Build a rocket, boys!

A hír igaz, hölgyeim és uraim: hazatértünk Svédországból épen és enyhén lebarnulva - fene gondolta előzetesen hogy a sok rénszarvas hagyja majd napozni a gárdát (amelyek egyébként rendkívül szórványosan mutatták csak meg magukat, azaz a végén láttunk egy borjat beszaladni az erdőbe a buszról, majd pár száz méterre a fatert is kedélyesen kocogni az út mellett :D ).

Örül tehát mindenki, az after készülődik, a bejegyzés pedig formálódik.
Isteni szerencsére azonban sikerült már ledolgoznom majd' fél éves hátrányomat magammal szemben - március 15.-ével fejeztük bé az utak útját eddig.
A hátrány máma pedig tovább csökken, ismét belehelyezkedek írói (aláröhögés) szerepembe és - írok.

Szóval március tizenötöt írunk, Caesar már vígan pihen valahon, a színpadon pedig elkezdődött a behangolás.
Oroszlányon járunk ismét, Balival és Mohával várjuk a Kiscsillagot (!). Azút' csatlakozik hozzánk Balogh Marci is (OG Begbie) és meghányjuk-vetjük, mi változott városunkban mióta nem ott élek.
Egy szóban összefoglalható: semmi.
Erről egyébként Potterrel ekkoriban már számot is írunk, a Not Much of Me nevezetűt - hamarosan felvétel is várható belőle.
A Pál Utcai Fiúk tündököl az előzenekar szerepében, és ami még megdöbbentőbb nekem, őket egyáltalán nem ismerőnek, hogy míg a színpad előtt állva próbálom kitalálni, mikoriak lehetnek ezek a számok (a legtöbbször a kilencvenes évek közepe nyer), folyamatosan érkeznek mellém a negyvenes-ötvenes hölgyek és urak, és végig (!) éneklik a számokat.
Minden sort és hajlítást tudnak.
Nem kevés évet lehúztam a Balkán legészakibb előörsében, de még mindig tartogat meglepetéseket.
Aztán már a Kiscsillag-koncerten négy ser után vígan összekapaszkodok és pacsizok (!) teljesen ismeretlen emberekkel és határtalanul jól érzem magamat.

Potter, öcsém és jómagam Ferencvárosban.

Kollégáim, valahol balra én igyekszem keményíteni.

A kalauz úrfi megpróbáltatásai.

Ekkoriban kezdem meg egyébként péntekenkénti Kanossza-járásaimat is öcsémhez (az egyik ilyen eredménye az alanti kép, ahol véle és Potter mesterrel vagyunk láthatóak.
Itt ismerek meg aztán egy leányt, a vörös babát.
Ne feledjük, ekkoriban éppen azon morfondírozom, hogy lehet, nem lesz hosszú életű a másik vörös démonnal való kalandjaim sora, így talán nem meglepő módon fel is figyelek egy roppant csinos, eredeti vörös, picike leányzóra.
Egyedül ül a sarokban, és borát kortyolgatja - tökéletes.
Na mármost ha a korábbi big csajozós sztorijaimból indulunk ki, akkor szinte várható hogy valami tré szöveggel megpróbálkozom, majd gyorsan felsülök.
Most azonban fogalmam sincs miért, de nem ez történik.
Épp rejtvényt fejt, úgyhogy elkérem tőle és fél perc alatt befejezek egy A/4-eset.
Tetszik is neki, úgyhogy majd áprilisban randizni is fogunk.
Addig azonban megbízatást kapok a cégemtől - találjam ki mi legyen a következő csapatépítő programja.
Kitudódik, hogy konyítok némileg a túravezetéshez (itt Gattolina és mindenki, aki valaha is kirándult velem egy emberként szisszen fel illetve vonyít, vérmérséklettől függően), úgyhogy meg is születik a terv: kisvasút Hűvösvölgyből a Normafáig, majd ereszkedés Budakeszibe, a híres Meteor-szurdokon által.
A nap is kitűzetik: április 13.
Így ama szép pénteki napon minden munkatársammal (24 emberrel xD) találkozunk, illetve majdnem annyival, a Francesco nevű olasz úriember ugyanis nem tudni milyen megfontolásból az Istenhegyre megy egy busszal, pedig az még távolról sem hasonlít a hűvösvölgyi villamosmegállóhoz. :D
A vasutazgatás jól sikerül - elhagyom valahon a jegyem, de a kalauz úrfi nem nagyon akar fenyíteni, szerencséjére.
És egyben vesztére is, mert beül a legtűzrőlpattantabb olasz lányok közé, akik végig incselkednek vele, természetesen anyanyelvükön, úgyhogy mire leszállunk, lángvörös és alighanem visszavágyik a budai iskolába a fogszabályzós, kevésbé karakán osztálytársnői közé.
Az élet nem egyszerű. :D
A Normafán szétnézünk, a csapat fele legalább magához vesz egy kávét, majd megkezdődik ereszkedésünk az erdőn át.
Ildi, a menedzserem ekkoriban már komoly pocakkal bír, amit azonban nem egy elszúrt paleo-diéta, hanem egy hamarosan érkező jövevény, Olívia okoz, így úgy tűzöm ki az útvonalat, hogy amennyire csak lehet, lefele tartson.

Útban Budakeszire.

Gyönyörű erdőkön át ereszkedünk.
Jurij, az ukrán munkatársam a kislányát is elhozza, aki igazi virgonc módjára rohangál az erdőben, botokat és bogarakat gyűjt, majd az utóbbiakat a kollégáimra is dobálja (!), úgyhogy alighanem távoli rokonságban állhatunk.
Az első komolyabb pihenő Makkosmárián következik el, ahol a társaság vígan ücsörög a vizes fűben, amíg Jurij és a kolléganőim fele a kislányát kergeti, de természetesen nem tudják elkapni. :D
Aztán megyünk tovább, le Budakeszi határán át, s az ősi Roburokat és egy angol emeletes buszt is (!) tartalmazó udvart elhagyva leereszkedünk a Meteor-szurdokba.
Tudjuk persze, hogy magyar földön nem nagyon van igazi ilyenből, de emez azért kitesz magért.
Pont ideális, Ildinek is csak egyszer kell ugrania egy kicsit egy kőről le, ami után rögtön közli is hogy "ez a kislányomnak is tetszhetett, mert rúgott egyet". :D
A szurdok végét elhagyva visszakanyargunk Budakeszire, és egy igazán felmelegedő aszfaltúton - aztán az a melletti járdán - haladva megérkezünk egy étterembe, ahol is hatalmasat kajálunk.
Rég ettem annyira jó húslevest, a főétel pedig lazac - egészen kb. öt percig, aztán eltüntetem.
Este még elviszek három hölgyet a híres mamutfenyőkhöz, a város szélire - majd zárul az építkezés...
Énszerintem sikerült.

Mára ezzel zárom.
Elérkezett az április, annak is a közepe - vele pedig a jó idő.
Ez pedig csakis egyet jelenthet.
Pontosan: legközelebb sok-sok túrával érkezem!
Egyetek jót, ha tudtok!

Geldy