Üdv zenerajongók és Jimmy-fanok!
Ideje ismét egy új fejezetnek - lassacskán megérkezünk a mába (illetve a közelmúltba) és átutazunk a 2010-es éveken, hogy mindenki egy nagyot élvezzen.
Elsősorban azok, akik szeretik az akusztikus zenét, ugyanis ma este a fókusz ezen lesz.
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy feltettem a nagy kérdést:
Eljöhet-e az első komoly és saját együttes ideje?
Kamaszkorom szürkületekor, ifjúkorom hajnalán?
Nos, a válasz: nem. :D
Érettségi után ugyanis passziváltattam magam egyetemen (frissen vettek föl földrajz szakra az ELTE-re), összecsomagoltam a holmim, szakítottam az akkori barátnőmmel és fölszálltam egy repülőre Faffyval, hogy meghódíthassuk Angliát.
 |
| A rendkívül pocsék The Vaccines zenekar második albumának borítója. |
Kalandjaink története jórészt elveszett - régi, freeblogos írásaim dolgozták föl az angol kalandokat, emlékeim szerint emitt a skót kaland (2006 nyara) azért elolvasható a régebbi irományaim között!
Elég az hozzá, hogy a munkásosztály élharcosa lettem először Corby városában (Northamptonshire), majd miután 2008 tavaszán hazatértem, ősszel elkezdtem az egyetemet.
Igen hamar rájöttem, hogy a földrajz szakon nem pontosan az van, amire számítottam: csomó tantárgy totál érintőlegesnek tűnt, például a biológia, a statisztika és a matematika-függvénytan (!).
Ezután ismét visszatértem Angliába, Salfordben, majd Manchesterben nyomultam 2009 őszétől 2010 tavaszáig - majd azon év őszén ismét visszatértem, ezúttal már Boltonba és ott is maradtam egy teljes évet.
De hol volt ezalatt a zene?
Leginkább a fülhallgatómban, az akkori fekete-fehér (!) Nokia telefonomhoz ugyanis járt ilyen, én pedig munkába menet bőszen és boldogan hallgattam az azóta sajnos megszűnt XFM Manchester műsorát.
 |
| A mára már megboldogult XFM Manchester logója. |
A honi rádiós viszonyokhoz szokott emberként totális meglepetés volt igényes rockrádiót találni első próbálkozásra.
Folyamatosan jobbnál jobb zenék mentek, és ugyan néha becsúszott egy-egy rettenet (akkoriban tűnt fel a mérhetetlenül gagyi The Vaccines és a The Drums például), de alapvetően 70-80 százalékban király dalok mentek a széles értelemben vett rockzenéből véve.
És mivel angliai kalandjaim utolsó részében Boltonból eccles-i átszállással utaztam a Trafford Parkba dolgozni (1.5 óra volt oda, ugyanannyi haza), bőven volt időm megismerkedni a helyi és nem helyi újdonságokkal - utólag visszatekintve nagyon megérte!
Fenech-Soler.
The Foals.
Elbow.
Biffy Clyro.
A korábban már említett Placebo.
Ha nem ismerjük ezeket a zenéket - az azt jelenti, hogy mi is Danubiuson, Sláger rádión, vagy Rádió 1-en szocializálódtunk... :D
Rádió 1 - itt csak igazi, mai sláger megy!
Majd megszólal az LGT-től az Embertelen dal és ezzel szerintem mindent elmondtam.
A mindenkiben ott buzgó kérdésre a válasz azonban - nem, nem igazán zenéltem.
Még manchesteri tartózkodásom alatt kivittem magammal a klasszikus gitárom (keresztül Európán, kamionnal - ez egy külön érdekes történet lesz egyszer), viszont ezt egy drogos cseh lakótársam kiköltözésekor egyszerűen ellopta, úgyhogy onnantól a négyből két jó húrral rendelkező Baltimore basszusgitáromra hagyatkozhattam volna - de az otthon volt.
Azért nem hagytam annyiban, s hazatérésem után vettem egy másik klasszikus gitárt - ez azóta is megvan, és jó hasznát vettem számtalan alkalommal.
Például akkor, amikor hazatérésem után elkezdtem a skandinavisztika szakot az ELTE-n és hirtelen a lányoknak feltűntem valahogy.
Ahogy az emberről kiderült, hogy van gitárja, valahogy máris érdekes lett, így egyetemi éveim alatt elég sok lyány megfordult Oroszlányon (onnan jártam be vonattal Pestre napi szinten tanulni), s ha szerencséjük volt, meghallgathatták, hogyan játszom a You Learn című számot a Takidától, vagy a Földvár felé félúton c. opuszt Bródytól.
Aztán '16 tavaszán-nyarán összeállt a B&B duó az oroszlányi játszótéren.
Ennek története különös - olyan tekintetben emlékeztet a korábbi, kamaszkori próbálkozásaimra, hogy nem voltak próbák - de zene már igen!
Bali nevű haverommal kezdtünk el lejárni a lakásunk előtti lépcsőhöz egy gitárral - ő általában a sört hozta, én meg megmutattam neki, hogy éppen min dolgoztam.
Két szám készült el (a legelsőhöz ő is hozzájárult dalszövegben), a Balkan Girl és a With Wings Folded.
'16 őszén aztán kimásztam végre a mély depresszióból (kiraktak egyetemről + szétmentünk Timivel + egyéb problémák is jöttek sorra) és jelentkeztem egy munkára a Dealogic nevű pesti céghez.
Az első hónapomban még följártam napi szinten, de ez fönntarthatatlan volt; így Vizes Macskáékhoz költöztem Rákoskeresztúrra, azaz CrossLordba.
Itt aztán hirtelen kinyílt a világ.
Nem mondom, hogy fejest ugrottam az éjszakai életbe (Keresztúr a XVII. kerületben van, a lehető legtávolabb a városközponttól s ugyan nagyon szerettem ott lakni, de a bejutás bárhova mindig 1 órát vett igénybe, majdnem annyit, mint Oroszlányról följönni vonattal), de itt már elkezdtem végre alkotni.
Emlékeztem ugyanis még a régi időkből, hogy öcsémnek volt annak idején egy cimborája, aki a Russian Girl történetének első részében említett két körből mindkettőbe belekóstolt.
Potterről van szó, aki jelenleg a Waydownban énekel.
Annak idején ő kamaszként szerencsét próbált a musicales csoporttal, de ott nem találta meg önmagát - a rockereknél, az öcsémmel közös Bagdad 3 nevű zenekarban viszont már igen.
Az az együttes aztán egy bokodi Más fesztiválos fellépés után örökre kimúlt (öcsém Pestre költözött, Potter meg ritmusgitáros-énekes szeretett volna lenni igazából, de Atis, a banda potentátja/gitárhérosza nem engedte), viszont ők ketten egymásra találtak itt Pesten és egy Levi nevű gitáros sráccal megalapították a The Pope nevű zenekart.
Ennek már próbaterme is volt a XIII. kerületben, emlékeim szerint a Tutaj utcában (ez később leégett egy tűzben) és mindhárman komolyan is vették.
Öcsém elképesztően jó dobokat tolt, Potter énekelt, basszusgitáros nem volt, Levi pedig nyomta a Slashes szólókat illetve elég fasza riffeket.
4 daluk készült el, de aztán hirtelen vége szakadt a jó világnak: a próbaterem leégése után Potter csakhamar távozott a zenekarból, mert úgy érezte, elnyomják.
Apró szemelvényként azért érdemes megjegyezni, hogy az egok is szerepet játszhattak ebben, öcsém ugyanis akkoriban végtelenül elhitte, hogy ő már rocksztár, Levi pedig továbbra is azt gondolja magáról - 0 darab koncerttel és 0 darab kiadott dallal a háta mögött természetesen.
Potter előtörténete egyébként csak azért érdekes, mert őt ilyen csalódások után kerestem meg valamikor '16 decemberében, öcsém közbenjárása után azzal, hogy csináljunk valami közöset és jót.
 |
| The Countless Vans. |
Zenéljünk kötetlenül, ő nagyon jól énekelt, én közepesen (sem) tudtam gitározni, de valahogy azt éreztem, hogy ebből valami jó is kisülhet.
Kellett kicsit győzködnöm, de végül kötélnek állt, és megalakult a The Countless Vans.
Ez egy alapvetően akusztikus grunge-jellegű formáció volt, amely egyfajta terápiaként is szolgált számunkra - én továbbra sem voltam lelkileg a topon, Potter szintén a maga démonaival küzdött; így gondoltuk elfeledtetni a problémáinkat.
Az elején ez sikerült is, és igazság szerint nagyon termékeny időszak volt a kezdet.
Az IBM-nél dolgoztam akkoriban az Árpád híd pesti hídfőjénél, és minden héten egyszer-kétszer az 1-es villamos helyett - mely hazafele vitt volna Keresztúrra - a 105-ös buszra szálltam és szépen el is mentem Potterékhez, akik a Hegedűs Gyula utcában laktak, Újlipótváros északi részin.
Náluk próbáltunk, de hamarosan "kinőttük" a helyet, mert ahogy Potter belendült az énekbe (és amikor lecsúszott pár sör, akkor ez mindig így volt), rendszerint jött le a fölöttük lakó, hogy ezt be kéne fejezni.
Ez azonban nem szegte kedvünket és elhatároztuk, hogy akkor mostantól próbaterembe fogunk járni.
Elsőként az Artist Factoryval próbálkoztunk, ami Újlipótváros déli részin van, de nekem egyáltalán nem tetszett.
Szürke szőnyegek voltak a falakon, totál steril környezet és a portások őszintén szólva lesz*rták, hogy ott vagyunk-e vagy sem, nem nagyon mozgatták magukat, ha szükségünk volt épp valamire.
Néhány hétig ott próbálkoztunk, de én őszintén szólva elég hamar föladtam magamban a dolgot.
Aztán eljött a történelmi pillanat - felújítás miatt ideiglenesen bezárt az Artist Factory.
Úgyhogy mivel aznapra meg volt beszélve a próba s nem akartam kihagyni semmiképpen, előszedtem a neten elérhető Arany Oldalakat (!) és felhívtam az összes tizenharmadik, meg hatodik kerületi próbatermet, ami abban szerepelt... :D
A sors pedig úgy hozta, hogy a legtöbb helyen föl sem vették, két helyen igen - az első épp akkor ment csődbe és mondta szomorúan a telefonba, hogy oda már nem fogunk eljutni.
A második helyen azonban egy víg hangú fickó vette föl, aki mondta, hogy nagyon szívesen lát minket, menjünk.
Ő volt Restás Gergő, a hely pedig az Oposszum.
Róla és a helyről már korábban elég sokat írtam, így dióhéjban csak annyit mondanék: kulcsfontosságú volt ő abban, hogy egyáltalán bármilyen irányba el tudjon indulni az a kettős.
Mikor később megalakult a Russian Girl, egyértelmű választás volt, hogy ott próbáljuk meg kibontani a szárnyainkat nála...
A Countless Vans aztán négy koncertet ért meg.
Kezdő zenekarok lendületétől fűtve pokoli sok munkát fektettünk a dalírásba, gyakorlásba - de kijöttek hamar a gyermekbetegségek is.
Promócióhoz például egyáltalán nem értettünk, így ismerettség útján igyekeztünk valahogyan előreevezni (egy nem különösebben népszerű stílus képviselőiként), így volt két koncertünk az azóta bezárt közösségi kocsmában (UndrNyúl) az Almássy téren, majd egy már komolyabb helyen az azóta szintén bezárt Klisé bárban a Rottenbiller utcában, végül pedig egy balemlékezetű pécsi koncert is becsúszott a Sárkány barlangban (az megalázó volt, és már írtam róla - a többit azonban kifejezetten élveztük).
A következő nagy lépés egy album elkészítése lett volna - ebből végül egy hat számos EP lett, amit szintén Gergőnél rögzítettünk az Oposszumban: ez volt a Pretty Zero, ami itt meghallgatható.
Megmondom őszintén, erre a mai napig büszke vagyok - annak ellenére, hogy zéró tapasztalatunk volt stúdiós körülmények között, és különösebben nem értettünk a hangszereinkhez (Potter azóta pl. kifejezetten jó gitáros is lett az ének mellé - én nem), a dalok végül is annyira erősnek bizonyultak, hogy igenis elvitték a balhét. :D
De akkor miért lett vége?
Közhelynek számít, hogy a zenekar olyan, mint egy házasság - itt sem volt ez másképp.
Úgy, hogy ketten voltunk mindösszesen, sok bandától eltérően itt nem volt egy tiebreaker, azaz akinek a szava dönt.
Ha el kellett határozni valamit, sokszor egy-egy dologról a gyökeres ellenkezőjét gondoltuk, Potter ráadásul pokoli makacs volt.
Ha nem tetszett valami neki, hetekig tartott meggyőzni és ebbe a végén belefáradtam.
Kizárólag kész dolgokat akart megmutatni - így pokoli sokat szöszöltünk egy-egy dallal, de sokszor a végtelenségbe nyúlóan.
Belefáradtam abba is, hogy elég komolyan ivott gyakorlatilag a zenekar teljes fennállása alatt ('16 ősze - '20 tavasza) és ez azt jelentette, hogy a két órás próbáknak általában az elején zajlott az érdemi munka, a vége igen sokszor egész egyszerűen részeg hőzöngéssé alakult át... :D
Ez nyilván tud szórakoztató is lenni, de ha minden egyes héten ez megy, az nyilván nem görgeti előre a folyamatot...
Ahogy az sem, hogy én 3.5 éves fennállásunk alatt gyakorlatilag semmit nem fejlődtem gitáron - pedig Potter ösztökélte volna nagyon.
Az 1 évig tartó klasszikus gitáros képzésen fölszedett tudásomat alkalmaztam mindvégig úgy, ahogyan tudtam, de valójában igaza volt - nem igazán fejlődtem a hangszeren semmit.
A szerencsém az volt, hogy valahogy mindig sikerült ráérezni egy-egy olyan dologra, ami elvitt egy számot, még az is lehet, hogy van némi érzékem a dalszerzéshez*... XD
Ezt a hiányosságot úgy igyekeztük kiküszöbölni, hogy megpróbáltunk bevenni egy plusz gitárost, aki egyrészt tud is gitározni, másrészt így színesítheti is a dalaink hangzását.
Először egy Mr. Fisher nevű egyén lett volna az, aki jelentkezett, hogy na majd ő.
Vele két gond volt: az egyik, hogy a Havanna-lakótelepen lakott a halál véreres f*szán, úgyhogy összesen kétszer jött el próbálni, és akkor sem volt felkészülve egyáltalán, a másik pedig, hogy általában vagy nagyon berúgva volt, vagy nagyon betépve - nem nyert.
A második illető egy Jécsai Laci nevű csávó volt, Potter ismerőse.
Ő egy klasszik szobagitáros volt - nagyon tehetséges zenész, aki viszont 4-5-6 év gyakorlás után még mindig képtelen volt arra, hogy zenekarban működjön, pedig amúgy akarta volna.
Nála annyi volt a gond, hogy túlképzettnek érezte magát egy ilyen jellegű zenéhez (s ebben egyébként teljesen igaza is volt); illetve annyi, hogy egyszerűen nagyképű volt.
Máig idézett mondata akkor hangzott el, mikor az első és utolsó próba után eltávozott haza: "Srácok, ti egy szekérrel igyekeztek valahova, míg én fölöttetek repülök egy sugárhajtású gépen" - nem nyert.
A harmadik maga Dé volt, az oroszlányi kvízmester - ki ekkor még a józsefvárosi gettó közepén lakott, a Losonczi téren.
Vele meg az volt a helyzet, hogy elmentem egy szép napon gitárral hozzá, megmutogatni hogy mit és hogyan képzelünk el - ehelyett végül valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy a Bálinttal (Rézeleje Fanfárosok, Bohemian Betyars) közösen alkotott, hatezer évvel korábbi blues-rock felvételeiket hallgatuk és egyetlen egy TCV-számot sem vettünk elő.
Erős volt a gyanúm, hogy igazából ő elsősorban a saját dalait szerette volna fölmelegíteni... :D
Mivel viszont én soha életemben nem akartam sem bluest, sem blues-rockot játszani (illetve meg volt már írva 10-15 dal, amire kerestük az emberünk), így ez a szál is a semmibe vezetett végül.
Potter volt először az az ember egyébként, aki bátorított, hogy énekeljek - én csak vokálozni akartam eredetileg és gitározni, ala Noel Gallagher; ő azonban nem hagyta ennyiben, és mindenképp erőltette a dolgot (utólag itt is neki lett igaza).
Úgyhogy egyszerűen széttartottak az útjaink, valahol törvényszerű volt a vég.
Annyit sajnálok, hogy az albumbemutató koncert elmaradt - de talán egyszer erre is sor kerül nosztalgiából...
A TCV-feliratú romokból azonban főnix módjára emelkedik ki nemsokára valami, egy minden képzeletet fölülmúlóan koszos és büdös Pozsony utcai albérlet nappalijában...
Ideje, hogy megalakuljon a Russian Girl.
De csak a reklám után, azaz a következő részben.
Mára köszönjük a figyelmet!
*Egyszer, már jóval a zenekar feloszlása után kicsit már kapatosan azt mondta nékem, hogy a legjobb dalszerző és szövegíró vagyok, akivel valaha együtt dolgozott - tekintve hogy igen sok ilyen volt az életében, illetve hogy akkor már működött a Waydownnal, egy másik dalszerzővel, ezt dicséretnek vettem... :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése