Nincs mit tenni, ismét visszatér a karaván, újabb kalandon vagyok túl és erről bizony érdemes lesz beszámolni.
A legutóbbi bejegyzésben már említettem mi a tervezet, és mit ad Isten, sikerült is véghezvinni a dolgot, némi nehézségek árán.
Lesz itt tiszta víz, vörös szikla, ízetlen sör és tengerpart - érdemes lesz tehát vélem tartani.
De hogyan jutottunk idáig?
Illetve hogyan jutottunk Rigáig?
Az egyszerű válasz az, hogy repülővel, de a valóság mint mindig, most is jóval bonyolultabb.
Kezdődött minden azzal, hogy elmúltak az erős reggeli köhögéseim, amik a máramarosi kaland óta kínoztak.
Viktor mester meg is jegyezte ott, hogy a "tüdővizenyőmet" érdemes lenne kivizsgáltatnom, ami szerencsére nem az volt, de pokoli érzés volt minden reggel arra kelni, hogy elképesztően erősen köhögök ill. időnként hányok.
Aztán ez elmúlt és a vizsgálatok sem mutattak semmit, szóval arra gyanakszom azóta, hogy egész egyszerűen átestem a Covidon és volt egy ilyen utóhatása (kolléganőm, Verity pl fél fülére süket, mióta átesett a kóron, szóval mondhatni, hogy én ennél azért jobban jártam).
A kaland szervezése ezúttal viszonylag egyszerűen ment. Azt tudtam, hogy szeretnék visszatérni a tajgára, de azt is, hogy nem lesz pénzem most még egyszer egy Svédországra.
4 éve 600 forint volt egy kiló kenyér, és 15000 forint egy kb két órás buszút - nem akartam belegondolni, hogy most, mikor Magyarországon is elszabadult a fos és a múltkor egy fél kilós kenyeret 450 forintért vettem meg a lenti kisboltban, ott kinn vajon mi mehet.
De hol van még tajga?
Hát például Észtországban, amit elsőként szemeltem ki magamnak, ill. magunknak.
Mikor feltérképezem a leendő áldozatot, elég kiterjedt utánaolvasást szoktam tartani, szóval nem csak annyi a dolog, hogy Józsikám, jövő héten megyünk Andorrába, aztán a társaságot megmarja az áspiskígyó, melyről senki sem tudott és mindenki kifingik, sztori vége. :D
Észtországról olvasgattam tehát jócskán, és fájóan hamar kiderült, hogy bőven kószálnak erdeiben a barnamedvék, melyekkel azonban különösebb kedvem nem volt találkozni, ráadásul úgy nézett ki, hogy már-már a Kungsleden második szakaszán összegyűlt népes társaságéhoz mérhető létszámú kompánia tart velem ezúttal.
Jelezte Krisz Bristolból, hogy érdekli, jelezte Baller mester Koppenhágából, hogy érdekli, jelezte DTR egyik hibátlan mellű ismerőse, hogy ó igen, és még apám Németországban élő keresztlányának férje is mondta, hogy jaj de jó lenne eljönni kicsit.
No hát közülük egy sem jött el természetesen, de hatan így is voltunk, ráadásul egy igazán remek csapat verődött össze, hogy közelebbről megnézze a lett ősvadont.
Végül is azért esett Lettországra a választás, mert az észteknél ugye rengeteg a maci, Litvániáról meg szintén sokat olvasgattam, de igazán nem fogott meg.
Rengeteg szántóföldet találtam, és arra gondoltam, jó lenne ehelyett valami vad, valami igazi.
Miután rákerestem a helyi éttermek és boltok áraira, már egyértelmű volt, hogy ez lesz a mi utunk ezúttal - kb magyar árak vannak, illetve ami a hoteleket illeti, a mienknél jóval olcsóbbak is a dógok.
DTR-t kérdeztem meg elsőként, ő az egyik legmegbízhatóbb elem, ha valami kaland fölmerül - ráadásul szokott segíteni a szervezésben, nem
csupán az a terve, hogy valaki majd mindent megcsinál és akkor az biztos jó lesz. :D
Pötty volt a második, aki korábban egy keletnémet vonatos kört tervezgetett Prága érintésével még tavaly.
Ez azonban nem jött össze; mint kiderült elég drága lett volna a kör, mind a vonat, mind a szállások tekintetében.
Balázs és Tami csatlakoztak aztán, legvégül pedig maga Almássy gróf a kvízes ősellenségeinktől gondolta úgy, hogy szeretne világot látni - s ez végül is sikerült.
Hatosban indultunk tehát Rigába júni nyolcadikán - késő estére sikerült is megérkezni oda.
A reptérről egy kisbusz-taxival jutottunk a Hotel Viktorija nevű helyre, ahol aznapi szállásunk volt.
Pötty volt a második, aki korábban egy keletnémet vonatos kört tervezgetett Prága érintésével még tavaly.
Ez azonban nem jött össze; mint kiderült elég drága lett volna a kör, mind a vonat, mind a szállások tekintetében.
Balázs és Tami csatlakoztak aztán, legvégül pedig maga Almássy gróf a kvízes ősellenségeinktől gondolta úgy, hogy szeretne világot látni - s ez végül is sikerült.
Hatosban indultunk tehát Rigába júni nyolcadikán - késő estére sikerült is megérkezni oda.
A reptérről egy kisbusz-taxival jutottunk a Hotel Viktorija nevű helyre, ahol aznapi szállásunk volt.
 |
| Első találkozásom a lett nyelvvel élőben, Riga repterén. |
Őszintén szólva elégedett voltam a hellyel, mert volt éjjel-nappali bárrészlegük, és ha véletlen kiment az ember cigizni, hamar megtanálta egy elől-hátul
véres orosz, hogy elkérje a gyújtóját, mert füvezni akart a szobájában... :D
Mondjuk legalább lejött visszaadni, ezt értékeltem.
Maga Riga éjjel kicsit olyannak tűnt, mint a belső részei Budapestnek.
Letűnő romantika, közepes állapotú polgári házak, csak jóval kisebb forgalom, ami kifejezetten tetszett. Később nappal is körbenéztünk, és jelentem: az analógia más tekintetben is megállja a helyét. :D Megvannak a tízes lakótelepek, a helyi Városliget (azaz egy konkrét erdő), viszont a keleti részén egy méretes tó van, amivel Pest nem dicsekedhet, hacsak a Naplást nem soroljuk ezek közé.
Ez volt tehát a 0. nap.
1. nap (június 9.)
Erre a napra leginkább az volt a tervem, hogy valahogyan jussunk el Cēsisbe, ahol a túraútvonal adott szakasza kezdődik, melyet kinéztem (pár hónapja ugyebár hihetetlenül körmönfont kutatást végeztem, azaz beírtam a
google-be, hogy baltic forest trails, mire kidobott egy Baltic Forest Trail nevű kétezerpárszáz kilométeres helyi Kéktúrát, onnantól tudtam, hogy sínen leszünk).
Ennek megfelelően egy délelőtti rövid városnézés után (mely lehetett volna rövidebb, ha Almássy gróf nem sz*rja el az időt, de szó szerint értve :D ) vonatra szálltunk és kelet fele indultunk.
Immáron egy Gauja Nemzeti Park-térkép birtokában, aminek hasznát is vettük a továbbiakban.
A városnézés tényleg rövid volt, a vasútállomáson először integettünk a távolodó szerelvénynek képletesen, majd lementünk a lett Duna-partra, azaz a Daugavához, ahol szintén megállapíthattuk, hogy komoly a hasonlatosság Pesttel.
Megvannak a hidak, a Margit-sziget, és talán a Pest-Buda ellentét is, csak helyi neveiken.
Utóbbit azonban nem tudtuk sokáig boncolgatni, legurítottunk egy-egy sört, majd Tami javaslatára visszatértünk a központi pályaudvarra és Sigulda felé vettük az irányt.
Eredetileg ebben a városban terveztem befejezni a túrát, de a következő Cēsis fele igyekvő szerelvényre 7 órát kellett volna várni, és azt mondtam: legyen akkor a táv fordítva!
Ártani nem árthat.
És milyen jól tettük, de erről később.
Úton Siguldába megfigyelhettük alaposan, mit kínál a lett táj.
Kicsike falvakat láttunk, vöröses talajt (ez később is erősen dominált), nyíres ligeteket, fenyőerdőket és lombhullató erdőtársulásokat. Kicsit olyan volt, mintha átmenet lenne az ország a mérsékelt és a hideg égöv között, és ha eszembe jutottak volna az anno földrajz szakon tanultak, akkor tudtam volna, hogy pontosan erről van szó valójában. :D
Így azonban kb. minden farönkre rácsodálkoztam, aztán egyszer csak megérkeztünk Siguldába és megkezdődhetett a város fölfedezése.
Először azonban betértem a helyi tourinformba, Tami javaslatára, aki beóvakodott és megkérdezte az irodás hölgyet, ott hagyhatnánk-e a csomagjainkat, míg felfedezzük a várost.
Én utóbb arról faggattam, hogy vannak-e jó térképei a távról, de amit adott, azt elsőre csak sima információs kiadványnak néztem, semmi többnek.
Később kiderült, hogy tévedtem - az ő térképlapjain be volt rajzolva a konkrét túraútvonal, amely sem az előzetesen kinyomtatott nemzeti parkos térképkivágataimon, sem a Rigában frissen vásárolt Gauja Nemzeti Parkos térképeemen nem volt feltüntetve sehol. :D
Úgyhogy köszönjük, ismeretlen szöszke hölgy utólag is.
Sigulda városa magyar szemmel nézve rendkívül különös elrendezésű.
15 ezres település, de a városrészek között nagy terek vannak, ahol vagy erdő van, vagy hatalmas köztéri játszótér, illetve teniszpálya meg dühöngő.
Teljesen élhető és érdekes városnak tűnt, ami később, mikor megtaláltuk mindkét kastélyát, bizonyítást is nyert.
Az első az ún. Új Kastély, ami nekem angol/svéd keverék stílusúnak tűnt, Tami viszont kinevezte hercegnői várának, amelynek erkélyeiről bármikor bárkinek szívesen integetne.
Szép volt mindenesetre!
A második pedig a Régi Kastély, ami valami Német Lovagrend-tagszervezeté volt annak idején, ha jól rémlik, a Livóniai Kardtestvérek rendje partizott benne lelkesen jó sokáig.
A mai napig elég jó állapotban van, és tényleg érdemes megnézni, ha arra jár az ember.
A várakból a vasútállomásra visszaérve ismét pattantak a sörök, a társaság pedig enyhén morogva rászánta magát, hogy neki is induljunk sátorhelyet keresni a határba.
A város szélére kiérve aztán nagy hirtelen elkezdődött a vadon.
Mély, vörös szurdokokat fedeztünk fel először, majd Pötty hintázott lelkesen egy fára rögzített alkalmatosságon (kisvártatva Tami követte őt, legalább ennyire lelkesen :D ), majd leértünk a Gauja folyó partjára, egy Vējupīte nevű táborhelyre, ahol nagyon elvarázsolódtam.
Egyrészt egy pitypangos mező közepén volt az egész, nyíres ligetekkel körülölelve.
Másrészt valami esemény lehetett a városban, mert sorra láttuk elszállni fölöttünk a hőlégballonokat, melyeknek nagyon örült a kompánia.
Harmadrészt kurva sok volt a szúnyog, de a szúnyogriasztóra úgy reagáltak, ahogy kell (pánikszerű menekülés), úgyhogy esélyes volt, hogy aznap jól alszunk sátrainkban.
Így is lett.
2. nap (június 10.)
A nap sátraink elbontásával és reggelivel indult.
A pitypangmezőt hamarosan felváltotta a rengeteg erdő és mocsarak, ahol egy pillanatra meg is álltam rögtön az elején.
Két gombaszerű valamit fedeztem föl ugyanis egy mocsár közepén, s szóltam a többieknek, nézzük meg ezeket alaposabban.
Nem gombák voltak azonban, hanem két énekes hattyú feje bukkant elő a nádasból, ahogy vidáman úsztak át a dagonyán valami ehető után keresgélve.
Ilyeneket korábban csak könyvben láttam, úgyhogy állati boldog voltam - főleg, hogy továbbhaladva indigó színű szitakötők is csatlakoztak a társasághoz bizonyos szakaszokon.
A Gauja folyó végig bal oldalunkon hömpölygött, időnként egész komoly létszámú kajakos-kenus társaságokat hozva magával.
Néhány folyóparti pihenő és egy elég szerény ebéd elköltése után azonban az időjárás-jelentés némileg belerondított az idilli hangulatba: hatalmas esőt ígértek, és még elég messzinek tűnt bárminemű civilizáció, vagy sátorhely.
A térképpel való rövid konzultálás után arra jutottam, hogy egy Gančauskas nevű keresztyén konferenciaközpont lesz a megoldás - ha enni nem is, de szállást talán kapunk aznap estére, s nem kell a sárban, esőben sátrakat állítani ki tudja hol.
Az eső röviddel ezután meg is jött, a következő kilométerek vidáman ázva teltek, ráadásul Balázst egy szakaszon elvesztettük, úgyhogy Pöttyel visszamentünk megkeresni.
Azonban ő valami térkapun átlépve megelőzött minket, és már a Gauja partján várta, hogy újra együtt haladhassunk.
A lett turistaösvények egyik különös, de logikus jellemzője egyébként, hogy ha pl. a sárga sávon halad az ember, akkor a legtöbb helyen, ahol az út elágazik, föl van festve egy áthúzott sávjel, jelezvén, hogy merre NEM kell haladni - ezzel is segítvén a tájékozódást.
Balázs szerencséjére ő egy balos kanyarban jobbra fordult (tiltójel ott pont nem volt, és sárga sáv sem), de az út visszavezette az utunkra, úgyhogy nagyon örült mindenki végül is.
Bőrig ázva értünk be egy Jaunsaimnieki nevű tanyára, ahol egy lány beeresztett minket az előszobába, majd miután mondtam neki, hogy a Gančauskas nevű helyre igyekszünk, meg is próbálta őket fölhívni, hátha...
Almássy gróf is bőszen telefonálgatott oda - neki ugyan nem vették fel - aztán utólag kifilóztuk, hogy ha valami ismeretlen előhívójú szám hívná az embert a semmi közepén, lehet mi se válaszolunk a hívásra amúgy...
Ő, DTR és Pötty aztán az eső csendesedtével tovább is indultak, a tanyán lakó hölgy pedig végül is elérte telefonon a keresztyén központ vezetőjét, úgyhogy mire odaértek, már ot várta őket Vitalij, a tulaj.
Tami és Balázs társaságában tettük meg az utolsó fél kilométert, egyre bizakodóbban - és végül minket is beeresztettek. :D
Odabenn Vitalij közölte, hogy 10 euró fejében megszállhatunk aznap (ennyiért itthon egy panzió nem jön ki, de lehet még sátorhely sem), zuhanyozhatunk és teázhatunk vidáman.
Arra gondoltam, jó lenne valami normálisat vacsorázni, úgyhogy megkérdeztem tőle, vajon kiszállítanak-e már erre a helyre Cēsisből, de azt mondta, inkább Sigulda a valószínűbb, ahhoz voltunk közelebb.
Így is lett, rendeltem egy mexikói étteremből ki amit kért, és kisvártatva már jóllakottan és egyre inkább bevodkázott állapotban játszotta a társaság az Aranyásók nevű kártyajátékot a központ áhítati termében (a többiek szerint ez játékterem volt, de nekem gyanús a dolog - Gartmoreban és Carberry Towerben is pontosan ilyen elrendezésű áhítati termeket porszívóztam annak idején fiatalon és bohón). Isteni szerencse volt, hogy rátaláltunk erre a helyre, talán bizony szó szerint.
Mondjuk legalább lejött visszaadni, ezt értékeltem.
Maga Riga éjjel kicsit olyannak tűnt, mint a belső részei Budapestnek.
Letűnő romantika, közepes állapotú polgári házak, csak jóval kisebb forgalom, ami kifejezetten tetszett. Később nappal is körbenéztünk, és jelentem: az analógia más tekintetben is megállja a helyét. :D Megvannak a tízes lakótelepek, a helyi Városliget (azaz egy konkrét erdő), viszont a keleti részén egy méretes tó van, amivel Pest nem dicsekedhet, hacsak a Naplást nem soroljuk ezek közé.
Ez volt tehát a 0. nap.
1. nap (június 9.)
Erre a napra leginkább az volt a tervem, hogy valahogyan jussunk el Cēsisbe, ahol a túraútvonal adott szakasza kezdődik, melyet kinéztem (pár hónapja ugyebár hihetetlenül körmönfont kutatást végeztem, azaz beírtam a
 |
| A Daugava folyó partján. |
google-be, hogy baltic forest trails, mire kidobott egy Baltic Forest Trail nevű kétezerpárszáz kilométeres helyi Kéktúrát, onnantól tudtam, hogy sínen leszünk).
Ennek megfelelően egy délelőtti rövid városnézés után (mely lehetett volna rövidebb, ha Almássy gróf nem sz*rja el az időt, de szó szerint értve :D ) vonatra szálltunk és kelet fele indultunk.
Immáron egy Gauja Nemzeti Park-térkép birtokában, aminek hasznát is vettük a továbbiakban.
A városnézés tényleg rövid volt, a vasútállomáson először integettünk a távolodó szerelvénynek képletesen, majd lementünk a lett Duna-partra, azaz a Daugavához, ahol szintén megállapíthattuk, hogy komoly a hasonlatosság Pesttel.
Megvannak a hidak, a Margit-sziget, és talán a Pest-Buda ellentét is, csak helyi neveiken.
Utóbbit azonban nem tudtuk sokáig boncolgatni, legurítottunk egy-egy sört, majd Tami javaslatára visszatértünk a központi pályaudvarra és Sigulda felé vettük az irányt.
Eredetileg ebben a városban terveztem befejezni a túrát, de a következő Cēsis fele igyekvő szerelvényre 7 órát kellett volna várni, és azt mondtam: legyen akkor a táv fordítva!
Ártani nem árthat.
És milyen jól tettük, de erről később.
Úton Siguldába megfigyelhettük alaposan, mit kínál a lett táj.
Kicsike falvakat láttunk, vöröses talajt (ez később is erősen dominált), nyíres ligeteket, fenyőerdőket és lombhullató erdőtársulásokat. Kicsit olyan volt, mintha átmenet lenne az ország a mérsékelt és a hideg égöv között, és ha eszembe jutottak volna az anno földrajz szakon tanultak, akkor tudtam volna, hogy pontosan erről van szó valójában. :D
 |
| Sigulda, Új Kastély. |
Így azonban kb. minden farönkre rácsodálkoztam, aztán egyszer csak megérkeztünk Siguldába és megkezdődhetett a város fölfedezése.
Először azonban betértem a helyi tourinformba, Tami javaslatára, aki beóvakodott és megkérdezte az irodás hölgyet, ott hagyhatnánk-e a csomagjainkat, míg felfedezzük a várost.
Én utóbb arról faggattam, hogy vannak-e jó térképei a távról, de amit adott, azt elsőre csak sima információs kiadványnak néztem, semmi többnek.
Később kiderült, hogy tévedtem - az ő térképlapjain be volt rajzolva a konkrét túraútvonal, amely sem az előzetesen kinyomtatott nemzeti parkos térképkivágataimon, sem a Rigában frissen vásárolt Gauja Nemzeti Parkos térképeemen nem volt feltüntetve sehol. :D
Úgyhogy köszönjük, ismeretlen szöszke hölgy utólag is.
Sigulda városa magyar szemmel nézve rendkívül különös elrendezésű.
 |
| Sigulda, Régi Kastély. |
15 ezres település, de a városrészek között nagy terek vannak, ahol vagy erdő van, vagy hatalmas köztéri játszótér, illetve teniszpálya meg dühöngő.
Teljesen élhető és érdekes városnak tűnt, ami később, mikor megtaláltuk mindkét kastélyát, bizonyítást is nyert.
Az első az ún. Új Kastély, ami nekem angol/svéd keverék stílusúnak tűnt, Tami viszont kinevezte hercegnői várának, amelynek erkélyeiről bármikor bárkinek szívesen integetne.
Szép volt mindenesetre!
A második pedig a Régi Kastély, ami valami Német Lovagrend-tagszervezeté volt annak idején, ha jól rémlik, a Livóniai Kardtestvérek rendje partizott benne lelkesen jó sokáig.
A mai napig elég jó állapotban van, és tényleg érdemes megnézni, ha arra jár az ember.
A várakból a vasútállomásra visszaérve ismét pattantak a sörök, a társaság pedig enyhén morogva rászánta magát, hogy neki is induljunk sátorhelyet keresni a határba.
A város szélére kiérve aztán nagy hirtelen elkezdődött a vadon.
 |
| Sateseles szurdoka, Sigulda keleti határában. |
Mély, vörös szurdokokat fedeztünk fel először, majd Pötty hintázott lelkesen egy fára rögzített alkalmatosságon (kisvártatva Tami követte őt, legalább ennyire lelkesen :D ), majd leértünk a Gauja folyó partjára, egy Vējupīte nevű táborhelyre, ahol nagyon elvarázsolódtam.
Egyrészt egy pitypangos mező közepén volt az egész, nyíres ligetekkel körülölelve.
Másrészt valami esemény lehetett a városban, mert sorra láttuk elszállni fölöttünk a hőlégballonokat, melyeknek nagyon örült a kompánia.
Harmadrészt kurva sok volt a szúnyog, de a szúnyogriasztóra úgy reagáltak, ahogy kell (pánikszerű menekülés), úgyhogy esélyes volt, hogy aznap jól alszunk sátrainkban.
Így is lett.
2. nap (június 10.)
A nap sátraink elbontásával és reggelivel indult.
 |
| Sátram Vējupīte táborhelyén. |
A pitypangmezőt hamarosan felváltotta a rengeteg erdő és mocsarak, ahol egy pillanatra meg is álltam rögtön az elején.
Két gombaszerű valamit fedeztem föl ugyanis egy mocsár közepén, s szóltam a többieknek, nézzük meg ezeket alaposabban.
Nem gombák voltak azonban, hanem két énekes hattyú feje bukkant elő a nádasból, ahogy vidáman úsztak át a dagonyán valami ehető után keresgélve.
Ilyeneket korábban csak könyvben láttam, úgyhogy állati boldog voltam - főleg, hogy továbbhaladva indigó színű szitakötők is csatlakoztak a társasághoz bizonyos szakaszokon.
A Gauja folyó végig bal oldalunkon hömpölygött, időnként egész komoly létszámú kajakos-kenus társaságokat hozva magával.
Néhány folyóparti pihenő és egy elég szerény ebéd elköltése után azonban az időjárás-jelentés némileg belerondított az idilli hangulatba: hatalmas esőt ígértek, és még elég messzinek tűnt bárminemű civilizáció, vagy sátorhely.
A térképpel való rövid konzultálás után arra jutottam, hogy egy Gančauskas nevű keresztyén konferenciaközpont lesz a megoldás - ha enni nem is, de szállást talán kapunk aznap estére, s nem kell a sárban, esőben sátrakat állítani ki tudja hol.
 |
| Találtam végre egy széket! Illetve fatörzset. |
Az eső röviddel ezután meg is jött, a következő kilométerek vidáman ázva teltek, ráadásul Balázst egy szakaszon elvesztettük, úgyhogy Pöttyel visszamentünk megkeresni.
Azonban ő valami térkapun átlépve megelőzött minket, és már a Gauja partján várta, hogy újra együtt haladhassunk.
A lett turistaösvények egyik különös, de logikus jellemzője egyébként, hogy ha pl. a sárga sávon halad az ember, akkor a legtöbb helyen, ahol az út elágazik, föl van festve egy áthúzott sávjel, jelezvén, hogy merre NEM kell haladni - ezzel is segítvén a tájékozódást.
Balázs szerencséjére ő egy balos kanyarban jobbra fordult (tiltójel ott pont nem volt, és sárga sáv sem), de az út visszavezette az utunkra, úgyhogy nagyon örült mindenki végül is.
Bőrig ázva értünk be egy Jaunsaimnieki nevű tanyára, ahol egy lány beeresztett minket az előszobába, majd miután mondtam neki, hogy a Gančauskas nevű helyre igyekszünk, meg is próbálta őket fölhívni, hátha...
Almássy gróf is bőszen telefonálgatott oda - neki ugyan nem vették fel - aztán utólag kifilóztuk, hogy ha valami ismeretlen előhívójú szám hívná az embert a semmi közepén, lehet mi se válaszolunk a hívásra amúgy...
 |
| A Gauján evező kajakos-kenus csapatok közül egy. |
Ő, DTR és Pötty aztán az eső csendesedtével tovább is indultak, a tanyán lakó hölgy pedig végül is elérte telefonon a keresztyén központ vezetőjét, úgyhogy mire odaértek, már ot várta őket Vitalij, a tulaj.
Tami és Balázs társaságában tettük meg az utolsó fél kilométert, egyre bizakodóbban - és végül minket is beeresztettek. :D
Odabenn Vitalij közölte, hogy 10 euró fejében megszállhatunk aznap (ennyiért itthon egy panzió nem jön ki, de lehet még sátorhely sem), zuhanyozhatunk és teázhatunk vidáman.
Arra gondoltam, jó lenne valami normálisat vacsorázni, úgyhogy megkérdeztem tőle, vajon kiszállítanak-e már erre a helyre Cēsisből, de azt mondta, inkább Sigulda a valószínűbb, ahhoz voltunk közelebb.
 |
| Gančauskas előtt Almássy gróf, DTR, Pötty és Tami tűnődik az élet nagy dolgain. |
Így is lett, rendeltem egy mexikói étteremből ki amit kért, és kisvártatva már jóllakottan és egyre inkább bevodkázott állapotban játszotta a társaság az Aranyásók nevű kártyajátékot a központ áhítati termében (a többiek szerint ez játékterem volt, de nekem gyanús a dolog - Gartmoreban és Carberry Towerben is pontosan ilyen elrendezésű áhítati termeket porszívóztam annak idején fiatalon és bohón). Isteni szerencse volt, hogy rátaláltunk erre a helyre, talán bizony szó szerint.
3. nap (június 11.)
A nagy menet napja.
Almássy gróf számításai szerint ezen a napon 21 kilométert tett meg a társaság, ami 17 kilós zsákkal felszerelkezve nem a legkönnyebb föladat, valljuk meg.
Tamira egyébként ezen a napon voltam a legbüszkébb, mert ő még sosem ment ilyen vándortábor jellegű eseményekre, nem hogy sok kilós csomagot cipeljen, de ezen a napon is derekasan helytállt.
Akárcsak a többiek - a nap végén senkit sem kellett erőszakkal ágyba zavarni, egy órakor vidáman horpasztott a társaság.
Gančauskasból indultunk el ezen a napon egy jó reggeli után.
A tegnapi esőnek nyoma sem volt s bár Almássy gróf aggódott némileg, hogy sár lesz, ezt végül is általában véve sikerült megúszni hál' Istennek.
Néhány kilométer, folyóparton eltöltött araszolást követve sok nap után először megcsapott a civilizáció szele - a túraszakasz feléhez, Līgatne falucskájához közeledve.
A település nyugati határában először két barátságos tanya fogadott minket, majd csakhamar ráértünk az aszfaltra, s ezen mentünk a falu közvetlen széléig, ahol a Līgatne Dabas Takas, azaz a ligatne-i tanösvények találhatóak.
Itt egy rendkívül modern látogatóközpont van, előtte kirakodóvásárral és ennivalót áruló lakókocsikkal.
Vettünk is egy hamburgert (DTR olyan gyorsan repült rá egy hotdogra, mint szúnyog Pötty lábaira esténként), meg egy-egy birsalmás almabort - utóbbi nem volt túl finom, de jóllakottan már nem izgattam magam túlzottan ezen.
A faluba érve aztán a javaslatomra elrejtettük a csomagjainkat egy bokorba (mely mint később kiderült, a helyi Pista bácsi, azaz itt Pistasz Bácsisz udvarának legvége volt amúgy), majd lementünk a strandig.
Itt helyi kamaszlányok és srácok feredőztek nagy vígan a Gaujában, akiket hamarosan a mi veteránjaink is követtek a vízbe - bár emlékeim szerint egyedül Balázs mert rendesen belemenni, a többiek a lábukat áztatták csak.
Ezután gyönyörködtünk még kicsit a folyóban, meg a folyamatosan érkező kajakosoknak örültünk, majd bevásároltunk, és málháinkat összeszedve bementünk a falu közepébe.
A helyesebb megfogalmazás azonban az, felmentünk a falu közepébe - hála a jó égnek egy domb legtetején található és frissen bevásárolva kb 20 kilót nyomott a táskám, azt hittem összesz*rom magamat.
Úgyhogy fönn meg is untam a dolgot, és az összes ennivalót átadtam Taminak, aki így kb 10-11 kilóval a hátán jött tovább innentől.
Az elején kicsit morcogott, de mikor megpróbálta megemelni a következő megállónál a táskámat és nem sikerült neki, akkor megértette, hogy csak szeretném elkerülni, hogy egyszer csak árokba boruljak ájultan s másnap reggelig ott szenvedjek, mint Kasza Tibor egy átlagos templomi kórusban a magas cé fölött.
Līgatne egyéb meglepetéseket is tartogatott a strandon kívül, rögtön itt volt például egy konkrét étterem (Zeit Café), amelynek udvarán egy helyi banda hangolt, és távozásunk után elvileg koncertet is adott.
DTR, Tami és a többiek fölfedezték a gyerekeknek odarakott ugrálóháló örömeit, míg lenn Balázzsal tanakodtunk azon, mit is kéne ebédelni.
Ez után aztán vettük a csomagjainkat és észak fele indulva kimentünk a faluból, Skaļupes felé.
A nagy menet napja.
Almássy gróf számításai szerint ezen a napon 21 kilométert tett meg a társaság, ami 17 kilós zsákkal felszerelkezve nem a legkönnyebb föladat, valljuk meg.
Tamira egyébként ezen a napon voltam a legbüszkébb, mert ő még sosem ment ilyen vándortábor jellegű eseményekre, nem hogy sok kilós csomagot cipeljen, de ezen a napon is derekasan helytállt.
Akárcsak a többiek - a nap végén senkit sem kellett erőszakkal ágyba zavarni, egy órakor vidáman horpasztott a társaság.
Gančauskasból indultunk el ezen a napon egy jó reggeli után.
A tegnapi esőnek nyoma sem volt s bár Almássy gróf aggódott némileg, hogy sár lesz, ezt végül is általában véve sikerült megúszni hál' Istennek.
 |
| A Gauja folyó újabb kanyarulata. |
Néhány kilométer, folyóparton eltöltött araszolást követve sok nap után először megcsapott a civilizáció szele - a túraszakasz feléhez, Līgatne falucskájához közeledve.
A település nyugati határában először két barátságos tanya fogadott minket, majd csakhamar ráértünk az aszfaltra, s ezen mentünk a falu közvetlen széléig, ahol a Līgatne Dabas Takas, azaz a ligatne-i tanösvények találhatóak.
Itt egy rendkívül modern látogatóközpont van, előtte kirakodóvásárral és ennivalót áruló lakókocsikkal.
Vettünk is egy hamburgert (DTR olyan gyorsan repült rá egy hotdogra, mint szúnyog Pötty lábaira esténként), meg egy-egy birsalmás almabort - utóbbi nem volt túl finom, de jóllakottan már nem izgattam magam túlzottan ezen.
A faluba érve aztán a javaslatomra elrejtettük a csomagjainkat egy bokorba (mely mint később kiderült, a helyi Pista bácsi, azaz itt Pistasz Bácsisz udvarának legvége volt amúgy), majd lementünk a strandig.
 |
| Balázs tekint szét birodalmára. |
Itt helyi kamaszlányok és srácok feredőztek nagy vígan a Gaujában, akiket hamarosan a mi veteránjaink is követtek a vízbe - bár emlékeim szerint egyedül Balázs mert rendesen belemenni, a többiek a lábukat áztatták csak.
Ezután gyönyörködtünk még kicsit a folyóban, meg a folyamatosan érkező kajakosoknak örültünk, majd bevásároltunk, és málháinkat összeszedve bementünk a falu közepébe.
A helyesebb megfogalmazás azonban az, felmentünk a falu közepébe - hála a jó égnek egy domb legtetején található és frissen bevásárolva kb 20 kilót nyomott a táskám, azt hittem összesz*rom magamat.
Úgyhogy fönn meg is untam a dolgot, és az összes ennivalót átadtam Taminak, aki így kb 10-11 kilóval a hátán jött tovább innentől.
Az elején kicsit morcogott, de mikor megpróbálta megemelni a következő megállónál a táskámat és nem sikerült neki, akkor megértette, hogy csak szeretném elkerülni, hogy egyszer csak árokba boruljak ájultan s másnap reggelig ott szenvedjek, mint Kasza Tibor egy átlagos templomi kórusban a magas cé fölött.
Līgatne egyéb meglepetéseket is tartogatott a strandon kívül, rögtön itt volt például egy konkrét étterem (Zeit Café), amelynek udvarán egy helyi banda hangolt, és távozásunk után elvileg koncertet is adott.
DTR, Tami és a többiek fölfedezték a gyerekeknek odarakott ugrálóháló örömeit, míg lenn Balázzsal tanakodtunk azon, mit is kéne ebédelni.
 |
| Balázs és Pötty épp az amber lager sör előnyeit vitatják meg vidáman a Zeit Café udvarán. |
Ez után aztán vettük a csomagjainkat és észak fele indulva kimentünk a faluból, Skaļupes felé.
Aznap estére konkrét tervem egyébként nem volt, de a térképre pillantva találtam egy egykori szovjet bunkert s arra gondoltam, annak a környékén biztos lesz valami.
Hát első körben egy SzOT-üdülő szerű valamire bukkantunk a bunkertől keletre, ahol pocsék sok szúnyog volt és nekem valahogy nem tetszett a dolog (bár a srácok felültek egy retardált hintára játszani), úgyhogy amíg a társaság pihent, bementem a bunker irányába.
Erről kiderült, hogy mostanság rehabként és szanatóriumként működik, úgyhogy besétáltam s megkérdeztem a portásasszonyt, hogy mit szólna
hozzá, ha ott aludnánk aznap.
Mondta, hogy ha nincsen betegségünk, akkor ez nem az igazi, viszont ha leóvakodunk a hátsó kertbe, s leverjük sátrainkat, ő nem fog szólni senkinek.
Nekem tetszett ez a forgatókönyv, úgyhogy szóltam a többieknek és lementünk a hátsó kertbe - amely a Gauja folyóban ért véget egyébként. :D
Balázs itthon egyébként kiszámolta: a līgatnei strandtól az aznap esti táborhelyünk légvonalban 400 méterre volt... :D
Mikor megtudtam, dobtam egy hátast mindenesetre, de hát kanyargó turistautak, stb.
A skaļupesi szanatórium hátsó kertjében aludtunk tehát aznap este, az eső elkerült bennünket...
... egészen másnapig.
Hát első körben egy SzOT-üdülő szerű valamire bukkantunk a bunkertől keletre, ahol pocsék sok szúnyog volt és nekem valahogy nem tetszett a dolog (bár a srácok felültek egy retardált hintára játszani), úgyhogy amíg a társaság pihent, bementem a bunker irányába.
Erről kiderült, hogy mostanság rehabként és szanatóriumként működik, úgyhogy besétáltam s megkérdeztem a portásasszonyt, hogy mit szólna
 |
| Pötty vezetésével indul a bulivonat a szanatórium mellett. |
hozzá, ha ott aludnánk aznap.
Mondta, hogy ha nincsen betegségünk, akkor ez nem az igazi, viszont ha leóvakodunk a hátsó kertbe, s leverjük sátrainkat, ő nem fog szólni senkinek.
Nekem tetszett ez a forgatókönyv, úgyhogy szóltam a többieknek és lementünk a hátsó kertbe - amely a Gauja folyóban ért véget egyébként. :D
Balázs itthon egyébként kiszámolta: a līgatnei strandtól az aznap esti táborhelyünk légvonalban 400 méterre volt... :D
Mikor megtudtam, dobtam egy hátast mindenesetre, de hát kanyargó turistautak, stb.
A skaļupesi szanatórium hátsó kertjében aludtunk tehát aznap este, az eső elkerült bennünket...
... egészen másnapig.
4. nap (június 12.)
Remek napra virradtunk a Gauja partján.
A délelőttöt a lassú, de tényleg csigalassú készülődés jellemezte, azaz pattantak a sörök, fürödtek a srácok, Tami pedig barnulni igyekezett a folyóparton, melyből azonban csupán egy erős pirulás lett kerek keblei fölött.
Nagyjából ebédidő után kevéssel indultunk el fölfele, s ki a szanatóriumból, aznapra a Ķūķu-sziklák voltak betervezve - onnan meg jutunk, ameddig jutunk.
Elég erős tempót diktálva jutottunk el a sziklákhoz vezető bejárati úthoz, egy erdei úton, amiről a Colin McRae Rally nevű játék ugrott be folyamatosan :D (abban a finn pályák teljesen úgy néznek ki, mint ez az út).
Az egyetlen különbség az volt, hogy itt végig vörös volt a talaj, és a sziklák közelében találtunk egy szántóföldet is, amely szintén vöröses színben pompázott - nagyon érdekes volt!
A sziklák maguk, melyet a korábban beszerzett kiadványaim az út fénypontjának tüntettek föl, egyébként valóban nagyon szépek voltak. Mellettük egy helyi orosz társaság főzőcskézett, és meg is kínáltak minket a levesükből, ami elég jóra sikerült.
A kálváriám nagyjából ettől a pillanattól kezdve datálható majdnem a kalandunk végéig, ugyanis beütött valami bitang erős napszúrás, úgyhogy az utolsó falatokat konkrétan ki is hánytam ott az asztal mellett.
Ezután némi pihenő, és víz megivása után összeszedtük holmijainkat, s továbbmentünk Amata táborhelyéig, ahol viszont ki kellett feküdjek, mert tényleg kivoltam, mint a kutya.
Balázst is megsüthette a Nap, mert ő sem nézett ki valami bíztatóan.
Aztán olyan fél-háromnegyed óra múlva továbbindultunk, egy elég meredek emelkedőn...
...értünk el egy Krustiņi nevű tanyához, ahol először kértünk az egyik helyben dolgozó lánytól egy üveg vizet, majd néhány korty után a szervezetem feladta a küzdelmet, s vígan kihánytam mindent, amit csak ettem aznap (legalább is ezt hittem, a java még hátra volt).
Itt el kellett dönteni, mi legyen, mert én nem voltam képes tovább menni, a többiek viszont szerették volna befejezni a teljes távot, úgyhogy abban maradtunk, ők folytatják Cēsisig, Tami és én pedig maradunk és megpróbálunk valahogy kocsival bejutni a városba.
Először taxival próbálkoztunk, de ez nem jött össze, úgyhogy ismét a tanyán dolgozó lánytól (akit Ingának hívtak) kértünk segítséget, aki rövid gondolkodás után fölajánlotta, hogy bevisz minket egy cēsisi hotelba.
Nagyon megköszöntük a kedvességét, ezután pedig meg is kezdődött a valódi Colin McRae Rally. :D
Iszonyat mód küzdöttem az újabb hányinger ellen, sikerrel: csakhamar megérkeztünk a hotelhez, a lánynak még egyszer megköszöntük, hogy bevitt minket, majd becsekkoltunk a hotelbe, felmásztunk a szobánkba - és ismét hánytam egy óriásit.
Ez volt szerencsére az utolsó az út során, mert ezt felváltotta a hasmenés, igaz abból nem három volt, hanem tucatnál is több. xD
Kurva jó.
A megpróbáltatások közepette Tami ápolt kedvesen, hozta a vizet és vizes ruhákat, nagyon hálás voltam neki mert valóban a poklok poklát éltem meg.
A többiek aznap este a Rakši állatkert mellett aludtak, hidegben, de vörös sziklák mellett.
5. nap (június 13.)
Remek napra virradtunk a Gauja partján.
A délelőttöt a lassú, de tényleg csigalassú készülődés jellemezte, azaz pattantak a sörök, fürödtek a srácok, Tami pedig barnulni igyekezett a folyóparton, melyből azonban csupán egy erős pirulás lett kerek keblei fölött.
Nagyjából ebédidő után kevéssel indultunk el fölfele, s ki a szanatóriumból, aznapra a Ķūķu-sziklák voltak betervezve - onnan meg jutunk, ameddig jutunk.
 |
Spriņģu szikláinál állok, a szanatórium mögött. |
Elég erős tempót diktálva jutottunk el a sziklákhoz vezető bejárati úthoz, egy erdei úton, amiről a Colin McRae Rally nevű játék ugrott be folyamatosan :D (abban a finn pályák teljesen úgy néznek ki, mint ez az út).
Az egyetlen különbség az volt, hogy itt végig vörös volt a talaj, és a sziklák közelében találtunk egy szántóföldet is, amely szintén vöröses színben pompázott - nagyon érdekes volt!
A sziklák maguk, melyet a korábban beszerzett kiadványaim az út fénypontjának tüntettek föl, egyébként valóban nagyon szépek voltak. Mellettük egy helyi orosz társaság főzőcskézett, és meg is kínáltak minket a levesükből, ami elég jóra sikerült.
 |
| A Ķūķu-sziklákat (ejtsd: Tyútyu-) csodálja a társaság. |
A kálváriám nagyjából ettől a pillanattól kezdve datálható majdnem a kalandunk végéig, ugyanis beütött valami bitang erős napszúrás, úgyhogy az utolsó falatokat konkrétan ki is hánytam ott az asztal mellett.
Ezután némi pihenő, és víz megivása után összeszedtük holmijainkat, s továbbmentünk Amata táborhelyéig, ahol viszont ki kellett feküdjek, mert tényleg kivoltam, mint a kutya.
Balázst is megsüthette a Nap, mert ő sem nézett ki valami bíztatóan.
Aztán olyan fél-háromnegyed óra múlva továbbindultunk, egy elég meredek emelkedőn...
...értünk el egy Krustiņi nevű tanyához, ahol először kértünk az egyik helyben dolgozó lánytól egy üveg vizet, majd néhány korty után a szervezetem feladta a küzdelmet, s vígan kihánytam mindent, amit csak ettem aznap (legalább is ezt hittem, a java még hátra volt).
Itt el kellett dönteni, mi legyen, mert én nem voltam képes tovább menni, a többiek viszont szerették volna befejezni a teljes távot, úgyhogy abban maradtunk, ők folytatják Cēsisig, Tami és én pedig maradunk és megpróbálunk valahogy kocsival bejutni a városba.
Először taxival próbálkoztunk, de ez nem jött össze, úgyhogy ismét a tanyán dolgozó lánytól (akit Ingának hívtak) kértünk segítséget, aki rövid gondolkodás után fölajánlotta, hogy bevisz minket egy cēsisi hotelba.
Nagyon megköszöntük a kedvességét, ezután pedig meg is kezdődött a valódi Colin McRae Rally. :D
Iszonyat mód küzdöttem az újabb hányinger ellen, sikerrel: csakhamar megérkeztünk a hotelhez, a lánynak még egyszer megköszöntük, hogy bevitt minket, majd becsekkoltunk a hotelbe, felmásztunk a szobánkba - és ismét hánytam egy óriásit.
Ez volt szerencsére az utolsó az út során, mert ezt felváltotta a hasmenés, igaz abból nem három volt, hanem tucatnál is több. xD
Kurva jó.
A megpróbáltatások közepette Tami ápolt kedvesen, hozta a vizet és vizes ruhákat, nagyon hálás voltam neki mert valóban a poklok poklát éltem meg.
A többiek aznap este a Rakši állatkert mellett aludtak, hidegben, de vörös sziklák mellett.
5. nap (június 13.)
Dögrováson.
Ezen a napon igazság szerint nem sok minden történt, háromszor merészkedtem le a hotelszobánkból, kétszer cigizni, egyszer ebédelni - a többiek azonban hősiesen beértek Cēsisbe és vettek is ki szobát ugyanabban a hotelben, ahol mi is voltunk, úgyhogy sikeresen újraegyesült a csapat.
Megnézték még aznap a helyi várat Tamival, én pedig fönn haldokoltam, bár már kevésbé lendületesen, mint egy nappal korábban.
6. nap (június 14.)
Javuló tendenciák.
Ezen a napon ismét esett.
Elköszöntünk Cēsis városától, és Riga fele vettük az irányt vonattal.
A táj ismét nagyon szép volt, az út pedig nem túl vészesen hosszú - egyedül amiatt aggódtam, megy-e majd a hasam, de végül ezt sikerült megúszni.
Rigába érve először is lepakoltuk csomagjainkat a Hotel Viktorijában - a név ismerős lehet, itt szálltunk meg a 0. nap estéjén is - , majd buszra szálltunk s kimentünk a keleti külvárosba.
Előzetesen mikor nézegettem milyen érdekességei vannak a lett fővárosnak, akkor bukkantam a Rīgas Motormuzejs nevű létesítményre (magyarul kábé Rigai Autó-Motor Múzeum), és arra gondoltam, kedvezek Balázsnak, aki nagy szaki és időnként el is szoktunk menni vele motorozni (azaz ő vezet, én meg hátul markolom a majrévasat és minden általam ismert nyelven imádkozom bőszen).
Végül azonban nem csak neki, hanem a többieknek is tetszett a hely!
Előtte ki kellett jutnunk egy nagyjából Kőbánya szépségű városrészbe, melyet itt legalább erdő és nem Józsefváros határol, szóval a lettek ennyivel beljebb vannak... :D
A múzemban az automobilok története van bemutatva, számos kiállított kocsival - van itt minden a Ford T-modelltől kezdve a fekete Volgán át gyerekkorom nagy kedvencéig, azaz a Horch limuzinig.
Tényleg nagyon izgalmas hely volt ez, az alagsorban pedig egy buszba beülve az ember virtuális utazást is tehetett - Balázs figyelmét pedig egy tökéletesnek tűnő módon restaurált századeleji garázs kötötte le, melyről azonban azt nyilatkozta, hogy a kiállított szerszámok vélhetően több mint fele nem működik ránézésre... :D
Tami pedig természetesen a régi, kis méretű kocsik után rajongott, melyből akadt azért jó pár itt.
A múzeum után visszatértünk a városba, és a hotelbe.
Én magam aznap már nem mozdultam, a többiek még bementek szétnézni az Óvárosba.
Aztán tízet ütött az óra és elaludtam! :D
Szerintem kb. tíz éve aludhattam el ilyen korán, Tami meg is lepődött - de csakhamar már ő is húzta a lóbőrt mellettem lelkesen.
7. nap (június 15.)
Endgame.
Erre a napra már nem sok minden maradt hátra - viszont megígértem a csapatnak, hogy kimegyünk a tengerpartra.
Busszal indultunk neki a hotelt elhagyván, ami Taminak nem annyira tetszett - nem szereti a hosszas buszutakat - de túlélte végül is, és a tengernél már remek kedve volt.
Akárcsak a többieknek, mikor kiderült, hogy a Google Térképen zárva tartónak mutatott bár amúgy nyitva van, ebédelni és sörözni is lehet, úgyhogy ezeket meg is tettük nagy örömmel.
Azután pedig irány a tenger!
Ismét csak Balázs volt az egyetlen bátor, aki bele is vetette magát, én ezt is kihagytam, a tenger széléről azonban csináltam pár jobb képet.
Voltak népek jócskán, azonban az elég vad hullámokat figyelve kifejezetten kevesen mentek bele a vízbe, a legtöbben napoztak, vagy mint a szomszédunkban babzsákon heverő meleg fiú esetében: engem bámultak.
Csodás.
Egy sárkányszörfös nőci azonban marha izgalmas dolgokat művelt eközben a hullámokon, eszembe is jutott róla öcsém, aki az Omszki-tavon szokott wakeboardozni, ha éppen úgy tartja a kedve.
Sok időnk sajnos nem volt, de megállapítottam magamban: a Balti-tenger, közelebbről a Rigai-öböl egy fantasztikus hely, érdemes lesz egyszer ide visszatérni!
A buszutak összesen majdnem két órán át tartottak, de kiértünk a reptérre, ahol már várt is minket a járatunk.
A hazafele vezető út rövid volt, nagyon világos - én különböző földnyelveket szúrtam ki a magasból, Balázs Litvánia folyóit leste vígan, Tami pedig természetesen a felhőcsodákban gyönyörködött...
Így értünk vissza ismét magyar földre június idusán este, tele emlékekkel és estére már sörrel is, megünnepelvén, hogy egy hét félhomály után végre - igazi sötétben aludhatott mindenki. :D
Szerintem nem ez volt az utolsó baltikumi kalandunk, de mindenképpen ez volt az eddigi legjobb baltikumi kalandunk!
Ezen a napon igazság szerint nem sok minden történt, háromszor merészkedtem le a hotelszobánkból, kétszer cigizni, egyszer ebédelni - a többiek azonban hősiesen beértek Cēsisbe és vettek is ki szobát ugyanabban a hotelben, ahol mi is voltunk, úgyhogy sikeresen újraegyesült a csapat.
Megnézték még aznap a helyi várat Tamival, én pedig fönn haldokoltam, bár már kevésbé lendületesen, mint egy nappal korábban.
6. nap (június 14.)
Javuló tendenciák.
Ezen a napon ismét esett.
Elköszöntünk Cēsis városától, és Riga fele vettük az irányt vonattal.
A táj ismét nagyon szép volt, az út pedig nem túl vészesen hosszú - egyedül amiatt aggódtam, megy-e majd a hasam, de végül ezt sikerült megúszni.
Rigába érve először is lepakoltuk csomagjainkat a Hotel Viktorijában - a név ismerős lehet, itt szálltunk meg a 0. nap estéjén is - , majd buszra szálltunk s kimentünk a keleti külvárosba.
 |
| Balázs a múzeum előtt. |
Előzetesen mikor nézegettem milyen érdekességei vannak a lett fővárosnak, akkor bukkantam a Rīgas Motormuzejs nevű létesítményre (magyarul kábé Rigai Autó-Motor Múzeum), és arra gondoltam, kedvezek Balázsnak, aki nagy szaki és időnként el is szoktunk menni vele motorozni (azaz ő vezet, én meg hátul markolom a majrévasat és minden általam ismert nyelven imádkozom bőszen).
Végül azonban nem csak neki, hanem a többieknek is tetszett a hely!
Előtte ki kellett jutnunk egy nagyjából Kőbánya szépségű városrészbe, melyet itt legalább erdő és nem Józsefváros határol, szóval a lettek ennyivel beljebb vannak... :D
A múzemban az automobilok története van bemutatva, számos kiállított kocsival - van itt minden a Ford T-modelltől kezdve a fekete Volgán át gyerekkorom nagy kedvencéig, azaz a Horch limuzinig.
 |
| Íme a Horch! |
Tényleg nagyon izgalmas hely volt ez, az alagsorban pedig egy buszba beülve az ember virtuális utazást is tehetett - Balázs figyelmét pedig egy tökéletesnek tűnő módon restaurált századeleji garázs kötötte le, melyről azonban azt nyilatkozta, hogy a kiállított szerszámok vélhetően több mint fele nem működik ránézésre... :D
Tami pedig természetesen a régi, kis méretű kocsik után rajongott, melyből akadt azért jó pár itt.
A múzeum után visszatértünk a városba, és a hotelbe.
Én magam aznap már nem mozdultam, a többiek még bementek szétnézni az Óvárosba.
Aztán tízet ütött az óra és elaludtam! :D
Szerintem kb. tíz éve aludhattam el ilyen korán, Tami meg is lepődött - de csakhamar már ő is húzta a lóbőrt mellettem lelkesen.
7. nap (június 15.)
Endgame.
Erre a napra már nem sok minden maradt hátra - viszont megígértem a csapatnak, hogy kimegyünk a tengerpartra.
Busszal indultunk neki a hotelt elhagyván, ami Taminak nem annyira tetszett - nem szereti a hosszas buszutakat - de túlélte végül is, és a tengernél már remek kedve volt.
 |
| A Balti-tenger. |
Akárcsak a többieknek, mikor kiderült, hogy a Google Térképen zárva tartónak mutatott bár amúgy nyitva van, ebédelni és sörözni is lehet, úgyhogy ezeket meg is tettük nagy örömmel.
Azután pedig irány a tenger!
Ismét csak Balázs volt az egyetlen bátor, aki bele is vetette magát, én ezt is kihagytam, a tenger széléről azonban csináltam pár jobb képet.
Voltak népek jócskán, azonban az elég vad hullámokat figyelve kifejezetten kevesen mentek bele a vízbe, a legtöbben napoztak, vagy mint a szomszédunkban babzsákon heverő meleg fiú esetében: engem bámultak.
Csodás.
Egy sárkányszörfös nőci azonban marha izgalmas dolgokat művelt eközben a hullámokon, eszembe is jutott róla öcsém, aki az Omszki-tavon szokott wakeboardozni, ha éppen úgy tartja a kedve.
 |
| A tenger előtt ácsorgok, remélvén, hogy fog látszani valami belőlem. |
Sok időnk sajnos nem volt, de megállapítottam magamban: a Balti-tenger, közelebbről a Rigai-öböl egy fantasztikus hely, érdemes lesz egyszer ide visszatérni!
A buszutak összesen majdnem két órán át tartottak, de kiértünk a reptérre, ahol már várt is minket a járatunk.
A hazafele vezető út rövid volt, nagyon világos - én különböző földnyelveket szúrtam ki a magasból, Balázs Litvánia folyóit leste vígan, Tami pedig természetesen a felhőcsodákban gyönyörködött...
Így értünk vissza ismét magyar földre június idusán este, tele emlékekkel és estére már sörrel is, megünnepelvén, hogy egy hét félhomály után végre - igazi sötétben aludhatott mindenki. :D
Szerintem nem ez volt az utolsó baltikumi kalandunk, de mindenképpen ez volt az eddigi legjobb baltikumi kalandunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése