Üdv feleim!
A Russian Girl történetét feldolgozó írások második része következik itten és mostan.
Az elsőben végigmentünk a legkorábbi emlékeimen és történeteimen - majd lassan elérkeztünk a kamaszkorhoz, ahol aztán sok minden irányba fordult - illetve úgy tűnt.
Lássuk tehát, hogy is nézett ki az a kor, amikor már én választottam meg a kazettáim.
Az első fecskék, amik nagy hatást gyakoroltak rám, valóban kazetták voltak: apám egyik kolléganőjének Oroszlányon volt egy Metallica-kazettája, amit kölcsönadott és amin az ...And Justice For All volt.
A második pedig egy fogalmam sincs honnan került Freshfabrik-kazi volt, a Drive My Hand.
Szóval míg öcsémmel Heroesoztunk iskola után (ez még az általános volt), ez a kettő szólt - meg valahonnan volt egy Scooter-album is, de az viszonylag hamar kikopott a köztudatból. :D
Aztán a nyolcadikat Szoboszlón végeztem el, na és ott jött az igazi áttörés.
Az aptly named Szoboszlai Attila nevű osztálytársam jó fej volt, és kiírt egy cédére nekem mindenféle klipet.
Meg az Age Of Empires 2-t, de az vírusos volt. :D
A zenék viszont nem, és a mai napig emlékszem, nagyjából mik voltak: a Papa Roachtól a Broken Home, a Linkin Park első négy klipje (Papercut, In The End, Crawling, One Step Closer), a Limp Bizkittől a Break Stuff, a My Generation, a Boiler és a My Way.
Na itt már viszont megindult bennem valami, és rájöttem, hogy a nu metal az nekem való. :D
Aztán bementünk Debrecenbe lakni, és az első két saját zenei cédém itt vettük a Media Markt-ban, valamikor 2002 tájékán (fogalmam sincs miből, mert egyáltalán nem volt pénzünk soha, és emlékeim szerint a két album pontosan 10.000 forintba került).
Ezeket borító alapján választottam, amúgy gőzöm nem volt, milyen lesz a zene... :D
Az első a The 69 Eyes nevű finn zenekar Devils című korongja volt, a másik pedig a Therion nevű svéd banda A'arab Zaraq - Lucid Dreaming című lemeze.
Az elsőn mai szemmel nézve amolyan goth n' roll volt - nem volt rossz, de volt rajta kb. 3 jó szám, a többi abszolút töltelék.
A második meg szimfonikus metál volt alapvetően - ez akkor mondhatni bejött, de igazából nem ez volt az én világom sose (az ilyen Epica, Within Temptation, Nightwish, és hasonló zenéktől a mai napig igyekszem magam távoltartani - tök jó hogy mindig ki van tolva középre egy jó csaj jó hanggal, de a zene sokszor annyira semmitmondó, hogy inkább nem köszi).
Úgyhogy a kezdeti ismerkedés a zenével (már ami a saját ízlésemet jelentette, nem a szüleimét) illeti, nagyjából így zajlott.
A nu metalba azonnal beleszerettem, a többi zenei stílusból ekkor még csak keveset tudtam magamévá tenni.
Egész addig, amíg ott nem hagytam végleg a Hajdúságot, s kerültem Oroszlányra ismét - ezúttal már a gimibe, ahol ismét nagy löketet kapott a dolog...
Itt ugyanis már voltak olyan osztálytársak-cimborák, akinél volt otthon internet (!).
Bizony.
Ez mai szemmel nézve kifejezetten vicces, de akkor (a kettőezres évek első évtizedéről beszélünk) egyáltalán nem volt az evidencia, hogy minden háztartásba be van kötve a net, Youtube pl. még nem létezett.
Két embert érdemes itt kiemelni: Pityeszt és Bandit.
Az első egy sajátos humorral megáldott osztálytársam volt, akinek már volt otthon fájlcserélője (Kazaa Lite, vagy valami hasonló) és azon keresztül boldogan hozzáfért egészen izgalmas zenékhez.
Rajta keresztül ismertem meg olyan zenekarokat, akiket időnként ma is hallgatok, akkor meg aztán hatalmas dolognak számítottak a szememben.
Ilyen volt többek közt a My Dying Bride, az Anathema, a Deftones és az In Flames - bár ez utóbbit Debrecenből már ismertem, ahol egy jó fej cigány osztálytársammal hallgattuk walkmanen kazettán az egyik albumukat nagyszünetekben a Beregszászi Pál Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetben abban az egy évben, míg oda jártam :D
Amikor átfáradtam hozzá egy pendrive-val, akkor igen gyakran pakolt rá olyat, amit éppen azon a héten fedezett föl (mindenféle emo-zenéket, death metalt, stb), amik aztán vagy megmaradtak, vagy nem.
A második pedig egy évfolyamtársam volt, akivel emlékeim szerint tizedikben lettünk igazán jóban és durván 1-2 évig tartott a barátság (aztán szerintem valami elkattant nála, mert elkezdett értelmetlen dolgokat csinálni és onnantól megszűnt a dolog).
Ő elsősorban a hard rock-ot és a heavy metalt szeretett volna velem mindenáron megszerettetni, de ez nemcsak neki, de másoknak sem sikerült. :D
Ugyan elismerem, hogy igen: a Black Sabbath, Led Zeppelin, AC/DC, Iron Maiden, Judas Priest stb. a maguk idejében világhírű együtteseknek számítottak - de egész egyszerűen sosem szoktam őket hallgatni, és sosem álltak igazán hozzám közel.
Az AC/DC-ben untam hogy minden szám pontosan ugyanaz, miközben megy az érces vernyákolás.
Az Iron Maidenben röhejesnek tartottam a minden második számban dobogó, galoppozó basszust, és a szirénázó vonyítást.
Nem lettek a kedvenceim.
Szóval még ebben a korszakban is a nu metal állt a legközelebb hozzám, és immár a gothic metal is - s akkor jött a Placebo.
Na ott tényleg mondhatom, hogy megváltozott az életem, főleg erősen identitászavaros tizenévesként.
Nem értettem, hogy nem kifejezetten férfiasan kinéző (sőt egy időben konkrétan női ruhában fellépő) tagok hogyan játszhatnak ennyire zajos és sokszor totál kemény zenét - miközben a szövegek kurva jók voltak, és a dalok sem egy kaptafára készültek (akkor még - az első három-négy albumról beszélek).
A Pure Morning szónikus káosza.
 |
| A Placebo. |
A Bionic egyszerű, de állati ötletes témái.
Maradjunk annyiban, őket legalább 10-12 éven át hallgattam ha nem is napi, de heti szinten mindenképpen.
Meg végre úgy éreztem, hogy valahogy megtaláltam a nekem valót és hogy van ilyen.
Én sem voltam különösebben férfias jelenség, 60 kiló voltam a 182 centis magasságom mellé, az államon nődögélő 5 szál szőrszálat meg kineveztem szakállnak és ez volt az élet.
Zenében viszont hamarosan már én is úgy éreztem, hogy valamit mutatni akarnék, és hasonlót szerettem volna csinálni, mint a Placebo.
Időben tehát 2006-07 környékén járunk - és megszereztem első basszusgitáromat.
Ötlet szintjén persze már korábban fölmerült, hogy bandát kéne alapítani, de ezek a formációk általában csupán ideák szintjén léteztek, senkinek nem volt pénze hangszerre a nagyon akarók közül. XD
Ilyen légvár volt a P.É.P. (Pityu és a Problémái, a fentebb említett Pityesszel), egy közös nagy gondolat Bandival is volt - az "együttes" neve nincs meg, de erről csak annyit, hogy előbb tervezte meg a lemez borítóját a számcímekkel együtt (!), mint hogy akár egyetlen dalt írtunk volna a nem létező hangszereinken... :D
Az első olyan, ami legalább néhány próbát megért, a Neruma volt.
Ezt nagy grunge-rajongó cimborámmal, Faffyval alapítottuk ketten.
Ő volt a szólógitáros egy húszezer forintért vásárolt Johnson gitárral - én pedig a basszusgitáros-énekes 30.000 forintért vásárolt Baltimore márkájú csodámmal, amiről szerintem mindent elárul, hogy 1-1.5 év után a négyből kettő használható húrja maradt.
Illetve az, hogy amikor elvittem egy hangszerjavító mesterhez Bánhidán, hátha lehet vele valamit kezdeni, akkor ő azt mondta: fiatalember, ezt vigye ki az erdőbe és vesse tűzre. :D
Mindenesetre a Neruma már legalább próbált néhányszor.
Az oroszlányi Notárius köz mellett állt apukám egyik kolleganőjének a háza és ott rendeztük be a próbatermet.
Két gond volt: akkor még nem fogtam föl az olyan eszközök szerepét, mint pl. mikrofon és keverőpult (s ha fölfogtam volna, se tudtam volna megvenni ezeket), úgyhogy ment a gitár és a basszusgitár, valamint a levegőbe énekeltem valamit.
A második probléma az volt, hogy velünk szemben egy ovi volt, ahol gyakran panaszkodtak a zajra (akkor emlékszem ezen megsértődtem, hiszen nagy zenésznek gondoltam magam - de hát inkább volt az zaj, mint zene).
Úgyhogy túl sok próbát ez sem ért meg - pedig az egyiken már ott volt öcsém is, aki viszonylag ismert és jó dobosnak számított Oroszlányon (1-2 alkalom után a helyzet komolytalanságát észlelve ő aztán meg is pattant).
Na de - ott bukkantak fel először a lányok!
Az egyik, Szilvi mind Faffynak, mind nekem tetszett és általános volt a döbbenetem, amikor a barátnőivel ott ücsörögtek nagy szemeket meresztve egy lepusztult kanapén, miközben előttük a "nagy emberek" zenéltek - illetve próbáltak ott valamit csinálni több-kevesebb sikerrel.
Ezen fölbuzdulva tizenkettedikben be is iratkoztunk klasszikus gitárra a helyi zeneiskolában ketten, mondván, hogy hát valamit fejlődni kéne, nem lehet örökre kvintezgetni (bár Faffy váltig állította, hogy Kurt Cobainnek ezek elegek voltak, de én már akkor sem és azóta sem akartam Nirvanához hasonló zenét játszani XD ).
A kaland egy évig tartott, mert mindketten betöltöttük a tizennyolcat.
Innentől a tandíj már kétszer annyiba került volna - hiszen felnőttnek számítottunk, úgyhogy mindketten abbahagytuk.
Én a részemről úgy éreztem, baromi hasznos volt a dolog - a klasszikus gitáron ujjal kellett pengetni, s egészen izgalmas dolgokat lehetett belőle kihozni, ha nagyon akart az ember (és később, a The Countless Vansban ez a tudás kifejezetten hasznosnak bizonyult)
Faffy viszont nem akart ezzel különösebben foglalkozni, mondván, hogy neki tényleg a Nirvana (illetve akkor már a 30Y is) az alfa és az omega, úgyhogy nem is igazán akar nagyon messzebbre jutni gitáron, hanem az izgalmas kvintezős számok majd jók lesznek, meglátom.
Nem is jutottunk el egyetlen megírt számig sem - a Neruma aztán igazából elfelejtődött.
Dalszövegeket azonban mind ő, mind én írtunk és el kell ismernem: Faffy kezdeti szövegei bizony elég jók voltak (Választás van, szép idő // az ég már beborult // Isten is csatornát vált // ez már neki is túl bonyolult).
Ellentétben az enyémekkel, ahol a kezdetben az ment, hogy kitaláltam egy hangzatos címet és köré igyekeztem megírni a dalszöveget.
Mindezt anélkül, hogy a zenét tudtam volna hozzá legalább elképzelés szintjén, vagy akár el tudtam volna azt játszani... :D
Így született meg a Legszebb lány, a Sivatagi Show, vagy a Szöcske a csajom és sokan mások - mindegyiket mai napig őrzöm a dalszövegíró füzetemben.
Egyetlen egy volt csak, amitől úgy éreztem, meg kell szabaduljak (ez pont a föntebb említett Szöcske a csajom volt, ami még zsenge kamaszként nézve is annyira kínosan sikerült, hogy a kukában végezte még tán aznap, hogy megírtam).
De a kamaszkor végén lehet-e végre nagy áttörés?
Eljöhet-e az első komoly és saját együttes ideje?
A következő részből kiderül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése