaink hangzását.

Először egy Mr. Fisher nevű egyén lett volna az, aki jelentkezett, hogy na majd ő.
Vele két gond volt: az egyik, hogy a Havanna-lakótelepen lakott a halál véreres f*szán, úgyhogy összesen kétszer jött el próbálni, és akkor sem volt felkészülve egyáltalán, a másik pedig, hogy általában vagy nagyon berúgva volt, vagy nagyon betépve - nem nyert.
A második illető egy Jécsai Laci nevű csávó volt, Potter ismerőse.
Ő egy klasszik szobagitáros volt - nagyon tehetséges zenész, aki viszont 4-5-6 év gyakorlás után még mindig képtelen volt arra, hogy zenekarban működjön, pedig amúgy akarta volna.
Nála annyi volt a gond, hogy túlképzettnek érezte magát egy ilyen jellegű zenéhez (s ebben egyébként teljesen igaza is volt); illetve annyi, hogy egyszerűen nagyképű volt.
Máig idézett mondata akkor hangzott el, mikor az első és utolsó próba után eltávozott haza: "Srácok, ti egy szekérrel igyekeztek valahova, míg én fölöttetek repülök egy sugárhajtású gépen" - nem nyert.
A harmadik maga Dé volt, az oroszlányi kvízmester - ki ekkor még a józsefvárosi gettó közepén lakott, a Losonczi téren.
Vele meg az volt a helyzet, hogy elmentem egy szép napon gitárral hozzá, megmutogatni hogy mit és hogyan képzelünk el - ehelyett végül valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy a Bálinttal (Rézeleje Fanfárosok, Bohemian Betyars) közösen alkotott, hatezer évvel korábbi blues-rock felvételeiket hallgatuk és egyetlen egy TCV-számot sem vettünk elő.
Erős volt a gyanúm, hogy igazából ő elsősorban a saját dalait szerette volna fölmelegíteni... :D
Mivel viszont én soha életemben nem akartam sem bluest, sem blues-rockot játszani (illetve meg volt már írva 10-15 dal, amire kerestük az emberünk), így ez a szál is a semmibe vezetett végül.

Potter volt először az az ember egyébként, aki bátorított, hogy énekeljek - én csak vokálozni akartam eredetileg és gitározni, ala Noel Gallagher; ő azonban nem hagyta ennyiben, és mindenképp erőltette a dolgot (utólag itt is neki lett igaza).
Úgyhogy egyszerűen széttartottak az útjaink, valahol törvényszerű volt a vég.
Annyit sajnálok, hogy az albumbemutató koncert elmaradt - de talán egyszer erre is sor kerül nosztalgiából...

A TCV-feliratú romokból azonban főnix módjára emelkedik ki nemsokára valami, egy minden képzeletet fölülmúlóan koszos és büdös Pozsony utcai albérlet nappalijában...
Ideje, hogy megalakuljon a Russian Girl.
De csak a reklám után, azaz a következő részben.
Mára köszönjük a figyelmet!

*Egyszer, már jóval a zenekar feloszlása után kicsit már kapatosan azt mondta nékem, hogy a legjobb dalszerző és szövegíró vagyok, akivel valaha együtt dolgozott - tekintve hogy igen sok ilyen volt az életében, illetve hogy akkor már működött a Waydownnal, egy másik dalszerzővel, ezt dicséretnek vettem... :D

Russian Girl Rising - 2. rész

 Üdv feleim!

A Russian Girl történetét feldolgozó írások második része következik itten és mostan.
Az elsőben végigmentünk a legkorábbi emlékeimen és történeteimen - majd lassan elérkeztünk a kamaszkorhoz, ahol aztán sok minden irányba fordult - illetve úgy tűnt.

Lássuk tehát, hogy is nézett ki az a kor, amikor már én választottam meg a kazettáim.

Az első fecskék, amik nagy hatást gyakoroltak rám, valóban kazetták voltak: apám egyik kolléganőjének Oroszlányon volt egy Metallica-kazettája, amit kölcsönadott és amin az ...And Justice For All volt.
A második pedig egy fogalmam sincs honnan került Freshfabrik-kazi volt, a Drive My Hand.
Szóval míg öcsémmel Heroesoztunk iskola után (ez még az általános volt), ez a kettő szólt - meg valahonnan volt egy Scooter-album is, de az viszonylag hamar kikopott a köztudatból. :D
Aztán a nyolcadikat Szoboszlón végeztem el, na és ott jött az igazi áttörés.
Az aptly named Szoboszlai Attila nevű osztálytársam jó fej volt, és kiírt egy cédére nekem mindenféle klipet.
Meg az Age Of Empires 2-t, de az vírusos volt. :D
A zenék viszont nem, és a mai napig emlékszem, nagyjából mik voltak: a Papa Roachtól a Broken Home, a Linkin Park első négy klipje (Papercut, In The End, Crawling, One Step Closer), a Limp Bizkittől a Break Stuff, a My Generation, a Boiler és a My Way. 
Na itt már viszont megindult bennem valami, és rájöttem, hogy a nu metal az nekem való. :D

Aztán bementünk Debrecenbe lakni, és az első két saját zenei cédém itt vettük a Media Markt-ban, valamikor 2002 tájékán (fogalmam sincs miből, mert egyáltalán nem volt pénzünk soha, és emlékeim szerint a két album pontosan 10.000 forintba került).
Ezeket borító alapján választottam, amúgy gőzöm nem volt, milyen lesz a zene... :D
Az első a The 69 Eyes nevű finn zenekar Devils című korongja volt, a másik pedig a Therion nevű svéd banda A'arab Zaraq - Lucid Dreaming című lemeze.
Az elsőn mai szemmel nézve amolyan goth n' roll volt - nem volt rossz, de volt rajta kb. 3 jó szám, a többi abszolút töltelék.
A második meg szimfonikus metál volt alapvetően - ez akkor mondhatni bejött, de igazából nem ez volt az én világom sose (az ilyen Epica, Within Temptation, Nightwish, és hasonló zenéktől a mai napig igyekszem magam távoltartani - tök jó hogy mindig ki van tolva középre egy jó csaj jó hanggal, de a zene sokszor annyira semmitmondó, hogy inkább nem köszi).

Úgyhogy a kezdeti ismerkedés a zenével (már ami a saját ízlésemet jelentette, nem a szüleimét) illeti, nagyjából így zajlott. 
A nu metalba azonnal beleszerettem, a többi zenei stílusból ekkor még csak keveset tudtam magamévá tenni.

Egész addig, amíg ott nem hagytam végleg a Hajdúságot, s kerültem Oroszlányra ismét - ezúttal már a gimibe, ahol ismét nagy löketet kapott a dolog...
Itt ugyanis már voltak olyan osztálytársak-cimborák, akinél volt otthon internet (!).
Bizony.
Ez mai szemmel nézve kifejezetten vicces, de akkor (a kettőezres évek első évtizedéről beszélünk) egyáltalán nem volt az evidencia, hogy minden háztartásba be van kötve a net, Youtube pl. még nem létezett.
Két embert érdemes itt kiemelni: Pityeszt és Bandit.
Az első egy sajátos humorral megáldott osztálytársam volt, akinek már volt otthon fájlcserélője (Kazaa Lite, vagy valami hasonló) és azon keresztül boldogan hozzáfért egészen izgalmas zenékhez.
Rajta keresztül ismertem meg olyan zenekarokat, akiket időnként ma is hallgatok, akkor meg aztán hatalmas dolognak számítottak a szememben.
Ilyen volt többek közt a My Dying Bride, az Anathema, a Deftones és az In Flames - bár ez utóbbit Debrecenből már ismertem, ahol egy jó fej cigány osztálytársammal hallgattuk walkmanen kazettán az egyik albumukat nagyszünetekben a Beregszászi Pál Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetben abban az egy évben, míg oda jártam :D
Amikor átfáradtam hozzá egy pendrive-val, akkor igen gyakran pakolt rá olyat, amit éppen azon a héten fedezett föl (mindenféle emo-zenéket, death metalt, stb), amik aztán vagy megmaradtak, vagy nem.
A második pedig egy évfolyamtársam volt, akivel emlékeim szerint tizedikben lettünk igazán jóban és durván 1-2 évig tartott a barátság (aztán szerintem valami elkattant nála, mert elkezdett értelmetlen dolgokat csinálni és onnantól megszűnt a dolog).
Ő elsősorban a hard rock-ot és a heavy metalt szeretett volna velem mindenáron megszerettetni, de ez nemcsak neki, de másoknak sem sikerült. :D

Ugyan elismerem, hogy igen: a Black Sabbath, Led Zeppelin, AC/DC, Iron Maiden, Judas Priest stb. a maguk idejében világhírű együtteseknek számítottak - de egész egyszerűen sosem szoktam őket hallgatni, és sosem álltak igazán hozzám közel.
Az AC/DC-ben untam hogy minden szám pontosan ugyanaz, miközben megy az érces vernyákolás.
Az Iron Maidenben röhejesnek tartottam a minden második számban dobogó, galoppozó basszust, és a szirénázó vonyítást.
Nem lettek a kedvenceim.

Szóval még ebben a korszakban is a nu metal állt a legközelebb hozzám, és immár a gothic metal is - s akkor jött a Placebo.  
Na ott tényleg mondhatom, hogy megváltozott az életem, főleg erősen identitászavaros tizenévesként.
Nem értettem, hogy nem kifejezetten férfiasan kinéző (sőt egy időben konkrétan női ruhában fellépő) tagok hogyan játszhatnak ennyire zajos és sokszor totál kemény zenét - miközben a szövegek kurva jók voltak, és a dalok sem egy kaptafára készültek (akkor még - az első három-négy albumról beszélek).
A Pure Morning szónikus káosza. 

A Placebo.

A Something Rotten pincehangulatú nyomasztása.
A Bionic egyszerű, de állati ötletes témái.

Maradjunk annyiban, őket legalább 10-12 éven át hallgattam ha nem is napi, de heti szinten mindenképpen.

Meg végre úgy éreztem, hogy valahogy megtaláltam a nekem valót és hogy van ilyen.
Én sem voltam különösebben férfias jelenség, 60 kiló voltam a 182 centis magasságom mellé, az államon nődögélő 5 szál szőrszálat meg kineveztem szakállnak és ez volt az élet.
Zenében viszont hamarosan már én is úgy éreztem, hogy valamit mutatni akarnék, és hasonlót szerettem volna csinálni, mint a Placebo. 

Időben tehát 2006-07 környékén járunk - és megszereztem első basszusgitáromat.
Ötlet szintjén persze már korábban fölmerült, hogy bandát kéne alapítani, de ezek a formációk általában csupán ideák szintjén léteztek, senkinek nem volt pénze hangszerre a nagyon akarók közül. XD
Ilyen légvár volt a P.É.P. (Pityu és a Problémái, a fentebb említett Pityesszel), egy közös nagy gondolat Bandival is volt - az "együttes" neve nincs meg, de erről csak annyit, hogy előbb tervezte meg a lemez borítóját a számcímekkel együtt (!), mint hogy akár egyetlen dalt írtunk volna a nem létező hangszereinken... :D

Az első olyan, ami legalább néhány próbát megért, a Neruma volt.
Ezt nagy grunge-rajongó cimborámmal, Faffyval alapítottuk ketten.

Ő volt a szólógitáros egy húszezer forintért vásárolt Johnson gitárral - én pedig a basszusgitáros-énekes 30.000 forintért vásárolt Baltimore márkájú csodámmal, amiről szerintem mindent elárul, hogy 1-1.5 év után a négyből kettő használható húrja maradt.
Illetve az, hogy amikor elvittem egy hangszerjavító mesterhez Bánhidán, hátha lehet vele valamit kezdeni, akkor ő azt mondta: fiatalember, ezt vigye ki az erdőbe és vesse tűzre. :D

Mindenesetre a Neruma már legalább próbált néhányszor.
Az oroszlányi Notárius köz mellett állt apukám egyik kolleganőjének a háza és ott rendeztük be a próbatermet.
Két gond volt: akkor még nem fogtam föl az olyan eszközök szerepét, mint pl. mikrofon és keverőpult (s ha fölfogtam volna, se tudtam volna megvenni ezeket), úgyhogy ment a gitár és a basszusgitár, valamint a levegőbe énekeltem valamit.
A második probléma az volt, hogy velünk szemben egy ovi volt, ahol gyakran panaszkodtak a zajra (akkor emlékszem ezen megsértődtem, hiszen nagy zenésznek gondoltam magam - de hát inkább volt az zaj, mint zene).
Úgyhogy túl sok próbát ez sem ért meg - pedig az egyiken már ott volt öcsém is, aki viszonylag ismert és jó dobosnak számított Oroszlányon (1-2 alkalom után a helyzet komolytalanságát észlelve ő aztán meg is pattant).

Na de - ott bukkantak fel először a lányok!
Az egyik, Szilvi mind Faffynak, mind nekem tetszett és általános volt a döbbenetem, amikor a barátnőivel ott ücsörögtek nagy szemeket meresztve egy lepusztult kanapén, miközben előttük a "nagy emberek" zenéltek - illetve próbáltak ott valamit csinálni több-kevesebb sikerrel.

Ezen fölbuzdulva tizenkettedikben be is iratkoztunk klasszikus gitárra a helyi zeneiskolában ketten, mondván, hogy hát valamit fejlődni kéne, nem lehet örökre kvintezgetni (bár Faffy váltig állította, hogy Kurt Cobainnek ezek elegek voltak, de én már akkor sem és azóta sem akartam Nirvanához hasonló zenét játszani XD ).
A kaland egy évig tartott, mert mindketten betöltöttük a tizennyolcat.
Innentől a tandíj már kétszer annyiba került volna - hiszen felnőttnek számítottunk, úgyhogy mindketten abbahagytuk.

Én a részemről úgy éreztem, baromi hasznos volt a dolog - a klasszikus gitáron ujjal kellett pengetni, s egészen izgalmas dolgokat lehetett belőle kihozni, ha nagyon akart az ember (és később, a The Countless Vansban ez a tudás kifejezetten hasznosnak bizonyult)
Faffy viszont nem akart ezzel különösebben foglalkozni, mondván, hogy neki tényleg a Nirvana (illetve akkor már a 30Y is) az alfa és az omega, úgyhogy nem is igazán akar nagyon messzebbre jutni gitáron, hanem az izgalmas kvintezős számok majd jók lesznek, meglátom.
Nem is jutottunk el egyetlen megírt számig sem - a Neruma aztán igazából elfelejtődött.

Dalszövegeket azonban mind ő, mind én írtunk és el kell ismernem: Faffy kezdeti szövegei bizony elég jók voltak (Választás van, szép idő // az ég már beborult // Isten is csatornát vált // ez már neki is túl bonyolult).
Ellentétben az enyémekkel, ahol a kezdetben az ment, hogy kitaláltam egy hangzatos címet és köré igyekeztem megírni a dalszöveget.
Mindezt anélkül, hogy a zenét tudtam volna hozzá legalább elképzelés szintjén, vagy akár el tudtam volna azt játszani... :D
Így született meg a Legszebb lány, a Sivatagi Show, vagy a Szöcske a csajom és sokan mások - mindegyiket mai napig őrzöm a dalszövegíró füzetemben.
Egyetlen egy volt csak, amitől úgy éreztem, meg kell szabaduljak (ez pont a föntebb említett Szöcske a csajom volt, ami még zsenge kamaszként nézve is annyira kínosan sikerült, hogy a kukában végezte még tán aznap, hogy megírtam).

De a kamaszkor végén lehet-e végre nagy áttörés?
Eljöhet-e az első komoly és saját együttes ideje?
A következő részből kiderül!

Russian Girl Rising - 1. rész

 Üdv népem!

Íme a várva-várt bejegyzés - azaz a Russian Girl zenekar igaz története.
Együttesem felemelkedése - és el nem bukása, bár elég sok alkalom lett volna rá. :D
Az első részben a korai éveimet vesszük elő, amikor megpróbáltam meghatározni, mit is akarok zenében (ha akarok valamit egyáltalán), az első zenei hatásokról is szó esik - illetve, hogy a múzsa csókja egyáltalán nem olyan formában jött el, ahogy azt én elképzeltem.

Kezdjük talán azzal, hogy mióta és miért zenélek egyáltalán.
Az első zenei hatások még Békés megyében értek, a gyerekkoromban.
Mondhatni elég mákos voltam, hogy értelmes családba születtem bele - a szüleim nem hallgattak se mulatóst (Jimmy, Lajcsi és társaik), sem lakossági rockot (Edda, Ossian, Bikini és a többiek).
Helyette viszont egy kétkazettás magnón ment azért otthon a zenebona, miközben öcsémmel fakockákból építettük a várakat.
Anyukám főleg azokat az előadókat szerette akkoriban, akikből valami női őserő áradt.
De ezt nem a mai értelemben véve mondom - illetve írom, tehát Soma Mamagésáról illetve Tóth Gabiról szerencsére nem lesz szó -, hanem úgy, hogy olyan énekesnőket hallgatott, akik elképesztően tehetségesek voltak és valóban áradt belőlük a női(es)ség.
Whitney Houston, Tina Turner és Sade voltak a kedvencei - utóbbit pl a mai napig szoktam hallgatni. 
Egyszerre különleges, érzékeny és őstehetség.

Apám egész más zenei világot hozott be a közösbe.
Kazettáin Pink Floyd volt, Dead Can Dance, mindenféle világzene - és volt egy Bizottság-kazettája is, amit csak akkor rakott be, amikor anyukám nem volt otthon, mert ő ki nem állhatta.
Mondanom sem kell, egészen szürreális élmény Schenk-katonákkal játszani, miközben a háttérben olyan sorok mennek, hogy "Olyan a bőröd, mint Bad Schandaunál // A vámőr szemében tükröződő hajnali // Álmos vízfelszín // Olyan a szemed, mint egy kispárna!"... :D
Nem volt egyszerű, de erre is emlékszem, nem csak a Pink Floydra, vagy a Dead Can Dance-re, amiket Sadéhoz hasonlóan a mai napig hallgatok.

Aztán - válás, Szoboszló.
Irány a zeneiskola.
Fagottozni szeretnék, nem lehet.
Az igazgató szerint vadászkürtös ajkaim vannak - tehát három évet kürtölök, egyet Szoboszlón, további kettőt már Oroszlányon.
A zene ezután évekre elhallgat, míg újra Szoboszlóra, majd be Debrecenbe, majd vissza Oroszlányra kerülök.

A kamaszéveim alatt aztán megismerkedem a helyi zenei szcénával, és mivel ebben a korban a leginkább fogékony az ember tapasztalatom szerint (a legtöbb ma is hallgatott zenekart akkor ismertem meg), benézek ide is-oda is.
Két alapvető vonulat és közösség létezett Oroszlányon a kétezres évek elején.

1. Az egyik a musicales volt, amit helyi lelkes fiatalok alapítottak és futtattak (előbb MASzK, majd FLAME néven).
Ide hívtak többször is, de egyrészt nem érdekelt se a színház, se a musicalek világa soha, másrészt természetesen mindenki szerepelni, sőt főszerepelni akart.
Ez azt jelentette, hogy folyamatosak voltak a frakcióharcok, a kibeszélések és a végén sokszor az jött ki, hogy elképesztően tehetségtelen emberek kerültek színpadra.
A mozgalom papíron a tehetséggondozást tűzte zászlajára, de mivel a háttérben olyanok mozgatták a szálakat általában, akikben a tenni akarás és a szerepelni vágyás buzgott inkább, a tehetség nem, ezért természetesen előbb-utóbb falakba ütköztek.
Kijött egyébként abból a művészistállóból néhány valódi tehetség is - Molnár Szulita, vagy Torzsa Gabriella neve sokaknak ismerős lehet, ahogy Kállai Encié is.
A bizonytalanság azonban azóta is bennem van - azaz, hogy amíg ezek az emberek vélhetően egyébként is vitték volna valamire tehetségüknek köszönhetően, addig az a több tucat ember pedig, akik tehetséggondozásra mentek oda, de ugyanúgy jöttek ki, mint amikor bementek (és tűntek el azonnal), vajon nem jártak-e volna jobban valami művészeti iskola képzésével (legrosszabb esetben operett vagy musicalek mellékszerepében valami kis színházban).
Azóta ennek a mozgalomnak már egy újabb iterációja működik a városban, KaDarka néven - akit érdekel a Stux, maga vérbeli párizsi lett, és ehhez hasonló dalok, valamint a sanzonok és kuplék világa, azoknak mindenképpen ajánlom, hogy kövessék őket figyelemmel (mára többé-kevésbé tényleg tehetséges emberek alkotják a formációt).

2. A második, hozzám egy hangyafülnyivel közelebb álló társaság volt a rockereké illetve zenészeké.
A fő problémám azonban az volt így sok év távlatából visszagondolva, hogy a legtöbben valakik akartak lenni általában (mármint valamilyen másik ismert zenész).
A teljesség igénye nélkül: ilyen, főleg helyi érdekű (és régen letűnt) zenekarok határozták meg a könnyűzenei szcénát a városban, mint a Brown Coals, az Úgyse, a Heyday, a Bagdad 3, a Tigroszlán, a False Kelly (később The False).
Itt már egészen változatos palettáról válogattak a zenészek.
Volt aki kizárólag feldolgozásokat játszott, volt aki Kispál akart lenni, volt aki angol nyelvű alternatív rockkal kísérletezett, volt aki instrumentális rockot tolt, volt aki tonnaszám a füvet.
Akkor már el-eljárkáltam próbákra, illetve megnézni egy-egy fellépést, de megmondom őszintén, nem találtam meg ebben sem azt, amit kerestem.
Zavart a srácokban az, hogy folyamatosan megveregették egymás hátát (jól toltad a szólót Janikám, na most odatettük faszikáim stb).
Aztán ahogy eljött az Oroszlány vége-tábla, ezeket az arcokat általában az égvilágon senki sem ismerte volna fel - igazából nem nagyon volt miért.
Erről jót beszélgettünk a múltkorában Dével, aki továbbra is a városban lakik és jelenleg kvízmesterkedik - azaz hogyan tűnt el a zene Oroszlányról.
Én abban látom a fő okát, hogy ugyan összetehetsz négy-öt tehetséges zenészt egy garázsba hangszerekkel - de ha nincsen köztük legalább egy jó dalszerző, akkor a vége mindig az lesz, hogy Iron Maiden-, Bikini-, (rosszabb esetben Kárpátia-) és Kispál-feldolgozások fognak születni.
Ezek a produkciók aztán kikerülnek a színpadra falunapon, vagy esetleg városi napon, vagy valami helyi ifiklub színpadára.
A szülők, barátok odaözönlenek megnézni Pistikét, az első előadáson törvényszerűen telt ház lesz, majd ez ahogy telik-múlik az idő, egyre fogy, hiszen új (és főleg izgalmas) dolgok nem tudnak megszületni dalszerző híján.
Ezzel nekem alapvetően nem is lenne problémám, de az viszont szerintem gond, ha egy járásközpontban - húszezres lakosságú városban gyakorlatilag teljesen kihalnak a feltörekvő zenészek a bandáikkal egyetemben.
Valaminek elő kéne bukkannia idővel...
A tehetség utat tör, mondják - én pedig szurkolok nekik.

Szóval hogy lehet átevezni musicalektől balra, de hard rocktól és metáltól jobbra a Labanc-patak vizén?

A következő részből kiderül, melyben megszerzem első saját hangszerem, kedvenc zenekaraim lesznek és rájövök arra, hogy a lányok nagyon szeretik, ha valakinél van egy gitár.