Burning in the Undertow of God

Van egy meghatározó zenekar az életemben, amiről még nem meséltem hosszabban.
Mindenki tudja, hogy a zenei "pályafutásom" a Linkin Parkkal kezdődött (ha a szégyenletes emlékű ShyGys koncertet nem számítjuk, amire édes jó anyám vitt el talán nyolcadik osztályban).
Őket követte évek múlva a Placebo, a Lostprophets, a Katatonia és az AFI - látható, hogy szerettem a nyavalygó vagy éppen borongós hangú énekeseket, akiknek a szövegei arról szóltak, hogy ki mikor miért nem érti meg őket. :D
Chester persze más volt, de ő már kiszállt az egyenletből, a Paradise Lost nyers agressziója pedig egy másik lapra tartozik.
Aztán sokáig nem nagyon voltak olyanok, akire kimondottan fölnéztem volna.
Angliában rádiót hallgattam, az egyetem alatt Interpolt főleg, de az újabb áttörés nem nagyon érkezett el (ha az Alice In Chainst nem számítjuk) egészen addig, amíg valahogy föl nem fedeztem az Angelic Processt.
Olyan a zenéjük, mintha valaki az utolsó ítélet közben találná ki, hogy kamarazenét ír törzsi dobok bevonásával, hisz már úgyis mindegy: a világunk ebben a formában megszűnik létezni.
Még időgépet is építettek.

Kíváncsi vagyok, hogy ha később valamivel ismertebbek leszünk a mostani együttesemmel, melyik újságírónak lesz kedve visszakeresni (vagy nyíltan megkérdezni), miféle zenék hatottak rám, hogy ezek - vélt vagy valós - hatásait utólag jól bele lehessen látni a Countless Vans ténykedésébe.
Íme tehát egy koncertajánló 2019-ből, az Exit magazinból.

The Countless Vans. 2019. augusztus 06. - Akvárium

Tagok:
Potter - ének, gitár, dalszöveg
Ben - gitár, ének, dalszöveg
Fisher - gitár
Matu - dob, ütőshangszerek

A srácok 2016 decemberében alapították fölöttébb humorosan Countless Vans-ra keresztelt zenekarukat, Budapest XIII. kerületének egyik egyszobás lakásában. A két alapító, Potter és Ben Matunak köszönhetően ismerkedtek meg, valahol Oroszlányon, egy Komárom-Esztergom megyei bányászvárosban 2006 táján.
Az indulás meglehetősen rögösre sikeredett, hisz egyikőjük sem tudott igazán gitározni, az éneket pedig ők maguk "felettébb bátortalan"-nak írták le egy korábbi interjújukban.
Mindez persze nagyban megnehezítette a koncepciót - két ének, egy gitár, harmóniák, rávokálok a másik énekére.
A lelkesedés, az ösztönösség és a korábbi éveikből megtartott DIY hozzáállás azonban sokat nyomott a latban. Mikrofont például először 2017 decemberében használtak, miután egyikőjük karácsonyra kapott egyet valakitől (kölcsönbe).
Számaikban ötvöződik John Frusciante érzékenysége Davey Havok frivolságával, az Alice in Chains zúzós, akusztikus balladáival, időnként pedig Paul Banks életről lemondó hangja is visszaköszön a melódiákban.
Várunk mindenkit sok szeretettel.

Idáig azonban viszonylag rögös út vezet, és ha őszintén kell megmondani (márpedig úgy szoktam), nem is föltétlen érzem, hogy a mi kreálmányainknak feltétlenül 150 ember előtt kell szólniuk. Viszont ha fognak - hát az se baj.

Koncert azonban lesz, a jelek szerint novemberben, a nagyon is valóságos Massza nevű zenekarral párban.

Apropó rögös út.
A mai bejegyzés sem telhet el lelkes túraleírás nélkül.
Ne feledjük: még mindig júliusban járok az utak útján, mostan pedig már október közepe van, szóval van mit bepótolni.
A tempó azért ígéretes, az ír whiskyk majdnem a legjobbak, a vörös hajú lányok pedig, mint múlt pénteken kiderült, baromi lelkesek az ágyban.

A július tehát lassú fövéssel és aligátor-grillezéssel telt, melyet időnként nagy focizások szakítottak meg, melyeknek során önfeledten rúghattam föl azon kollégáimat, akik nyolcadszor taposták le a sípcsontomat (!). :D
Mr. Korea egész hatásos csatárnak bizonyult, de mikor a védekezésről próbált oktatni, elküldtem a pics*ba.
Imígyen érkezünk július 30.-ához, amikor is frankón begyűlünk Oroszlány városába és elkezdek főzni (nem).
Előzménynek annyit mondok, hogy a vegyészekkel közös ivászatainkon megismert Viktorral komolyan elgondolkoztunk a nagyon jól sikerült cserháti túra után, hogy megmásszuk a Börzsönyt, annak is a legmagasabb csúcsát az akkori hetekben.
Erről végső soron azért tettem le, mert nem akartam megnyuvasztani a túráimra járók nőtagjait - legkevésbé pedig Mr. Millert, aki nélkül nem kirándulás a kirándulás.
Ő mondjuk pont erre nem tudott eljönni, itt volt viszont Miss Várad, Viktor, Potter, Kate, Miss Punk és az azóta Łódźba távozott Peti K is.
Meg is ígértem minden megjelentnek, hogy keményen és lelkesen főzni fogok - ebből természetesen nem lett semmi, apám kifogyasztotta a gázt és nem hozott újat.
Illetve én se nagyon emelgettem a palackot, hogy van-e még. :D
Szóval az előjelek nem voltak túl biztatóak, amikor Miss Várad megérkezett a lakásunkba, de Viktor, majd Miss Punk felbukkantával azért rendeződött a kelet-európai káosz.
Potter, Kate és Peti mester végül Majkról jöttek meg, mert lekésték a vonatokat.
Nem is időztünk sokat a Bázison, meglehetősen meleg időben el is indultunk a Vértes fölfedezésére.
Kifelé többé-kevésbé ismert utak...ról tértem le meglehetősen ismeretlenek kedvéért, így egy tehenek és bikák által lakott területen át törtünk kifele a Terv útra, a legendás Nagy-Tiszta aljához.
A lakók szerencsére hallgatólagos beleegyezésüket adták az átkeléshez, és a hangokból ítélve azt is mérföldekről. :D
A Terv útról hamarosan a kékre fordultunk, ahol már rengetegszer jártam.
A hirtelen megérkezés az árnyékba a pusztai perzselés után kifejezetten jól jött, a lányok is fellélegeztek - talán Peti K-t kivéve, aki egyre inkább vágyódott egy hideg sör után.
Miután felmásztunk az oroszlánkövi várhoz, és megnéztük azt a keveset, ami maradt azután, hogy 1543-ban az Esztergom ostromához tartó török sereg az alatta megbújó falucskával együtt a földig rombolta.
Ezek után leereszkedtünk a várhegyről (ki lábon, ki a senekén), majd az átellenben fekvő Oroszlánkövi-barlanghoz kormányoztam a brigádot, ahol már nagyon-nagyon régen nem jártam én sem.
Nagy nehezen meg is találta valaki (nem én), és a srácok egy részével bekúsztam gyér lámpafénynél megnézni, mi van most odabe'.
Tűzrakás nyomai és baromi hűvös idő, ami szintén jól jött.
Ezek után egy kebnekaisei hadmozdulathoz hasonlót húztam, csak kicsiben - itt volt az ideje, hogy egy ismeretlen erdőben gerinctúrára induljunk.
Na nem hosszúra, csak pont épp annyira, hogy el lehessen tévedni... :D
Végül nem jött össze szerencsére, annyira már tudok tájékozódni, hogy meglássam, mikor merre érdemes indulni a hegyekben (Gattolina és tömegek egyszerre kezdenek el köhinteni és kifelé nézni az ablakon :D ).
Állati érdekes egyébként: a viszonylag kicsi alapmagasságú Vértes a gerincén igazi hegység képét mutatja - csak persze szelídebb kivitelben.
Vannak vízmosásai, nagy lejtői, mindez fákkal borítva.
Jó hangulatban vezettem hát ki a csapatot a Nagy-tisztára, amit annak idején Sandybell mutatott meg, és ahol sokat tűnődtünk arról, mikor és hogyan kezdünk el végre járni (végül nem kezdtünk el, csak vadul kalandozni).
A társaságnak tetszett a fantasztikusan nyílt kilátás - Potter ki is gyalogolt a természetbe, és a lejtő széléről szemlélte végig Császár, Oroszlány, Kecskéd és Tatabánya-Külső tájait nagy csöndben.
Peti K-nek is jutott ser végre, szóval nagy elégedettségben indulhattam tovább Miss Punkkal Kőhányás fele - a többiek lemaradtak és nem lennék meglepődve, ha a további tapasztalatokból kiindulva a különböző retorziókon gondolkoztak volna. :D
Főleg Miss Váradra gondolok, aki apám barátnőjének legrosszabb pillanatait idézte helyenként (mosolyogva megpróbálta nekem megmondani, mit csináljak és belebeszélt a szavamba).
Aki ismer, az tudja, hogy ezektől beindul a hidrogénbomba, és vagy ott hagyom az illetőt, vagy előremegyek; inkább utóbbit választottam.

Miss Várad azért még mindig jól fotózza a mindenséget, ezúttal a Nagy-tisztán.

Így tehát elég sokat megtudtam Miss Punk írónői ambícióiról, meg úgy egyáltalán róla.
Legendás lábai is jól bírták az iramot, szóval mire a társaság beért a faluba, már jó öt perce az árnyékban szívhattam a (friss levegőt) füstöt. :D
Ebédeltünk egy jót (bár már délután volt jócskán), majd Viktorral megtanácskoztuk, hogy ebből most nem lesz Szár (az eredeti célpont), hanem esetleg legközelebb, addig is - várt a Német-völgy, így elindultunk.
A szívatós, keményen kaptató szakaszon jócskán széjjelszakadt a gárda, mondjuk legalább többet tudtam gondolkozni azon, hová is menjünk legközelebb (végül a Pilis nyert).
S amíg így tettem, be is értem Potteréket, akikkel bevártuk a csapat többi tagját, majd utolsó erőinket egyesítve megrohantuk Gesztes várát.

Potter és Kate Gesztes (tatarozás miatt zárva tartó) vára előtt.

Mikor kisgyerek voltam, apám elhozott ide minket öcsémmel, és körbevezetett a várhegy szélén.
Három megoldást javasolt: a könnyű megoldást (a műúton lefele a faluig), a durva megoldást (vadcsapáson, fák között a parkolóig, majd le a faluba) és a legdurvább megoldást (ami fátlan, hajmeresztően meredek szakaszon vezet le a semmibe, a végén viszont van egy fa, ami úgy néz ki, mint Zrínyi Miklós).
Utóbbi teljesítéséért egy kis üveges kólát ígért, így persze arra nyomultunk le jeles (és igen zsenge korú) öcsémmel.

A łódźi lókötő itt már boldog.

Ezúttal azonban nem akartam kockáztatni (és félő volt, hogy a falu kólát biztosító helyiségei vasárnap késő délután lévén lassacskán bezárnak), úgyhogy egy negyedik úton kalauzoltam le a népességet, természetesen a falu egyetlen nyitva tartó kocsmája elé. :D
Itt aztán fáradtan és boldogan megünnepeltük a menetelt, majd belengettem a pilisi kalandokat amire bátortalan hümmögés érkezett. Hozzáteszem így visszagondolva, hogy én sem teljesen számítottam arra, ami ott várt a kalandozókra.
Mára azonban ennyi volt a történet, mindenkinek jó éxerteknőst kívánok.

Mosolyom, a víz

Nem is kellett olyan sokáig várni, kedves olvasóink.
Kinyitott a tordanai kocsma, kisereglettek a csótányok, besereglettek a törpök, és vígan el is kezdődött a káosz.
Rögtön július harmadikán, a Peti K-Mr. Pool tandemmel közös túrám után egy nappal már öltönyben és pantallóban cigánykerekeztem ugyanis a katedrán, az oktatást és a módszertant megújítandó, Hoffman Rózsa pedig egy kartonnal bélelt, vattába csomagolt puttonnyi bordó ondó.
Persze nem pontosan így történt.
Egyrészt szakadt pólóban voltam a cég ötödik emeletén, másrészt cigánykerekezés helyett megpróbáltam bévezetni lelkes tanítványaim a svéd nyelv rejtelmeibe, kezdvén a hangtannal.
Ami a módszertant illeti, igyekeztem ötvözni a jó Mádl docens úr elrettentő hozzáállását (ami a zajt illeti) Annus tanárnő alapos magyarázataival, ötvözve a Geldar-féle abszurd humorral.
Az azóta eltelt időből kiindulva úgy tűnik sikerült, a tanítványok lelkesek, s volt olyan óra, ahol többet nevettek, mint beszéltek.
Meg hát, mégis megérte svédre járni ezek szerint.

A következő nagy esemény következő hét szombatján érkezett el vala: Yule és Trombitär nagy erőkkel összeházasodtak, így aznap délután elébb a húgomékhoz néztem bé Békásmegyerre, majd öcsémmel, s barátnőjével kiegészülve megindultunk kifele a szentendrei Skanzen irányába.
Dübörgött a HÉV, bűn meleg volt, majd taxiba ültünk és hamarost bé is léptünk a skanzér kapuján.
A hely tele volt mindenféle emberrel, de amint megláttam pár zenészt a füvön cigarettázni, már tudtam, merre kék menni.
Marky eseményei egyébiránt pont ezért is jók - mivel zenész, ezért rengeteg művész és muzsikus szokott felbukkanni a körzetében, akik közül némelyik (nem mindenki persze) egész egyénien látja a világot.
Találkoztam is egy kubai ütősökre szakosodott sráccal, egy visszafogottan bombázó klarinétos csajjal, hogy Levát ne is feledjem, aki aznap este násznaggyá vált, anélkül, hogy tudta volna, az mit is jelent egyébként. :D
Egyébként jól megoldotta, a sportcipő-római tóga kereplővel való párosítása pedig alighanem magát Dr. Máriást is egy újabb festmény készítésére inspirálta volna.
Maga a szertartás buddhista rend szerint zajlott, volt mezítlábas pap, mezítlábas Yule és Marky, meg bor, amivel emlékeim szerint a természet áldásáért könyörögtek, s amit énszerintem meg is fognak kapni - remek emberek.
Mielőtt elmondták volna a fogadalmaikat, kört kellett körülöttük alkotni, be is álltam nagy vigyorogva, majd szórtam a rizset boldogan.
Utóbb már kissé bánom, hogy a karcsú csípőjű menyasszonynak hármas ikreket kívántam, de több is veszett Mohácsnál.
Később, este sokat beszéltem öcsémmel, meséltünk a barátnőjének a réges-régi totál zűrös

Az ifjú pár.

történeteinkből, majd vacsoráztunk egy jót, s mielőtt észbe kaptam, már rendeltem (és lemondtam) egy taxit Szentendréről.
A következő képen pedig két félig részeg zsonglőrrel száguldok a Sztaravoda felé, miközben a svéd szak szépségeiről beszélgetek.
Total Surreal.
A lány, aki vezetett, régen pont oda járt, mint én és a fentebb említett Annus tanárnő akkor még a könyvtárat vitte.

Az alkalomra egész emberszerű formát öltöttem.

Megegyeztem velük, hogy ha rám jönne a zsonglőrködhetnék, kimegyek hozzájuk (vagy Kelenföldre, vagy Budaörsre, azért Geldar is kupázott már jócskán addigra) szétnézni, majd nagy nehezen hazaértem és irgalmatlanul vadul elaludtam.

A méltán legendás Andrzej Stasiuk írja Útban Babadagba című könyvében (melyet annak idején meg is szereztem, majd Lilynek adtam), hogy a közép-kelet európai ember valami olyan fajta ember, aki a jobb világért rendezett hirtelen lázadások helyett inkább rácsodálkozik az őt lassan betemető romokra és koszra.
Lehet is ebben valami, meg nem is, mindenesetre valahogy így gondolkodtam, mielőtt az esküvő másnapján beértünk volna a szintén méltán legendás Nógrád megyébe, ahova előző héten túrát hirdettem volt.
Meglepetésemre a beígért pusztuló, egyre inkább elcigányosodó falvak helyett többé-kevésbé észak-balkáni színvonalú települések sorát láttam, aztán rájövök, hogy eddig ökörséget beszéltem, hisz Hevesen által mentünk bé Nógrádba. :D
Geldar burn.
Jobbágyiban mindenesetre leszálltunk a Salgótarjánba menő buszról egy körforgalomnál. Ezúttal Sophie, Mr. Miller, Miss Tokyo, Miss Várad és egy új szerzemény, Viktor tartott velünk.
Viktor Gattolina kollégája, és a személyében egy térképet remekül kezelő kéktúrázó érkezett meg, úgyhogy felettébb örvendeztem a faluba befele menet, hogy aztán csakhamar már a helyi, bezárófélben levő kisboltnál köthessem a hétvége üzletét.

A hét üzlete.

Geldar: (bezörget a berácsozott ablakon)
Eladónéni: - Mit parancsol?
Geldar: - Jó napot kívánok!
Látom, már zárva tetszenek lenni, csak két sört vinnénk.
Eladónéni: - Mindjárt bemegyek, megnézem, van-e még. (:D :D )
- egy perc múlva -
Eladónéni (ablak kinyit): - Van Borsodi és két hideg Arany Ászok. Mit is mondott, mennyit visznek?
Geldar (pókerarccal): - Nyolcat.
Eladónéni: Nyolcat?!
Viktor: (alig bírja visszatartani a nevetést) - Annyit.
Eladónéni: - Hát jó.

Így leltünk sörre, amiből néhányat stílusosan már a templomkertben meg is ittunk, majd fölszálltunk a Jobbágyiból Bérre tartó buszra, amivel nagyjából déltájban meg is érkeztünk a kezdőkörbe.
S hogy miért mentünk ide?
Emlékezhetünk: 2004 táján erre vezetett az utam egyik osztálytársnőmmel, meg egy későbbi szeretőm apjával, a legendás János bá'-val, az Andezit 30 nevezetű túrán (ahol azóta sem voltam, pedig eszméletlen jó volt).
Később, már Eötvös Collegistaként megpróbáltam reprodukálni az utat egy szobatársammal meg két lyánnyal - az eredmény talán nem meglepő.
Egy működő kőbányába jutottunk be valahogy a végén, ahonnan egy ősi Trabanttal vittek be minket a munkások Nógrádkövesdre, ahol már hirdették az aznap hétvégi Romhány Discót (!). xD

Egy a lényeg: Bér mellett található egy jelentős méretű andezitömlés, amit egy ősrégen kialudt vulkán kreált a fantáziadúsan Nagy-hegynek keresztelt hegyecske alatt - sőt, konkrétan azon keresztül jött ki a cuccos.

A Nagy-hegy tömbje.

Ez volt tehát az első célpontunk, később pedig (ha bírjuk), a Szanda meghódítása lett kitűzve.
Meg is tanácskoztunk Viktorral a teendőket Bér határában, majd egy barátságos szekérúton megindultunk kifele a faluból.
A társaság közelebb hozására a szokott taktikát alkalmaztam - előresiettem, és hagytam, hogy megismerjék egymást anélkül, hogy rányomnám a bélyegem a dologra.
Végül is össze is kovácsolódtak, mert hamarosan egy emberként akartak kupán vágni a sietségért. :D
Szerencsére ez már a Nagy-hegy alatt történt, és a következő emelkedők a fülem meghúzására leglelkesebben jelentkezőkből is kivették az összes kedvet ehhez.
Az Andezit-túrán annak idején itt lefele kellett jönni, úgyhogy nem annyira rémlett, mi is ez, de Mr. Miller arca a tetőn viszonylag sokat elárult a megpróbáltatásokról.

Viktor, Sophie, jómagam, a gladiátor és Miss Tokyo.

Maradjunk annyiban, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a Spartacus-féle rabszolgalázadás egyik résztvevője kevéssel a felkelés kitörése előtt - és kevéssel azután, hogy négy oroszlánt győzött le az arénában egy szál bunkósbottal.
A hegy tetejéről untig hívtam, hogy jöjjön (a látvány tényleg gyönyörű volt).
Geldar: - Gyere fel, baromi szép a kilátás!!
Miller: - Elhiszem.

Ennyiben maradtunk tehát. Viktor mester talált egy még szebb kilátóhelyet, ahol ücsörögtünk a devizapiacok váltakozására egyáltalán nem gondolván, majd következett a következő szakasz, a Fel a Szandára!
Illetve előtte még Mr. Miller meggyőzése arról, hogy élni igenis érdemes, ami szerencsére egy talán Jeges fantázianévre hallgató Borsodi bevetésével sikerült is.
Békében, boldogságban és a hő által kicsit fejbe kólintva értük el Ordaspusztát, ahol 2004-ben hiába kerestem kutat - most volt.

Az andezitorgonák teljes valójukban.

Magyarország tényleg jobban teljesít, róttam fel a kút kávájára, majd máris Nelásdpusztán voltunk, ahol stílusosan tényleg senki sem látott minket tovahaladni.
Nagyjából innen kezde követni minket egy fekete kutya, illetve még nem innen - már a Szanda aljánál jártunk, amikor egy kóbor kutya a nyomunkba szegődött, Miss Várad egyforma örömére és riadalmára. Hagytam, hadd találja ki, most mi legyen, én addig előrefele törtem a gerincen Viktor és Sophie hangjai irányába.
Itt már lassan én is úgy festettem, mint egy szárított aligátor, de szerencsére volt remény - eljött a csúcs, mielőtt Miss Várad (és négylábú kísérőnk) teljesen kipurcant vón'.
A csúcson áll egy vár, így el is foglaltuk gyorsan.
A kilátásért pedig hamarosan el is kezdtem irigyelni a régi végvári katonákat - keletről a Mátra, nyugatról a Börzsöny látszott, észak fele pedig haloványan kivehetőek voltak a már szlovák oldalon fekvő Jávoros előhegyei.

A szandai várfal egy maradványa, a távolban a horizonton a Börzsöny emelkedik.

Kifejezetten impozánsan nézett ki az egész.
S valóban.

A becskei sztúpa alatt.

Két holló kiáltásait leszámítva, néma csendben ültünk egy várromon, az idő pedig megállt néhány pillanatra.
Aztán azonban tovább ment, ahogy a visszafele tartó vonatjaink is, úgyhogy ideje volt annak, hogy Viktorra bízzam a társaságot, és újra előretörjek a néptelen rengetegbe.

Becske Blues.

Becske falu határán álltam csak meg pihenőt tartani, ahol egy száraz, füves részen vártam be a lassacskán egyre fáradtabbnak tűnő brigádot.
A faluig azonban mindannyian túléltük a lassú ereszkedést (és a fenyőfára szögezett cukrászda reklámját is :D ), aztán a merészebbek kióvakodtak az északi határba sztúpát nézni, majd együtt irány Becske-alsó vasútállomása, lelkesen és vidáman.Ide egyetlen (!) darab BzMot típusú motorvonat futott bé mindenféle ceremónia nélkülm úgyhogy kaptunk is az alkaromon, és nemsokára már Aszódon vártuk a lassan sötétedő semmiben a megváltást.
El is jött egy újabb személyvonat személyében - a többi pedig már történelem.

Legközelebb innen folytatom.

A lovakrúl

Üdv mindenkinek, ez itt a Crosslord Post x-edik száma!

A mai lap kínálatából:
- Soma Mama Gésa úgy gondolja, hogy miután már sikeresen megváltotta a női nemet harcos szeretetével, férfivá operáltatja magát, hogy az erősebbik nemen is hitelesen segíthessen!
A Crosslord Post üdvözli a lépést.
- Az egy kávé Szily Nórával műsorvezetője végre rászánja magát a lépésre és elvégez egy újságírói tanfolyamot, hogy a semmitmondó kérdések helyett csak szimplán köznapiakat tudjon feltenni
- Faludy György özvegye a rímfaragás után filmrendezésre szánja a következő fél évet, címe: Hogyan lettem gazdag költő tehetség nélkül?
- Csonka András megnősül! A nemzet Bandikája Falusi Mariannt veszi el - a Crosslord Post már el is küldött nászajándék gyanánt egy extra strapabíró, tölgyfával megerősített baldachinos nyoszolyát a nagy estére
- És végezetül: A nemzet ogréja, Berki Krisztián a heréi és a s*gge után ezúttal az arcát vasaltatja ki. A Crosslord Post által megszólaltatott kozmetikai szakértő nem kívánt nyilatkozni lapunknak, csak annyit mondott: "Nem értem, minek oda a vasalás, így is olyan lapos a képe, mint egy tepsi"

Most végre elkezdjük a szószórást.
Legutóbb egy újabb túrával hagytuk elveszni Ariadné fonalát, most egy emlékezetes sörözéssel vezetjük fel ismét a futamot: Trombitär legénybúcsújának ideje érkezett el.
Emlékeim szerint július elsejére esett az időpontja, hogy Marky összetrombitálta (no pun intended) barátait és zenésztársait a Regébe, hogy mindannyian elbúcsúztathassuk legénységét, és méltóan felkészíthessük a vőlegényi sorra.
Így is lett.
Természetesen a jeles estén lemerült a telefonom, így önfeledt tudatlanságban kóvályogtam a Fehérvári Úti Vásárcsarnok előtt, szakadó esőben, amíg meg nem jöttek a sáskajárásra emlékeztető létszámú barátok és zenészek.
Ott volt fél Oroszlány egyébként - Peti D, Zoli Sz többek közt - valamint Leva, aki egykor Potterrel és öcsémmel zúzott a rövid életű Pope nevű formációban, és később, Trombitär esküvőjén násznaggyá is avanzsált.
Az este folyamán Marky elmesélte, hogy régen mennyit jártak a Regébe (gimnáziumtól kezdve tán), valamint egyéb sztorikat a középiskolás évekről, amiken az egyre kásásodó előadásmód még csak tovább javított. :D
Az eső nem szűnt, a társaság (miután kipakoltak minket az ivóból) egy szomszéd utcában vigasztalódott, ahol bárhogy is próbáltuk rávenni az este ünnepeltjét, nem tudta makulátlanul lejátszani hangszerén a Modern Talking - Cheri Cheri Lady című örökbecsűjét. xD
(Aki egyébként megmagyarázza nekem, miről szól a dal klipje, az a vendégem egy Bambira)
Az valóban zseniális volt, Szokit dicséri az ötlet.

Másnap viszonylag nem volt kedvem semmihez, ennek ellenére elmentünk Mr. Poollal és Peti K-val Nagykovácsiba, hogy megváltsuk a világot és elmélkedjünk az atomkorszakról a gyülekező felhők árnyékában.

Mr. Pool és Peti K még Nagykovácsi síkabb részin.

Alapvetően úgy volt, hogy jönnek lányok is, de az egyiknek a lába rándult meg valami rejtélyes (s vélhetően egy vadul és vígan végződő) randi után, a másik lebetegedett, így hármasban mentünk ki a Moszkva térről a természetbe vissza.
Peti K szavajárásával élve, ciccent is a söci hamarosan (bár ő ipszilonnal írja, de szerintem az túl meleg), aztán felbátorodva a felhők oszlásán, fölfele indultunk a magasságos felé.
Mr. Poolnak természetesen ezúttal is akadt mondanivalója, Peti cimborám pedig éppen azon elmélkedett, vajon eljöjjön-e a helyről, amely annak idején mindkettőnket Amerikába exportált.

Egy közepesen hősies kép, ahogy két vándorunk a Nagy-Szénás csúcsára tör.

Jó volt tehát a hangulat, az emelkedő pedig baszottul meredek, úgyhogy mire fölértünk a Nagy-Szénás csúcsára, a gyaloglásnál már az is vonzóbb lehetőségnek tűnt, hogy egy ágyba feküdjek Hoffmann Rózsával, majd hagyjam, hogy elfenekeljen.
Erre azonban nem került sor, mert hirtelen kitárult a táj, és elláttunk valami bődületesen messzire. Kicsit nagy volt a haze, de körben a Pilis alsóbb hegyeit végig láttuk, akárcsak keleten a Duna csíkját.

Az idő pedig el fog jönni, amikor nem sörözünk egy túrán, ez azonban nem az a nap volt, úgyhogy miután némi kopogtatás után béeresztettek minket a legendás Muflon itatóba, tettünk is az érdekében, hogy méltó legyen a nap Geldar kalandjaihoz. :D
Az lett.

Kilátás a Nagy-Szénás csúcsáról.

Ez után a nem kevésbé legendás Budai 50 túra útvonalán haladtunk visszafele, ahol a srácok némileg tűnődve hallgatták az első teljesítménytúrám történetét.

Nagykovácsi, 22 fok, szél. A Drei Wetter Taft most sem tart.

Avagy hogyan biztattak minket a katonák pont a zsíros-hegyi emelkedő előtt, hogyan fogyott el a vizünk Faffyval és öcsémmel a Telki fölötti erdőkben - és hogy hogyan szállt ki a csapat java Balázs, a héregi hős miatt (mi hárman fejeztük be egyedül).
Az ereszkedés a Remete-szurdokba olyan volt, mint akármikor máskor: filmbe illő.
A táj gyönyörűen szűkül össze körülötted, mialatt néznéd, az ágak kifordulnak a lábod alól és már seggre is ültél.
Mire káromkodva föltápászkodnál, már meg is jött a következő társad, s mivel ketten nem fértek el, egyszerre indultok lefele, hátha elfértek az egy személyes úton. :D
Remekbe szabott volt.

A legendás Muflon itató.

A napnyugtától kevésre járt már az idő, mire kiértünk Pesthidegkút házai alá. Innét pedig valamennyien hazafele vettük - volna az irányt, de inkább beültünk sörözni a Moszkva téren egy közepesen drága helyre.
Baromi fasza nap volt.

Az elkövetkező két hétben pedig megismertem néhány vegyészt, akik közül az egyik volt akkora szerencsés, hogy láthatta a Linkin Park utolsó magyarországi fellépését Chesterrel.

Tudom, tudom: a Linkin Park évek óta f*st gyárt. Viszont mivel Chezy Chaz felfoghatatlan módon öngyilkosságot követett el, a hangját már sosem hallhatja a nagyérdemű, ami valljuk be, tragédia (nem beszélve a hat gyermekéről és a feleségéről).
Adjuk hozzá azt, hogy másik kamaszkori idolom, Ian Watkins huszonegynehány évet tölt a böriben gyermekek molesztálásáért, és máris kimondhatjuk: az élet kegyetlen, ha példaképekről van szó (feltéve hogy nem Katy Perry és Zimány Linda a példaképed, mert akkor bőkezű és információkban dús).
Ne szomorkodjunk azonban.
Ideje, hogy megünnepeljük, hogy véget ért a pénzügyi negyedév (és ne feledjük, jövő héten Geldar huszonkilencedik életévét is betölti), így a történetnek mára itt a vége.

Legközelebb is jövünk Lajcsival, és a Crosslord Post szerkesztőségével.

Szevasztok kiskalózok!!!! - rikoltotta Jónás Rita, az üvöltő dervis, mielőtt gyöngéden katapultba segítették és a szlovén hegyek irányába vígan ki is lőtték.