A setét torony

Szóval legutóbb ott hagytuk abba, hogy lassacskán átléptünk a februárba, magyarul elkezdődött a félév, de egyelőre még nem volt erőm ahhoz, hogy bemásszak az egyetemre.
Valószínűleg ez egyébként is négykézláb történt volna, ami valljuk meg, azért elég dicstelen.
Cserébe viszont ekkoriban a négy-öt naponta megejtett sörözések tették ki a napjaim egy részit, amiket többek közt Tibivel bonyolítottam le.
Hónap elején már legalább ahhoz éreztem magamban elég erőt, hogy hangosan is beszéljek az ukrajnai terveimről (amik majd a szakdogámhoz fognak kelleni), és ezt nem átallottam Tibivel is megosztani.
Felnyergeltünk hát, és átutaztunk a hegy aljára, a stílszerűen Hegyaljának nevezett kocsmába, hogy néhány sör közé kiterítsem a térképem, és meséljek egy kicsit arról, mit is keresnek a svédek a tőlük több országnyi távolságra fekvő Ukrajnában, ráadásul annak is a déli peremvidékén.
Aztán hogy a térkép előterült, megindult a fantáziám, és arra is gondoltam, milyen frankó lenne egy nagyobb csoporttal menni, legalább út közben láthatnánk Erdélyt, a Regátot, a lipovánokat a Duna-deltában, a gagauzokat Moldáviában, majd Odessza fantasztikus cári lépcsőit és alattuk rögtön a Párizsnál is kiterjedtebb katakombarendszert.
Nemrég olvastam pont, hogy pár éve egy szülinapos tizenéves lány néhány sör (na jó, legyünk őszinték: néhány üveg vodka) után egyedül mászkált be a katakombákba, és valahogy átfért azokon a rácsokon, amik a lezárt, jelzetlen részeket őrzik (ez kb. az egész rendszer nyolcvan százaléka lehet, összesen több száz kilométer hosszúságban).
Néhány évig nem is került elő, csak tán két esztendeje, igaz akkor már mumifikált formában.
Szóval a tanulság, hogy csak a látogatható részeket kék megnézni és csak egy üveg vodka mehetne fejenként, de isteni szerencsére azért a legkevésbé sem vagyok oda.
Aztán ahogy szövöm a szót, egyszer csak odaül mellém egy elég fura szerzet. Elvadult ábrázat, de többé-kevésbé szolid modor (oroszlányi szinten ez már-már grófi származást sejtet), érdeklődik hogy mit tervezünk.
Mondom is neki hogy mennék Ukrajnába és gyűjtöm az embereket, többen olcsóbb, meg többen még nagyobb kaland, mint egyedül átvonatozni az ukrán sztyeppén, majdnem egy teljes napig a megkapó vodkaszagban. Mondjuk érdekes módon (ha lehet hinni a volt szovjet tagköztársaságokban utazgató magyaroknak) az Ukrán Államvasutakra a MÁV-val ellentétben nem nagyon jellemzőek a több órás késések, szóval legalább a csatlakozásaim rendben lennének (Ternopil majd Hmelnyickij vagy fordítva).
Mondja is a forma erre, hogy hát akkor ő is becsatlakozna, mert nagyon érdekli a téma.
Mondom erre, hogy ne haragudj cimbora, de öt perce ismerlek kb., még a neved sem tudom.
Be is mutatkozik erre, és kb. fél órát mesél a görög kalandjairól, egyik szigetről a másikra, összességében egész összeszedettnek tűnik egy darabig. Aztán a negyedik sör után váratlan fordulattal balfasznak nevezi Tibit (aki erre hazamegy) és megkezdődik az oroszlányi éjszakákra olyannyira jellemző szürrealitás és abszurd különös, ám nem fájdalommentes elegye.
Hazafele menvén (mivel látom rajta, hogy alkalomadtán alighanem betol egy fél zöldségeskertet) arról beszélgetünk, hogy a régi "nagy" helyi arcok közül kiket kapcsoltak már le illetve mi lett velük, majd a sörgőzből kiugrik a paranoia is és a Rendőrség előtt szabályosan nekem áll, s egyenesen a szemembe mondva azt követeli:
- Na jó, elég a színjátékból. Vigyél be. Tudom, ki vagy valójában.
- Mi a fasz van?
- Vigyél be. Nem kell a magyarázat, most megteheted.
Mondom erre neki angolos eleganciával (bár kezdek kurva ideges lenni), hogy:
- Kezdem kicsit furcsán érezni magam. Szerintem hazamegyek.
- Na jól van. Most találkoztunk utoljára!!! Itt volt az esélyed, bevihettél volna.
Csóringer azt gondolta őrületében, hogy titkosrendőr vagyok, aki rejtőzködő füvesekre vadászik, hogy rájuk bizonyítsa a dolgot, majd bevarrja őket... :D
Annyira b*szta a csőröm a dolog, hogy másnap föl akartam keresni, hogy elmondjak neki pár dolgot a rendőrökkel kapcsolatos viselt dolgaimról (pl. az éljen a Karát <teli talppal berúgott kirakatüveg> vagy a szoboszlói emlékműves sztori), de majdnem biztos voltam benne, hogy mivel ebben a remek és fenséges városban csak két olyan kocsma van, ahova nem négyezer éve alkoholista emberek járnak, ezért előbb-utóbb fel fog bukkanni és akkor tiszta lesz a dolog.
Így is lett, s amikor nagyjából két hét múlva berobbantam megint csak Tibi társaságában a második helyre (ekkor Daf is tiszteletét tette, valamint Bali és a rég nem látott Barátok köztös Ottó is), elő is bandukolt valahonnét a pult mögül és rögtön elnézést kért amiért a múltkor "egy f*sz volt".
Hát nem fogadtam fel rögtön a legelső gyerekem keresztapjának, de úgy tűnt, ha csak két sört küld be, akkor meg tudja különböztetni az egyetemistát a titkosrendőrtől, amit részemről örömmel üdvözöltem.

Ez a város egyébként egy érdekes hely.
Ottó meg Bali arcán láttam hogy örülnek, amikor Amerikáról mesélek, mert mindketten szerették a GTA San Andreast és valamikor mennének is ki, de nem mindenki volt vele így. Daffal is beszélgettem egy jót a csajokról (többek között arról hogy régebben kurvára buktam Ottó mostani csajára), aztán előkerült egy volt osztálytársam (meg egy haverja, akiket kb. annyi köt össze, hogy ugyanazt a csajt dugták meg egykoron, aki amúgy velem egy osztályba járt és azóta egy harmadiktól van gyermeke - Oroszlány) akinek szintén előadtam hogy merre jártam a nyáron és láttam rajta, hogy örül neki, hogy már nemigen fogok tudni ugyanarra a helyre visszatérni.
S ekkor megint ugyanazt éreztem, mint az Angliában megismert totális sült buta magyaroknál. És nem viccelek, ezt más nemzetből valóknál sose éreztem, hogy nekik fizikai fájdalmuk lesz, ha neked sikerül, viszont ha nem, akkor eluralkodik rajtuk a csodálatos nyugalom, és azt érzik, hogy érdemes élni újból...
Kib*szott szánalmas azért, nem?
Le is léptem a p*csába hamarosan, valahogy nem volt kedvem visszaidézni azokat az időket, amikor egy harmincöt éves ember magyarázza nekem hogy de hát nincs munka nem érted? - miközben egy kib*szott ágyban fekszik, ahelyett hogy hozzám hasonlóan órákat töltene a JobCentre-ben, ahol amúgy van meló dögivel, csak pontosan nyolc percet kéne buszozni, de persze ágyban feküdni mindig, minden körülmények közt a legjobb megoldás.
Azóta nem nagyon jártam a helyi kocsmák közelében, de ma betrappoltam egy móri étterembe bor után nyomozva egy jazztrombitással és a barátnőjével, aki egy hatalmas C alakú indát cipelt a vállán és senkitől sem zavartatva sétált be odáig egészen a városon keresztül. :D
Ha eljutok ma odáig, akkor hallhatjátok, amúgy eszméletlen volt az is!

A CCUSA-s főnökasszonyom egyébként ezekben a hetekben vetette föl, hogy eljönne megnézni a bokodi lebegő várost, ami talán pinteresten lett ilyen nagyon népszerű. Mondtam is neki hogy jöjjön bátran, ha férjestül akkor úgy, ha nem, akkor meg maga, mert Oroszlány szépséget egy életben egyszer látni kell.
Nem tudom, érezte-é az iróniát, de mindenesetre nem jött el. xD

It's time for a... White Wedding!

Az oldalsó stégek, tökéletesen üresen.

Gattolina boldogan, menyasszonyi ruha nélkül.

Sunset búvárok.

Ahol sejtelmesen nézek a távolba, egyenesen bele a Napba.

Bár fotóst ritkán fotózok, ez azért nem lett rossz.

Akárhogy is, Gattolina is elkezdte ekkoriban rágni a fülem, hogy jaj de jó lebegő házak (Mircsivel ellentétben ő mondjuk nem gondolta, hogy azok lakottak) és minden, szóval ővele viszont kigyalogoltunk ezerrel, történt mindez február 28-án.
Az ő látogatásait mindig szolid borfogyasztás kíséri, és ezúttal sem tettünk kivételt a hagyomány alól. Előző nap megnéztünk egy többé-kevésbé tűrhető filmet amiben Sandra Bullock és egy testes de vicces másik nő lebontja fél Bostont és káromkodik, mint a kocsis, majd másnap már nem volt apelláta és rávetettük magunkat az útra.
A leány szünet nélkül fotózott. Először az Oroszlány vége táblát talán, aztán a város határában legelésző tehenek is legalább ennyire tetszettek neki, birkákat végül nem láttunk, csak majd a stégeken.
Kiérve először is szembe kellett néznem azzal, hogy mióta a neten keringenek a szénné photoshoppolt fotók, azóta megnőtt a népszerűsége is, így történt, hogy egy "ifjú" pár is rendkívül fantáziadús módon a naplementében kívánta magát fotóztatni a stégeken.
Well said, Fred, az egyetlen probléma az volt, hogy mivel a Napot réteges felhőzet takarta, ezért sejthető volt, hogy ha lebukik is, azt is a felhők rejtekében fogja megtenni, mert azok ritkán oszlanak el maguktól.
Kb. tizenöt percet vártunk, ami alatt nagyjából háromszáz képet készített a fotós, akinek az sem szegte kedvét, hogy a menyasszony hófehér, vékony ruhában tartózkodik és bátran leültette a nagyjából négy fokos stégre.
Amiből a rusztikus hatás kedvéért szegek és szálkák álltak ki.
Remélem a menyecske nem bánta meg, hogy nem különösebben használta a fantáziáját, amikor az esküvői képek helyszíneként ide álmodta magát és a BMW terepjáróval érkező férjét.
C'est la Love.
Mielőtt azonban teljesen elolvadtunk volna a gyertyafényben a pezsgő és kaviár társaságában, Gattolina meghúzta a kabátujjamat és egy szomszédos móló felé intett, ahol egyáltalán nem tartózkodtak, és ahol egyébként a fényviszonyok is jobbak voltak némileg, így először oda mentünk.
Innét egy totálisan széjjelkorhadt másik mólóra másztunk át, viszont itt legalább ki tudtunk jutni a tó partra per se, és láttam végre, mi lett a Vértesi Erőműből.
Miután lehangolódtam, készült még pár barátságosabb kép, majd még két stég után visszatértünk a házassági fotók eszményéhez egy csónakkert érintése után.
A pár eddigre már elpályázott, csak a fotós maradt talán egy rövid sajnálkozás erejéig, hát a Nap nem bújt elő, én amúgy ilyenkor az idokep.hu-t szoktam megnézni napokkal előtte és van, hogy kiderül az hogy beborul.
Az utolsó stégek után már erősen lefele szállt a Nap, szóval ideje volt valami szállítóeszközre helyezni Gattolinát, mert várta a sok dolog és kémcső, valamint bőrvágó szerszám, amivel kaktuszokat szokott nyirbálni, és ez a teljes igazság ráadásul.
A képeit még megnéztük előtte és lőn fények: egy sem lett jó. Ezt kurvára sajnáltam, mert gépen a háromnegyedük messze jobbnak nézett ki mint az enyimek, és párat föl akartam pakolni ide is, meg máshova is - így be köll érnetek azokkal, amiket én csináltam.
So ist das Leben, mondta Sophie, aztán meghúzta az Edelweiss-t.
Vegyészek el, még egy hét telik el és egyszer csak a vasárnapi napon ismét elkezdtem érezni az Erőt.
Mielőtt azonban elővettem volna a fénykardom, inkább elmentem fodrászhoz, hogy a barlangi emberből egy középkori hajléktalanná alakuljak, majd hetedikén hétfőn megjelentem az egyetemen teljes harci díszben, a norvégos tanárnő őszinte örömére.
Az órához ugyan nem tudtam sok újat hozzátenni, mert Strindberget már jó párszor vettem korábbi kurzusokon, de legalább tudtam bámulni a szemközti csajt, valamint amikor figyeltem a körülöttem zajló dolgokra, örülhettem, mert ugyan norvégul ment a diskurzus, de nagyjából nyolcvan százalékát felfogtam, ami ekkora kihagyás után valósággal megünnepelendő.
Össze is futottam Zsoltival, aki egy ausztrál csaj vőlegénye és az Örs vezér terén szoktunk piálni, s örömömben megettem két csirkemájas párnát, amiket ezúttal ki is fizettem.
Pestből aztán ennyi nagyjából elég is volt egy napra - ideje volt kitűzni a most szombati túrát, hogy mindenki egy nagyot örüljön, a lányok kipiruljanak a sétától, a srácok pedig üvöltve röhögjenek a szokásos alpári dolgokon, bár végül nem olyanok jöttek el, akikkel ez szokott menni.

Szóval felbukkant Guttar és Gurash, illetve utóbbi helyett végül is a menyasszonya, akinek 12-én reggel azzal a tudattal mutatkoztam be, hogy nem ismerem, pedig de, csak akkor még vállamig ért a hajam és ezért nem emlékszem rá ( :D).
Történt mindez Császáron, amit Lazlow régi blogjában és élőszóban még inkább megénekelt már százegyszer (a legismertebb mondása azokról a skacokról, akikkel egy az egyben pajtizott, de bandában már lenézték annyi volt, hogy: "Császár: szint!" :D )...
Az itteni unokatestvéreim idősebbikjét (Lazlow bátyját) végül túlórára fogták a Fémművekben, úgyhogy hármasban vágtunk neki Trombitással és Yule-lal a távnak, amit előzetesen tizenkét km-nek saccoltam légvonalban (Császár-Mór), de ami a gyakorlatban is legalább húsz, és a kunkorokkal együtt nagyjából 24 km. Ennyit mehettünk, vagy ennél még többet. 

Henryx City bejárata, a jó munkás itt még vígan fűrészel.

Kezdődött az egész azzal, hogy megnéztük a Henryx Cityt, amit egy Henrik csávó épített fel és szerényen saját magáról nevezte el. :D
Ez egy vadnyugati falu mása, még az építési technika is ugyanaz, bár a jó munkás emberek az illesztéseket már elbaszták néhol, de mint tudjuk, Amerikában sincs ez másképp. A jó munkás emberek egyike kinn is könyökölt a kapualjban és még fogadta is az üdvözlésünket, de rögtön sikerült is lombokat vernie azzal, hogy kijelentette, április közepe előtt nemigen jutunk be.
Mondjuk nem pattogtam, mert egyrészt láttam messzebbről, hogy pár házra bőven ráfér a felújítás, másrészt azt, hogy a könyöklés előtt amúgy épp fűrészelt szóval alighanem elfoglalt, végezetül pedig összességében kívülről sem nézett ki kutyán a porta. Tehát kívülről néztük meg, majd beljebb ereszkedtünk Trombitás és menyasszonya akaratának engedve, akik kávéra vágytak és végül ezt meg is kapták az Alsó kocsma nevű helyen, aminek a cégérére a nyolcvanas évek hangulatát idézve megerősítés gyanánt kiírták: Nívó.

Balkan Fanatikz.

Amúgy nem csak a nyolcvanas éveket idézte, de a Partium legendás ivóit is, de nem is feltétlen kell addig mennünk, már Nádudvaron is van olyan kocsma, ahol déli tizenegykor tömve a ház és ötven éve megy a szakadatlan ivászat... :D
A kávé közben a hely tulaja amúgy mellékesen közölte hogy délután kettőkor nyitnak (tizenegy órát mutatott az óra :D ), de mégsem tesz ki minket, mert örül, hogy utazókat lát. Guttar és Guttarné mondták is, hogy Pestről ereszkedtek le idáig, én is bevallottam némi szűzlányi pironkodás után hogy a szomszéd városból érkeztem, de nem tűnt úgy, hogy utóbbi különösebb hatást gyakorolt volna rá.
Ezt nem is bántam kifejezetten. Szóval a forma érdeklődésére hogy hova megyünk, mondtam hogy a Kopasz-hegyen magasodó geodéziai tornyot akarjuk megcélozni, mire rögtön mondta is, hogy na akkor a Heléna panzióban adnak majd nekünk kulcsot, mert amúgy vadaskert van előtte és az zárt. :D
Ezért szeretem a kisebb falvakat. Mindig van infó, ha olyannak tűnsz, aki nem csinál kárt.
Mondom neki hogy gyalog vagyunk amúgy. Erre ő:

Útban a Kopasz-hegyre.

Det är Yuletiden, Trombitär!

- Ja hát én akkor bemásznék... :D
Hát mondom nekem is ez volt a tervem. Úgyhogy a Heléna panzió helyett egyenesen a határ fele indultunk, tele örömmel és koffeinnel.
Előtte még mielőtt tényleg bezárt volna a lokál, a tulaj elmesélte, hogy pár hete vadhajtást tartottak, ahol a vadászok becslése szerint 305 vaddisznót ejtettek el.
És hogy ki miatt ment a műsor?
Nem, nem Semjén Zsolt. Még csak nem is a kaján Lázár János.
Hanem egy szaúdi herceg. Aki helikopterrel jött a helyszínre, null kilométeres terepjárókkal furikázták, majd hazatért.
És hogy mi lett a pórul járt sertésekkel?
Mivel muszlim, azok meg valahol disznók, ezért meg csak nem ehették őket, így végül a vadásztársaságnak adták az egész zsákmányt.
Kezdtem úgy érezni, hogy ugratnak, amit amúgy annyira nem szeretek, de olyan arccal mesélte a történetet, hogy a végén arra jutottam, alighanem igazat beszélhet az öreg. Kintebb meg is néztük, hátha nyomára akadunk valaminek, de némi véren és egy valódi helikopter-leszállópályán kívül mást nem találtunk.
Na de induljunk el végre!
A falu határában a Trombitás pókerarccal beállított egy helyi porta udvarára vizet kérni, a lakók általános megdöbbentségüket leküzdve végül is adtak neki.
Egy műúton haladtunk, Yule nagyon élvezte, hogy végre nyílik a hóvirág, én meg igyekeztem a madárhang-ismeretemet fitogtatni, szerencsére pont olyanok zajongtak az erdőben, amiket ismertem. Szajkók, fácánok, fakopáncsok, néha berepült a képbe néhány depressziós holló, de ők gyorsan tovább mentek borongani valahova.
Aztán átkeltünk egy vadkerítésen, és kisvártatva már fölfele mentünk egy domb gerincén, amerre a kilátót sejtettem. Fönt a Trombitás meglátogatta a boxutcát, én meg eközben tökéletesen véletlenül megpillantottam a tornyot, amit amúgy az útról a büdös életben nem vettünk volna észre (tavasszal meg nyáron száz százalékban nem), így megindultunk hát arra.
A torony aljában Yule halott katicákat fedezett fel és vacillált egy kicsit, de némi noszogatásra végül is megindult fölfele.
A tetőn végül is egész szép kilátás fogadott a felhős idő ellenére.
Látszott a távolban Bokod, a dombok tetején Dad, visszább Császár az erdők által szorongatva, a nyugati horizonton még Vérteskethely is föltűnt egy-egy pillanatra, majd visszabukott a felhőtengerbe.
Túl sok időt nem voltunk fent, mert még mindig nem rajongok a nagyon magas, ingatag helyekért (a menyasszony pedig a katicák erdeiért a hajában), úgyhogy irány le, majd le.

A C alakú inda, ami egészen Mórig utazott, és jelenleg az
előszobámban tartózkodik, sorsára várva.

A hosszútávgyalogló magányossága.

A föntről kiszúrt vadászház meg is lett, innét már be tudtam tájolni, merre érdemes továbbhaladni, úgyhogy arra indultunk - ekkor lett meg a helikopterek leszállóhelye is egyébként.
Kerítésen át, majd ugyanazon vissza egy kicsivel arrébb. Úgy tűnt, itt minden talpalatnyi földnek gazdája van valahol, de egyrészt nem izgatott, másrészt egész nap (a két települést leszámítva) egy lélekkel sem találkoztunk, úgyhogy nem nagyon volt mit izgulni.
Yule, aki sérült gyermekekkel dolgozik, elmesélte, hogy borásznak készül (Gattolina szeme máris csillog), a Trombitás pedig kerített egy fácántollat, majd elhagyta és fenyőágat rakodott be a helyére.
Így haladtunk Mór fele.
Aztán egy kopasznak tűnő hegy aljában kiadtam az utasítást, hogy menjünk föl, mert lesz kilátás.
Nem lett. Le a túlfelén hát, az mondjuk kevésbé volt meglepő, hogy a mocsár legalján a sűrű bozótban nem volt semmiféle horizont kilátásban.
Volt viszont dögszag és vaddisznók a sűrűben, akik nagyjából három méterre tőlem rontottak ki a bokrok alól és páni félelemben nyargaltak biztonságosabb vidékek fele (Guttargr a Kádéenpassz-t emlegette ami a KDNP majdani ifjúsági szervezete lehetne. Hozzál bort, kenyeret és Istent!).
Ezt már kevésbé tartottam szórakoztatónak, így felfegyvereztük magunkat pár marha nagy bottal mi férfiak, Yule egy C alakú indával a vállán indult harcba a reményeim szerint távol maradó vaddisznómamák ellen.
És lőn szerencse: újabb csordák fölbukkanása helyett tökéletesen gyönyörű, csendes fenyvesbe értünk, ahol számomra megdöbbentő módon csészegombák nőttek (és amiket szégyenszemre először sikerült összetévesztenem a júdásfüle gombával, szerencsémre a húgom jobban ért ezekhez a dolgokhoz!).
Az út az erdő után még átment legalább két kopasz dombon (a térképen egy volt, és már legalább négynél jártunk a valóságban), de ezen a tájon minden út délkeleti irányban fut, így úgy okoskodtam magamban, hogy ha dombokat keresztezünk és folyamatosan haladunk a földutakon (amik lassan végre felváltották a vadcsapásokat), akkor meglesz Mór.
Így is lett, egyre inkább (valljuk be: baromira) elfáradva értünk be a városba, ahol Yule senkitől sem zavartatva (C alakú indával a vállon) besétált az első étterembe és kért három pohár bort. :D
That's the spirit! - mondja Oli Sykes, majd iszik egy szponzorált energiaitalt és tovább játssza a színpadon a popzenét. Mielőtt ebbe belemerültünk volna, késő lett és rohantunk egy egészségeset egy buszhoz, ami nem oda jött, ha jött valahova egyáltalán, fölfedeztük, hogy az autóbusz-állomás új, és meglátogattuk az oroszlányi ügyeletet kontaktlencse-folyadékért (amit fiz-só oldat helyettesített :D ).
De utóbbiak már lassan a mába érnek, utolértem magamat.
Remélem élveztétek a kalandok összegzését, hamarosan valóban újult erővel, enyhén rikoltozva jövök újra.