Az érsek látogatása

Szóval a január a szokásos mederben zajlott.
Erőteljes szorongás, gáz minden, délután kettőkor mászok ki az ágyból, mert nem tudok elaludni előző reggel ötig kábé.
A egyetlen pozitívum a magasra csapó f*stengerben annyi volt, hogy legalább ezúttal a vizsgaidőszakkal nem kellett foglalkoznom, bár ha belegondolok, hogy az előző években sem feltétlenül voltam jobb bőrben, viszont legalább a vizsgák lekötötték a figyelmem, akkor lehet hogy tévedek.
Kata látogatása a hónap folyamán azért valamennyire feldobta a kedélyeket.
Egyrészt beszámolt a portugál és ír kalandjairól (utóbbin már mostani barátja, Tris is jelen volt, akit azóta bőszen és könyörtelenül magyarul tanítok), másrészt megmutattam neki amim van, legalább is ami a nyári amerikai képeket jelenti.
Némi erő költözött tehát az egyre inkább rakás szerencsétlenségre emlékeztető belém, de azért nem kifejezetten sok, ellenben felettébb kevés.
A helyzetet tovább árnyalta, hogy jelentkezett egy másik Anita, aki csoporttársam volt annak idején, és ugyan volt barátja, de azért nem annyira szolid módon rá is startoltam. Egy alapvetően remek alakú szép arcú leányt kell elképzelnetek, akinek valószínűleg még sosem hívták fel a figyelmét hogy elég jól néz ki, vagy ha igen, akkor nem elégszer. A végén egyébként Timivel ellentétben ő nem adta be a derekát, de azóta már ugye elég sok víz lefolyt a Tiszán is és a Níluson meg még több.
Ez még persze nem hangzik túl biztatóan, ami viszont valamivel igen, hogy pont olyan problémákról számolt be az üzenetében, amik nekem is voltak akkoriban, úgyhogy egy fokkal nyugodtabban várhattam az elkerülhetetlen véget. :D
Egy napra azonban csend lett és némi nyugalom.
Történt mindez január 19-én, amikor némi egyeztetés előtt Lazlow szerény városunkba érkezett hogy megmutassa a barátnőjének, melyik az a hely, ahova garantáltan nem fognak költözni a távoli jövőben sem. :D
Akik már voltatok itt, ezen talán nem csodálkoztok. Van viszont egy helyi mondás, amit egyébként én találtam ki és Gattolina például szereti is idézgetni egy-egy környékbeli túrán, azaz
"Oroszlány nagyon szép hely - amint elhagytad a város végét jelző táblát".
És így igaz. Lazlow remek ütemérzékkel első körben a temető felé vette az irányt, hogy tegyünk egy-egy gyertyát a nagyink és nagyapánk sírjára (én ezt hagytam volna utoljára, mert a temető nem éppen egy szívderítő hely, különösen a mienk), majd felmentünk az Öreg-hegyre, ahol elmeséltem nekik, Faffyt hogy verték meg kis híján a cigányok, és hogyan tudtuk megmenteni a keróinkat attól, hogy ellopják őket. :D
Just another local story.

Lazlow és Viki útban lefelé az Öreg-hegyről, hátulról.

A barátnőjének, Vikinek felettébb tetszett a fás része a városnak, és délután kivittem őket, hogy még többet lássanak.
Túl sok időnk nem volt, fél öt körül sötétedhetett akkortájt, úgyhogy irány Horány, azaz annak itteni megfelelője, Majk.
Ami megjegyzem, lassan Gattolina törzshelyévé válik, valamint természetfotósi karrierjének fontos állomásává, ami lévén hogy vegyészmérnök, még további szürrealitást kölcsönöz a történetnek. :D
Mindenesetre kimentünk a kamalduli kolostort megnézni, aztán a tavakat sorra, ahol örömmel jöttem rá, hogy Lazlow jól választott, ugyanis nem csak ő meg én, de a csajszi is boldog vigyorral górta befele a kb. hat kilós termésköveket a jégre... :D
Mindhiába: nem tört be.
Ha jól rémlik, ezek után előkerült valahonnét (szerintem a hűtőből) egy üveg bor és mire felszálltak a hazafele tartó buszra, már nem nagyon volt az alján, amire a Szomszédok egykori Janka nénije azonnal mondta volna hogy add azt nekem Jutka, mert csak megpimpósodik ott az alján... :D
Persze nem kell ahhoz Janka néninek lenni, hogy az ember kegyelmes módon megmentse a bort az elromlástól.
Szóval hova tűnt Damon Hill és Hillné, hát végül is visszamentek Debrecenbe, de legalább előbbi már leszámolt a hotelben, ahol rabszolgatartás folyt, és továbbnyergelt nem túl meglepő mód' az angolra.

Ezekben az időkben fejezhettem be egyébként Andrzej Stasiuk remek könyvét, az Útban Babadagba címűt.
S ekkor jön a kérdés, hogy mi kell a mai olvasóközönségnek.
Egyáltalán ki a f*sz olvas mostanság?
Nem akarok elmenni abba az irányba, amire amúgy a szakom kisebb részben vinne (a semmiről való választékos beszéd órákon keresztül, néha-néha beszúrva egy kis belemagyarázást és egy kis okoskodást végezetül), de mindig is érdekelt legalább az, hogy a csajaim, vagy mondjuk a barátaim miket olvasnak, ha tudnak egyáltalán... :D
Lily például egy időben nyakig úszott a Trónok harcában, ami főleg angolul azért nem egy piskóta teljesítmény.
Kriszti, akit oldalt hirdetek is bőszen, az úgymond magasabb irodalom fele szokott evickélni, írásait depresszív jegyekkel téve változatossá.
De alapvetően tényleg mit olvasson az ember?
Én csak annyit tudok, mit ne, pl. a Romana és a Tiffany különszámai remek alapot szolgáltathatnak a gyors leépüléshez (és nem a levegőbe beszélek, nagyim házában annak idején ráakadtam pár ilyenre, ahogy a másiknál a legendás Borostyán sorozatra is, címlapon Agnese Nanoval).

Tükör helyett a Balkán
legészakabbi nyúlványában.

Én valami valóságosat akartam mindenesetre, így jött az Útban Babadagba. Ami gyakorlatilag a semmiről szól, de nem bölcsészbeszéd értelemben, hanem a nagy kelet-európai nihilről, a már délben megtelő kocsmákról, a hegyek között legeltető veterán pásztorokról és az országhatároktól függetlenül bunkó és pénzéhes taxisokról. Szóval a nagy magyar valóság helyett a nagy kelet-európai valóságról.
És ajánlom is mindenkinek, mert nagyon ott van a szeren. Olyannyira ott van, hogy az enyémet Lilynek adtam Karácsonyra, persze miután végeztem vele.

De a törpök élete nemcsak móka és kacagás.
Hallottál már a gonoszról, a kopasz és buzi étteremtulajdonosról?
Hát én már hallottam, de a következő részben ő például nem lesz benne. :D
Benne lesz viszont a Dán, a Gazella és Gazelláné, valamint Gattolina, akik összefogtak a szebb jövő érdekében és Gattolina kivételével valamennyien megtalálták a buszmegállót, ahonnét a távolsági buszok indulnak. Végső soron ő is meglelte, de szokásosan nem ment egyszerűen. :D
Szóval csapatostul megérkeztek a fehérváriak, újvárosiak, móriak és siklósiak, én magam is megdöbbentem, hogy Oroszlánynak honnan a f*szomból lett ekkora vonzereje hirtelen, de amikor megláttam a Ligetből lett Ab-roncsot, akkor hirtelen megvilágosodtam.
Tartott mindez néhány percig, amikor a Dán közölte, hogy valami miatt vissza kell mennie Pestre, de azért lejött megnézni hogy mi van velem. Hát fasza, végül is tényleg ilyenek a barátok, kár hogy ez már kurvára kezd kimenni a divatból (de komolyan, a facebook-barátainknak hány százalékát látogatjuk személyesen? Én kb. nyolcat-kilencet és nem százalékról beszélek :D ).
Egy a lényeg, az Ab-roncsban, a Balkán-félsziget északi előörsében (bár igazából egész városunk az) begurítottunk pár sört hogy legyen lendület, majd a Dán Pestre, mi pedig az erdőbe pályáztunk el.
Elsőnek megmutattam Gazellának és Gazellánének a majki aknát, meg ami a bányászatból maradt (szóval nem annyira sok minden, de az legalább látványos), rámentünk a tó jegére (Gattolina kora téli tapasztalataiból okulva csak nagyon óvatosan), aztán átmentünk a csákvári úton a volt polgármesterünk első számú presztízsberuházására, a kb. negyven és ötven millió forint közötti összegbe került döngölt földútra.

Itt éppen a Gazella párjának magyarázok valamit nagy hévvel, pedig nem is szoktak HÉV-ezni.

Ez ám a menő.
Mindez Vértessomlóra vezet, ahol svábok laknak takaros portáikon, de csak néha rándulnak át Oroszlányra, mert a legalább ennyire lepra Tébánya kb. ugyanakkora távra van. És hogy hány helyi Jenő megy át a somlói nevezetességeket megnézni átlagban egy héten?
Jó kérdés, én egyet sem láttam míg gyalogoltunk a felettébb költséges, viszont változatlan állapotban fennmaradt (helyenként mutatóban kőzúzalékkal díszített) talajúton.
Az erőnlétem ekkoriban a béka becses valaga alatt volt két rőffel, úgyhogy a nagy-somlyói emelkedővel elég irdatlanul meg kellett birkóznom, de persze sikerült végül.
Az az egyforintos érme, amit kb. tizenöt éve apámmal rejtettünk el a falába, azóta be lett vakolva, úgyhogy alighanem most már az örökkévalóságig ott marad, illetve legalább is a következő földrengésig. :D
Fentről aztán egészen földöntúli táj tárult fel.
Némileg aggódtam miatta hogy látszani fog-e az egész úgy ahogyan szokott, de persze a hatalmas pára miatt nem. :D

A földöntúli táj.

Látszott viszont Környe, Majk, Vérteskozma messze az erdők gyűrűjében, és a csodálatos Tébánya toronyházai is, amit látva a Gazelláék gyorsan elfordultak, én meg megértően hümmögtem.
Ezek után lemásztunk és egy pillanatra kiengedtem a kezemből a gyeplőt, így a Gazella lelkesen belevitt minket egy mocsárba, ahonnét méretes sárcsizmákkal távoztunk. :D

Még egy kép a Földön túlról, kattintásra megnő.

A java még persze hátravolt, ahogy Geldar túráin mindig hátra van. Átkelés a pucér dagonyán, mikor öt méterrel arrébb ott a fűvel benőtt szekérút sokkal jobb állapotban, amit a dágvány vége előtt harminc méterrel szúrok ki... Jellegzetes.
Aztán vissza a magas presztízsű földúton Majkra, még vannak fények, ez jó, hamarosan már nem nagyon, ami kevésbé, de ekkorra már megint az Ab-roncsban találjuk magunkat enyhén kapatos állapotban és kanasztázok, amit amúgy kurvára nem tudok, de állítólag jól megy, mert Gazellánéval párba téve elég sokat nyerünk. :D
Aztán ki-ki megtér hajlékába, illetve azelőtt még rá a buszra és majd csak onnan oda, de ez minden idők egyik legjobban sikerült szabadtúrája volt mégis, és úgy ígérték, még visszatérnek ahogy Skywalkerék szoktak!

A legjobb, hogy egyik földöntúli képet sem én csináltam. Az első a Gazella, a második és a harmadik pedig Gattolina műve. Azért elég szépek lettek.

Mára ezzel zárul a hírfolyam, reméljük jól szórakoztatok, és nem hagytátok megpimpósodni a bor alján a maradék hat és fél decit... :D
Legközelebb a bokodi lebegő várossal és titkosrendőrökkel érkezek.