Előre kurtán, gengszterek

Üdv ismét!

Avagy ahogy Oroszlányon szokás mondani: Heló Nép!
Tibi atya belekortyol a háziborból készült fröccsbe, kimarja a blázt a ritmusgitáros szájából, itt a megdicsőülés ideje.
Trapéz és korlát, de főleg korlát.
Szóval véget ért a nyár, az ősz bevezetésre került.

No de mi történt eközben Orkfalván?
Természetesen nem sok minden. Teltek a napok, immár egyetem és erős stressz nélkül, s bár utóbbi nem nagyon akart elmúlni, azért én azon voltam.
Edzettem.
Kevésbé hatékonyan persze, mint Schwarzi mondjuk, de még mindig eredményesebben, mint Señor Torrente például.
Sokat beszélgettem ekkoriban Baller mesterrel, aki két nyárral ezelőtt volt kollégám a Westmontban, és ugyanabba a cipőbe lépett most nyáron, mint én annak idején, mikor nekirugaszkodtam Angliának.
Csak ő ezt még megfejelte egy hendikeppel és rögtön Dániába teleportálta magát, jégkását keverni. :D
Igen, remek ötlet.
Engem is hívott ki, de utólag bevallhatom, nem igazán mertem menni. A nyár közepi lendületem elfogyott, ismét vissza-visszatértek a harmatgyenge napok, úgyhogy jobban esett edzeni meg tekerni egyet-egyet, mint emberek közt lenni és mondjuk minden erőmet megfeszítve jeget keverni. :D

Tikkadt kecskenyájak legelésznek rajta

Helyette föl-följöttem például Pestre.
S ha már itt jártam, el is mentem Zsoltival tekerni egyet -> ez a történet a bejegyzés végén tér majd vissza. :D
Róla már tettem említést korábban is - nagy kerós, annak idején én korrepetáltam svédből. Dicséretemre legyen mondva, hogy bizonyos dolgokra még ma is emlékszik.... :D
Szóval kimentem hozzá a Centenáriumi lakótelepre, ami alighanem az XVI. kerületet ékíti.
Érdekes volt, hogy egy csomó emlékem visszatért még tizenhat éves koromból, amikor Varga Petivel ott támasztottuk a létrát és a Matávos fülkéket festettük át Magyar Telekomra.
Az apja volt a főnök, és ha utolért minket, akkor minden rossz volt, ha nem, akkor meg is dicsért.
Érdekes.
Ugyancsak Varga papától hallottam a pesti autós cizellált szinonimáját, ami valahogy így hangzott a Moszkva tér környékén:
- De menjél már, te bárány!
Nem mintha ő nem vezetett volna életveszélyesen, de Oroszlányon ez viszonylag mindennapos volt 2006 tájékán.
Azóta már változott a helyzet a Balkán legészakibb előörsében is (megdöbbentő módon) és már úgy is átengednek a zebrán, hogy nem viselek női ruhát (mint a bolondballagáson), vagy nincs befestve a hajam (mint 2005 tájékán).
The Balkan shall rise again!

És ha már Balkán.
Előbukkant a hegyek homályából Bali, akiről szintén írtam volt korábban is, és akiről akkortájt még csak sejtettem, hogy mintha lenne gitárja. Sokat ezt leszámítva nem tudtam róla, de hamarosan néhány sör és egymás akadozó nyelvű biztatásának következményeképpen megalakítottuk a B&B nevű formációt.
Fene gondolta volna, hogy újfent zenélésre adom a fejem, és ha már egyszer így történt - már pedig így történt - akkor neki is láttunk ismét csak néhány sör mellett számokat írni.
Munkám ugyan még mindig nem volt és készleteim apadoztak, viszont volt abban valami nagyon is valóságos (balkáni?) érzet, ahogy hetente egyszer-kétszer kiültünk a tömbünk mellé a betonlépcsőre (hova máshova) és zengettük a gitárt.
Először úgy indultunk, hogy megtanítom neki az ujjpengetéses technikát, amit annak idején Milán Attilától tanultam volt el, de csakhamar kitudódott, hogy Bali mestert egyáltalán nem kell félteni s csakhamar riff riffet követett és bámm.
Így született meg a Balkan Girl.
Gyengébbek kedvéért: a sárga betűkre kell kattintani és rögvest elkezdek hamisan énekelni. :D
Aztán egyszer csak felbukkant egy napon Bandy pajty is, akit jó régóta úgy kerültem, mint a tüzet, most viszont nagy erőkkel játszotta a Box Of Sharp Objectset és csak azért nem üvöltöttük vele a refrént, mert még nappal volt és kisleányok játszottak mögöttünk a hintánál.
Balit itt kapta el talán életében először a "közösségi zenés" hangulat, amit később elmesélt és tökre örültem.
Mert tényleg nagyon kafa többen összeülni és megpróbálni eltalálni a hangokat mind énekben, mind gyakorlatilag bármilyen hangszeren. :D
Bandinál a hangszer az stimmel, a hangok nálunk már kevésbé, de eszméletlen fasza volt.
A lendület pedig gyűrűzött tovább, és hamarosan megszülettek a With Wings Folded és a Snow on Avala alapjai is. Utóbbit még nem sikerült teljesen kidolgozni, de legyen elég annyi, hogy a végén annyi mindent kombináltunk a pengetési technikába, hogy egyikőnk se tudta hibátlanul eljátszani.

Szóval zene nélkül mit érek én, énekli Király Viktor és elmegy végre egy énektanárhoz, aki inkább bélyeget gyűjteni küldi és így véget ér egy világ dicsősége.
Ugyanezekben a napokban derültem föl (a zene mellett, ami sokat tett hozzá a dologhoz), mert meglepő módon édesanyám jelentkezett és még meglepőbb módon ezúttal valami értelmes ötlettel a szokásos számmisztikai hírlevelek, vagy az adott hónap mesterszámai helyett.

Küldött szóval pár linket, amelyek különféle munkalehetőségekre mutattak.
Mondtam is magamban, hogy veszteni végül is nem igazán veszthetek semmit sem, úgyhogy némi regisztrációs sz*rakodást követően máris benn volt a sebtiben összetákolt önéletrajzom a különböző rendszerekben.
Ez volt egy vasárnap este, másnap (!) már csörgött is a telefonom, hogy menjek norvégul beszélő recepciósnak Újpestre.
Gondolkodási időt kértem persze, hiszen norvég helyett én svédül beszélek, a cégről meg kiderítettem, hogy valami Aqua World mellett található - amiről pedig végül kikutattam, hogy az M0-s egyik bekötőútja mellett emelkedik. :D
Ideális.
Ezt tehát le is mondtam a pics*ba.
Ezután kevéssel egy fejvadászcég keresett meg, hogy menjek a Tatához, vagy valami Dialogic (sic!) nevű céghez, hát mondom órát nem akarok gyártani, így a Tatát próbáltam meg először.
Mondták is, hogy merre hány méter, fél év alatt bruttó 420, egy éven belül bruttó 460, mondom ez már lassan eléri az európai szintet.
Cserébe én majd svédül kérdezem meg Roy Trenneman (Chris O'Dowd) legendássá vált mondatát, miszerint "Have you tried turning it off and on again?". :D
Egyszóval valami számítástechnikai segítő lettem volna, a fejvadász nőci nagyon efelé biztatott.
A másik cégnél ott állítólag google-zni kellett sokat és nem volt előrelépési lehetőség (azóta erről kiderült, hogy kamu).
Jól van.
Elmentem hát be a fejvadászokhoz (Reed) a Deák tér mellé.
Szokásos önmagamhoz képest eléggé össze voltam szedve, bár ahogy közelgett az interjú időpontja, kezdtem magam becsülettel összetojni.
Éppen Liberó után indultam volna, mikor kitárult az ajtó.
Nyeltem egyet, s bementem.
Magára a fő-fő hölgyre még várni kellett, úgyhogy jót húztam a kikészített kancsó vízből (persze poharat nem használtam), majd leültem, mintha otthon lennék a kocsmában. xD
Jött is kisvártatva.
Előkelő kosztüm, feltehetőleg nem józsefvárosi piacos parfüm, üzleti életben megszokott hajviselet és (amint arról nem sokára meggyőződhettem) felettébb feszes tompor.
Arról faggatott először is, ki vagyok, mit csináltam eddig (azt nem kérdezte hogy mi a fenét keresek itt, amit természetesen bátorításnak vettem :D ), stb.
Elmeséltem dióhéjban az eddigi történéseket, aztán megtette a maga ajánlatait.
Tata - sok pénz nagyon hamar (azért valljuk be, 460-at itthon kb. egy egyetemi tanár nem keres), vagy Dealogic (eddigre rájöttem, hogy így írják, később arra is, mit jelent) - 'kevés' pénz, semmilyen előrelépési lehetőség pénzügyes végzettség nélkül.
Hát mondom inkább utóbbi, elvégre szeretek küzdeni vagy mifene - meg hát pénzügyes végzettséget pont múltkor láttam a tébányai lengyel piacon. :D
Feszengésem eddigre abbamaradt, viszont ahogy épp lábat cseréltem az asztal alatt, izomból bokán rúgtam szerencsétlent.
Na mondom Geldar mester, holnap már nem köll jönnöd.
A végén kiderült, hogy az előzetes telefonos interjú alapján az angolomat tízből nyolcra értékelték.
Több se kellett, mondtam a hölgyeménynek, hogy ezt bizony kevesellem.
Kérdésére pedig, miszerint hogyan szeretnék magasabb pontszámot kapni, nem a kézenfekvő "zárd be az ajtót szivi, érkezem"-et feleltem, hanem mondtam, hogy váltsunk át angolra, így lett kilences a vége. :D

A Tatához tehát végül isnem mentem el interjúra, sok pénz ide, IT-szerviz oda, viszont a másik céghez igen.
Az első interjúmon két HR-es nőszemély faggatott arról, miért vagyok ott (csak kiszúrta valaki végre, hogy semmi keresnivalóm itt xD), és a korábbi tapasztalataimmal ellentétben ezek többé-kevésbé tisztában is voltak avval, mi is folyik az adott munkahelyen.
Ez felettébb tetszett.
A második körben valami hong kongi fazon faggatott volna (Chunshek), de el kellett mennie haza, a svéd származású fő-főnököt is megúsztam, aki vele együtt tartott keletre (amit nem kifejezetten bántam, mert szerettem volna fenntartani még a látszatot, hogy igen erős a svédem); így a harmadik beugró egy new yorki kínai ürge lett, valami Christian nevű fazon mellé, és ketten grilleztek jó fél órát.
Persze itt már nem kellett Pampers után nyúlkálnom, megpróbáltam intelligensen megfelelni mindenre.
Amit a fejvadászok előzetesen elmondtak (kérdezzek sokat, érdeklődjek erről, meg amarról), azt sutba dobtam, s inkább a magam feje után alakítottam a dolgokat.
Be is vált.
Később Chunshek (egyik főnököm lett később) egy vele közös sörözésen mondta el, hogy Christian azt mondta neki rólam, hogy "He's very eclectic, but you must hire him."
Azért ilyenkor nem lesz kisebb az egóm, annyit elárulok.

Aztán mielőtt a végső körbe léptünk volna, már tudtam, hogy itt akarok dolgozni.
Sőt, azt is elhitettem magammal lassacskán, hogy nem lesz semmi gáz, bírni fogom cérnával, max egy-két kemény hónap lesz, aztán megnyugszom és újra felfele veszem az irányt (erről annyit, hogy azóta se lett sokkal könnyebb, de valóban fölfele tartok).

Na de mi lett Zsoltival és a cangájával?
Természetesen elbaszódott rajta valami, jelesül a pedál.*

Hősünk egy meg nem nevezett patak partján.

Ezért jó, ha több százezres keród van, a javítás meg drága és nem ritka. A túra viszont remek volt ennek ellenére - vígan kitekertünk a Centenáriumi lakótelepről Cinkota irányában, majd egyre délebbre haladva egyre világosabbá vált, hogy Budapestnek vannak szép részei is, csak a halandó szem ritkán (szinte sosem) pásztázza őket.
Ilyen hely viszont a Naplás-tó, ahol kb. másfél órát töltöttünk beszélgetéssel.
Zsolti ekkoriban pont ugyanabban a cipőben volt, mint én azelőtt és néha még mostanában is.
Pánik, szorongás, meg fogok halni, végem van stb.
Úgy érzem, hogy ebben tudtam neki segíteni, sőt biztattam arra is, hogy forduljon olyanhoz is, aki pontosan érteni fogja, amit mondani akar. Meg amit mondania kell.
Legelésző kecskebandák társaságában jutottunk vissza Pestre, majd ki-ki elvonult egy másik világba - de hogy melyikbe, az csak a következő híradásból fog kiderülni.

*Norbi Update - ez később történt.

Valami határán

Nyár vége volt, meleg és derült idő állandóan.
Az állapotok stagnáltak, a birkák békésen legelésztek, a városunk tizenéves leányai zavartalanul hozták világra negyedik-ötödik gyermeküket, szóval minden rendben volt idehaza.
Azaz mégsem teljesen.
Néhány bejegyzéssel ezelőtt emlegettem volt, hogy ejtek majd szót arról, mi is lett az egyetemmel, és később már egyre inkább sejthetővé vált, hogy happy vagy bitter end-del zárul(t)-e a skandináv menet.
Nyár vége fele már olyannyira erősnek éreztem magam, hogy felnyomultam a neptunba és némileg döbbenten (bár belül annyira nem lepődtem meg) vettem észre, hogy eltanácsoltak az egyetemről.
Két tárgyam nem lett meg harmadik fölvételre sem, szóval mondhatni, megérdemelt volt a dolog.
De valóban az volt?
Igazság szerint akkora felszabadultságot éreztem aznap, mikor kiderült, hogy jóformán madarat lehetett volna fogatni velem. Mondjuk kivit, vagy kakapót, a többi madárféle viszonylag gyorsan elrepül az ólálkodó veszély elől, ezek azonban gyalogolnak, ami utóbbira nézve érdekes, az ugyanis egy papagájféle (!).
Úgyhogy azokban a napokban-hetekben (júli-aug határmezsgyéje) kifejezetten lelkesen tanítottam amúgy lustább tanítványaimat, ekkorra már némileg rezignáltan vettem tudomásul, hogy ismét nem készültek, fogalmuk sincs arról, mit vettünk két hete...
Mert hát úgy kell azt, hogy két hetente felbukkanok és én vagyok a legjobban meglepve, hogy nem tudok angolul... :D
Mindegy, ez nem az én dolgom.
A legfontosabb dolog az egészben az volt, hogy apámmal meg tudtam beszélni ezt az egészet.
Ne feledjük, ő viszonylag egyértelműen mögöttem állt az egyetemi évek alatt és sokat segített abban, hogy kilencvenöt százalékát a szaknak megcsináljam. Tartottam tőle, hogy hősködés ide, nagy eredmények oda, azért kimondja, hogy elég fiam a cirkuszból, holnap keress munkát magadnak.
Erre nem került sor, úgyhogy még mindig tartogat meglepetést a családom. A munkáról pedig nem sokára több szót is fogok ejteni, mert nem telt el tétlenül az azóta eltelt idő sem.

Időközben azonban hazatért legelső barátnőm, Kata Angliából.
S ő egy nagyon-nagyon érdekes jelenség. Írtam már róla sokat, mert tartjuk a kapcsolatot a mai napig, de elég különös volt újra látni.
Elhozta ugyanis a barátját Oroszlányra.
A barátját Trisnek hívják és ha jól rémlik, yeovili születésű, amit én Devonba tennék, de lehet, hogy Somersetben kék keresni a térképen. Mindenesetre egy nagyon jó fej csávó, főleg ahhoz képest, hogy angol és ökológus. :D
Nem, komolyan. 
Sokat tanítottam magyarra Kata miatt, de végül is kútba esett a dolog - Kata meg ők szakítottak.

Tris és Kata a rejtett tó partján.

Kata meg én a tó szélén, agyag a háttérben.

Ekkor azonban még együtt róttuk a Vértes útjait biciklivel (az enyém ugyebár azóta feladta a küzdelmet és apám szobájában várja sorsa jobbra fordulását), és elég nagy élmény volt.
Reggel még a város határa táján volt egy erős rosszullétem, de amint kiértünk az erdőbe, rázendítettek a madarak, és megnyugodtam.
Onnantól kezdve állati volt az egész.
Elsőnek lementünk egy olyan bányató partjára, ahol agyagot találhat az avatott szem.
Kata lement a békalencsés vízhez és miközben belógatta a lábait a vízbe, magyarázta Tristannak, hogy ez az a növény amit a kissrácok a lányok hajába szoktak hajigálni az oviban (miközben ezt mondta, már felé közelítettem és kb. a hajába-résznél rá is eresztettem, amire rosszallóan, de kedvesen vigyorodott el).
Csináltunk pár képet a rejtett tóról (olyannyira rejtett, hogy egyetlen egyszer voltam ott azelőtt, még apámmal kb. 2002 táján, s azóta is hiába kerestem a visszautat), aztán továbbálltunk.
Tristan le volt nyűgözve az erdőinktől.
Nekünk magyaroknak esetleg annyi tűnhet föl a Vértesből, hogy tökéletesen néptelen az év bármelyik szakában.
Néhány erdészház, néhány túrázó, de egy hét alatt átlagosan úgy hatvan-hetven fordul meg benne (s lehet, ezzel sokat is mondok), az is csak nyáron.
Az egyetlen forgalmasabb hely tán Majk, de bentebb az erdő mélyén sose jár senki.
Tristan viszont angol, ahol eleve nem nagyon maradtak erdők (a hadiipar és a híres angol hadiflotta felemésztette a legtöbbet, ezért azok helyén sok helyen most lápos-mocsaras vidékek terülnek el a hegyekben, vagy kopasz füves puszták), úgyhogy sokat és elismerően hümmögött, miközben róttuk a kilométereket.
Vagy mérföldeket, kinek hogy. :D
Szentkereszt felé tekertünk a tótól egy nagyon szép, lejtő úton, de elvétettem az utat (mindenki nagy meglepetésére), így egy rejtett úton végül is az oroszlányi szeméttelepen kötöttünk ki, ahol flaskák és ágyak között oldalaztunk kifele a dágványból.

Vándorok az úton.

Kata és Tris a vascsövön.

Maga a kolostor zárva volt és még a híres remete sem mutatkozott, úgyhogy hazafele vettük az irányt ezután.
Katáék tömbje mögött még beszélgettünk az élet nagy dolgairól, míg két cigánylány játszott a vascsövön mögöttünk, virágot szedtek és egymás hajába tűzték őket.
Nagyon nyolcvanas-évek hangulata volt, és ne feledjük: a nyolcvanas évek vége (konkrétan 88') a legjobb évjárat. :D
Másnap ők továbbálltak Európába (a Comoi-tóhoz utaztak, Velence érintésével, majd szakítottak is), én pedig még maradtam Oroszlányon egyelőre.

De a szelek már fújdogáltak, és máshonnan, mint addig. Valami készülőben volt, csak még nem tudtam, mi lesz az.

Pipivel esett a következő kaland, aki régi osztálytársam volt, és épp hazajött Hollandiából néhány hétre.
Ő az a lyány egyébként, aki ha társaságban van, pörög, mint az óramű és szórja a poénokat.
Így volt pl. a júliusi mini-osztálytalálkozónkon is, melyre Orsi, ő, én és Tibi jött el + Bali meg egy ismeretlen részeg gyökér gyerek, aki a második felétől az estének ült hozzánk, majd Balival kidobtuk egy kuka mellé.
Kisebb csapatban viszont remekül megértjük a másikat, úgyhogy meghívott magával Kecskédre a lovasnapokra, ahova hívtam Balit is, akiről korábban már szóltam itt, és akivel nem mellesleg nemsokára megalakítottuk Magyarország első Balkan Country zenekarát is. :D
Nem rossz, mi?

Pipi egy báláról sasolja az eseményeket.

Szóval megérkezünk Kecskédre, az idő remek, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
Érződik az erős sváb hangulat, a rendezvényen mindennek megvan a helye, szemét nincsen sehol, a lovak szőre makulátlanul ragyog.
Pipi migránsnak néz egy szalmabálát, majd ezen nevetek kb. addig, míg meg nem szerezem első sörömet és kimegyek Bali elé a faluközpontba.
Onnantól hármasban üldögélünk a bálákon s nézzük a tolnai betyárok bemutatóját, egész jól bánnak az ostorral (bár kicsit halkan szól az én fülemnek), ültetik a lovakat és üldözik egymást, tényleg állatiak.
Aztán megjön az, amit én betiltanék: egy lányt "tanítanak tisztességre" az ostorral, hogy a jó háziasszony így meg úgy kell viselkedjen.
Persze ez csak játék, viszont a srác keze megremeg és fültövön vágja a menyecskét vele.
Lehet, hogy tényleg faszság az a része?
Meg már nem a középkorban vagyunk, hogy viccesen bemutassuk, hogy kell "bánni" a feleségünkkel?

A bemutató végeztével nagy mellénnyel kijelentem, hogy én most megnézem azokat az ostorokat, Pipivel átkelünk a mezőn és megkörnyékezzük a betyárokat, akik épp lovaikat rendezik vissza a szállítórészlegekbe, amivel jöttek volt.
Kérdem a srácot:
- Jó napot, betyár úr. Megnézhetem az az ostort?
- Jó napot. Hát az a helyzet, hogy nem adhatom oda, nagyon kényes szerszám. Majd a legidősebbtől kérje, az majd odaadja.
No hát azért nem adom fel a dolgot.

Kevéssel, mielőtt rám bízták a lovakat.

A srác megkérdi, félek-e a lovaktól, majd mikor kiderül, hogy nem, rám bízza a kantárt, úgyhogy míg megjön a legidősebb lovas a mezőről, addig büszkén fogom a lovakat, alig kapálnak, csak fújtatnak, mert a szagom idegen.
Na aztán csak megjön a mester úr.
- Jó napot lovas uram! Elkérhetem-é az ostorját?
- Miért?
- Hát mer' má' kérdeztem ezt a fiatalabbat, aszonta, majd maga oda fogja.
- Mi van Józsikám, félsz od'adni?
(Ifjabb betyár vörösödik)
- Na jól van, itt van.
Büszkén kivonulok hát a térre, mintha most főztem volna le négy akó körtepálinkát, és megkezdem a csergetést.

Szóljon újra a karikás!

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy még mindig tudom, hogy megyen a dolog, az első néhányra még csak a fiatalabb figyel oda, a negyedik-ötödiknél már a rangidősnek is a fejébe száll a vér, hát sokkal hangosabb mint az övék, hivatásosoké. :D
Jön is az ifjabb, hogy kezdetnek nem rossz, de most már elég legyen, elriasztod a lovakat, Pipi meg rázkódik a nevetéstől, mert tudja, honnét fúj a szél.
Balival aztán jót sörözünk, majd sikertelenül próbálunk fűzni két lovászlányt (nem nézek ki túl jól és nem gyengén érződik, hogy nem állok a helyzet magaslatán, ami az előzékenységet és az udvarias kommunikációt illeti :D ), aztán mikor besötétedik, még hallgatjuk egy ideig Tolvay Renit, s visszabuszozunk az álmok városába.
Aznap éjjel nyugodtan alszom.

Ezzel zárul az augusztus és a nyár.
Balit kevéssel ezután kezdem gitározni tanítani - közelebbről az ujjas pengetésre, mert olyan technikákat ismer a hangszeren, amiket én nem tudok.
Olyankor meg én figyelem, hogy mit meg hogyan fog kelleni csinálni.
Így születik meg a B&B, azaz Bed and Breakfast, vagy sokkal inkább Balázs & Ben, hazánk első Balkan Country band-je, ami egyelőre countryt nyomokban sem tartalmaz, ellenben azóta megírtunk már néhány számot és a visszajelzések eddig elég kirobbanóak.
Erről, meg hogy azóta mi történt, azonban csak legközelebb számolok bé - most vár egy koncert az isteni the False-szal, amely városunkból ered.
És amely zseniálisan ötvözi az óvodai gyermekdalok szövegvilágát a kő egyszerű, akkordolós zenével és amiért kifejezetten lehet őket tisztelni, az a no clean note policy, azaz az énekes direkt törekszik arra, hogy egyetlen tiszta hangja se legyen a dallamokban.
A mai világban ezt meg kell becsülni, úgyhogy megyek is pogózni a f*sra. :D
Nemsokára ismét jelentkezem.

Geldar

Talpam alatt fütyül a szél

A rövid helyett hosszú reklám után tehát folytatjuk, üdvözlet mindenkinek!

Szóval legutóbb ott fejeztem be, hogy a nyár ígéretesen indult. Erőm visszatérni látszott, bár még messze volt attól, amit mondjuk akkor éreztem, mikor még Amerikában intéztem a tábor ügyes-bajos dolgait a porta előtt, de mondhatni - jó úton voltam.
Sőt, lassan valóban úgy éreztem, hogy megint körvonalazódik egyfajta út előttem.
Az egyetemmel kapcsolatban viszont nem voltam biztos - tudom-e folytatni ősszel, vagy el fog úszni az egész?
Júliusban végül is megkaptam rá a választ, addig azonban volt még hátra egy-két erőteljesebb kaland, na meg a történelem első jazzkoncertje városomban.

Leslie és Ati jobbra, a lyányok balra próbálják kikerülni a Napot
- itt még sikerrel.

Hősünk a szénszállítószalagon.

Valaki(k) bemozdul(nak).

Leslie a Gerencsérvárnál.

Szóval június 24.-e, a Malcsikok ismét Oroszlányon.
Na meg Sophie, aki előző este érkezett, és másnap (némi okkal) nem volt túl kipihent...
Tudom, tahó vagyok. :D
Szóval Sophie, a Malcsik fivérek és Leslie barátnője, Viki társaságában az év talán legmelegebb napján behatoltunk a hegyek közé, hogy megváltsuk a világot és fölfedezzük az erdő szépségeit.
Aztán ebből lett az, hogy a leányok majdnem elájultak a melegben és férfiasan bevallom, nekem sem hiányzott sok.
No de ne szaladjunk ennyire előre!
Először is kifele indultunk megnyerő városomból, s amint elhagytuk azt, megjött a nap főszereplője, a kánikula. Ugyan tíz-tizenegy felé járhatott az óra, de nagyjából harmincöt fok volt és zseniális módon olyan útvonalat választottam aznapra, ahol minimális az árnyék.
Klasszik Geldy.
Szóval még viszonylag tűrhető hőmérsékletben érkeztünk meg a Dobai-kút környékére, ahol annak idején Faffy is dolgozott portásként, el is nosztalgiáztam a sok éve esett szentestéről, amikor kitekertem hozzá egy-egy üveg Carlsberggel, hogy ne töltse egyedül az aznap estét.
Múlnak az idők valóban.
Meglelni a szentkereszti apátságot most sem volt túl egyszerű.
Ahogy elhagyja az ember fia az oroszlányi szeméttelepet, megnyílik egy csapás az erdőben, amit követni kellene, mert sokkal rövidebb, mint azon műutak hálózata, amik szintén oda vezetnek - de megmagyarázhatatlan okból er(e)dően sose azt választom és rendszerint eltévedünk.
S lőn meglepetés, ekkor is így történt. A régi szénszállítószalag mellett haladva érkeztünk meg tehát a bejáratához vezető murvás útig, ami ész nélkül ontotta a hőt. Páran még kolbászoltak az erdőben nem pontosan tudom, miért, de a kocsijukat vezető asszony kérdésére hogy hol az apátság, azt feleltem, nem arra, amerre gyermekei/unokái keresik az erdő kellős közepén. :D
Mi magunk meg is leltük végre a kapuját, mely zárva volt.
Fantasztikus. De nem azért jöttem, hogy ily' könnyen feladjam, így megvártam, míg előbukkan a vértesi remete.
A fickó olyan egy kilencven magas, bőrkalapban és harcsabajuszban tolja nyár közepén, ami alapvetően nem lenne baj, de a praktikától olyan távol áll, mint a stílusa az udvariastól.
A bevezető dialógust tehát szó szerint idézem.

Megérkezik a brigád a kapuhoz, kijön a kunyhójából.
Én: - Jó napot!
Remete: - Hó, jó nagyot, a kurva anyádat!
(Atiék összenéznek).
Én: Kinek az anyját?
R: - Te vagy az Vili bazmeg?! Mindjárt hozzád baszok valamit, öregem!
Én: (szétteszem a kezemet)
R: (közelebb jön) - Hú, te nem a Vili vagy.
Én: - Hát nagyon nem.
R: - Ja jól van akkor bocsánat. Vili a jóbarátom.
Én: - ...

El lehet képzelni, hogy néz ki egy társalgás az olyan emberrel, aki a jóbarátaihoz így szól. :D
Maradjunk annyiban, örülök, hogy nem kell egy városon osztoznom vele - szerencsére ez a veszély nem fenyeget, az ipse már legalább nyolc éve kinn él a remeteségben, és személyes véleményem szerint már nagyon ráférne egy nő, esetleg egy pszichológus. Esetleg egy pszichológus, aki történetesen nő. Ez tűnik a legjobb megoldásnak. :D
Végül rövid győzködés után beengedett a falak mellé - a tetőt épp tatarozták, így ahhoz nem mehettünk közel, de a lányok legalább fényképezhettek párat, aztán hűsöltünk lenn a murvás út aljánál, míg a lenti kocsi asszonya a többieket keresgélte az erdőben. A hazafele vezető úton betértünk megnézni a Gerencsérvárat (az ásatások már véget értek, így elég magányos hangulata volt, dacára annak, hogy öten is ültünk a torony maradékain), majd elvétettem az utat, és egy már-már vulkán forróságú fenyőfolton nyomakodtunk hazafele, a mindszentpusztai úton.

Oroszlányon hűsöl a csapat.

Szoki és Trombitär a konyhámban.

Yule és Szoki a Majki-tó partján.

A megérkezés Orkfalvára (konkrétabban a Mini ABC elé) olyan érzés volt, mint amikor negyvenöt méterről gólt rúgsz, vagy amikor hétszáz ember tombolva énekli a dalod a dadi falunapon, melyen Kis Grofó előzenekara vagy egy szem magad és a countrydra senki se vevő, csak azt várják, mikor takarodsz már le. xD
Lényeg ami lényeg, egy másfél literes ásványvizet álltó helyemben bepusztítottam, a lányok és a Malcsik fivérek szintén nem fukarkodtak a vizekkel.
Aztán a társaság elutazott, Sophie visszament Pestre, s én egyedül maradtam a gondolataimmal.
A sötétség azonban folyamatosan oszlott.

Nem telt belé két nap (konkrétan egy) és máris itt volt Yule és Tombitär, plusz Szoki, és elszabadulhatott a jazz pokol.
Valami okból kifolyólag a Skanzenünkben kitalálták, hogy jó ötlet a Múzeumok Éjszakájára egy jazzben utazó zenekart hívni, amelynek trombitásával és menyasszonyával tavasszal már meghódítottuk Császár kilátóját és meghallgattuk a friss híreket az arab herceg vadászatáról - az utóbbi hetek híreinek ismeretében egyáltalán nem lepne meg, ha Pharaon-nak hívnák az úriembert.
Lényeg ami lényeg - június 25.-e van és zeng a Skanzen.
Ismeretlen, értelmes (!) emberek ülnek a pajtában és hallgatják előbb egy költő faszságait, aztán egy free jazz szaxis borzalmait, végül Trombitärék hengerelnek, itt már tombol a nép én meg vigyorgok mint atom, egyszerűen frenetikus, amit játszanak.
A szervezők persze b*szakodnak valamin, úgyhogy megvan a megszokott balkáni színvonal, de a zenét végül is senki nem veheti el a publikumtól.
Yule és Trombitär meghív magukhoz Zuglóba, én rábólintok, aztán másnap Majkon kanasztázunk egyet, én meg elhagyom a személyimet, és a Taj-kártyámat, hát mit mondjak, mérges vagyok magamra embertelenül.
Még vissza is megyek pár nap múlva, a gondnoknéni megígéri, hogy ha lenyírták a füvet, szétnéz - de persze nem lett meg.

Kőhányás mellett heverészek éppen.

Mielőtt azonban teljesen kétségbe esnénk, jöjjön a következő kaland! :D
Avagy Trombitärék Killer Diller Combo nevű formációjukkal Agárdon.
Én meg valahol az erdőben, valamiért zseniális ötletnek tartottam bringával megindulni - hetven kilométer oda és ugyanannyi visszafelé is, de fittnek érzem magam, hadd szóljon.
Mire észbe kapok, már a Kőhányás mellett vezető murvás úton repesztek a Vértes túlfelin és lobog a hajam.
Hm.
A kápolna szép volt, de mindjárt itt van Gánt és sörözni kéne - persze le vagyok égve, remélem a KDC az ingyenjegy mellé egy sörre is meghív, Balkán forever. :D
Irdatlan a szembeszél, erdőben (!) alig bírok a bringámon maradni, Gántról kifele hajtva már tele a tököm és egyre inkább érzem, hogy Agárd túl messze lesz.
Fel is hívom a csapatot hogy ne haragudjatok, de ez nagyon nem fog összejönni, mire odaérek, végeztek is és a backstage-ben lesztek a maláj táncosokkal.
Jó, semmi baj (egyébként néhány hónap múlva meghallgattam őket a Blaha Lujza mellett az énekesnő születésnapján, és elementáris erővel voltak ott a szeren!).
Szóval betekerek Zámolyra, veszek helyi főzésű sört és ugyan nagyon kedvem lenne lehúzni, de várok vele, apám is hadd örüljön itthon, úgyse hoztam régóta ilyent.

Közvetlenül a méhek rohama előtt.

A Földből Kitörő Metrókocsi!

Majd tekerek vígan ismeretlen utakon Csákberény fele. Az idő remek, hőség nincs, csak mégis behajtok egy méhkaptár környékére.
A méhész rikoltozik, a méhek megszállják a hajamat, áldom erős hajú őseim, egy se tudja általszúrni az üstököm. :D
Ők életben maradnak, nekem nem lesznek emberfeletti kínjaim a hazafele vezető rissz-rossz úton.
Csákberény mellett felülök a földből kitörő metrókocsi nevezetű installációra, esküszöm, zseniálisan néz ki, és a legmegfelelőbb helyre került, egy dél-vértesi falu mellé. xD
Fékem egyik se fog persze, így Szentgyörgyvárra szó szerint beszáguldok (szó szerint tövig nyomott fékkel, szó szerint semmit nem használ :D ), majd hazaereszkedek büszkén és boldogan, este sörözés és elégedettség.
Félelmeim és szorongó érzéseim múlóban.









Minthogy félelmeim és szorongató érzéseim múlóban voltak, egyenesen a Nagy-tiszta fele vettem az irányt a következő kiránduláson, ahol azóta nem voltam, hogy Szandrával följutottunk a csúcsra és megláttuk a bábolnai szélkerekeket a távolban.
Meg egy vaddisznó-csalétket az erdő mélyén egy magasles előtt.

Városunk határa teljes pompájában.

A Vértes nyáron döbbenetesen szép. Legtöbb hegységünkben ugyanis van kimondott turistalátványosság, amit felkereshet a jónép nyaralásán, esetleg jártában-keltében.
A Bükkben ott van Lillafüred, és a számos fehér sziklás rész, nyaralókkal.
A Mátrában ott van Galyatető, a különféle Parád-települések meg Mátraszentimre, ahol annak idején öcsémmel és még nagyon kicsi húgommal is voltam egy hetet nagyjából.
A leginkább elkerült hegység talán a Vértes, ha a Karancsot nem számítjuk - ahol ugye Leslievel, Gattolinával és Lilyvel töltöttünk egy nagyon rövid időt, mígnem az embert próbáló időjárás, a borzalmas bor (Dr. Wine anyone? :D ) és az Írónő bölcsességei hatására visszavonulót fújtunk.
Szóval a Vértes turistáktól mentes.
Oroszlány házait elhagyva egy szép pusztán száguldottam nagy boldogan, kedvemet egyedül az csorbította, hogy egy tábla tanúsága szerint a bekerített részen (ahova persze gondolkodás nélkül beszáguldottam :D ) fedezőbikák ólálkodnak, akik nem igazán kedvelik a betolakodókat és hamar szarvélre hányják őket.
Szerencsémre velük nem találkoztam, a tehénbőgés is csak a távoli erdőkből (!) jött, bár fogalmam sincs, mikor szokhattak rá a tölgyfalevélre a kaszáló füve helyett.
De hát ez nem is az én problémám volt.
Az én problémám a nagy rét mögött jött - úttalan utak felfele a tisztásig, aminek a helyét csak sejtettem valahol a sűrű erdő után.
Bringával voltam persze, de a sűrű bozót minimum megállásra (ha nem is meghátrálásra) kényszerített. Rövid küzdelem és valamivel hosszabb szentségelés után tehát fel is értem a Nagy-tisztára.
Tiszta időben milyen szép lehet a kilátás!
S valóban.

A Nagy-tisztán, kevésbé tisztán.

Nem panoráma, de azért nem is csúnya fotó.

Az Oroszlánkövi-várból viszont a legjobb - konkrétan az erdőt látod, így ott nem is időztem túl sokat.
Elmerengtem kicsit rajta, a török hadseregnek hány órájába került bevenni, majd rövid pihenés után bévettem magam az erdőbe és nemsokára már a kék túra elhagyatott mellékösvényein át (a hitelesség kedvéért: ezek vadcsapások amúgy :D ) száguldottam lefele egész a Terv utunkig, ami annak idején a Csákvár-Majk utat kötötte össze a pusztavámi bányatelepekkel.
Rövid pihenő után egy küzdelmes szakasz következett, valahogy jó ötletnek tartottam behatolni a Mocsár-berekbe, pedig a neve sejtethette volna, hogy nem keróhoz jött létre és lőn.
Háromnegyed órányit küzdöttem a lápban, majd a tövisbozótban, de ezért a képért alighanem megérte.

Most viszont nyári kalandjaim a végükhöz közelednek.
Lesz azért még kaland bőven, de most berekesztem, mielőtt eposzi folyamot duzzasztok a Mocsár-berek és a Svandabergi-patak keresztezésével...
Azért az elég égő lenne. És nem gyengén pöceszagú. :D
Szóval minden jót, hamarosan jövök.
Tényleg hamarosan.

Geldar

Fakocka rising

Üdv mindenki!

Ismét én, megfogyva bár, de törve nem.
Rövid helyzetjelentésem lényege, hogy élek, virulni már kevésbé virulok, de ez egyelőre még ilyen lesz egy darabig - remélem már nem sokáig! :)

Ha már a múltkori bejegyzésemben emlegettem a helyi focicsapat döbbenetesen tehetséges focistáit -
"oldalvonalnál kiszáguldó beadások és erdőben végződő átívelések" -, szerdán végre bizonyíthatnak a nagyszínpadon, ugyanis a városunkba látogat az MTK Hungária. Igen, a legendás Illés Béci egykori csapata, ahol a magyar futball vitathatatlan üdvöskéje is feltűnt annak idején, Torghelle Sándor személyében... :D
Ennek örömére a városba érkezik Ati, egyenesen Kisbérről, hogy együtt szurkoljunk aranylábú ifjainknak és minden második bekapott gól után legurítsunk egy Sopronit.
Úgy érzem, nem lesz egyszerű menet.
Ennyit a  jelenről, ezen kívül most több állásjelentkezésem van függőben, majd azokról is beszámolok idővel - no de kanyarodjunk vissza a múltba kicsit.
Szóval ott hagytuk el a fonalat, hogy Győrben jódlizok a Malcsik-kompánia osztatlan örömére (talán ha Melit nem számoljuk :D ), majd Szár környékén bolyongok két gazellával és azóta csönd.

Hát körülbelül három hónapig viszonylag erőteljes volt a csönd.
Tanítok ugye angolt (hol skypeon, hol itt helyben, hol háznál), meg magyart, de ebben az időszakban annyira gázul voltam, hogy gyakorlatilag semmire nem voltam képes.
Például arra se, hogy megjelenjek az egyetemen.
Zsolti cimborám mesélte még az angolos időiből, hogy milyen az, amikor bemegy és rögtön öt perc után már alig kap levegőt, fújtat mint egy oroszlán és a legszívesebben azonnal elhagyná a fedélzetet.
Akkor annyiban ütöttem el a dolgot hogy á ilyen biztos másokkal is előfordul, de amikor velem kezdett el előfordulni, akkor kezdtem megérteni hogy mi is ez.
Ültem benn a svédes óráim martalékán, és teljesen úgy éreztem, hogy én erre abszolút képtelen vagyok.
Akár magán az órán is benn maradni.
Elég pokoli időszak volt, de hálistennek ez lassan változásba ment át - öcsémmel karöltve elkezdtünk pszichológushoz járni.
Mindkettőnkből egyszerre tört elő a feszkó, és nála látványosabban, nálam kevésbé látványosan indította a rombolást, amit nyilván nem maga az ember akar csinálni, de mégis ő maga alkot folyamatosan és a végeredmény egyre kilátástalanabb.
Szóval a március és június közti időszak nagyjából egy jelzővel írható le a részemről: vegetatív.
Kb. mint egy szobanövény ősszel.
Szerencsére kap vizet meg fényt, szóval épp túlél valahogy, de azért elég sz*rul érzi magát és nagyon várja a tavaszt vagy valamit.

Erre az időszakra esett, hogy meglátogatott egy maláj csaj Budapesten, Shermaine.
Annak idején, 2014 nyarán abban a kocsmában dolgozott, ahol én is gyakran megfordultam, ott kezdtünk el beszélgetni az élet nagy dolgairól, nyilván négy üveg Yuengling után az ember viszonylag visszafogottabb témák elemzésébe merészkedik bele, de a lényeg, hogy nem felejtett el és meglátogatott tavasszal.
Összességében jó volt a dolog, elvittem a Várba, meg azokra a helyekre Pesten, amit érdemes látnia egy külföldinek, eléggé el volt ragadtatva.
Aztán másnap rám jött a szorongás egyetemről jövet, úgyhogy mondtam magamban hogy ez így már egy kupac szamócát nem ér, szóval jelentkeztem itt a helyi pszichónál is hogy valamit kérnék mert a zsák krumpli szintet környékezem lassan és egyre égőbb... :D
Segített is.

Eztán teltek a hetek, a hónapok és egyre jobban lettem.
Hatottak a dolgok, meg főleg a társaság és júniusban a fejembe vettem hogy már minden oké.
Itt volt az ideje tehát, hogy megkezdjem eddigi életem legnagyobb bringás kalandját!
Ez volt a Tour de Szoboszló.

Nem mondhatnám, hogy hosszas tervezés előzte meg a dolgot. Mondjuk a nagy kalandjaimba eddig mindig csak úgy belevágtam, úgyhogy ez már talán senkit nem ér meglepetésként. :D
Eredetileg úgy volt, hogy többen megyünk le, de Baller mester az út előtti napon Dániába távozott (miután a Keleti előtt Guinnesseztünk egyet ami esküszöm sose esett még jobban), Zsolti pedig bemondta az unalmast, így végül is egyedül vágtam neki a Pest és Szoboszló közt elterülő rónának.
Na de tényleg rónáról van szó?
Az ember hajlamos úgy elképzelni nemzetünk hatalmas vécécsészéjét (melynek neve Budapest), hogy Buda hegyes, Pest pedig lapos, mint egy thaiföldi egzotikus táncos (melynek azonban időnként lehetnek egyértelmű okai, például hogy egy srác parádézik éppen :D ). A dolog azonban olyannyira nem egyszerű, hogy az Örs vezér tere nagyjából egy magasságban lehet a Gellért-heggyel, szóval a Duna vonalától elindulva az illető végig felfele fog tekerni ki tudja meddig.
Hát én magam sem tudtam, így vígan nekiindultam egy bemelegítő túrának Kőbányára.
Emlékezhettek még Esztire, a nem gyengén gyogyi, viszont jó humorú (és mellben felettébb erős) leányra, akivel tavaly Amerikában dolgoztam egy táborba. Ő volt az úticél.
Viszont mivel úgy informált hogy a Csősztoronyban lakik, én pedig ott egy bezárt vendéglőt találtam, mondhatjuk, hogy felsültem. :D
Pedig a szomszéd utcákban végig bekopogtam, de az égiek ezúttal nem akarták az izgalmakat.
Leslievel is ekkor beszéltem telefonon, és kiderült, hogy szabadnapot kapott, úgyhogy szünetel a Lokisták kiszolgálása, viszont meccset fogunk nézni Debrecenben náluk, úgyhogy némiképp fellelkesedve tekertem vissza apám barátnőjéhez, valami egészen elképesztően lepusztult városnegyedeken keresztül.
A Baross utca kimenő szakasza konkrétan Indiára emlékeztetett, de nem a tömeg miatt, hanem mert emberek ültek a felszedett villamossínek helyén, a főút kellős közepén, a tűző napon, látszólag semmi cél, ötlet és értelem nélkül. :D
Megnyerő volt.
Másnap viszont felkaptam a paripámra olyan déltájban és nekivágtam a végtelennek.
Ezúttal ráadásul valóban végtelenről volt szó, ennyit még soha életemben nem tekertem sem egyhuztomban, sem szünetekkel ugyan, de egyben azért.
Először is áttekertem Újlipótváros Angyalföldbe hajló részein. Nyerítő ordítás, tülkölés, szóval a jól megismert észak-balkáni hangulat kísért egész sokáig, de olyan Kőbánya végével elült a csinnadratta és nagy erőkkel pedáloztam egyre csak felfele.

Angyalföld megnyerő külső része (a Lehel tértől néhány száz lépésre).

Cinkotán ért véget a jó világ és jöttek az esőfelhők.
Úgyhogy ha már Balkán, biztonságba vittem a kerómat és leültem egy hírlapárus elé.
Öt perc nem telt bele, máris ott volt a helyi jóember, ellenben mikor kiderült, hogy nem tudok neki pénzt adni se buszjegyre, se cigire és még sörre sem, akkor kiderült, hogy van neki amúgy és onnantól kezdve beszélgethettünk.
Ennek során kiderült, hogy Délegyházára járt halászni talán Babettával, ami az ottani utakat ismerve legalább is a Párizs-Dakar mauritániai szakaszának feleltethető meg. :D
Meg hogy ő biztos nem indulna neki biciklivel már a belvárosnak sem.
Ellenben mielőtt én magam nekiindultam volna, megnézte nekem az időjárást és úgy volt, hogy oké lesz.
Így meglepően hamar kikerültem Cinkotáról, s azon kaptam magam hogy máris kamionokat kerülgetek valahol az M0-ás valamelyik hídjánál, viszont hiába tülköltek, az nem volt főút, úgyhogy magabiztosan szlalomoztam tovább köztük egy kb. tizenöt kilós hátizsákkal a hátamon (később ő még főszerepet fog kapni a történetben).
Az eddig szelíd emelkedő ekkor váltott át nagyon hirtelen erősen emelkedőbe és Nagytarcsa felé haladva váratlanul almabor ízét és szagát éreztem magamon.
Na mondom, ilyen se volt még, hogy almát izzadok és egész nap csak vizet ittam.
Aztán nézek előre, két siheder vihog egy Volkswagenből, és mutatják hogy pedálozzak csak.
No hát nem idézném vissza a nekik szánt kedves, baráti és szívből jövő tanácsaimat, de ha jól emlékszem, a távoli rokonaiknak már nem jutott a tirádából. :D
Egy be nem fejezett út csonkjánál megszárogattam a pulóverem (a hajamból egész Szoboszlóig nem jött ki a romlott alma szaga), majd mit volt mit tenni, ismét nyeregbe pattantam és csakhamar megérkeztem Nagytarcsára.

Községháza, Nagytarcsa.

A Pest környéki települések gyakran megkapják a jellegtelen, semmilyen jelzőt és első ránézésre nekem is ezek ötlöttek eszembe, mikor leültem a főtéren. Pedig ez egyszerűen csak már nem Pest.
Ahogy semmi sem az, ahogy elhagyja az ember a bűvös városhatárt, de ez egy alapvetően vidékies beállítottságú kompániának nem okozhat fejtörést.
Szóval ha csillagvizsgálót és fecskés teszkót várunk az agglomerációtól, csalódni fogunk, de amúgy egyáltalán nem vészes helyek ezek.
A helyiek gyanakodva méregettek, de alighanem én is hasonlóan néznék bárkire, aki vigyorog, miközben egy nagy táskával a hátán tiszta erőből teker felfele egy domb tetejére.
És dombokból eztán sem akadt hiány.
Isaszegig még jó pár kilométer hátra volt, és a java felfele ment, úgyhogy főleg arra koncentráltam, hogy a jó fokozatban tekerjek, a tájból nem sokat láttam.
Egy fejre állt Opel Corsa kivételével, amit rendőrök és egy aggódó sofőr vett körbe.
A vasúti kereszteződésnél még hallottam, hogy megjön a mentő, de szerencsére úgy tűnt, mindenki egyben lesz és nézheti este az EB aktuális meccsét.
A kereszteződésben jókora sor volt, és kifejezetten vigyorogtam, ahogy imbolygó táskával belülről előzöm a teherautókat.
Isaszeg maga nem okozott csalódást, igaz eleve nem vártam semmit, kisvárosnak viszont szép kisváros.
Ettem pár májas párnát a CBA előtt, majd kimentem a határba, és a Valkóra vezető útról érdeklődtem egy helyi csákótól.
Bizonytalanul a szántóföldek irányába mutatott, ahova meg is indultam lelkesen és boldogan.
Kijött végre az eddig is köztudott dolog - a keróm terepre való. :D
Sokkal gyorsabban száguldottam mint betonon, hepék meg hupák (meg bontási téglák) között haladva és végre lefelé.
Mondanom se kell, Valkót nem találtam meg, viszont egy Jakabszállás nevű tanyát igen, ahonnét már tudtam Sülysáp fele menni - azt tűztem ki aznap estére célnak. Az este pedig közelgett, úgyhogy miután nagy nehezen megérkeztem Sülysáp vasútállomására és bedöntöttem a helyi presszóban egy liter szódát, ki is tekertem a határba és sátort vertem a vasút közelségében.

Sülysáp vasútállomása - egy liter szóda után már egészen
barátságosan nézett ki.

Mi baj lehet?
Nyár van, derűs esték, vidám hajnalok.
Reszkető tökökkel ébredtem tehát a vidám hajnalon, június tizenhetedikének a reggelén. A sátoron kívül látszott a leheletem és pont olyan érzésem volt, mint majdnem minden egyes nap reggelén Lappföldön, ahol hasonló kondíciók voltak, csak lényegesen kevesebb szúnyog.
Szerencsére el tudtam hessegetni a 'picsába az egésszel'-érzést és nyeregbe is pattantam olyan fél öt környékén.

Nincsen szebb az alföldi hajnaloknál talán az egész világon sehol.
Az út menti nyárfákat borzolja a szél, a madarak versenyt énekelnek, a volt téeszből megindul a traktor, ki tudja, hova.
Tápióságon tehát egyenesen áttekertem, viszont a következő faluban már megálltam, mert rájöttem, hogy reggelizni kéne. :D
Úgyhogy bementem a békebeli hangulatú presszó-boltba és a felettébb dekoratív pultos lánytól kértem nagyjából fél kiló krumplis pogácsát, amiből öt perc múlva morzsák maradtak csak - ezeket a galamboknak adtam.
Tápióbicske, 25 fok, napsütés.
A Drei Wetter Taft most sem tart.
A falu még nem mutatta nyomát sem az éledezésnek, néhány veterán alkeszen kívül egy lélek sem volt az utcákon.
Visszaemlékeztem, ahogy Gattolinával meggyötört vándorokként ballagunk a határban az Aranyszarvas 50 teljesítménytúrán, és a pokolba kívánjuk az egészet. Pedig akkor talán még a vízhólyagja is egyben volt. :D
Úgyhogy egyenesen arrafele indultam, ahol megszabadult tőle - a legendás Attila-domb, ahol a csí, az atlantiszi rezgések és a szomszédos lovaspark lakóinak nyihogása mindig megdobja az arra érkezők pálinkafogyasztási kedvét.
Tápiószentmárton határa.
Hát itt mentünk bátran, a semmibe.
És most is ugyanez a nagy szabad semmi, csak most kevesebb az ember és a lovak ügyet sem vetnek azon szerencsétlenekre, akik az ügetőjük előtt húzódó földúton zakatolnak állati üvöltésektől kísérve.
Ekkor mondtam magamban - na oké, innentől már ismerem az utat.
Akik már jártatok velem az erdőben, azok tudhatjátok, hogy ez nem mindig jelent jót, és ezúttal sem volt másképp.
Egyenesen beszáguldottam egy erdő közepére, ahol a következő látvány tárult elém:
- farengeteg közepén egy fehér falú ház
- fehér falú ház mellett sártenger, kerekes kút, elektromosság sehol
- fehér falú ház előtt egy tizenkilenc-húsz éves forma cigány góbé és hasonkorú mátkája
- fiatal pár körül nagyjából nyolc gyerek.
Elkezdtem matekozni és végül is arra jutottam, hogy miért is ne lehetne elkezdeni tizenkét évesen a családalapítást, ilyen helyen tutira megéri. :D
De félretéve a viccet, a legény korrekt módon betájolta nekem a Tápiószelére vezető utat (más kérdés, hogy én viszont nem voltam képest azt követni, így megint eltévedtem), és meg is indultam kifele a rengetegből.
Ekkoriban kezdett érlelődni egyben a gondolat, hogy lehet, ebből vonatozás is lesz, mert a tizenöt kiló az tizenöt kiló maradt a hátamon.
Szóval addig akartam csinálni a dolgot, amíg jó, meg élvezem - így lassan becsorogtam végül is Tápiószelére s úgy határoztam, hogy kimegyek a vasúthoz.
Bizony, ebben a városban gyalogoltam plusz három kilométert, köszönhetően Gattolina mennyei instrukciójának, aki szerint az Aranyszarvas-túrákon minden táv egy helyről indul. :D
Cserébe elmentem oda, ahonnét elstartoltunk valóban (a helyi múzeum, a kertje gyönyörű), majd a vasút mellett ülve eltöprengtem a világ dolgain és azon, mi lehet vajon a távolban buján zöldellő rengeteg a szántóföld közepén.
Nem más, mint egy Magyarországon talán egyedülálló permakultúrás kert (az év minden szakában nő valami), de kellett ehhez egy régi Ec-s leány és olthatatlan imádata a kertek iránt.
Na de erről majd később.
Szóval  ülök a padon a váró előtt, számolom a dellát és akárhogy osztok-szorzok, ez kurvára nem lesz elég Szoboszlóig. :D
Úgyhogy beballagok az állomásra, és mondom a kisasszonynak:
- Mennyiből jutok el Szoboszlóra biciklijeggyel?
- (pötyögés) Kétezerötszáz forint.
- Hm. És Karcagra?
- (pötyögés) Kétezer forint.
- Na jól van, akkor legyen egy diák meg egy kerékpár Örményesig.
- De ne gondold, hogy bliccelni fogsz onnan ugye?
- Jaj dehogy, majd tekerek. :D

Így vígan elvonatoztam a mesés Szolnok városába - első körben.
Leslie szeme könnybe lábad és visszaemlékszik, ahogy ültünk a Békéscsabáról Pestre húzó vonaton Szandrával, kinéztünk az ablakon és ő meg Szandra egyszerre megszólaltak:
- Úristen, ez már Oroszlány. :D

Soha szebb helyet - Szolnok vasútállomása, hátsó profilból.

És az, csak négyszer akkora majdnem, de szebb sem lett azóta, mióta utoljára jártam itt.
Úgyhogy hűsöltem egyet az ötven fokban a dél-balkáni állapotokat idéző állomás épülete előtt, majd Örményesig a vonaton élénken figyeltem az elsuhanó tájat. Azút' pedig alvást színleltem, de megérte, mert a kalauz nem bolygatott egészen 'Ladányig.
Onnan meg a következő már Szoboszló volt, úgyhogy kisuvasztottam a kerómat a "bicikliszállító-részlegből" (három vaskampó a vécé mellett) és mielőtt összeadhatta volna a fejében, mekkora is a különbség Örményes és Szoboszló közt árban, leslisszoltam a kaller mellett a vonatról és megérkeztem végre!
Végig ismét a semmin - na de ez már az én semmim végre.
A nagyim viszonylag jó kedéllyel fogadott, bár persze aggódott, hogy elütöttek a négyesen (!) (( :D )), viszont kaptam ebédet és estig csendben haldokoltam a tévé előtt. Utána pedig jöhetett a vadul alszik-üzemmód.
Másnap elmentünk festékért és sikeresen kipingáltam a nagyim kapuját, melyhez ő is asszisztált. Természetesen végig oltottuk egymás munkáját, de még pont azokon a határokon belül, hogy azért a végeredmény elfogadható legyen. :D

Reméljük, egyszer tényleg eléri a
cseresznye-színt.

A végső szín persze nem tetszett neki (nem találkoztam még olyan hetven év fölöttivel, aki maradéktalanul elégedett lenne a munkákkal), de biztattam, hogy az idő majd befogja és tényleg cseresznyefa-színe lesz.
Mondjátok meg ti, szerintem jó lett.
Eztán pedig jöhetett végre Leslie és Viki Horgoló, azaz Debrecen, a rossz poénok jelenlegi fellegvára, és aznap esti vendéglátóm. :D
A pimasz pincérrel a buszmegállóban találkoztam (persze a rossz állás elé jött, úgyhogy nem talált :D ), de hamarosan előbukkant egy hársfa mellett és lelkesen s vidáman megindultunk nem tudom pontosan melyik utcába (talán Szegfű?), viszont elmondhatom, nagyon szép helyen laknak.
Mivel a hideg komlós Drehert kifejezetten az izlandi-magyar meccsekre fejlesztették ki, ezért aznap estére ennél nem lehetett jobbat kitalálni, bár Leslie ágyazott pálinkái (meg a mákos nemtommijük) azért odatették magukat.
Ja, meg a fiaink a meccsen, tomboltunk is rendesen. Viki pedig horgolt ezerrel és valami eszméletlen finomat főzött...
Kicsit sajnáltam hogy ennyi idő volt most csak, mert - mert. Persze a pokoli poénokból nem volt hiány, úgyhogy lehet még érdemesebb az atomrobbanás előtt lelécelni. Vagy mielőtt a szomszédok is meghallják őket s úgy döntenek, ideje pontot tenni a stand up végére. :D

Némileg önelégülten támasztom a létrát, de az a fa tényleg szép lett.

Másnap június tizenkilencedikét írtunk, így ebből a különleges alkalomból megnyírtam a nagyanyám legszálasabb cserjéjét, majd először Laci bátyámmal rúgtam be, aztán fiával, a legendás Balázzsal.
Kicsit sajnáltam, hogy ilyen szűkre volt szabva az időm ott lenn.
Lilyvel ugyan nem találkoztam, de maga az út és az ottani idő is bombasztikus volt minden értelemben.
A vonat fele haladva már azon gondolkoztam, hogy mikor jövök legközelebb, mit hozok magammal - és hogy melyik útvonalat fogom választani.

Most rövid szünet, de hamarosan folytatjuk.

Pedig akkor is visszaépítem a fakockákat

Üdv mindenkinek!

Majdnem fél éve nem adtam hírt magamról, de azért ne ijedjetek meg, nem tűntem el teljesen.
Az időszakok viszonylag változékonyak egy ember életében, úgyhogy sikerült egy kevés jóval érkezőt kifogni.
Olyan ez, mint amikor bemész a sztriptízbárba, hogy na most aztán jó lesz, és meglátod, ahogy Medveczky Ilona művésznő kibújik a nagykabátból a rúd mellett és tudod, hogy valami nagyon hosszan tartó és kevésbé élvezetes műsor fog következni.
Főleg, ha leoltják a fényeket.
Márpedig nekem eléggé leoltották jó időre.
Március óta nem is volt se kedvem, se erőm igazán írni, dübörgött bennem a feszültség, mint Apentában a szénsav. Szerencsére azért vannak még, akikre lehet számítani ilyen időszakokba, úgyhogy a lepusztulás nem a Földgömb közepéig tartott, de a külső kérget elérte, és az azért már kurvára tud viszketni.
Szóval az egyik ilyen kifejezetten jó történés volt az, hogy Győrbe látogattam a Malcsik-brigáddal, meglátogatni Meli babát, aki a legidősebb itteni unokatestvérem, és egy hosszú és nyomasztó házasság után végre úgy tűnik, hogy nagyon boldog.
Attól persze kevésbé volt boldog, mikor legifjabb testvére oldalán rákezdtem Szandi örökbecsű slágerére, a Jódli-dilire Győr főterén, de valljuk meg, inkább ez, mint Jimmytől az Egyszer megjavulok én.
Egyrészt arra beindulhatott volna a nyugdíjasok pogója a Duna-parton, másrészt Leslie konkrétan arra nőtt fel, szóval ezúttal nem volt kedvem terrorizálni. :D
Az odaúton Atival jókat beszélgettünk a megyei focicsapatok aktuális helyzetéről, és némi örömmel közölte, hogy városom csillaga nem fénylik különösebben mostanában, s ilyen Kecskédek és Környék vernek minket bucira.

Leslie, Viki és Meli Győr belsejében.

Mondjuk ismerek pár helyi aranylábú focistát, több sörösüveghez volt közük életükben, mint a labdához, szóval nem akkora csoda, ha a meccseken is csak szédelegnek a pályán, vagy az átadásaik rendre az erdőbe vágódnak, a szarkák és egyéb madárfajták közepes riadalmára. :D
Maguk Meliék Győr egyik eléggé jó környékén laknak (mondjuk ha a saját városomból indulok ki, még talán Marcalváros II. is odaszámolható a jobb környékekhez), Atinak vannak remek történetei arról, hogy lehet a lakásuk helyett utóbbi városrészt megtalálni és ott jókat csámborogni.
Szóval Győrben remek napot töltöttem, a vége felé pedig csónakba ültem a város közepén, de nem azért, mert megjött az özönvíz, vagy feltört a Marcal a főtéren, hanem, mert van egy frankó öntöttvas szobor az egyik belső utcában. Érdemes megfigyelni a képen balra a kislány arckifejezését!
Lehet rajta látni, hogy már ő is régen be akart mászni oda, csak a szülei még bíznak benne, és élteti őket a remény. :D

Pihenek a csónakban, a kislány a bal oldalon érdeklődve figyel.

Így zajlott tehát Győr. Leslie barátnője, Viki irdatlan meglepetésemre kb. azon a hullámhosszon lehet humor terén, mint mi ketten, szóval László testvér kifejezetten jól járt vele. Ismerek olyan lányokat, akik egy-egy meredekebb poén után mindkettőnket páros lábbal rúgnának ki a földszintről, utánunk hajigálva az üres sörösüvegeket. :D
Győrből igyekeztem vissza csodálatos, és reménnyel teli városomba, hisz másnapra igazi kalandtúrát beszéltem meg Marcelle the Gazelle-lel és barátnőjével, aki a Gazelláné nevet kapta a keresztségben.
Kitaláltuk valamikor néhány nappal azelőtt, hogy milyen frankó ötlet lenne elmenni a felcsúti Ramszesz falujába, felmérni a terepet, majd áttörni a Vértes előörsein, és befejezni az utat egy jó hideg sör kíséretében valahol Száron, vagy Szárligeten.
Marcelle kifejezetten jó fotósnak számít, go projával még videókra is képes időnként, ha nem süt a szemébe a Nap, vagy a sűrű füst.

Gazella és Gazelláné törnek át a gazda gazdátlan földjén, Alcsúton.

Így tehát március 27.-e reggele Bicskén ért minket, ahol az igazi balkáni békebeli buszállomáson várakoztunk a csodára, amely meg is érkezett egy csurig telt fehér busz formájában. Azt gondoltam volt előzetesen, hogy majd ha odafigyelek a fedélzeten, biztos hallani fogom a "tömeg hangját", azaz hogy Orbán az élő Isten meg ő a Messiás újjászületése. Ehhez képest elég nagy megrökönyödésemre a faluba tartók nagyon nagy százaléka vélte úgy, hogy cirkuszt csinált a községből, a stadionja nevetséges, a kisvasútja szánalmas.
Utóbbiról hamarosan meg is győződhettünk személyesen, Felcsút és Alcsútdoboz határában átzakatoltunk a frissen épült vasúti síneken, a kőzúzaléktól kezdve a talpfákig minden frissen érkezett alighanem valamelyik szerváns műhelyéből-bányájából.
Nyugat-Fejér épül s szépül.

Marcelle átkel.

Mivel amint megláttam a stadiont, elment a kedvem attól, hogy megnézzem közelebbről (képzeljetek el egy hosszú parasztházas települést, a közepén egy hatalmas romlott hagyma alakkal, ami még meccsek alatt is teljesen üres), csakhamar az asztalra (illetve annak hiányában a térképre) csaptam, és megindultunk nyugatra.
Mondta a rák és megindult keletre.
Egy gazda - látszólag gazdátlan - földjén át törtünk az igazság felé, s csakhamar eljött a patakok sora, ami a túrából rövidesen kalandtúrát csinált. Gazelláné fürgén mászott át a föléjük hajló rekettyeágakon, a Gazella meg én meg persze jöttünk, hogy na akkor férfimunka.
Ebből lett az, hogy kiderült, a surranóm már nem vízálló, ő pedig egy csuklómnál vékonyabb ágon történő átkelés közben megtapasztalta, milyen lett volna, ha a stadion mellé hideg vizes medencét is telepített volna Pártunk és Kormányunk vezetője, illetve annak kedvenc gázszerelője.

Vadiúj vasúton, az arborétum határában.

Elmondása szerint mindenesetre kurva hideg volt. :D
A zoknik kiteregetésre kerültek egy-egy szénabálán, én meg elámultam azon, hogy amúgy hogy néz ki, amikor egy-egy túrázó fel van készülve az útra (azaz mindkét Gazellánál volt tartalék zokni :D ).
Vittem magammal katonai térképet is, de még a Cartographia által kiadotton voltunk csak rajta, amikor is megérkeztünk a vadiúj vadnyugatra, azaz az alcsúti vasútra. Emlékeztem rá, hogy volt régen egy nyomvonal, ami a Bicske-Székesfehérvár távon haladt el, s a romjait akkor régen (és most is) megleltem. Ramszeszék természetesen teljesen új vasutat építettek. Ahogy megérkeztünk a végállomásra, az alcsúti arborétumba, rögtön jött is a helyi erő egy fekete Toyota terepjáróval, hogy mi most akkor újságírók vagyunk?
Jó vicc, mondom, de mivel tényleg elég örményül néztem ki, végül nem sütöttem el, hogy a 24 órától jöttem, mert nem volt kedvem életem végéig Gáspár kőbányájában dolgozni az orkokkal valami új Mórián. Maradtunk a nem-nél, így eltakarodott, mi pedig megérkeztünk az arborétumba.

A mocsárciprus légzőgyökerei az egyik tó mellett napoznak.

Meg kell hagyjam, hogy a sok f*szság ellenére a faparkon egyáltalán nem látszik az új rend kiépülése.
Teljesen úgy néz ki, ahogy egy arborétumnak ki kell. Telis tele van nagyon szép és nagyon régi fákkal, azok elé kitáblázva, hogy mit látunk és néhol még azt is, hol őshonos. Gazelláék az egykori medveketrectől voltak leginkább elragadtatva, engem viszont a mocsárciprusok nyűgöztek le igazán.
Na meg az a kolosszális platánfa, ami a park kellős közepén nő, és olyan vastag a törzse, hogy nem hogy hárman, de még heten sem értük volna körbe. Egyszerűen gigászi volt az egész, legalább harmincöt méterre becsültem a magasságát, de lehet, hogy még nagyobb volt.
A Gazella itt akcióba lendíthette go proját, és mikor sikerült már megértetnünk egy amúgy szimpatikus nyugdíjas párral, hogy ne most akarjanak nekiindulni mert fényképezünk, akkor egész jó fotók készültek. :)
A virágzó hóvirágokról sajnos lemaradtunk, viszont a nárciszmezők teljes pompájukban voltak, amin utóbb nem csak mi, hanem egy másik ismert blogger, Gattolina is igencsak gyönyörködött.
A volt nádori kastély (épen maradt homlokzata) előtt ettünk, aztán délnyugat felé indultunk - Vértesboglár felé.
Előzetesen beszéltem Ildivel, a biológuslánnyal, hogy meg fogom látogatni Vértesacsán, de mivel hogy náluk nagy családi evészetek szoktak ilyenkor lenni (Húsvét táján voltunk), végül úgy határoztam, nem rontom a levegőt és valóban Boglár felé vettük a lépést. Mint utóbb kiderült, amúgy kifejezetten várt engem, de ez már a szokásos Geldar-szerencse. :D
Tehát jött a sivatag.
Nem mondhatnám, hogy jött vele a reménytelenség is, mert láttuk már a hegyeket - egyre és egyre növekedtek a horizonton - de tényleg nem volt egy szívderítő dolog átgyalogolni az Alcsút és Boglár közt elterülő síkvidéken. Annak azért örültem, hogy hallottam egy ragadozó madarat kiáltani, és mint utóbb kiderült, sikeresen állapítottam meg, hogy kígyászölyv volt. Boglárra egy irdatlan sűrű, bokros dombon történő ereszkedés-áttörés után érkeztünk meg, a helyi focipályán épp játszottak a népek és úgy néztek ránk, mint a vaddisznókra, és ez szerintem inkább a vaddisznókra nézve sértő. :D
Valóban nem volt ránk elmondható, hogy itt patika-tisztaság lengedezik. A falu főterén ismét ettünk, majd kifele indultunk az egyre inkább balkániba forduló külső utcán. Szerencsére a lepusztult és kettő-három keréken suhanó autócsodákon kívül volt azért érdekes dolog is, jobban mondva dolgok.
A boglári fákat ugyanis Húsvétkor tojásokkal díszítik fel (igaziakkal és papírmasékkal), ami biztos máshol is szokás, de sose éltem olyan helyen, ahol ez jellemző lett volna.
Talán ez valamilyen sváb hagyomány lehet, de nem akarok zöldséget beszélni, úgyhogy legyen akkor sváb hagyomány. :D
A tojás különben sem zöldség.

Vértesboglár temploma, háttérben néhány fenyegetően tornyosuló felleg. Szerencsére az esőt későbbre tartalékolták.

A határban működésbe lépett a térképem, bár sokat nem értünk vele, mert nem mindegyik nyiladék volt már meg a valóságban, amit jelzett, úgyhogy nagyjából belőttük az irányt egy villanyvezeték alatt, ami után egy éppen csak sejthető régi ÁFOR-vezetéket követtünk. Aztán cigiztünk egyet egy magaslesben, és elkezdtem magam elég rettenetesen érezni.
Újszerűnek nem volt újszerű a dolog, már korábban is gyötört.
Olyasmi érzés ez, mint az adrenalin, csak nagyon rossz.
Mikor egy hegyoldalról száguldasz lefele bringával (remélhetőleg hátsó fékkel felszerelkezve, tehát nem az én kerómról van szó :D), a látómeződ szűkül, képszerűvé válik, az érzékeid kiélesednek, teljes egészedben az útra tudsz koncentrálni, és az akadályok leküzdésére.
Az én anti-adrenalinos állapotom ekkoriban úgy nézett ki, hogy hirtelen elfáradtam, beszűkült a látómezőm, és ami a legkevésbé biztató volt, hogy úgy éreztem, meg fog állni a szívem.
A Gazelláék ilyet még nem láttak, úgyhogy eléggé meglepte mindkettőjüket, ahogy fokozatosan teljesen elvesztettem a koordinációs képességemet, egyáltalán nem tudtam őket navigálni, úgyhogy amikor már sikerült összeszednem magam, valahol Csákvár és Szár közt félúton álltunk egy erdőben, totál ismeretlen erdőben (részemről halálfélelemmel megfejelve).
A szívemnek természetesen semmi baja nem volt s azóta sincs. Az emberi idegrendszer viszont tud eléggé hajmeresztő dolgokat produkálni. Ezt felismerve végül is Gazelláné vette kezébe az irányítást, és a lassan sötétedőre forduló erdőben remekül elkormányzott minket mindenféle dombokon keresztül Szár határába. Most, hogy erre visszagondolok, úgy érzem, kifejezetten jó volt a túra (bő első fele). Meg azt is megtanultam, hogy vannak lányok, akik kifejezetten tudják használni a térképet.
Szárra már vaksötétben érkeztünk, mindenféle kutyás udvar között osontunk be végül a határba, majd egy kerítésen átszambázva jutottunk be a falu properbe.
A végén (hiába tettünk volt már meg olyan huszonöt-huszonnyolc kilométert nagyjából) eszméletlen tempót menve végül ők is, s én is elértük a megfelelő vonatokat, s abban maradtunk, hogy ismétlünk. Amire valamikor mostanában fog sor kerülni, hisz mondhatni, úgy vagyok, mint mondjuk tavaly ősz elején, ami nem száz százalékos, de már majdnem.

A történetet majd innét folytatom, de ne csüggedjetek. Lesz itt még sör, bor, nem takács, száguldás a Gödöllői-dombságban és a Tápió-mentén, valamint lengyel stopposok a messzi északról és a lebegő falu, ahogy még sosem láttátok. Érdemes velem maradni a reklám után is.

A setét torony

Szóval legutóbb ott hagytuk abba, hogy lassacskán átléptünk a februárba, magyarul elkezdődött a félév, de egyelőre még nem volt erőm ahhoz, hogy bemásszak az egyetemre.
Valószínűleg ez egyébként is négykézláb történt volna, ami valljuk meg, azért elég dicstelen.
Cserébe viszont ekkoriban a négy-öt naponta megejtett sörözések tették ki a napjaim egy részit, amiket többek közt Tibivel bonyolítottam le.
Hónap elején már legalább ahhoz éreztem magamban elég erőt, hogy hangosan is beszéljek az ukrajnai terveimről (amik majd a szakdogámhoz fognak kelleni), és ezt nem átallottam Tibivel is megosztani.
Felnyergeltünk hát, és átutaztunk a hegy aljára, a stílszerűen Hegyaljának nevezett kocsmába, hogy néhány sör közé kiterítsem a térképem, és meséljek egy kicsit arról, mit is keresnek a svédek a tőlük több országnyi távolságra fekvő Ukrajnában, ráadásul annak is a déli peremvidékén.
Aztán hogy a térkép előterült, megindult a fantáziám, és arra is gondoltam, milyen frankó lenne egy nagyobb csoporttal menni, legalább út közben láthatnánk Erdélyt, a Regátot, a lipovánokat a Duna-deltában, a gagauzokat Moldáviában, majd Odessza fantasztikus cári lépcsőit és alattuk rögtön a Párizsnál is kiterjedtebb katakombarendszert.
Nemrég olvastam pont, hogy pár éve egy szülinapos tizenéves lány néhány sör (na jó, legyünk őszinték: néhány üveg vodka) után egyedül mászkált be a katakombákba, és valahogy átfért azokon a rácsokon, amik a lezárt, jelzetlen részeket őrzik (ez kb. az egész rendszer nyolcvan százaléka lehet, összesen több száz kilométer hosszúságban).
Néhány évig nem is került elő, csak tán két esztendeje, igaz akkor már mumifikált formában.
Szóval a tanulság, hogy csak a látogatható részeket kék megnézni és csak egy üveg vodka mehetne fejenként, de isteni szerencsére azért a legkevésbé sem vagyok oda.
Aztán ahogy szövöm a szót, egyszer csak odaül mellém egy elég fura szerzet. Elvadult ábrázat, de többé-kevésbé szolid modor (oroszlányi szinten ez már-már grófi származást sejtet), érdeklődik hogy mit tervezünk.
Mondom is neki hogy mennék Ukrajnába és gyűjtöm az embereket, többen olcsóbb, meg többen még nagyobb kaland, mint egyedül átvonatozni az ukrán sztyeppén, majdnem egy teljes napig a megkapó vodkaszagban. Mondjuk érdekes módon (ha lehet hinni a volt szovjet tagköztársaságokban utazgató magyaroknak) az Ukrán Államvasutakra a MÁV-val ellentétben nem nagyon jellemzőek a több órás késések, szóval legalább a csatlakozásaim rendben lennének (Ternopil majd Hmelnyickij vagy fordítva).
Mondja is a forma erre, hogy hát akkor ő is becsatlakozna, mert nagyon érdekli a téma.
Mondom erre, hogy ne haragudj cimbora, de öt perce ismerlek kb., még a neved sem tudom.
Be is mutatkozik erre, és kb. fél órát mesél a görög kalandjairól, egyik szigetről a másikra, összességében egész összeszedettnek tűnik egy darabig. Aztán a negyedik sör után váratlan fordulattal balfasznak nevezi Tibit (aki erre hazamegy) és megkezdődik az oroszlányi éjszakákra olyannyira jellemző szürrealitás és abszurd különös, ám nem fájdalommentes elegye.
Hazafele menvén (mivel látom rajta, hogy alkalomadtán alighanem betol egy fél zöldségeskertet) arról beszélgetünk, hogy a régi "nagy" helyi arcok közül kiket kapcsoltak már le illetve mi lett velük, majd a sörgőzből kiugrik a paranoia is és a Rendőrség előtt szabályosan nekem áll, s egyenesen a szemembe mondva azt követeli:
- Na jó, elég a színjátékból. Vigyél be. Tudom, ki vagy valójában.
- Mi a fasz van?
- Vigyél be. Nem kell a magyarázat, most megteheted.
Mondom erre neki angolos eleganciával (bár kezdek kurva ideges lenni), hogy:
- Kezdem kicsit furcsán érezni magam. Szerintem hazamegyek.
- Na jól van. Most találkoztunk utoljára!!! Itt volt az esélyed, bevihettél volna.
Csóringer azt gondolta őrületében, hogy titkosrendőr vagyok, aki rejtőzködő füvesekre vadászik, hogy rájuk bizonyítsa a dolgot, majd bevarrja őket... :D
Annyira b*szta a csőröm a dolog, hogy másnap föl akartam keresni, hogy elmondjak neki pár dolgot a rendőrökkel kapcsolatos viselt dolgaimról (pl. az éljen a Karát <teli talppal berúgott kirakatüveg> vagy a szoboszlói emlékműves sztori), de majdnem biztos voltam benne, hogy mivel ebben a remek és fenséges városban csak két olyan kocsma van, ahova nem négyezer éve alkoholista emberek járnak, ezért előbb-utóbb fel fog bukkanni és akkor tiszta lesz a dolog.
Így is lett, s amikor nagyjából két hét múlva berobbantam megint csak Tibi társaságában a második helyre (ekkor Daf is tiszteletét tette, valamint Bali és a rég nem látott Barátok köztös Ottó is), elő is bandukolt valahonnét a pult mögül és rögtön elnézést kért amiért a múltkor "egy f*sz volt".
Hát nem fogadtam fel rögtön a legelső gyerekem keresztapjának, de úgy tűnt, ha csak két sört küld be, akkor meg tudja különböztetni az egyetemistát a titkosrendőrtől, amit részemről örömmel üdvözöltem.

Ez a város egyébként egy érdekes hely.
Ottó meg Bali arcán láttam hogy örülnek, amikor Amerikáról mesélek, mert mindketten szerették a GTA San Andreast és valamikor mennének is ki, de nem mindenki volt vele így. Daffal is beszélgettem egy jót a csajokról (többek között arról hogy régebben kurvára buktam Ottó mostani csajára), aztán előkerült egy volt osztálytársam (meg egy haverja, akiket kb. annyi köt össze, hogy ugyanazt a csajt dugták meg egykoron, aki amúgy velem egy osztályba járt és azóta egy harmadiktól van gyermeke - Oroszlány) akinek szintén előadtam hogy merre jártam a nyáron és láttam rajta, hogy örül neki, hogy már nemigen fogok tudni ugyanarra a helyre visszatérni.
S ekkor megint ugyanazt éreztem, mint az Angliában megismert totális sült buta magyaroknál. És nem viccelek, ezt más nemzetből valóknál sose éreztem, hogy nekik fizikai fájdalmuk lesz, ha neked sikerül, viszont ha nem, akkor eluralkodik rajtuk a csodálatos nyugalom, és azt érzik, hogy érdemes élni újból...
Kib*szott szánalmas azért, nem?
Le is léptem a p*csába hamarosan, valahogy nem volt kedvem visszaidézni azokat az időket, amikor egy harmincöt éves ember magyarázza nekem hogy de hát nincs munka nem érted? - miközben egy kib*szott ágyban fekszik, ahelyett hogy hozzám hasonlóan órákat töltene a JobCentre-ben, ahol amúgy van meló dögivel, csak pontosan nyolc percet kéne buszozni, de persze ágyban feküdni mindig, minden körülmények közt a legjobb megoldás.
Azóta nem nagyon jártam a helyi kocsmák közelében, de ma betrappoltam egy móri étterembe bor után nyomozva egy jazztrombitással és a barátnőjével, aki egy hatalmas C alakú indát cipelt a vállán és senkitől sem zavartatva sétált be odáig egészen a városon keresztül. :D
Ha eljutok ma odáig, akkor hallhatjátok, amúgy eszméletlen volt az is!

A CCUSA-s főnökasszonyom egyébként ezekben a hetekben vetette föl, hogy eljönne megnézni a bokodi lebegő várost, ami talán pinteresten lett ilyen nagyon népszerű. Mondtam is neki hogy jöjjön bátran, ha férjestül akkor úgy, ha nem, akkor meg maga, mert Oroszlány szépséget egy életben egyszer látni kell.
Nem tudom, érezte-é az iróniát, de mindenesetre nem jött el. xD

It's time for a... White Wedding!

Az oldalsó stégek, tökéletesen üresen.

Gattolina boldogan, menyasszonyi ruha nélkül.

Sunset búvárok.

Ahol sejtelmesen nézek a távolba, egyenesen bele a Napba.

Bár fotóst ritkán fotózok, ez azért nem lett rossz.

Akárhogy is, Gattolina is elkezdte ekkoriban rágni a fülem, hogy jaj de jó lebegő házak (Mircsivel ellentétben ő mondjuk nem gondolta, hogy azok lakottak) és minden, szóval ővele viszont kigyalogoltunk ezerrel, történt mindez február 28-án.
Az ő látogatásait mindig szolid borfogyasztás kíséri, és ezúttal sem tettünk kivételt a hagyomány alól. Előző nap megnéztünk egy többé-kevésbé tűrhető filmet amiben Sandra Bullock és egy testes de vicces másik nő lebontja fél Bostont és káromkodik, mint a kocsis, majd másnap már nem volt apelláta és rávetettük magunkat az útra.
A leány szünet nélkül fotózott. Először az Oroszlány vége táblát talán, aztán a város határában legelésző tehenek is legalább ennyire tetszettek neki, birkákat végül nem láttunk, csak majd a stégeken.
Kiérve először is szembe kellett néznem azzal, hogy mióta a neten keringenek a szénné photoshoppolt fotók, azóta megnőtt a népszerűsége is, így történt, hogy egy "ifjú" pár is rendkívül fantáziadús módon a naplementében kívánta magát fotóztatni a stégeken.
Well said, Fred, az egyetlen probléma az volt, hogy mivel a Napot réteges felhőzet takarta, ezért sejthető volt, hogy ha lebukik is, azt is a felhők rejtekében fogja megtenni, mert azok ritkán oszlanak el maguktól.
Kb. tizenöt percet vártunk, ami alatt nagyjából háromszáz képet készített a fotós, akinek az sem szegte kedvét, hogy a menyasszony hófehér, vékony ruhában tartózkodik és bátran leültette a nagyjából négy fokos stégre.
Amiből a rusztikus hatás kedvéért szegek és szálkák álltak ki.
Remélem a menyecske nem bánta meg, hogy nem különösebben használta a fantáziáját, amikor az esküvői képek helyszíneként ide álmodta magát és a BMW terepjáróval érkező férjét.
C'est la Love.
Mielőtt azonban teljesen elolvadtunk volna a gyertyafényben a pezsgő és kaviár társaságában, Gattolina meghúzta a kabátujjamat és egy szomszédos móló felé intett, ahol egyáltalán nem tartózkodtak, és ahol egyébként a fényviszonyok is jobbak voltak némileg, így először oda mentünk.
Innét egy totálisan széjjelkorhadt másik mólóra másztunk át, viszont itt legalább ki tudtunk jutni a tó partra per se, és láttam végre, mi lett a Vértesi Erőműből.
Miután lehangolódtam, készült még pár barátságosabb kép, majd még két stég után visszatértünk a házassági fotók eszményéhez egy csónakkert érintése után.
A pár eddigre már elpályázott, csak a fotós maradt talán egy rövid sajnálkozás erejéig, hát a Nap nem bújt elő, én amúgy ilyenkor az idokep.hu-t szoktam megnézni napokkal előtte és van, hogy kiderül az hogy beborul.
Az utolsó stégek után már erősen lefele szállt a Nap, szóval ideje volt valami szállítóeszközre helyezni Gattolinát, mert várta a sok dolog és kémcső, valamint bőrvágó szerszám, amivel kaktuszokat szokott nyirbálni, és ez a teljes igazság ráadásul.
A képeit még megnéztük előtte és lőn fények: egy sem lett jó. Ezt kurvára sajnáltam, mert gépen a háromnegyedük messze jobbnak nézett ki mint az enyimek, és párat föl akartam pakolni ide is, meg máshova is - így be köll érnetek azokkal, amiket én csináltam.
So ist das Leben, mondta Sophie, aztán meghúzta az Edelweiss-t.
Vegyészek el, még egy hét telik el és egyszer csak a vasárnapi napon ismét elkezdtem érezni az Erőt.
Mielőtt azonban elővettem volna a fénykardom, inkább elmentem fodrászhoz, hogy a barlangi emberből egy középkori hajléktalanná alakuljak, majd hetedikén hétfőn megjelentem az egyetemen teljes harci díszben, a norvégos tanárnő őszinte örömére.
Az órához ugyan nem tudtam sok újat hozzátenni, mert Strindberget már jó párszor vettem korábbi kurzusokon, de legalább tudtam bámulni a szemközti csajt, valamint amikor figyeltem a körülöttem zajló dolgokra, örülhettem, mert ugyan norvégul ment a diskurzus, de nagyjából nyolcvan százalékát felfogtam, ami ekkora kihagyás után valósággal megünnepelendő.
Össze is futottam Zsoltival, aki egy ausztrál csaj vőlegénye és az Örs vezér terén szoktunk piálni, s örömömben megettem két csirkemájas párnát, amiket ezúttal ki is fizettem.
Pestből aztán ennyi nagyjából elég is volt egy napra - ideje volt kitűzni a most szombati túrát, hogy mindenki egy nagyot örüljön, a lányok kipiruljanak a sétától, a srácok pedig üvöltve röhögjenek a szokásos alpári dolgokon, bár végül nem olyanok jöttek el, akikkel ez szokott menni.

Szóval felbukkant Guttar és Gurash, illetve utóbbi helyett végül is a menyasszonya, akinek 12-én reggel azzal a tudattal mutatkoztam be, hogy nem ismerem, pedig de, csak akkor még vállamig ért a hajam és ezért nem emlékszem rá ( :D).
Történt mindez Császáron, amit Lazlow régi blogjában és élőszóban még inkább megénekelt már százegyszer (a legismertebb mondása azokról a skacokról, akikkel egy az egyben pajtizott, de bandában már lenézték annyi volt, hogy: "Császár: szint!" :D )...
Az itteni unokatestvéreim idősebbikjét (Lazlow bátyját) végül túlórára fogták a Fémművekben, úgyhogy hármasban vágtunk neki Trombitással és Yule-lal a távnak, amit előzetesen tizenkét km-nek saccoltam légvonalban (Császár-Mór), de ami a gyakorlatban is legalább húsz, és a kunkorokkal együtt nagyjából 24 km. Ennyit mehettünk, vagy ennél még többet. 

Henryx City bejárata, a jó munkás itt még vígan fűrészel.

Kezdődött az egész azzal, hogy megnéztük a Henryx Cityt, amit egy Henrik csávó épített fel és szerényen saját magáról nevezte el. :D
Ez egy vadnyugati falu mása, még az építési technika is ugyanaz, bár a jó munkás emberek az illesztéseket már elbaszták néhol, de mint tudjuk, Amerikában sincs ez másképp. A jó munkás emberek egyike kinn is könyökölt a kapualjban és még fogadta is az üdvözlésünket, de rögtön sikerült is lombokat vernie azzal, hogy kijelentette, április közepe előtt nemigen jutunk be.
Mondjuk nem pattogtam, mert egyrészt láttam messzebbről, hogy pár házra bőven ráfér a felújítás, másrészt azt, hogy a könyöklés előtt amúgy épp fűrészelt szóval alighanem elfoglalt, végezetül pedig összességében kívülről sem nézett ki kutyán a porta. Tehát kívülről néztük meg, majd beljebb ereszkedtünk Trombitás és menyasszonya akaratának engedve, akik kávéra vágytak és végül ezt meg is kapták az Alsó kocsma nevű helyen, aminek a cégérére a nyolcvanas évek hangulatát idézve megerősítés gyanánt kiírták: Nívó.

Balkan Fanatikz.

Amúgy nem csak a nyolcvanas éveket idézte, de a Partium legendás ivóit is, de nem is feltétlen kell addig mennünk, már Nádudvaron is van olyan kocsma, ahol déli tizenegykor tömve a ház és ötven éve megy a szakadatlan ivászat... :D
A kávé közben a hely tulaja amúgy mellékesen közölte hogy délután kettőkor nyitnak (tizenegy órát mutatott az óra :D ), de mégsem tesz ki minket, mert örül, hogy utazókat lát. Guttar és Guttarné mondták is, hogy Pestről ereszkedtek le idáig, én is bevallottam némi szűzlányi pironkodás után hogy a szomszéd városból érkeztem, de nem tűnt úgy, hogy utóbbi különösebb hatást gyakorolt volna rá.
Ezt nem is bántam kifejezetten. Szóval a forma érdeklődésére hogy hova megyünk, mondtam hogy a Kopasz-hegyen magasodó geodéziai tornyot akarjuk megcélozni, mire rögtön mondta is, hogy na akkor a Heléna panzióban adnak majd nekünk kulcsot, mert amúgy vadaskert van előtte és az zárt. :D
Ezért szeretem a kisebb falvakat. Mindig van infó, ha olyannak tűnsz, aki nem csinál kárt.
Mondom neki hogy gyalog vagyunk amúgy. Erre ő:

Útban a Kopasz-hegyre.

Det är Yuletiden, Trombitär!

- Ja hát én akkor bemásznék... :D
Hát mondom nekem is ez volt a tervem. Úgyhogy a Heléna panzió helyett egyenesen a határ fele indultunk, tele örömmel és koffeinnel.
Előtte még mielőtt tényleg bezárt volna a lokál, a tulaj elmesélte, hogy pár hete vadhajtást tartottak, ahol a vadászok becslése szerint 305 vaddisznót ejtettek el.
És hogy ki miatt ment a műsor?
Nem, nem Semjén Zsolt. Még csak nem is a kaján Lázár János.
Hanem egy szaúdi herceg. Aki helikopterrel jött a helyszínre, null kilométeres terepjárókkal furikázták, majd hazatért.
És hogy mi lett a pórul járt sertésekkel?
Mivel muszlim, azok meg valahol disznók, ezért meg csak nem ehették őket, így végül a vadásztársaságnak adták az egész zsákmányt.
Kezdtem úgy érezni, hogy ugratnak, amit amúgy annyira nem szeretek, de olyan arccal mesélte a történetet, hogy a végén arra jutottam, alighanem igazat beszélhet az öreg. Kintebb meg is néztük, hátha nyomára akadunk valaminek, de némi véren és egy valódi helikopter-leszállópályán kívül mást nem találtunk.
Na de induljunk el végre!
A falu határában a Trombitás pókerarccal beállított egy helyi porta udvarára vizet kérni, a lakók általános megdöbbentségüket leküzdve végül is adtak neki.
Egy műúton haladtunk, Yule nagyon élvezte, hogy végre nyílik a hóvirág, én meg igyekeztem a madárhang-ismeretemet fitogtatni, szerencsére pont olyanok zajongtak az erdőben, amiket ismertem. Szajkók, fácánok, fakopáncsok, néha berepült a képbe néhány depressziós holló, de ők gyorsan tovább mentek borongani valahova.
Aztán átkeltünk egy vadkerítésen, és kisvártatva már fölfele mentünk egy domb gerincén, amerre a kilátót sejtettem. Fönt a Trombitás meglátogatta a boxutcát, én meg eközben tökéletesen véletlenül megpillantottam a tornyot, amit amúgy az útról a büdös életben nem vettünk volna észre (tavasszal meg nyáron száz százalékban nem), így megindultunk hát arra.
A torony aljában Yule halott katicákat fedezett fel és vacillált egy kicsit, de némi noszogatásra végül is megindult fölfele.
A tetőn végül is egész szép kilátás fogadott a felhős idő ellenére.
Látszott a távolban Bokod, a dombok tetején Dad, visszább Császár az erdők által szorongatva, a nyugati horizonton még Vérteskethely is föltűnt egy-egy pillanatra, majd visszabukott a felhőtengerbe.
Túl sok időt nem voltunk fent, mert még mindig nem rajongok a nagyon magas, ingatag helyekért (a menyasszony pedig a katicák erdeiért a hajában), úgyhogy irány le, majd le.

A C alakú inda, ami egészen Mórig utazott, és jelenleg az
előszobámban tartózkodik, sorsára várva.

A hosszútávgyalogló magányossága.

A föntről kiszúrt vadászház meg is lett, innét már be tudtam tájolni, merre érdemes továbbhaladni, úgyhogy arra indultunk - ekkor lett meg a helikopterek leszállóhelye is egyébként.
Kerítésen át, majd ugyanazon vissza egy kicsivel arrébb. Úgy tűnt, itt minden talpalatnyi földnek gazdája van valahol, de egyrészt nem izgatott, másrészt egész nap (a két települést leszámítva) egy lélekkel sem találkoztunk, úgyhogy nem nagyon volt mit izgulni.
Yule, aki sérült gyermekekkel dolgozik, elmesélte, hogy borásznak készül (Gattolina szeme máris csillog), a Trombitás pedig kerített egy fácántollat, majd elhagyta és fenyőágat rakodott be a helyére.
Így haladtunk Mór fele.
Aztán egy kopasznak tűnő hegy aljában kiadtam az utasítást, hogy menjünk föl, mert lesz kilátás.
Nem lett. Le a túlfelén hát, az mondjuk kevésbé volt meglepő, hogy a mocsár legalján a sűrű bozótban nem volt semmiféle horizont kilátásban.
Volt viszont dögszag és vaddisznók a sűrűben, akik nagyjából három méterre tőlem rontottak ki a bokrok alól és páni félelemben nyargaltak biztonságosabb vidékek fele (Guttargr a Kádéenpassz-t emlegette ami a KDNP majdani ifjúsági szervezete lehetne. Hozzál bort, kenyeret és Istent!).
Ezt már kevésbé tartottam szórakoztatónak, így felfegyvereztük magunkat pár marha nagy bottal mi férfiak, Yule egy C alakú indával a vállán indult harcba a reményeim szerint távol maradó vaddisznómamák ellen.
És lőn szerencse: újabb csordák fölbukkanása helyett tökéletesen gyönyörű, csendes fenyvesbe értünk, ahol számomra megdöbbentő módon csészegombák nőttek (és amiket szégyenszemre először sikerült összetévesztenem a júdásfüle gombával, szerencsémre a húgom jobban ért ezekhez a dolgokhoz!).
Az út az erdő után még átment legalább két kopasz dombon (a térképen egy volt, és már legalább négynél jártunk a valóságban), de ezen a tájon minden út délkeleti irányban fut, így úgy okoskodtam magamban, hogy ha dombokat keresztezünk és folyamatosan haladunk a földutakon (amik lassan végre felváltották a vadcsapásokat), akkor meglesz Mór.
Így is lett, egyre inkább (valljuk be: baromira) elfáradva értünk be a városba, ahol Yule senkitől sem zavartatva (C alakú indával a vállon) besétált az első étterembe és kért három pohár bort. :D
That's the spirit! - mondja Oli Sykes, majd iszik egy szponzorált energiaitalt és tovább játssza a színpadon a popzenét. Mielőtt ebbe belemerültünk volna, késő lett és rohantunk egy egészségeset egy buszhoz, ami nem oda jött, ha jött valahova egyáltalán, fölfedeztük, hogy az autóbusz-állomás új, és meglátogattuk az oroszlányi ügyeletet kontaktlencse-folyadékért (amit fiz-só oldat helyettesített :D ).
De utóbbiak már lassan a mába érnek, utolértem magamat.
Remélem élveztétek a kalandok összegzését, hamarosan valóban újult erővel, enyhén rikoltozva jövök újra.